Diszkont-Makovecz: Jön a nemzeti típusterv

Olcsón megvásárolható tervek, a megvalósításukhoz kapcsolódó „rezsicsökkentett” engedélyezési eljárás – így ösztönözne a kormány az ízlése szerinti lakóházak építésére.

Háború indult a vidék Magyarországának egyik fő építészeti stílusjegyévé vált típusházak, a „Kádár-kockák” ellen – erről Lázár János beszélt a minap a kormány Nemzeti építészetpolitika néven meghirdetett programjának bemutatásakor.

Apró szépséghiba a múltidézésben, hogy az a jellegzetes háztípus, amiről a Miniszterelnökséget vezető miniszter beszélt – sátortető, az utcafront felől kettős ablakos homlokzat; elöl kisebb, hátul tágasabb kert, az udvari traktusban korábban disznóóllal, a háztáji visszaszorulása után mindenféle kalyibákkal – valójában nem a Kádár-kor, hanem az ötvenes évek szülötte. És amely – ugyancsak számos tévhittel szemben – csak részben volt központi (párthatározattal megerősített) akarat terméke.

„Ha lenne parancsolt típusterv, nem lenne ilyen sok egyforma ház” – fogalmazta meg Mojzer Miklós művészettörténész már a hatvanas években, Tóth Zoltán kutatásaiból pedig az is kiderül, hogy „fönt” akkor kezdték el készíteni az ezek kivitelezéséhez szükséges típusterveket, amikor „lent”, a terepen már javában egymást másolták az építtetők. A folyamatot persze gyorsította, olajozta a központi mecenatúra lehetőségének megjelenése: például az, hogy az építkezésekhez állami támogatást lehetett igénybe venni, a kiváltott típustervet pedig csekély ellentételezésért cserébe az egyedi igényekhez szabták a tanácsok építészeti osztályainak mérnökei, technikusai.

Valami hasonló konstrukcióban gondolkodik az Orbán-kormány is. Az „épített környezet minőségének növelése érdekében”, nem parancsszóval, hanem „akciózással” – pár ezer forintos jogdíj kifizetése ellenében és az engedélyeztetési költségek minimalizálásával – csinálnának kedvet ahhoz, hogy a családi házak építői a jövő év elejére összeállítandó „nemzeti” mintaterv-katalógusból válasszanak maguknak. A katalógust úgymond a tipikus magyar háztartások igényeire szabják – és maximum 160 négyzetméter alapterületű, lefelé pincével, fölfelé maximum egy tetőtérrel bővített – lakóépületekhez adna kis beavatkozással a település jellegéhez és a helyi viszonyokhoz igazítható „szabásmintát”. Aki ragaszkodik az egyedi tervezéshez, és anyagilag is megengedheti magának, annak maradna továbbra is az eddigi lehetőség, a meglehetősen bürokratikus engedélyeztetési eljárással.

Hogy ki és milyen alapon választja majd ki azt a félszáz típustervet, ami a katalógusba kerülve közkinccsé válik, még nem tisztázott. A Magyar Építészkamaránál abban reménykednek, hogy nem politikai, hanem – pályázatot követő – szakmai döntés eredményeként alakul ki a kínálat. Amibe az előjelek alapján jó eséllyel kerülhetnek be azok az organikus építészeti formajegyeket magukon viselő, lényegében egyforma, de homlokzatukban eltérő háztípusok, amelyeket – vagy amelyekhez hasonlót – a Makovecz Imre nevével fémjelzett Kós Károly Egyesülés építészei terveztek a 2011-es pusztító árvíz után állami segítséggel újjáépült Felsőzsolcán, majd a vörösiszap-katasztrófát követő rehabilitáció során Devecseren és Kolontáron, legutóbb pedig a devizahiteleseket befogadó ócsai szociális lakópark területén.

