HARSÁNYI ZSOLT

MAGDOLNA

HÁROM SZERELEM REGÉNYE

SINGER ÉS WOLFNER
IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
BUDAPEST.

TARTALOM

Első kötet 
MÁJUS

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.

Második kötet 
AUGUSZTUS

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII.

Harmadik kötet 
OKTÓBER

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI.

Gróf Széchenyi Károlyéknak

III.

A legnagyobb újság azonban csak most következett. Clarisse néni levelet írt. Tizenkilenc év óta az elsőt.

Clarisse néni a szomszédban lakott, Fügeden. Három nagy birtokot képviseltek itt Fügeden a környező falvak határai. A három közül a legkisebb, de még mindig tekintélyes vagyont jelentő volt a Hubayék tamási pusztája. Nagyságra következett az a birtok, amelyet nemrég foglalt el csere útján Friedrich Lóránt, Yolanda és a két rossz kölyök papája, nyugalmazott főispán. Ennek Fügeden volt a kastélya, a község keleti szélén. De legnagyobb volt a három közül a Clarisse néni birtoka. S ennek kastélya a község nyugati részén pompázott. Mert pompás volt valóban, szinte várkastélynak lehetett nevezni ma is, a hagyomány és a családi írások némely adata alapján a templárius lovagok építették a múlt ködébe vesző századokban. Árok vette körül minden oldalról, amelyben valaha nyilván mély sáncvíz állott, most már csak giz-gaz termett benne, szamártövis, keserű lapu és papsajt, és egész ritka helyeken nád. Még azt is meg lehetett mondani, hol volt hajdanában a templáriusok felvonóhídja. Ott híd állott most is a száraz árok fölött, de az boltíves kocsifelhajtóhoz vezetett. Egyszer-kétszer jöttek is ide Pestről kiránduló tanárfélék, akik körülszimatolták a házat, némely kőpárkánytól rendkívül izgatottak lettek, a pincét végigkopogtatván azt állították, hogy a kastély alatt hadászati aknák vannak, amelyekben történelmi értékű ritkaságokat lehetne esetleg találni, úgymint felhalmozott golyókészletet és csontvázakat. De erre sohasem került a sor, mert Clarisse néni, a nagy birtok és a kastély tulajdonosa, nem szerette, ha zavarták. Az ilyen érdeklődésű levelekre nem válaszolt, az idegen látogatókat nem fogadta. Bogaras vénasszony volt, a környéken a bolond bárónénak hívták, élő ember a saját házanépén kívül nem igen látta. Még templomba sem járt, hanem a kastély kis kápolnájába hívta hetenként misézni a káplánt, s ő maga az egyik lakószobából hallgatta a misét: ennek a szobának vastag falába valaha ablakot vágtak az uraságnak, illendő térdeplővel. Az ablak a kápolnába nézett és sűrű farács volt rajta. Itt hallgatta hetenként a misét Clarisse néni, de a kápolnában ülő házanépe őt nem láthatta.

Teljes nevén báró Sélley Bálintné született Szentgyörgyi Klárának hívták Clarisse nénit. Apai nagynénje volt Hubaynénak. Annakidején elkeseredetten ellenezte huga házasságát. Néki más jelöltje volt, mint Hubay Imre, és pedig egy ágrólszakadt osztrák rokona, akibe a családi mendemonda szerint hetvenéves öregasszony létére maga volt szerelmes, s az ilyen torz érzelmi viharba került öreg nők módján az imádott embert saját közvetlen családjába akarta házasítani. Sélley Nóra félig-meddig jegyben is járt már ezzel az osztrákkal, aki Clarisse néni kegyelemkenyerén éldegélt. De akkor felbukkant Hubay Imre, a huszárfőhadnagy, és Nóra bárónő sohasem lett Hahnspitz gróf felesége. Hozzáment Hubay Imréhez. Clarisse néni ekkor örök haragot esküdött. A bemutatkozni kívánó Hubayt egyáltalában nem is eresztette maga elé. Mindvégig tartotta a haragot a tamásiakkal. Azok a Magdolna születésekor megkísérelték a közeledést, de Clarisse néni az örvendetes eseményt bejelentő békítő levélre nem válaszolt.

- Végeztünk vele, - szólt Hubay Imre, - maradjon magának. Még azt hiszi, hogy a pénze után szaladok.

Így is maradtak. A Hubay-családban teljesen elszoktak a Clarisse néni említésetől, sohasem beszéltek róla. Legfeljebb a szülők említették négyszemközt a várható örökséget. Mert más élő rokona Clarisse néninek nem volt, csak a Magdolna édesanyja. Az a Hahnspitz nevű osztrák már rég meghalt, sokat legyeskedett a gazdasági cselédasszonyok körül, s egy éjszaka ismeretlen tettesek agyonverték. Sohasem derült ki, hogy ki. Az osztrák miatt tehát az öregasszony már nem tagadhatta ki őket. De az kitelhetett tőle, hogy mindenét valami egyházi célra hagyja, utat nyitván a kínos és bonyodalmas hagyatéki pörösködésnek. Így tehát Hubayék nem sokat gondoltak vele, élték a magok életét, saját vagyonukból rendesen megvoltak.

Igen nagy csodálkozást keltett egy ragyogó napsütésű májusi délben, mikor mindahárman kint üldögéltek a terraszon, hogy bámulatos járómű fordult be előttük a portára. Régimódi batár volt ez, amilyennel ötven-hatvan éve közlekedhettek az urak, hatalmas méretű, valóságos társaskocsi. Magában a batárban nem ült senki, de a libériás kocsis mellett öreg urasági vadász díszelgett az előírt zöld, csontgombos ruhában. Ez a vadász leszállt a bakról; kebléből pecsétes levelet vett elő és a ház urához lépett.

- A méltóságos asszony tiszteletét küldi a méltóságos úréknak és erre a levélre szóbeli választ kér.

- Honnan jön maga, fiam? - kérdezte Hubay.

- Kalazsnai báró Sélley Bálintné született alsószentgyörgyi Szentgyörgyi Klára asszonyom őméltóságától.

Látszott rajta, hogy ezeket a mondatokat úgy bemagoltatták vele, mint ahogy katonáék szokták a parancsnokok nevét és címét a közlegények fejébe verni. Hubayné felsikoltott az ámulattól, Magdolna elámulva felállott. Csak Hubay őrizte meg nyugalmát. Átvette a pecsétes boritékot, felszakította, elolvasta. Aztán bólintott és így szólt:

- Mondja meg, fiam, a méltóságos asszonynak, hogy parancsára ott leszünk.

A vadász visszament a batárhoz. De arra senki sem figyelt, hogy hogyan távozik az öreg hintó, az öreg vadásszal és öreg kocsissal. Hubayné a levelet olvasta, s válla felett kíváncsian belenézett Magdolna is. Ez volt a levél szövege: "Kedves rokonom, Imre, Méltóságos Uram! Felhívlak, hogy holnap, kedden délután félhat órakor látogass meg Nóra unokahúgommal és kedves leányotokkal. Megjelenés: Nóra számára magasnyakú öltözet kalappal, úgyszintén leányotok számára is, számodra pedig Ferenc József-kabát rendjelekkel. Fogadd, Méltóságos Uram, igaz rokoni jóindulatom kifejezését. Báró Sélley Bálintné."

Mindahárman egymásra néztek.

- No, még ilyet nem ettem, - szólt a családfő, - mi ütött ehhez a vénasszonyhoz, akit én soha életemben nem láttam?

- Talán érzi, hogy nagyon öreg és békülni akar, - vélte Hubayné.

- Hány éves? - kérdezte Magdolna.

- Hetven elmúlt, mikor férjhez mentem. Tehát most kilencven felé jár.

Forgatták a furcsa levelet, újra elolvasták. De megnyugodtak abban, hogy hiába méregetik a levél szavait, attól nem lesznek okosabbak. Másnap pontosan el fognak menni, akkor kiderül minden.

Másnap felkészültek előírás szerint, anya és lánya kalapot tettek és kesztyűt húztak, az apa felvette a kissé kihízott Ferenc József-kabátot és felrakta katonai kitüntetéseit.

- Ezek aztán elég sokat pihentek, - mondta, mikor Magdolna megnézte őket, - legutoljára akkor voltak rajtam, mikor Őfelségénél voltam a kamarásságot megköszönni. De úgy látom, most sem kevesebb a ceremónia.

Természetesen négy lovat fogatott be, a kocsis mellé odaültette zsinóros ruhájában Marcit. Az út száraz volt már, a négy pej fejét hányva pompásan futott. Ők az izgatott kíváncsiságtól némán ültek hátul. Csak Hubay bírálgatta néhány szóval a termés viselkedését azokon a földeken, amelyek elmaradtak mögöttük.

Ahogy a recsegő hídon befordultak a felhajtó alá, két cérnakesztyűs inas mellett különös alak fogadta őket: rendkívül magas és sovány ember, aki fekete frakkot és galambszürke nadrágot viselt. Ez gőgös előkelőséggel hajolt meg előttük, megvárta, míg az inasok elveszik a felsőruhát és nem fogasra, hanem széles, fényezett asztalra rakják, aztán újabb meghajlással és indulással jelezte, hogy őt most követni kell. Mentek utána. A falépcsős hallban követték a főkomornyikot az emeletre, jobbkéz felől a falon ősök címeres, feketedő képei sorakoztak. Aztán kanyargós folyosón mendegéltek tovább. Mindenütt teméntelen régi holmi, márványkonzolokon üvegbura alatt álló alabástrom-oszlopos óra, aranyozott fafaragású polcon porcellánmadarak gyüjteménye, egy fordulónál teljes páncél, amelyből csak az ember hiányzott, régi tükör, amelyet színes üvegrózsák foglaltak keretbe. És mindehhez valami meglepő és nehéz szag: az ódon tárgyak szellőzetlenségének dohos, nyomott, penészre gyanús szaga. Magdolna azt gondolta magában, hogy kriptáknak lehet ilyen szaguk.

Egy szobában a főkomornyik megállt és néma mozdulattal helyet kínált nekik. Ők leültek. Szót sem szóltak egymáshoz, mint ahogy temetésen sem igen beszélget az ember. De a főkomornyik maga is ott maradt. Megállt egy ajtó mellett mozdulatlanul. Mellette embermagasságú álló óra ketyegett, olyan lassan, mintha egy haldokló érütését jelképezte volna. Két perc hiányzott rajta a félhathoz. Pontosan jöttek. Csend volt, ültek mozdulatlanul. De Hubay nem állotta sokáig az ilyet. Szabad természetű embernek született. Felállt a kényelmetlen, virágos selymű rokokó-székből és egy-két lépést tett céltalanul. Aztán megállt és a képeket nézte. Az álló óra ekkor meglepően mély zengéssel ütni kezdte a félhatot. A főkomornyik végig várta az utolsó kondulást, aztán kinyitotta az ajtót és meghajtotta magát. Hubayné belépett az ajtón, utána Magdolna, majd az apa.

Valóságos nagy teremben találták magokat, amelynek ablaktáblái gondosan becsukva kizártak minden világosságot. Odakint még javában ragyogott a nap, itt mély sötétség uralkodott, csak a terem túlsó végén látszott valami fényforrás. Ott óriási mennyezetes ágyat találtak széles dobogón. Az ágy mellett kis asztalon karos gyertyatartó égett. Ennek világánál látták, hogy az ágy mellett a dobogón három szék várja őket. S az ágyban, feltornyozott párnák között ülő helyzetben ott volt Clarisse néni, elképzelhetetlenül vézna kis agg, feje valószínűtlenül színtelen és merev, mint valami spiritiszta jelenségé.

- Isten hozott benneteket, - mondta egy sipító hangocska, amely állatot utánzó kisgyermekéhez hasonlított, - foglaljatok helyet. Középre Nórát kérem, jobbra tőle a gyermeket, balra Imre rokonomat.

Ők némán leültek, ámulva a sipító kísérteten. Az pedig a paplanról lornyettet emelt fel, szeméhez illesztette és mereven szemügyre vette őket.

- Kezeit csókolom, kedves Clarisse néni, - szólt Hubay fesztelenül, - parancsoljon velünk.

Az öreg lényecske szünetet tartott. Aztán így szólt:

- Szóval te vagy az a Hubay Imre. Akihez Nóra mégis hozzá ment. Igen. Hát jól tette. Igen. Most, hogy meghalok, megmondom, hogy jól tette. Igen. És hadd lássalak, Nóra. Nem változtál. Jól tetted, hogy hozzá mentél. Igen. És ez a gyermek. Ha jól tudom, Magdolna. Igen. Hadd nézzelek. Kedves gyermek vagy. A szüleid jól tették, hogy szerették egymást. Igen.

- Most is szeretjük egymást, Clarisse néni, - szólt bizonyos daccal Hubayné, - mi nagyon boldogok vagyunk.

- Bocsánat, - szólt szigorúan az agg és intően felemelte a lornyettet, - még nem fejeztem be. Szóval gyermekem, a szüleid jól tették. Ezt mind a hármotoknak ki akartam jelenteni. Ezzel tartoztam. Most kijelentettem, ez tehát el van intézve. Ez az első, amit akartam mondani. A másik az, hogy holnap délután meg fogok halni, s ezért tegnap végrendeletet csináltam. Egyetlen és általános örökösöm ez a gyermek, kivéve némely apróságot, például...

Hubaynéból nyögve tört ki a boldogság:

- Ó Clarisse néni...

- Hallgass. Még mindig olyan hebehurgya vagy, mint régen. A fiatalok ne szóljanak közbe. Na. A végrendelet Brunner közjegyzőnél van. Kérlek, Imre rokonom, azt még holnap este vedd át. A temetésről is vannak benne rendelkezések. De mit is akartam mondani, mielőtt megzavartatok. Igen. Kivéve némely apróságot. Például a ház minden alkalmazottjáról gondoskodtam, azokat mind el kell engedni. Én is elmegyek, ők is mind elmennek. Ide ti fogtok jönni. Te gyermek, állj fel, még jobban megnézlek.

Magdolna felállt és közelebb lépett.

- Azt nem mondtam, hogy közelebb lépj. Így nem látlak elég jól.

- Bocsánat, - szólt Magdolna és hátrább lépett.

- Igen. Szép leány leszel. Kedves vagy. Én téged szeretlek. Akkor is rád hagyakoztam volna, ha nem szeretnélek. A szüleid miatt. Mert jól tették. Boldogok lettek. Én kilencven év alatt egyetlen pillanatig nem voltam boldog. De te légy az, gyermek. Tizennyolc éves leszel. Igen. Ez furcsa. Az évek. Igen. Én kilencven vagyok. Ötször annyi. Nemrég halt meg Roskoványi. Mért mondták: az öreg Roskoványi. Igen. Hát ez sokat lovagolt a térdemen. Nagyon szép kisfiú volt. De most már elfáradtam. Ti szülők, csókoljatok nekem kezet.

A szülők egymásután megcsókolták a paplanon nyugvó kezet, amely aszottságában már madárlábhoz hasonlított. A másik kéz állandóan tartotta a lornyont.

- Most te gyermek, gyere közelebb és térdelj le. Megáldalak.

Magdolna odatérdelt egészen közel az ágy széléhez. Clarisse néni nagynehezen felemelte a kezét és rátette a leány lehajtott fejére: érintését alig lehetett érezni. S aztán a kéz visszacsúszott a takaróra. Az öregasszony megint beszélt, de most már lihegnie kellett a szavak között.

- Ezért... fárasztottalak benneteket és magamat. Most már nem tartóztatlak... Köszönni kivételesen nem kell... Isten veletek...

És intett a lornyonnal, küldő mozdulatot tett. Feje visszafordult eredeti helyzetébe. Mereven maga elé nézett. Látogatói nem léteztek számára többé. Itt nem volt mást mit tenni, mint tudomásul venni, hogy a különös kihallgatás végetért. A szülők összenéztek, vállat vonva intettek egymásnak és elindultak. Magdolna még tett egy mozdulatot, mintegy bóknak a kísérletét, de ez a mozdulat is csökevény maradt. Lábujjhegyen mentek kifelé. Az ajtót nem kellett kinyitniok, az megmagyarázhatatlanul önként kinyílt előttük. Ahogy az ajtóból visszafordulva még egy utolsó pillantást vetettek az ágy felé, meglátták még az öregasszony elefántcsont-színű lárva-arcát, amint mereven nem őket nézi többé, hanem a semmit a levegőben.

Az előszobában Hubay a főkomornyikhoz fordult:

- Mondja, kérem, Knapp úrral lehet beszélni?

- Bitte vielmals um Verzeihung, Euer Hochwohlgeboren, ich beherrsche die ungarische Sprache nicht.

Hubay németül ismételte a kérdést. A válaszból kitünt, hogy Knapp, Clarisse néni öreg jószágigazgatója, már várakozik a földszinti gazdasági irodában. És a főkomornyik már vezette őket lefelé. Hubay úgy találta jónak, hogy felesége és leánya menjenek haza s a kocsit küldjék érte vissza. Igy is történt. Anya és leánya franciául társalogtak az úton hazafelé. Nem tudtak elég gyorsan ráeszmélni az új valóságra és arra a bámulatos fogadtatásra, amelyben a haldokló részesítette őket. De lassanként tisztáztak annyit, hogy eddig ezer holdjuk volt, mostantól kezdve a Clarisse néni háromezernyolcszáz holdjával együtt majdnem ötezer, ami a vidék fogalmai szerint dúsgazdagokká teszi őket.

Az apa csak kilenc óra tájban érkezett haza. Vacsoránál a személyzet miatt nem igen akart beszélni, de mikor a feketénél családi körben együtt maradtak, részletesen elmondta tapasztalatait. Az öreg jószágigazgató kijelentette, hogy úrnője parancsára már hetek óta pontos leltáron dolgozik, s az a minap el is készült. Ezt kötelessége az örökösnek az úrnő halála után azonnal átadni; egyszersmind a szükséges magyarázatokkal is szolgálni. Clarisse néni a legszabatosabb pontossággal mindent elintézett, a birtoknak sehol nincsenek adósságai, az elbocsátott teljes személyzet kielégítéséhez szükséges összeg készpénzben együtt van. Nyilvánvalóan már hónapok óta készült a halálra. Az utóbbi időben már abba a parkrészbe sem ment ki, amelynek külön kerítést csináltatott záros ajtóval, s ahová régebben csak egymaga ment sétálni, senki által nem látottan. Csak szobáiban éldegélt, a zsalukat gondosan lecsukatta és nappal is gyertyával világított magának. Pontos napi beosztást nem tartott. Mikor eszébe jutott lefeküdni, akkor lefeküdt: néha délután négykor, néha hajnali fél kettőkor. Ha eszébe jutott enni, akkor rendelt magának: volt eset, hogy reggel öt órakor kelt fel a szakácsné gyorsan megcsinálni a fasírozott jércehúst. Közben sokat olvasott az öreg dáma, de csak egészen régi könyveket, Jósikát, Eötvös Károlyt, Kúthy Lajost. Külömben ide-oda tipegett csontmarkolatú botjával, tett-vett, rakosgatott, régi tárgyait nézegette. Egy héttel ezelőtt pedig kitűzte halála idejét. "Mához egy hétre délután." - mondotta.

- Most mit csinálunk? - kérdezte Hubayné, - átköltözünk, vagy itt maradunk?

- Át kell költözni, - mondta a családfő, - fél éves gyászt tartunk, aztán télen Magdolna úgyis társaságba kerül, szükségünk lesz arra a rendesebb környezetre. Nagy párti lettél, mókus, egyike a legnagyobbaknak a vármegyében, mit szólsz ehhez? Különben erről ne beszéljünk, az a furcsa öregasszony még él, nem illik úgy venni, mintha már nem volna sehol.

A furcsa öregasszony másnap délután négy órakor meghalt. Ezt lovas futár jött át jelenteni. Hubay tüstént hajtatott Fügedre. Másfél óra mulva már jött vissza a kocsi: a hölgyek jőjjenek azonnal, Magdolnának személyesen kell jelen lennie a közjegyzőnél, mint általános örökösnek. És lóhalálában gyászruháról is kellett gondoskodni. A temetés előkészületei is sok dolgot adtak; Clarisse néni a végrendeletben rendkívüli részletességgel írta elő a gyászszertartás lefolyását, a koporsó után haladók rangbeli sorrendjét, az éneklendő gyászdalokat, a családi kripta fekete díszítését, az értesítendők névsorát, valamint azt a gyászfátyolos virágdíszt, amellyel ez alkalomból a kriptában nyugvó Hahnspitz gróf sírját külön fel kellett ékesíteni. A végrendelet arra nézve is intézkedett, hogy Magdolna köteles a hagyatékot azonnal átvenni és szüleivel együtt azonnal átköltözni.

A temetés minden részletében kifogástalanul folyt le. A család pontosan kitűzött időben fogadta a részvétnyilatkozatokat. A formaságok pontos megtartásáról Gottlieb, a főkomornyik gondoskodott, aki etekintetben rendkívüli tehetségnek bizonyult. Kitűnt, hogy fiatalkorában, régesrégen, mielőtt a Clarisse néni szolgálatába lépett, a Reuss hercegek udvaránál szolgált Németországban. Nesztelenül, méltóságteljesen, udvari pontossággal végezte most dolgát. Az emeleti nagy szalón szolgált a részvétlátogatások színhelyéül. Rengeteg ismerős jött részvétét kifejezni. Ők hárman ott ültek talpig gyászban. A környezet előkelősége, a titokzatos kastély végre-valahára megnyílt belseje, a hatalmas örökség nagy és izgalmas eseménye olyan elfogódottá tettek minden látogatót, hogy feszesen, félhangosra halkítva folyt a társalgás. Yolanda volt az egyetlen, aki szüleivel belépve, igen hangosan köszönt és szaladt Magdolnához, de pisszegések hallatszottak és Yolanda megszeppenve vonult vissza az illendő csendességbe. Testvérei itt is kitettek magukért, Péter levert egy vázát az előszobában, Pali pedig az egész társaság előtt megbotlott a szőnyeg sarkában és nagy robajjal zuhant végig a földön.

És mialatt Yolanda mindenáron a fiúk nevelőjéről szeretett volna érdekes részleteket suttogni, egyszerre ott állt valaki Magdolna előtt, aki minden lehető figyelmét lefoglalta.

- Magdolna, - suttogta apja hangja -, bemutatom neked Szilágyi Ákos barátomat.

Egy magas, karcsú, nem fiatal férfi állt előtte. A volt huszártiszt, a választókerület aspiránsa, a nevezetes szép ember, ahogy nemrégiben otthon elmondták neki. Magdolna azonnal valami ösztönös ellenkezést érzett; hogy egy férfit szép embernek hirdetnek, valahogyan önérzetét sértette, mert róla is feltehette esetleg valaki, hogy a szépségért libamódra rögtön rajongani kezd. A bemutatott ember könnyedén meghajolt előtte, hanyagul kezet nyújtott és egyetlen pillantásra sem méltatta. Ezzel már össze is dőlt Magdolnának az a szándéka, hogy a híres és kétségkívül elbizakodott embert hűvösen fogja kezelni.