A „népgazdasági hasznosításra” felkínált típustervek között akadhatnak kiváló munkák is – ezt még azok a lapunk által megkérdezett építészek sem vitatták, akik aggodalmuknak adtak hangot, amiért a kormány döntése szerintük egy-egy, a hatalom ízlésének tetsző építészeti irányzatot, iskolát hoz majd kiváltságos helyzetbe. A típustervekkel szembeni ellenérzések hátterében nem csak politikai, ízlésbeli megfontolások állnak. Probléma az is, hogy az építtetők épp azt fogják-e választani a kínálatból, ami a család méretének, az együtt lakók életmódjának, az anyagi helyzetüknek megfelel. Ezekkel a szempontokkal számos megrendelő csak a tervezés folyamata során szembesül, így ha a típusházak esetén az engedélyeztetés csak bejelentési kötelezettséggé szelídül – mint azt a kormányzat szeretné –, nem is nagyon lesz, aki a buktatókra figyelmeztesse őket. Ez pedig biztos út a „sufnituninghoz”, vagyis ahhoz, hogy nem minden úgy, illetve olyan minőségben valósul meg, ahogy azt a tervasztal mellett ülők elképzelték.

A vidék építészetének helyzetével – azon belül is a Balaton-felvidékkel – foglalkozó tavalyi konferencián Krizsán András beszélt arról, hogy a kistelepülések több mint 90 százaléka fölött jelenleg nincs olyan szakmai irányítás, amely az épített környezet minőségének, a településkép megőrzésének, a helyi értékeknek védelmében tevékenykedne. E területen tulajdonképpen csak az építésjogi követelmények betartása zajlik – vagy még az sem. Az, hogy milyen lakóházat engednek építeni egy-egy magyarországi településen, ma leginkább az ottani főépítész ízlésén múlik. Ráadásul a legtöbb helyen nincs is betöltve a poszt (a regnáló főépítészek száma az országban nem éri el a háromszázat). Az építészeti zsűrizés intézménye pedig nem működik, az országos tervtanácsot két éve nem hívták össze.

A kormány építészszakmával szembeni általános bizalmatlanságának az előzményei még az első Orbán-kormány idejére nyúlnak vissza, amikor Schwajda György kormánybiztos a Nemzeti Színház tervpályázatán győztes Vadász György munkáját félredobva Siklós Mária pályázaton kívül elkészített teátrumtervére kért építési engedélyt, amit az Építészkamara azzal „honorált”, hogy Siklóst kizárta a tagjai sorából. (Igaz, a döntést a Legfelső Bíróság utóbb arra hivatkozva visszavonatta, hogy Siklós – Schwajda beosztottjaként – csak a felettese utasítását hajtotta végre.) Bár a 152 oldalas Nemzeti építészetpolitika című összeállítás a szakma képviselőivel folyó többéves közös munka eredményeiről beszél, amikor a jövőbeni terveket vázolja, a terepen dolgozók ezt kissé másként látják.

Az építkezések, és főként a magánerős építkezések elapadását az utóbbi években az építésztársadalom is megszenvedte. Most pedig, amikor végre az élénkülés halvány jelei mutatkoznak, nehezen barátkozik a gondolattal, hogy a kormány dömpingáron kínált terveivel kellene versenyre kelnie. A családiház-tervezés a szakmában dolgozóknak korábban nemcsak kitűnő lehetőséget adott arra, hogy „kicsiben” kipróbálják magukat, de sokak (egyesek szerint a többség) számára a bevételek fele-kétharmada is ebből a szférából származó megrendelésekből jött össze.

De a potenciális kivitelezők öröme sem lehet maradéktalan. Ahogy annak idején az államilag támogatott „kockaházak” esetében cserébe előírták, hogy az építési anyagokat meghatározott cégtől, a Tüzéptől kell megvásárolni, nem zárható ki, hogy a kormány idővel olyan kikötéseket is tesz majd, hogy például a típustervekből dolgozóknak kiket kell előnyben részesíteniük a kivitelezésnél. Ad absurdum akár a közmunkások kötelező foglalkoztatását is előírhatják az állami segédlettel építkezőknek.