Szilágyi Ákos elfordult tőle és azonnal anyjával kezdett társalogni. Magdolna úgy tett, mintha Yolanda suttogó fecsegésére hallgatna, de egyre az új ismerőst figyelte. És el kellett ismernie, hogy az csakugyan nagyon érdekes megjelenésű férfi. A zsakett úgy állt a derekán, mint ahogy angol képeslapok mutatják a lóversenyek elegáns férfiait. Tartásában volt valami hanyagság, nem törődött vele, hogyan ül, s mikor helyet foglalt, kabátja szárnyát nem választotta szét óvatosan, ahogy a férfiak tenni szokták. Bokája olyan vékony volt, mint egy nőé, fekete selyemharisnya látszott rajta, az első, amelyet Magdolna valaha is férfi lábán látott. Csuklója is olyan vékony volt, mint a jófajtájú állatoké, keze hanyagul lógott oldalt, ez a kéz barna volt és kékköves nagy pecsétgyűrűt hordott. De az igazi szenzáció a feje volt ennek a férfinak. Arcát borotválta, s a bajúsztalan, olajbarna arcél valami nemes madáréhoz hasonlított. Haját hátrafésülve hordta, halántéka két oldalt már alaposan őszült. Csak az arcélből lehetett látni, de az így is feltünt, hogy jobbszemén monokli ül. Ennek a monoklinak éle is csillogott, halántékának ezüstszálai is, és dús hajának tökéletes gonddal lesímított sötétje is.

- Csakugyan nagyon szép férfi, - gondolta magában Magdolna, - de inkább meghalok, semhogy beleszeressek.

Yolanda tovább suttogott mellette. Most éppen azt újságolta, hogy Szilason óriási eset történt: ottani legjobb barátnőjének, annak a Singer Bellának, szülei megengedték, hogy a pesti rokonokhoz menjen lakni. Már Pesten is lakik, titokban beiratkozott egy szinésziskolába. Szinésznő lesz. Szinésznő. Yolanda hangja elfúlt az izgalomtól, mikor ezt a szót kiejtette. De Magdolna még csak félfüllel is alig figyelt oda. Óvatosan minduntalan arra az emberre pillantott, aki ott ült mellette kéznyújtásnyira, tőle elfordulva, és éppen most állott fel, hogy helyét más részvétkifejezőknek adja át. Magdolnára pillantást sem vetett. Egyenesen egy csoport vendéghez indult, hogy azoknak köszönjön. Remek járása volt, olyan könnyű, mint a tánclépés. És mikor így háttal ment, látni lehetett, milyen atléta-szerűen széles a válla. Mégis könnyed. Jó táncos lehet, jó lovas. Abban a csoportban, amelyhez lépett, nagy mozgolódás keletkezett. Magdolna pillantása felfedezte ott Kollárnét. Ez a fügedi villanygyár igazgatójának volt a felesége, s a környéken általában a szép Kollárnénak hívták. A férfiak kedvelték és védelmezték, ha szó jött róla, az asszonyok mély megvetéssel mondták róla, hogy festi a haját és Siófokon testhezálló trikóban szokott fürödni. Magdolna úgy érezte, hogy most oda kellene mennie és félrevonnia Szilágyi Ákost, mondván:

- Nézze, maga jóbarátja az édesapámnak és volt tiszt. Érzek maga iránt valami...

Itt megakadt a képzelt mondat. Valami szót keresett, amit érzett, de nem talált meg. Közben folyton figyelte, hogyan viselkedik az az asszony. Mindkettőjük arcát láthatta. Kollárné mélyen, alulról a férfi szemébe igyekezett nézni és halkan, de igen élénken beszélt hozzá, beszéde módjában messziről is valami támadó jelleget lehetett látni. A férfi csak néha ejtett el egy-egy szót, arca mozdulatlan maradt. Magdolna céltalan makacssággal kereste azt a mondatot, amelyet odalépve, félrehúzva jó volna elmondani.

- Érzek valami... megvan! Valami szolidaritást magával. Fogadja el a tanácsomat, ne foglalkozzék ezzel az asszonnyal. Én nem akarok többet mondani.

De nem kelt fel és nem lépett oda. Hanem hirtelen figyelni kezdett Yolandára is. Mert Yolanda így szólt:

- Mit szólsz ehhez a Kollárnéhoz, milyen egy vacak. Mit esznek ezen a férfiak. Rém vacak egy nő, nem?

- Az, - felelt mohón Magdolna, - teljesen igazad van.

És egyszerre nagyon szerette Yolandát, szeretett volna tovább is beszélgetni vele, de anyja rászólt:

- Vigyázz! A főispánné jön, nagyon udvarias légy. Csókolj kezet.

Jött a főispánné, mellette a férje. A gyászoló család felállott, a teremben mozgolódás támadt. Magdolna is az érkezők elé lépett szüleivel. Kezet csókolt, nagyon udvarias volt. A szokásos formaságok, mindig ugyanaz a pár fárasztó mondat, elhangzottak. És ime, Szilágyi Ákos már oda is lépett hozzájok. Igen hangsúlyozott udvariassággal köszöntötte a főispánékat, aztán véletlenül Magdolnára pillantván, hirtelen így szólt:

- Ó bocsánat, Szilágyi Ákos vagyok.

- Az imént már megismerkedtünk, - felelt Magdolna elpirultan és megalázottan.

- Ja igen, ezer bocsánat, milyen figyelmetlen vagyok.

És már a főispánékhoz fordult megint. Magdolna visszavonult a főhadiszállásra, a "bőrgarnitúra" mellé, ahol szüleivel együtt kezdetben elhelyezkedett. Yolanda már nem volt ott. Egy úr lépett hozzá, akiről nem tudta, hogy kicsoda, aki részvétét fejezte ki, aztán mindenáron társalogni akart. Mígnem az anyja lépett oda.

- Nem veszi rossz néven doktor úr, valamit kell mondani a leányomnak.

Továbbvitte és odasúgta alig mozgó szájjal.

- Ezzel nem kell sokat beszélned. Nagy senki. Ezt már a hozományod izgatja.

Mindezek alatt a hozomány volt tulajdonosa, Clarisse néni holtan feküdt ravatalán, a földszinti nagy csarnokban, dús virágözön fekete fátyolos pompájában, úgy, ahogy ezt előre megrendelte magának. Először történt vele, hogy mozdulatlan maradt, mikor magas egyházi személyiség lépett be házába: most jött Begovcsevics kanonok, pápai prelátus, akit szintén ő kötött ki végrendeletében. És a félhalk sürgésben-forgásban, a részvétnyilatkozatok szertartásos hajlongásai között, a temetkezési vállalat sujtásos embereinek jövése-menése, Gottlieb pontos és áttekintő felügyelete közepette elérkezett a pillanat, mikor mindnyájan levonultak a halotthoz. Apa, anya és leány utoljára megcsókolták azt a fonnyadt, agg kezet, amely vagyonukat váratlanul megötszörözte. Magdolna megremegett kézcsók közben a borzalomtól, most látott először halottat életében. De ugyanakkor arra gondolt, hogy vajjon az a Szilágyi Ákos idenéz-e ebben a pillanatban, vagy most is a Kollárné suttogását hallgatja.

A koporsóra rátették a fedelet. Anyja odasúgott neki:

- Sírjál.

Igyekezett elpityeredni, zsebkendőjével dörzsölte a szemét, hogy legalább piros legyen. Gottlieb rendezte a menetet, mialatt a fügedi temetkezési vállalat tulajdonosa sötét arccal állott oldalt, mint száműzött uralkodó. Magdolna szüleivel egy sorban közvetlen a koporsó mögött haladt, amelyet nem a temetkezési huszárok, hanem hat feketébe öltözött gazdasági cseléd vitt a kavicstól ragyogó kerti úton a családi kripta felé. Hubaynénak kitünően sikerült a sírás, bő könnyeket ontva zokogott bele feketeszélű zsebkendőjébe, de közben anyai gonddal oldalt pillantott, hogy Magdolna illően foglalkozik-e zsebkendőjével. A szűk kis kriptában csak néhányan fértek el, azok, akiket Clarisse néni végrendelete névszerint méltónak tartott erre a kitüntetésre, például a főispáni házaspár, az öreg Knapp és Gottlieb, a Fridrich-házaspár, a főszolgabíró. Magdolna lopva kitekintett a sírbolton kívül állók csoportjából belátszó arcokra, nincs-e ott Szilágyi Ákos. Nem volt ott. A ceremónia folyt, a kanonok reszketeg öreg hangon énekelte a latin igéket, felzengett a polgári iskola énekkarának négyszólamú gyászdala, s a dal sorai között támadt szünetben Hubayné izlésesen csendes, de eléggé érvényesülő rokoni sírása hallatszott.

Aztán vége lett a temetésnek is. A kriptát lezárták. A gyászoló közönség oszladozott; akik ismerősöknek számíthatták magokat, még odajárultak a családhoz köszönni. A kastély felhajtója alatt bonyolult helyzet alakult ki. Mialatt Szilágyi Ákos odajött hozzájuk köszönni, valamivel tovább két csoport fejlődött. Mindegyiknek egy-egy asszony volt a magva, egyiknek Kollárné, másiknak Véghné, a csendőrparancsnok özvegye, aki nevezetes volt arról, hogy ridegen és szilárdan visszautasítja minden férfi udvarlását, pedig még jó korban van, csinos és jómódú. Magdolna erősen figyelt. Mi ez? A visszautasító és büszke Véghné nyilvánosan vár egy férfira? Mert nyilvánvalóan az volt a helyzet, hogy mind a két asszony Szilágyi Ákost várja: melyikük csoportjához fog csatlakozni.

- Ha nem veszed rossz néven, - szólt Szilágyi, - még bemennék hozzátok egy pillanatra. Nem akarok itt senkihez csatlakozni.

- Hogyne, hogyne, parancsolj.

Szilágyi erre odalépett először Kollárnéhoz, futólag köszönt neki és kísérőinek, majd odalépett Véghnéhez, ott is köszönt, aztán visszatérve a családhoz, udvariasan előretessékelte a hölgyeket. Magdolna lopva visszanézett. És elfogta azt a vad gyűlöletű nézést, amellyel a két asszony egymásra villámlott.

- Nagyon kell vigyáznom, - mondta Szilágyi már bent az épületben, - hogy ne attasírozzam magamat senki mellé, ha céljaim vannak a kerületben.

- Ne félj, - mondta Hubay, a hivatalos gyász kifejezéséből most már felengedve, - az asszonyok biztosan megválasztanak. Csak a hivatalos jelöltséget csináld ki magadnak.

- Éppen erről szeretnék veled beszélni. Persze nem most, elképzelem, hogy tele van a fejed. De kimennék Tamásiba, ha adnál egy órát.

- Hát várjál csak. Egész nap sok mindenféle ügyem-bajom van. De gyere ki vacsorára, majd elbeszélgetünk. Nóra lelkem, vendégül tudja látni Ákost, ugye?

- Hogyne, hogyne, nagyon fogunk örvendeni, - felelt Hubayné, akinek sírása már teljesen megszünt.

- Nagyon szépen köszönöm. Hány órakor?

- Beküldöm érted a kocsit félnyolcra a Magyar Királyhoz.

- Igazán kedves vagy. Majd mindenről elbeszélgetünk. Magdolnával is felújítjuk az ismeretséget.

- Velem? - ámult fülig pirosan Magdolna.

- Bizony magával. Sokat ült magácska az ölemben, mikor kétéves volt, de azt persze elfelejtette. Ilyenek a nők. Na, nem baj, vacsoránál majd kibékülünk. De most már igazán nem zavarok tovább. Remélem, odakint már tiszta a levegő.

- Tudod mit, - szólt nevetve Hubay, - menj itt keresztül a terrasz felé és vágj át a parkon. Semmi veszedelem nem fenyeget azon az oldalon, a hidat könnyen megtalálod, onnan már tudhatod a járást.

- Aranytanács, - felelt Szilágyi.

Gottlieb már nyújtotta neki a cilindert. Magdolna úgy találta, hogy ennek a férfinak a fejére remekül illik a cilinder. Csak divatképeken látni ilyet. S a cilinderes férfi tréfásan mély meghajtással búcsúzott tőle. Ez különös érzést keltett benne. Ha szavakra fordította ezt a meghajlást, így hangzott: "Gyerek vagy még, de azért már nő is vagy." Sértő is volt, kedves is volt. S ha most megkérdezték volna tőle, hogy rokonszenves ember-e ez a Szilágyi Ákos, nem tudott volna felelni.

Bent a házban még voltak vendégek. Itt volt a kanonok, aki az új kegyúrral sok mindent meg akart beszélni, és itt voltak még Friedrichék. Magdolna azonnal félrevonult Yolandával. Mint Yolanda mondta: plausolni.

- Jaj, de irígyellek, - szólt Yolanda, - milyen nagy párti lettél. Most már dúskálni fogsz a férfiakban.

- Fütyülök a férfiakra.

- És Ferivel mi van? Mondd, már régen akarom kérdezni, miért nem beszélsz nekem soha Feriről? Azt értem, hogy nem tudtok levelezni. De én például a te helyedben naplót írnék. Az is lelki élet, ha úgy vesszük. És a lelki élet, az rém érdekes.

- Nincs róla semmi beszélni való. De a naplóval igazad lehet. Talán írok naplót. Titkos írással fogom írni.

- Titkos írással, - döbbent meg Yolanda, - hogyhogy?

- Olyan írással, amit csak én tudok elolvasni. Feritől tanultam. Mikor nálunk volt, így leveleztünk. Neki van egy évfolyamtársa, az titkos írással írja a naplóját. Nyugodtan kinn hagyja, senki sem tudja megfejteni.

- Rém guszta. Pokoli guszta. Jaj, taníts meg, becsület istenemre, ez rém guszta.

Magdolna elmagyarázta a titkos írást. Yolanda tágra nyílt szemmel, mohó izgalommal hallgatta.

- Remek. Jaj, de remek. Otthon azonnal írok neki és elmagyarázom. Csak nagyon kell vigyázni az öcséimre, mert folyton igyekeznek kihallgatni és röhögnek. Előbb-utóbb rémesen megpofozom mind a kettőt. Vele is olyan szemtelenek. Mondtam neki, hogy miért tűri, de ő azt mondja, hogy az igazi büszkeség... várjál csak, hogy is mondta, már nem emlékszem...

- Gondolom, igen. De mondd, mit szólsz ehhez a Kollárnéhoz?

- Rém vacak. És mit szólsz Véghnéhez? Amíg ti benn voltatok a kriptában, ez a Szilágyi folyton a Véghnével sugdosódott. Hallottál ilyet? Adja itt a megközelíthetetlent a városban, a kis édes, de mikor jön egy híres szép férfi, rögtön eldobja az álarcot. Ez is egy nagy vacak, mondhatom neked.

- És ő maga, ez a Szilágyi, hogy tetszik neked?

- Nem mondom. De hát én most le vagyok foglalva. Képzeld, Béla tegnap azt mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint Krisztina svéd királyné. Egyetlen izom nem rándulna meg az arcomon, és le tudnék fejeztetni valakit. Mit szólsz. Mindig ilyen rém érdekeseket mond. Azt is mondta, hogy én vagyok a legkomplikáltabb egyéniségek egyike, akikkel valaha találkozott. Mit gondolsz, ezt miért mondta?

- Nem is sejtem. Te mit gondolsz, ez a Szilágyi okos ember?

- Á, ki van csukva. A férfiaknál az máskép van, mint nálunk. Ha egy férfi nagyon szép, akkor buta is. És tudod, az ilyenek mind nagyon undokok. Azt hiszik, hogy mindenki megőrül miattuk. Pedig fenét. Engem például hidegen hagy. Az ilyennek nincs semmi lelki élete. Bélának nagyon mély lelki élete van. Például azt mondja, hogy őt a világon nem ismeri senki. De ha majd egyetemi tanár lesz és megírja élete nagy művét, mindenki hasra fog vágódni. A római és görög művészetről fog írni. És az antik szépségről. Három év mulva már gimnáziumi tanár lehet. Feri mikor lesz kész?

- Nem tudom, két év múlva. Otthon nem meséltek valamit nálatok erről a Szilágyiról?

- Meséltek, de elfelejtettem. Mondták, hogy házas, de nem élnek együtt. Képzeld, Béla azt mondja, hogy a rokokó-korszakban rém elterjedt az erkölcstelenség.

Így fűzték a szót és nem boldogultak egymással. Yolanda csak a nevelőről akart beszélni mindenáron, Magdolna csak Szilágyiról akart hallani. Végül Yolanda ezt szóvá is tette:

- Mit izgat téged annyira ez a Szilágyi? Már te is odavagy érte?

- Ugyan eredj, ne beszélj butaságokat. De valami szolidaritást érzek iránta. Apám jóbarátja, gentry-ember, volt katonatiszt. Bennünket katonacsaládokat, összeköt valami szolidaritás, te ezt nem érted. Kár volna, ha itt valami méltatlan nő a körme közé kaparítaná.

Itt megállt és lendületet vett magának, hogy mennél jobban sikerüljön imponálnia.

- El is határoztam, hogy beszélek vele. Úgyis kijön hozzánk Tamásiba. Majd lesz alkalom, hogy felvilágosítsam ezekről a senkikről, és hogy kinyissam a szemét.

Yolanda nagyot nézett. Nézéséből csodálat látszott és némi irígység. Mondani is akart erről valamit, de búcsúzni szólították. Gyorsan a lényegeset mondta meg ennélfogva:

- Hát akkor megyek. Hogy is van? Minden betű helyett az, amelyik előtte van az ábécében. Értem. Rém guszta. Még ma így fogok írni neki. Szervusz.

Magdolna megkönnyebbülve pillantott a távozó barátnő után. Szívből únta ezúttal, s nem tudta volna megmondani, hogy miért. A nagy házban még most is serényen folyt a jövés-menés, a temetkezési alkalmazottak nagy dörömböléssel szedték szét a ravatalt, Hubayné nagy sopánkodására letaposták a gyepet és még a virágágyakba is beléptek, míg a katafalk alkotódeszkáit a fák alatt várakozó teherkocsira cipelték. Hubay az öreg Knappal merült mély tárgyalásba és Gottliebet is odarendelték. Hubayné a szobákat járta azzal a tervrajzzal, amelyet a ház földszintjének, emeletének és manzardjának beosztásáról csináltak neki. Már negyedszer változtatta meg azt a tervet, amely szerint saját életök számára óhajtotta az egyes szobákat átrendezni. Magdolna csak lézengett, nem volt rá szüksége senkinek sem. Szórakozottan leült a zongorához is, de alig, hogy felnyitotta a fedelet, elszégyenkezve csukta megint vissza; már majdnem megütötte a billentyűket abban a házban, ahonnan a ravatalt még ki sem vitték egészen.

Tétlen gondolatai olyan töprengéssel kavarogtak fejében, amelyből képtelen volt kiigazodni. Nem is nagyon kereste ezt a kiigazodást, szokott ábrándozó módján úgy engedte oda magát a képzelet árjának, mint aki álmodik. Minduntalan annak az embernek egyes részletei bukkantak fel az áradatból: hanyagul lelógó vékonyujjú, barna keze a pecsétgyűrűvel, vékony bokája, amelyen megcsillan a selyemharisnya fénye, halántékán az acélforgács színéhez hasonló őszülő haj, s az erős vonásokkal rajzolt arcél, az egyenes orr, a monokli gavalléros eleganciája. S valamilyen okból ezek a képek mind valami ellenkezést váltottak ki belőle, valami elhárító ösztönt, valami megfoghatatlant, egyszersmind azt a vágyat, hogy a férfi folyton felbukkanó ábrái között görcsösen megkapaszkodjék valamiben. S a szabadjára eresztett csapongás útvesztőjében egyszer csak elérkezett a Rozsály Feri gondolatához.

Mélységes meglepetéssel látta, hogy nincs benne Rozsály Feri ellen semmi harag többé. Visszaidézte magában az egész szobalány-história történetét. De annak részletei már csak elvesző homállyal, hiányosan éltek benne. Az éjszaka, amikor harisnyás lábbal lopakodott a holdfényes folyosón, álmodott valaminek tünt fel előtte. Az emléknek már nem voltak olyan részletei, amelyek szenvedő útálatát kihívták volna, mint akkor, mikor a csapás friss volt. Egyszerre annak a vágynak melege öntötte el, hogy megbocsásson. És kezdte magában Ferit kimagyarázni. Talán nem is követett el akkora hibát. Nyilvánvaló, hogy az elvetemedett Boris volt a kezdeményező, aki pénzt akart szerezni. S ezért a pénzért csókolództak. A férfiak, úgylátszik, valami nagyon jót találnak a csókolódzásban, s ha erre alkalom kínálkozik, sőt ha egy-egy elszánt nő éppenséggel erőszakolja ezt az alkalmat, nem tudnak ellenállni. Gyengeség. "A hús gyengesége", ahogy gyóntatója szokta mondani, anélkül, hogy ezt megmagyarázná. Magdolna tudta, hogy ezen a csókon túl is van valami titokzatos és ördögien érdekes, de hosszú évek óta begyakorolta már képzeletét arra, hogy mikor ehhez a ponthoz érkezik, a hű és jó gyermek engedelmességével félrefordítsa a fejét. Most is félrefordította. Mikor a Feri-ügy elemeit most egymás mellé rakosgatta, volt azok között egy, amelyhez csak behúnyott szemmel nyúlt. Feri tehát beleesett a "húsnak" abba a bizonyos gyengeségébe. Pedig lehet, hogy soká védekezett hősiesen önmaga ellen. És ha így van, másnap rettenetes lelkiismereti kínokat érezhetett. Még hozzá tudnia kellett, hogy elvesztette azt, akit szeret. Vérző szívvel utazhatott el. Talán még aznap, vagy másnap, mikor elkezdte újra hétköznapi életét a kadétiskolában, a megbeszélt órán fájó vággyal nézte a holdat, hátha abban megérzi az imádott leány megbocsátását. De nem érezhette meg. Magdolna maga elé képzelte a fiatal katona alakját, aki ábrándos bánattal támaszkodik az ablakmélyedéshez és regényes tekintete a holdvilág felé fordul, mialatt ábrázatát megvilágítja az este csillagos fénye. Ez az elképzelt látvány melegen megindító lett volna, csak egy ponton lett lehetetlen az ábrándozás rajzoló készsége: az ablakhoz félvállal odatámaszkodó fiatalembernek éppen az arcát sehogyan sem tudta odarajzolni. Magdolna mindenáron meg akarta találni a Feri arcának rajzát, de ezúttal még úgy sem boldogult, ha ezt az arcot mosolyogtatni akarta. A szépen megformált, holdfénnyel festett, tünde és légies képből hiányzott az arc, akárcsak azokon a képeken, amelyeket a katonaviselt parasztoknak árulnak a vásáron "Szolgálati időm emlékéül" címen, s amelyeken a délceg katona alakja a legpontosabb részletességgel látható a paripa hátán kivont karddal, még a csákója is megvan, csak éppen az arc helye üres a csákó alatt.

Mindegy: az ablakhoz támaszkodó fiatalember a holdfényben arc nékül is Feri volt, mert Magdolna így határozta el. És mély részvéttel megsajnálta a szenvedő fiatalembert. Kezdte megbánni, hogy olyan szigorúan szakított vele. És nincs is szebb, mint megbocsátani. A vallás mégis csak csodálatos dolog. Igen, Ferinek meg kellene bocsátani. Ha szerelme különben megvan még. Vajjon e tekintetben milyen a férfilélek? Tud az tovább szeretni, akivel szakítottak? Kitől lehetne ezt megtudni? Valami tapasztalt férfiembertől. Természetesen apja lenne erre a legalkalmasabb, de őt efelől megkérdezni lehetetlen, mert akkor kérdések következnének, hogy ez Magdolnát miért érdekli. És akkor kisülne az egész Feri-ügy a szobalány-részletekkel együtt. Isten őrizzen meg ettől.

Így jutott el a gondolatok megmagyarázhatatlanul kanyargó ösvénye ismét oda, ahonnan futni akart: Szilágyi Ákoshoz. Szilágyi Ákost kellene megkérdezni, hogy milyen a férfilélek. Hiába beszél Yolanda, Szilágyi Ákos nem lehet ostoba ember. Ha talán nem a világ legokosabb embere, akkor is értelmes, érett férfi, akinek megvannak a kellő tapasztalatai: kivált a szerelmi lelki problémák terén, hiszen folyton szerelmi életére célozgatnak, akik beszélnek róla. De hogyan lehetne megkérdezni? Ehhez először bizalmas barátságba kellene keverednie vele. S ennél a gondolatnál egyszerre megforrósodtak gondolatai: heves sóvárgás fogta el a Szilágyi Ákos barátsága után. Veleszületett szerénysége először visszahökkent a gondolat vakmerőségétől. De aztán lassan, mintegy könyörgően félrehajtva fejét, latolgatni kezdte a lehetőséget és alkudozott önmagával. Csakugyan akkora képtelenség ez? Hiszen "atyai barátság", az olyan szép kifejezés. Ha mód adódnék rá, Szilágyi Ákos egyszer csak rájönne: nini, ez a kis jószág érző ember és gondolkozó lény, nem is gyermek már, hanem felnőtt. Nyelveket tud, sokat tanult, eléggé járatos a művészettörténetben, szépen zongorázik. És talán kedvesnek is találhatná. És miért ne vinné át az apja a régi bajtárs iránt érzett barátságot a leányra is? Magdolna képzeletében most már rohamos torlódással, igen élénk színekkel formálódott az ábránd. Látta magát és Szilágyit meghitten beszélgetni. Látta Szilágyi arcán a kellemes és nagyrabecsülő meglepetést, mikor ujdonsült barátnőjétől valami talpraesett és okos megjegyzést hall. Elképzelte kettőjüket, amint hervadó lombok színpompájának keretében, őszi verőfényben sétálgatnak és mély lelki problémákról beszélgetnek. Sőt már látta Szilágyit, amint elmondja összeomlott házasságának érzelmektől és bámulatos fordulatoktól duzzadó történetét, ő pedig mélyen érző tanácsokat ad neki, mint olyan tanácsadó, aki a női lélek rejtelmeiben leány létére is járatos. Vígasztalja Szilágyit, visszaadja a boldogságba vetett hitét, enyhe "balzsamot csepegtet a sajgó lélekre", még kezét is megcirógatja neki.

Nem, azt mégsem. Gondolatban gyorsan visszakapta kezét a férfi kezéről. Azt nem szabad. Úrilánynak még barátságból sem illik tennie, de meg különben is: talán feléled a Feri-ügy a maga regényes, szép tisztaságában, s akkor más férfi kezét érinteni lopás volna, ellopni Feritől valamit, ami csak az övé. Egyszóval visszakapta a kezét, túlgyorsan, mint aki tűzhöz nyúl. De az álmot tovább szőtte. S mennél tovább szőtte, az annál lehetségesebbnek látszott. Mit is mondott az imént búcsúzáskor Szilágyi? "Magdolnával is felújítjuk az ismeretséget. Sokat ült az ölemben, mikor kétéves volt, de azt persze elfelejtette. Ilyenek a nők. Na, nem baj, vacsoránál majd kibékülünk." Szóval ő maga is az ismeretség felújítását óhajtja. Ez lehet puszta udvariasság, igaz. De ki tudja: talán ennek az embernek is megvan az a vágya, hogy megértő lelket találjon az élet nagy egyedülvalóságában, kora és neme mindegy, csak megértő lélek legyen, ragaszkodó és titoktartó hűséges barát. Lehet, hogy Szilágyi Ákosnak megvan ez a vágya. Ez egyáltalában nincs kizárva, miért lenne ez kizárva? S ha így van, akkor barátságuk kétségtelen. S akkor ezt a férfilélekre vonatkozó dolgot mindjárt meg lehet tőle kérdezni. Mi is az? Meglepetve állapította meg, hogy ez nem jut eszébe. Az egész ügyben a leglényegesebb. Ja igen, mégis: tud-e továbbszeretni egy szerelmes férfi, ha szakítottak vele.

- Jobb volna neked hazamenni eigentlich, - riasztotta fel anyja hangja, - nekem is, apádnak is sok még itt a tenni-vennivalónk. Éjfél lesz, mire végzünk. Menj haza, csináltass magadnak valamit vacsorára és feküdj le rendes időben. Et priez pour la pauvre tante aussi, s'il vous plait.

Magdolna hazament egyedül, a kocsi andalító zörgéssel rázta végig a sötétedő tájon. Gondolatai egy pillanatig sem tágítottak a Szilágyival kötendő barátság mellől. Otthon, miután egyedül megvacsorázott, szobájába vonult holmijait rendezgetni. Készülnie kellett a költözésre. Nyugodt magányában elészedte szekrénye legmélyének eldugott emlékeit. Ahogy csomókba rendezgette az első áldozáskor kapott püspöki szentképet, elhalt franciakisasszonya fakuló arcképét, apjától kapott szerencsekrajcárt, a rég eltemetett Fickó nevű kutya árván maradt nyakörvét, a kettősfenekű kagylós skatulyát és egyéb rengeteg holmiját, hirtelen egy mondat jutott eszébe, amelyet valamilyen francia könyvben olvasott. Olyan könyvben, amelyet nem lett volna szabad olvasnia. A mondat így szólt: "Ha egy asszony előszedi emlékeit, hogy visszatekintsen életére, bizonyos, hogy nagy fordulópont előtt áll." Meghökkent, rakosgató keze megállott. Mi az a nagy fordulat? De mindjárt meg is nyugodott: a nagy fordulópont természetesen az, hogy amennyiben lehetséges, Ferivel való szerelme feléled. De ehhez a Szilágyi Ákos barátságára van szükség. S mikor letette a fejét a párnára, annak a gondolatnak az édessége gyönyörködtette, hogy milyen szép is lehetne így az élet: apja szeretete, Feri szerelme és Szilágyi Ákos meghitt barátsága közepette.

A másnapi vacsora ebből a szempontból olyan nagyszerűen kezdődött, hogy ujjongani szeretett volna örömében. Szilágyi Ákos frakkosan szállt le arról a kocsiról, amelyet beküldtek érte Fügedre. Hubay pedig egész délután a határt járván lóháton, és estére restelvén felölteni a kényelmetlen gyászruhát, ott állt előtte csizmásan. A vendég túlszabályos öltözködése láthatóan elkedvetlenítette. De udvariatlan nem akart lenni.

- Angyalom, - mondta feleségének, - míg én kutyafuttában átöltözöm, foglalkozzanak Ákossal egy kicsit.

- Magdolna, ma chérie, - szólt az anya, - szórakoztasd Ákos bácsit, nekem utána kell néznem a dolgoknak.

- Dehogy bácsi, dehogy bácsi, - mondta élénken a vendég, - részint én nem vagyok öreg még, részint Magdolna nem gyerek már.

Így történt, hogy amit a vérmes ábrándok ilyen hamar remélni sem mertek, azonnal bekövetkezett: ott ült kettesben a frakkos emberrel.

Szilágyi hangsúlyozottan tiltakozott a bácsizás ellen, tehát a felnőtt egyenrangúság alapján kezdte a barátkozást. Kábítóan elegáns volt, ahogy egymásra vetette lábait a mély bőr-karosszékben, az ezüsttálcára készített pohár sört szájához emelte, aztán cigarettára gyújtott. Megint minden csillogott rajta, selyemharisnyája, szürke halántéka, monoklija és pompásan keményített ingmelle, amelyben szürke gyöngyöket hordott gomb gyanánt. Tükörfényű volt gallérja is, és hófehéren csillogott a harangszerűen kiszélesedő kabátujjakban a kopogóan kemény kézelő, amelyben a barna csukló még vékonyabbnak látszott.

- Hát kezdjük csak azt az ismeretséget felújítani, - mondta a vendég, - hadd látom, leszünk-e megint olyan jóbarátok, mint akkor voltunk. Mert akkor nagyon jóban voltunk ám, tudja meg. Még most is látom, ahogy a kövér kis kacsójával tapsolt a monoklimnak. Mindenáron játszani akart vele.

- Remélem, hogy még jobb barátok leszünk, - felelte Magdolna vakmerő boldogsággal.

Szilágyi mosolygott. Tréfás szertartásossággal meghajolt ültében.

- Ilyen kedves hölgynek a barátsága a legszebb ajándék, amit az élet adhat az embernek.

- Most maga tréfál, vagy komolyan beszél? Mert ha tréfál, akkor nagyon sértve érzem magam.

A férfi ránézett. Tekintete kissé fáradt volt, de udvarias és komoly.

- Dehogy tréfálok. A barátság nagyon nagy dolog, én meg tudom becsülni.

- Sok barátja van?

- Az a kérdés, mit nevezünk barátnak. Hiszen az ember minden levelet úgy kezd, hogy "kedves barátom". Vagy ami még rosszabb, "tisztelt barátom". Ha így venném, akkor tízezer barátom volna. Még a pajtást, meg a lumpoló cimborát sem számítom. Az igazi, benső barát, ahogy én gondolom, nagyon ritka. De azért van egy-két ember, akihez egész közel érzem magamat. Ilyen a maga édesatyja is.

- Ó, - ragyogott fel Magdolna pillantása, - hiszen akkor máris nagyon közel vagyunk egymáshoz. Nekem is ő a legjobb barátom. Pedig férfi. De mégis úgy megértjük egymást, mintha kettőnknek egy lelkünk volna.

Pici szünet után megismételte, lopva és kutatóan tekintve a frakkos emberre:

- Pedig férfi.

- Ó istenem, - szólt vállat vonva amaz, - ez nem tartozik a dologra, férfi, vagy nő, az mindegy. Nekem egész életemben inkább nők voltak a legbizalmasabb barátaim, a szó legnemesebb értelmében.

- De az ellenségei is, - vetette oda Magdolna, rögtön elhülve saját vakmerőségétől.

A férfi felkapta fejét és csodálkozva rámosolygott. Aztán vállat vont. Elővette hófehér zsebkendőjét, amelyből erős illatszer lehellete áradt, és megdörzsölte vele monokliját. Arca így egészen máskép festett, úgyszólván levetkőzötten.

- Már magának is pletykáztak rólam, látom. Pedig az ilyen pletyka nem való fiatal lányoknak. Nem is értem, hogy az emberek nem találnak egyéb beszélnivalót, mint az én dolgaimat. De hát már megszoktam.

Magdolnának erősen dobogott a szíve. Kétszer is nekilendült, hogy a hallatlanul merész kérdést kibökje, amely érthetetlenül a nyelvére került. Végül harmadszor kimondta. De a merészségtől könnyed szédülés futott át a fején.

- Mondja, maga boldog, vagy nem boldog az életben?

A férfi még nagyobbat nézett és most már hangosan elnevette magát.

- Jaj de furcsa, kedves kis fruska maga, Magdolna. Hogyan jut eszébe ilyeneket kérdezni?

Magdolna nagyot nyelt. Érezte, hogy most, ha megszólal, hebegni fog. Igyekezett minden erejét összeszedni:

- Nem tudom... de maga olyan közel áll az apámhoz... és úgy érzem, hogy ez által...

A férfi előrehajolt, felkönyökölt cigarettát tartó félkezével a térdére és derűsen figyelt. Arcára volt írva, hogy mulat, de az is, hogy ezt a beszélgetést kedvesnek találja. Hagyta a leányt makogni. A leányt pedig zavara belekergette a legnagyobb, az eddigieknél is nagyobb vakmerőségbe.

- Nézze, én sokat hallottam magáról. Láttam is a temetésen, hogy mit művelnek magával a nők. Azt is láttam, hogy maga ezt már mennyire megszokta és mennyire únja. Hát én azt gondoltam, hogyha találkozik valakivel, aki... aki... őszinte barátja tudna lenni... akinek maga... aki nem mint azok a nők...

Itt elakadt. Érezte, hogy olyan piros, mint a pipacs. Hirtelen rettentő aggodalom ömlött ki benne. Szörnyű volna, ha szülei most bejönnének. Általában szörnyű, hogy mibe ment bele ezzel a társalgással. Riadtan és hanyatthomlok menekülni szeretett volna. A férfi előrehajolva nézte, látnivaló derűvel szórakozott rajta, és abban is kedvét lelte, hogy most kisegítse.

- Akinek én, mint férfi, teljesen közömbös vagyok, ezt akarta mondani, kislány?

- Igen, ezt, - mondta ő véghetetlen hálával, a legnagyobb riadalomból szédítő ingással átlendülve a győzelmes megkönnyebbülésbe, - aki nem a terhére akar lenni, hanem... aki előtt... néha kiönthetné a lelkét...

- Lássa, ez nagyon kedves. Komolyan mondom, nagyon kedves. Szóval a régi barátságot újra megkötöttük, jó? Meg is ígérem, hogy adandó alkalommal... mit csinálok? Ja igen, kiöntöm a lelkemet. És maga is a magáét, helyes?

- Helyes, - lehelte Magdolna, boldogan, hangtalanul.

- Szóval megkötöttük a tamási szövetségi szerződést, - nevetett a férfi, - kezet rá.

Kezét nyujtotta. Magdolna is nyujtotta a magáét. Igyekezett a férfira szegezett tekintetébe is felnőtt nyiltságot, bajtársi férfiasságot belevinni, és kézszorításába is. De a férfi nyugodtan ajkához emelte a leánykezet. És hozzáértette a száját, egész könnyedén, alig érezhetően.

- Most már bizalmas barátok vagyunk. Helyes. Életre-halálra?

- Miért nevet, mikor ezt kérdezi? Én olyan barát vagyok, mint az apám tud lenni. Igenis, életre-halálra.

- Kislány, maga kimondhatatlanul kedves. Erre iszunk.

Magdolna behúnyta a szemét, hogy átadhassa magát valami szemmel nem látható fényesség tündöklésének. Most már jöhetnének a szülők. Azaz hogy még nem, gyorsan-gyorsan meg kellene beszélni, hogy mikor látják viszont egymást és mikor lehet gyakorlatilag, nagy lelki beszélgetésekkel megkezdeni a barátságot. De hogyan, szent Isten, hogyan?

- És mondja, - szólt a férfi, miután húzott egyet a sörből, - miféle pletykákat hallott rólam?

- Ez magát érdekli? - felelte ő megütődve, - hát nem únja?

- Únom. Nem is érdekel. De most már, ha ilyen jóban vagyunk, nem lehet nekem közömbös, hogy maga miket hall felőlem.

- Tudja azt maga jól. Olyanokat, hogyha itt fellép, a nők bizonyosan megválasztják. Meg ilyesmiket, mit tudom én. Erről nem szeretek beszélni. Mondja, milyen nőnek tartja ezt a Kollárnét?

- Melyik az? Ja igen, tudom. Ma ott feketéztem. Semmilyennek sem tartom. Unalmas.

- Ezt komolyan mondja?

- Persze, hogy komolyan.

- Hálistennek. Most már megmondhatom a kettőnk közt fennálló barátságnál fogva, hogy attól a nőtől őrízkedjék. Nagyon rossz híre van. Látja, máris hasznos vagyok magának. De miért ment el hozzá feketére!

- Azért, gyermek, mert a férje fontos ember a kerületben. Tudja, hogy mi az? Nem nagyon. Hát a kerület az, ahol én képviselő leszek, ha sikerül. Ennélfogva elmentem hozzájuk feketére. És teára pedig elmentem a másikhoz, hogy is hívják azt az özvegyet. Az összecsődítette nekem a fontos fügedieket mind... Hopp.

Hirtelen eszébe jutott valami, amitől gondterhes lett az arca.

- Bocsánat egy pillanatra...

Belső zsebéből jegyzeteket vett elő. Monokliját feszesebben a szemére csíptette. Böngészett a jegyzetekben. Fejét csóválta.

- Valamit elfelejtettem. Nem baj, majd vacsoránál megbeszélem a papájával.

Ebben a pillanatban lépett be Hubay. Magdolna felsóhajtott. Magában, mintegy valami fejezet végén, összegezte: álomszerűen sikerült minden eddig, életre-halálra barátságot kötött Szilágyi Ákossal. De mikor találkoznak újra? Mikor jön az alkalom, hogy hosszasan üljenek egymás mellett, beszélgessenek, mindig és folyton csak beszélgessenek, órákig, napokig, étlen-szomjan, mindhalálig csak beszélgessenek? Szilágyi udvariasan felállott. Hubay udvariasan sietett hozzá.

- Hallom, a farkast emlegetitek s a kert alatt jár. Itt vagyok. Nem húzhattam frakkot. Ákoskám, gyászban vagyok. Őszintén szólva téged sem értelek, mit csapsz egy falusi és baráti háznál ekkora parádét, pláne mikor gyászolunk is. De hát ilyen nagy fene gavallér voltál világéletedben. Na, mit csináltok? Csak nem politizáltatok?

- De bizony, - felelt a vendég, - éppen ott tartottunk. Hanem a még nagyobb ujság az, hogy máris roppantul összebarátkoztunk. Gratulálok a leányodhoz, öregem. Előtte nem illik mondani, de el vagyok tőle ragadtatva.

Ez nem lehet, gondolta Magdolna remegve, ez nem lehet igaz, ez csak álom lehet.

- Bizony, fiam, el is lehetsz. Nekem sem kellene előtte mondanom, de én is el vagyok ragadtatva ettől a mókustól.

Tenyere odakerült a Magdolna arcához, aki behunyta a szemét és mint a párna puha hajlásába, úgy simította az apai tenyérbe forró arcát.

- Szóval nagy a barátság, - folytatta az apa, - hát ez helyes. Ajánlom is, hogy párthiveket szerezz, akik mennél befolyásosabbak. Én mindent megteszek érted, azt úgyis tudod, de ha ez a lány is protezsál nálam, akkor a tűzbe megyek.

- Akkor a dolgom már rendben is van. Igaz Magdolna?

- Igaz. Szövetséget kötöttünk, apus.

- Ejha, így összeesküdtetek már? De remélem, engem is bevesztek harmadiknak?

Szilágyi barátilag ráütött a házigazda hátára, közben Magdolnára kacsintott:

- Mit gondol, kis szövetséges, vegyük be?

Magdolna boldogan nevetett.

- Na, nem bánom, vegyük be. Kész a hármasszövetség.

De rögtön el is hallgatott a hármasszövetség, mert Hubayné lépett be.

- Remélem, nem unta magát, kedves Ákos? Mindjárt eszünk. Félek, hogy nem lesz megelégedve a vacsorával, tudja, költözés előtt állunk, csupa zavar itt minden, két cselédem beteg, azt sem tudom, hol a fejem, je suis au bout de mes forces, de foglaljon helyet. Hát mi ujság, mit csinált egész nap?

- Unalmas helyeken unalmas emberekkel beszéltem, kedves Nóra baronessz, és vártam az estét, hogy kedves helyen, kedves emberek között legyek. Gratulálok a lányához. Így múlik az idő. Mint csecsemőtől váltam el tőle és mint dámát látom most viszont. Hadd dicsekedjem el magának is, roppantul összebarátkoztunk. Magdolna lesz az én titkos fügedi párttitkárom.

Az anya kedvetlenül szólt rá a felnőttség mámorában gyönyörködő dámára:

- Magdolna, tartsd egyenesen a hátadat. Das ist einfach schrecklich mit dir. Hát a maga gyerekeivel mi van, Ákos? Egészségesek? Gyakran látja őket?

- Köszönöm kérdését, megvannak. Igen, elég gyakran látom őket. A feleségem már nem kínoz annyira az árvaszékkel, meg egyéb perekkel, most már gyakran engedi hozzám mindakettőt.

- Mekkorák már?

- Juliska tizenkétéves, Pali kilenc. Kedves gyerekek, semmi baj nincs velök. Juliska a Sion-apácáknál tanul. Jövőre Pali is intézetbe kerül, a Teréziánumba akarom adni. Ha ugyan emiatt megint külön vihar nem lesz az anyjával. Mert elég, hogy éntőlem származzék valami gondolat, akkor már azonnal ádázul elkezd harcolni ellene. Úgy szoktam, hogy titokban közös ismerősöket kérek meg: ők ajánlják Daisynek a magok ötlete gyanánt, amit én szeretnék. Akkor aztán úgy teszek, mintha ellenezném. Soká tartott, míg erre a módszerre rájöttem, de most már egészen jól működik. Tudja, Nóra baronessz, a főbaj itt az, hogy rossz befolyások érvényesülnek annál az asszonynál. Telebeszélik neki a fejét ellenem. És ő éveken át kínzott ezekkel az anyagi dolgokkal, csak hogy kínozzon. Hogy mit szenvedtem én éveken és éveken át, az elmondhatatlan...

Ebben a pillanatban nyitotta Marci az ajtót és jelentette a tálalást.

- Hagyjuk, - mondta legyintve Szilágyi, - a vacsora kellemesebb beszédtéma, mint ez.

Bevonultak az ebédlőbe. Fini már ott állt rendes helye mellett és motyogott magában.

- Nini, a kedves Fini, - szólt élénken és nyájasan a vendég, - még mindig megvan? Kisztihand, Fini, mi ujság? Megismer?

Fini rámeredt a frakkos úrra. Aztán egy képzelt hallgatósághoz fordult.

- Ein Mann in Frack. Ach ja, in Frack sind sie schön. Ein sehr schöner Mann in Frack, Kinder, ach ja.

Mialatt leültek, a házigazda nevetett.

- Na, barátom, nem hiába vagy olyan megveszekedett nőcsábász. Már ennek is elcsavartad a fejét.

- Imre, - csattant fel rögtön az anya rendreutasító hangja, - talán moderálná magát, nem? Ç m'étonne, vous savez.

Aztán elkezdődött az étkezés az aranysárga tyúklevessel. S mivel Hubay azt ajánlotta, hogy mindjárt térjenek a tárgyra, elkezdődött a politika. Magdolna számára érthetetlenül. Otthon a háznál soha nem beszéltek politikáról, anyja semmit nem konyított hozzá. Apja szokott ugyan politizálni, de ezt vagy a fügedi kaszinóban, vagy a vármegyei közgyűlésen intézte el, otthon minden politikai érdeklődése csak annyiban mutatkozott, hogy olykor, ha olvasta az ujságot, megcsóválta a fejét. Magdolna tehát meg sem érthette, hogy mi az a közigazgatási befolyás, a hivatalos jelöltség, a párttitkárság, a miniszterelnökségi államtitkár, a karhatalom, meg a többi kifejezések, amelyeket a beszélgető férfiak nagy gyakorlottsággal mondogattak egymásnak. Megengedte magának, hogy ne kövesse a beszélgetés fonalát, elmerült abban, hogy a vendéget nézze és hangját hallgassa. Mennél tovább nézte, annál érdekesebbnek és szebbnek találta. Figyelte, hogyan eszik. Káprázatosan értette ez a Szilágyi, hogyan kell enni. A kést, meg a villát úgy tartotta és úgy kezelte, hogy a világ semmiféle főudvarmestere nem ehetett szebben. Ahogyan ott ült frakkosan, csillogó ingmellel, föléje hajolt a tányérnak és finom, barna ujjai az evőeszközt emelgették, ő volt a nagyvilági elegáncia megtestesülése, akit úgy, ahogy volt, be lehetett volna iktatni valami lélekrázóan izgalmas regénybe a hős illusztrációja gyanánt. A hangját meg éppen el lehetett volna hallgatni akármeddig, tekintet nélkül a szavak értelmére, csak a mély és lágy bariton rendkívül kellemes zengése kedvéért. Magdolna szíve rögtön élénkebben dobogott, ha arra a valószínűtlen gyönyörűségre gondolt, hogy ez a tökéletes ember az ő bizalmas barátja, akivel ezentúl mély ragaszkodásban fognak haladni az élet útján, egymás problémáit végighallgatva és egymás lelkét támogatva. Mialatt a politikai beszélgetés élénken kanyargott tovább, ő fele figyelmét átadta az andalító férfihang bársonyszerű simogatásának, figyelme másik felével pedig visszaidézte a vacsoraelőtti beszélgetést. Szinte már fájó örömmel döbbent bele szívébe az a nyilalló tudat, hogy most lépett be először a felnőtt nőiesség birodalmába. Még nem bálozott eddig, az igaz. De ahogy ezzel az emberrel társalgott, az már nem egy bácsi és egy csitri gyerek beszélgetése volt, hanem egy nő és egy férfi társalgása. Egy híres-nevezetes gavalléré és egy ifjú dámáé, aki eddig ismeretlenül éldegélt a falusi kastélyban, de ahogy a főváros, a nagyvilág, a nagy élet hőse kopogtatott be hozzá, mintegy varázsütésre derült ki róla ez a nagyszerű felnőttség, amely őt magát lepte meg a legboldogabban. Ezekből a boldog ábrándokból hirtelen egy mondat tudatára ébredt.

- Egyszóval visszamégy Pestre és beszélsz az államtitkárral, - mondta apja.

- Természetesen, - felelt Szilágyi, - ha a hivatalos jelöltséget nélkülözhetetlennek tartod.

- Szerintem nélkülözhetetlen. És jó volna, ha nem várnál sokat, mert valaki még elcsípi az orrod elől a jelöltséget.

- Igazad van. Megyek is. Pár napot körülnézek, ismerkedem, látogatok, barátkozom, aztán mikor már egy kis talajt csináltam magamnak, megyek. Addig is az én minisztériális embereim ütik a vasat odafenn.

Szóval elutazik, ó milyen borzasztó. De még néhány napig marad, ó milyen boldogság. De nagyon el lesz foglalva, ó milyen elviselhetetlen. Magdolna fejében megint ott sürgetett és dörömbölt a kérdés: mikor fogja viszontlátni, hogyan lehetne viszontlátni.

A feketéhez átmentek a hallba, miközben Fini eltünt. Magdolna soha még ilyen őszinte igyekezettel nem engedelmeskedett anyja parancsoló szemvillanásának, hogy házikisasszonykodjék. Maga töltötte a kávét és igyekezett a vendéglátó hölgy természetes hangját közvetlenül használni:

- Hány cukrot parancsol, - ...

A mondat végén a hanghordozás még nem formálta meg a kérdés végét. A levegőben érzett egy szó hiánya, még pedig a megszólításé.

- Csak hívjon egyszerűen Ákosnak, - mondta könnyedén Szilágyi, és mindjárt az anyjához fordult, - remélem, nincs kifogása az ellen, Nóra bárónő, hogy a lánya meg én jóbarátoknak tekintsük egymást. Mert abba, hogy "Ákos bácsi", én nem megyek bele, azt előre megmondom. Egy cukrot kérek és egy kevés tejet. Szóval, drága Imrém, ismétlem neked, az én számomra a te baráti segítségednél nincs nagyobb megnyugvás...

Magdolna odatette a kávéscsészét és megint kérdést intézett hozzá, de most már megszólítással.

- Konyakot parancsol, Ákos, vagy valami más pálinkát?

- Egy konyak nagyon jó lesz, csókolom a kedves kezeit, Magdolna... Mert ha te azt mondod, hogy számíthatok rád, az nekem szentírás...

A politika folyt tovább, Magdolna pedig szerette volna gyorsan megnézni magát, ha lett volna a közelben valami tükör. Jól esett volna szemtől-szemben állván rámosolyogni arra a felmagasztalt hölgyre, akivel ilyen dolgok történnek. Aki így szól a hírneves bálványhoz: "Konyakot parancsol, Ákos!" Csak ilyen egyszerűen, a világ legtermészetesebb dolga gyanánt. És a bálvány ezt feleli rá: "Csókolom a kedves kezeit, Magdolna". Ezt kellene hallania Yolandának, de az még semmi, hogy Yolandának, hanem a nagyvilág számtalan előkelő és izgalmas hölgyének. Ezt kellene hallania az Ákos soha nem látott feleségének, meglepetve, hogy ime, ez a vidéki fruska meg tudja érteni azt, akit ő soha nem tudott megérteni. Halálos kár, hogy Ákos felesége most nem nézhet be valahogyan az ablakon. De hiszen ami késik, nem múlik. Majd elterjed ennek a mély lelki barátságnak a híre hamarosan. Majd fognak találkozni még azok a híres pesti asszonyok a lóversenyen, a Stefánia-korzón, a Pannóniában, vagy ahol éppen találkozni szoktak, és izgatottan fogják tárgyalni az esetet. Mondd, kedvesem, nem tudod, micsoda titok van ennek a Szilágyi Ákosnak az életében? De igen, hallottam, kedvesem, mély lelki barátságot kötött valami vidéki gentry-lánnyal, senki sem tudja hogy ez a leány mit csinál vele, mivel köti magához, de csak ennek a barátságnak él azóta Ákos, minden ügyét azzal a leánnyal beszéli meg, tanácsokat kér tőle, mit tudom én, véghetetlenül ragaszkodik hozzá, mit szólsz ehhez, kedvesem? Hihetetlen, kedvesem...

Az est további folyamán, mikor a politikából már kifogytak a beszélgetők, még egyszer rátértek a Szilágyi családjára. Hubaynénak csak ez fúrta az oldalát. Ahogy szóhoz juthatott, azonnal nekiszegezte vendégének a kérdést:

- És mondja csak, Ákos, hát nem volna az lehetséges, hogy maga kibéküljön a feleségével? Hiszen maga mindig azt mondta, hogy ez szerelmi házasság volt. És hát... mit tagadjuk, az sem közömbös, hogy sok ott a pénz nagyon, nem?

- A pénz engem nem izgat magam miatt, a gyerekeim öröksége pedig biztos. Elég sok az, a karai Krausz-vagyont merném úgy másfélmillióra becsülni, és örökösök ketten vannak hozzá. Daisy, meg az a bolond huga, Oppenheimerné, aki Berlinben él. Hogy nem lehetne-e kibékülni? Most már aligha. Régebben még mindent elkövettem, hogy kigyógyítsam abból a pokoli és tűrhetetlen féltékenységből, de azóta olyan dolgok történtek, amiket egy önérzetes úriember nem nyelhet le. Ennél a háznál igazán bizalmasan beszélek, mintha csak boldogult édesanyámnak mondanám: sajnos, ez most már nem igen mehetne. Én most már csak megyek a magam útján. Éppen ezért volna olyan fontos nekem ez a mandátum. Nem állhatok megalázottan, mint sehonnai koldus, a dúsgazdag anya gyermekei előtt, akik az én gyerekeim...

- Szereti még azt az asszonyt? Mondja meg őszintén.

- Nehéz erre felelni, Nóra baronessz. Valaha a fejem búbjáig szerelmes voltam bele. Az ilyen dolgok nyom nélkül soha nem múlhatnak el. De a régi szerelem... haj, haj, hol van az már. Hagyjuk az egészet, kár is róla beszélni. Ez már így marad. Ha szenvedek, csak a gyerekeim miatt szenvedek, hogy ilyen zilált gyerekségök van nekik.

Szilágyi Ákos megigazította a monokliját és mélyen felsóhajtott. Aztán megint csak áttért a fügediekre. És nemsokára bekövetkezett az a pillanat, mikor hirtelen a házigazdához fordult, hogy fogasson be neki.

- Ugyan eredj már, ilyen korán? Nem ismerek rád.

- Muszáj, édes öregem. Még be kell néznem a kaszinóba, megígértem. Az öregek mindenáron tarokkozni akarnak velem. Ma valami bankett van ott...

- Igen, tudom, én is ott lettem volna, de a gyász miatt mégsem...

Nem telt bele egy negyedóra, Szilágyi Ákos ott állt, miután a szülőknek már köszönt, Magdolna előtt.

- Csókolom a kedves kezeit, kis szövetséges. Mondom is, de ha nem tudnám, hogy a mamájának milyen szigorú elvei vannak, még meg is tenném. Remélem, hamarosan megint lesz alkalmunk beszélgetni egy kicsit...

Melegen megszorította Magdolna remegő kezét. Magdolnában pedig meghült a vér, mikor érezte, hogy az izgalomtól nedves lett a tenyere. Pedig a keze különben nem izzadt soha. Mit fog most mondani ez a Szilágyi? Azaz, hogy ez az Ákos? Az ilyen elkényeztetett emberek olyan finnyásak. Talán visszariad a nyirkos kéztől egy életre. Rettegve pillantott a búcsúzó ember arcába. De azon az arcon nyoma sem volt a visszariadásnak. Inkább csak úgy sugárzott a barátságtól és mosolygó kedvességtől. Mikor később felhangzott a távozó kocsi kerékzörgése, Magdolnának elszorult a szíve. Miért rendezték be olyan rosszul a világot, hogy egy fiatal leánynak nem illik a következő találkozót indítványoznia egy ilyen kedves jóbaráttal? Most ki tudja, mikor látja megint.

- Mamus, szeretnék még egy kicsit zongorálni.

- Hát nem bánom, meinetwegen. Még úgyis beszélgetünk egy darabig apáddal.

Magdolna kérés nélkül hozta a dohányos szitát, a pipát, a gyújtószerszámot, tálcán sillerbort, nagy poharat, szódavizet. Mindezt letette apja kezeügyébe. Az anya kézimunkát hozott, valami céltalan kis terítőt, amelyet szemrontó petit-point öltéssel csinált már hosszú hetek óta. Mindahárman elhelyezkedtek. Magdolna leült a zongorához. Egy Chopin-mazurkát kezdett játszani, amelynek ide-oda hajladozó játékos bánata mindig megcirógatta szívét, ha hangulatra vágyott. A házaspár beszélgetni kezdett.

- Mondja, Imre, megbolondult ez az ember, hogy frakkban jön ide? Elhívtuk egy közönséges politikai megbeszélésre, sans façon, és ő bálnak veszi a dolgot. Még hozzá gyászban is vagyunk. Ilyet még nem láttam.

- Á, hiszen ez egyszerű. Nem miattunk vette a frakkot. A fügedi kaszinóban asszonyok is vannak a banketten.

Magdolna meghökkent a zongoránál. A mazurkát túlhangosnak találta, mert egyetlen szót sem akart elmulasztani szülei beszélgetéséből. Ezért egy lezárt zenei frázisnál óvatosan átment egy nocturne vonalára, azt sokkal halkabban játszhatta. Évek óta benne van már ujjaiban ez a zenedarab, a zongora figyelmét teljesen rábízhatta két kezére, sajátmaga figyelmét teljesen az odahallgatásra fordíthatta. Hogy Ákos a fügedi asszonyok miatt öltött frakkot, az hirtelen valami nyomást keltett közvetlen a gyomra fölött. De ezen nem is ért rá tünődni, a beszélgetést kellett követnie.

- Nem változik ez meg soha, - mondta anyja, - ha szoknya kerül elébe, rögtön vöröset lát. Mit szól maga ahhoz, amit a feleségéről mondott? Hogy szerelemből vette el.

- Mit szóljak hozzá? Az volna a csúnya, ha azt mondaná, hogy csak a pénzéért vette el. Aztán meg lehet, hogy csakugyan szerette is egy kicsit.

- Ugyan menjen, ne legyen maga is ilyen naiv. Szerelemből vette el azt a fekete, vézna kis vakarcsot. C'est ridicule, voyons. Tele volt adóssággal, elvette a Krausz-lányt. Ezt maga tudja a legjobban.

- Én csak azt tudom, hogy mikor a szándékát az ezrednél bejelentette, ott bajok voltak. Erre kézzel-lábbal magyarázta, milyen szerelmes, és öngyilkossággal fenyegetődzött. Hát ebből egy egészen kicsi igaz is lehetett. Amiért gazdag valaki, attól még bele lehet szeretni. A maga lányát is csak a pénze miatt fogják elvenni?

Magdolna erősen mímelte, hogy teljesen elmerült a játékba és a beszélgetésből nem hall semmit. Nagy ijedelem is motoszkált benne: hátha anyjának eszébe jut, amiről nyilván megfeledkezett, hogy tudniillik gyászban vannak és nem nagyon helyes most zongoráznia. Elviselhetetlen volna, ha most felállítanák a zongorától és a neki nem való beszélgetés elől elküldenék aludni. De azok nem figyeltek rá.

- Először is az én leányomat ne hasonlítsa ahhoz a vakarcshoz, - mondta sértődötten az anya, - másodszor olyan eladósodott fickónak, akinek utolsó mentsége a hozomány, úgysem adjuk, azt maga jól tudja. Vagy maga odaadná, ha jönne egy ilyen Szilágyi Ákos?

A balkéz megremegő ujjai hamisat fogtak. Magdolna bosszúsan ismételte a zenei mondatot.

- Maga ezt az Ákost sohasem szerette, angyalom. Túlszigorúan ítéli meg. Nem rossz ember ez, csak könnyelmű. Arról nem tehet, hogy a nők úgy szaladnak utána.

- Az csak olyan beszéd. Ő szalad a nők után. Kéthónapos házas korában már csalta a feleségét agyba-főbe. Az ilyen embert vízbe kellene fojtani. Hogy a lánya megszületett, azt Bécsben tudta meg, mert odautazott egy ballerina után. Hát az a jelenet, mikor együtt vacsoráztunk a Vampeticsnél és az az orosz hercegnő odajött az asztalhoz? Ha az a szerencsétlen feleség ott helyben lelőtte volna a maga barátját, még a főkapitányság is felmentette volna.

- Azt nem hiszem, édes angyalom, már csak azért sem, mert szándékos emberölési ügyben nem a főkapitányság hoz ítéletet. De kár ezen veszekedni, hiszen én nem lelkesedem az ő életmódjáért, én csak mentségeket találok neki. Nem ezek a főbajok őnála. Tőlem kurizálhatna napestig, csak amellett a komoly dolgait komolyan venné. De abban léha csak igazán. Megmondtam neki, hogy vesse rá magát a főszolgabíróra, az itt a legfontosabb. Ahelyett társadalmazik. Feketére megy, teára megy, bankettre megy. Már pedig, ha ez a választás nem sikerül neki, elmehet a kataszterhez, vagy elmehet póstahivatalnoknak. Nagyon nehéz valakinek segíteni, aki maga nem segít.

Magdolna kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett minden szót jól az emlékezetébe vésni.

- Akkor pedig, ha így van, magának is jó lenne visszavonulnia ettől a dologtól.

A zongora megint kisikló, fülsértő hangot adott.

- Hogyhogy visszavonulni? Hagyjam cserben?

- Már engedjen meg, használ magának, ha belehajszolja saját magát egy szégyenteljes bukásba?

- Nem biztos, hogy bukás. Sőt valószínű, hogy nem az. Mert azért nagyon meg tudja szerettetni magát, ha akarja, akárkivel. Csak itt kell tartózkodnia a kerületben, rövidesen nagyon népszerű lesz. És ha ezenfelül még a tanácsaimat is megfogadja, biztosra vehető, hogy a hivatalos támogatás nem lesz lanyha.

- Csakhogy ő nem fogadja meg a maga tanácsait. Nekem ez az egész dolog nem tetszik. Nein, ich kann mir die ganze Sache nicht gefallen lassen. Maga csak szépen vonuljon vissza az egésztől, az lesz a legjobb.

Magdolna egyszerre abbahagyta a zongorázást, felállott. A zongora fedele lecsapódott. Apa is, anya is összerezzenve pillantottak oda a csattanásra. Ő ott állt a zongora mellett, magára kényszerített mosollyal, amelyet vonagló szája valami zavaros arckifejezéssé torzított.

- Mama, - mondta ezzel a torz arccal, kétségbeesve igyekezvén tréfa látszatát kelteni, - ne bántsd a jóbarátomat...

Hubayné ránézett a leányára. Nem ment bele a tréfába. Még kézimunkáját is letette.

- Mi lelt téged?

- Ákos nekem jó barátom és szövetségesem, - mondta még mindig ragaszkodva a tréfálkozás látszatához, - szeretném nálatok protezsálni.

- Nem szeretem, - szólt az anya kurtán, - ha belebeszélsz a nagyok dolgába. És micsoda butaság az, hogy "jóbarát" és "szövetséges?" Ez az ember fütyül rád.

- Bocsáss meg, mama, de ezt nem hiszem. Ez nem fütyül rám.

Mielőtt az anya még szigorúbban felelt volna, az apa szólt közbe.

- Neked van igazad, mókus. Ez nem fütyül rád. Kivált mióta észrevette, hiszen világosan mondtam meg magam, hogy mennyire megveszteget engem, aki kedves hozzád. Ha azt mondanám neki, hogy van egy kedvenc kutyám, akkor rávetné magát a kutyára, hogy meghódítsa. Ilyen a természete. Mondom, hogy ha meg kell kedveltetni magát valakivel, abban páratlan. Olyan, mint a hammelni patkányfogó.

Magdolna állt a zongora mellett. Egy pillanatig hallgatott. S érezte, hogy a zongorára támaszkodó keze idegesen remeg.

- Apus, - szólt aztán habozva és még mindig erőltetve a könnyed mosolyt, - szabad ellenvetést tennem?

- Hogyne, kis mókus, halljuk.

- Ha ez így van, akkor miért nem veti rá magát a főszolgabíróra?

- Azért, mókus, mert régen egyszer párbaja volt ezzel a mi főszolgabírónkkal, aki csúnyán megvagdalta. Utána kibékültek ugyan, de a Szilágyi hiúsága nem tud megbocsátani. Hogy a győztes ellenfélnek most a kedvét keresse, arra képtelen rászánni magát. Hát csak nyugodjál bele, mókus, nagy léhűtő ez a te szövetségesed. Tudja ő jól, hogy miért szövetkezik veled.

Magdolna arcán váratlanul két könnycsepp gördült végig. És még most is folytatta azt a céltalan mosolyt.

- Miért? Velem, magamért, nem lehet barátkozni?

Az apa elnevette magát. Felkelt, odament a lányhoz, megsimította a haját, s vállánál fogva magához szorította.

- Ó, de naiv csacsi vagy, te nagylány te. Isten tartsa mennél tovább a naivságodat.

Máskor Magdolna boldogan fészkelte volna magát apja melléhez. Most inkább kibontakozni igyekezett az ölelő karszorításból. S mikor apja, még mindig nevetve, ott hagyta, hogy felhajtsa a maradék vizesbort, megkönnyebbültnek érezte magát.

- Elég ezekből a szamárságokból, - szólt az anya, - holnap kezdődik a költözés, gyerünk aludni. Ja igaz, még meg kell beszélni a beosztást. Ki marad itt, ki megy be, hogyan lesz az egész.

Megbeszélték. Holnap Magdolna még kint marad, az anya Fügeden várja az első szekeret, az apa a gazdaság után néz. Ugyanúgy holnapután. Harmadnap Magdolna lesz bent Fügeden, a szülők pedig itt befejezik a hurcolkodást és lezárják a házat. Ezt elhatározván, feküdni mentek. Magdolna alig várta, hogy gondolataival maga maradhasson. Mikor a sötétben a párnába fúrta a fejét és szokása szerint olyan gombócba zsugorította össze magát a takaró alatt, mint a sündisznó, mindenekelőtt végigjátszotta magában az este történetét. Attól a pillanattól kezdve, hogy megállt előtte a csillogó hajú, barna arcú frakkos férfi. Aztán az ő vakmerő kezdése. Aztán... hogyan is mondta Ákos: "Egy ilyen kedves hölgynek..." Igen, igen, azt mondta: hölgynek. "Egy ilyen kedves hölgynek a barátsága a legszebb ajándék, amit az élet adhat az embernek". Aztán mit is mondott? Egyszerre a nagy mulasztás döbbenete futott végig rajta: Ákos milyen meleg és mély barátsággal beszélt az ő apjáról, s ő ezt a zongora melletti szóváltásban elfelejtette értékesíteni. Most bezzeg eszébe jutott. Hogyan is oktatta a francia kisasszony valaha? Ez az úgynevezett "esprit de lescalier". Mikor az embernek távozáskor a lépcsőházban jut eszébe a remek válasz, amellyel a társalgás folyamán győzelmesen visszavághatott volna. Ó, milyen bosszantó. De nem helyrehozhatatlan. Majd még el lehet ejteni társalgás közben: "Apus, tudod, mit mondott rólad Ákos? Hogy élete egyetlen barátjához sem ragaszkodik olyan mély barátsággal, mint hozzád". Majd akkor apja is másképpen fog beszélni. Majd ő is belátja, hogy ez az Ákos mély barátságra képes ember, akit ellenségei, kétségkívül a megvetéssel visszautasított nők, galádul rágalmaznak, aljas pletykákkal vesznek körül, ő pedig ott áll frakkban, magasan és fenkölten a rágalmak és pletykák fölött.

Aztán hogyan is volt csak... Kollárnéról is szó esett, Véghnéről is, mert ő merészen megemlítette őket. Milyen felsőbbség volt ebben az emberben, milyen fölényes kicsinyléssel beszélt a két nőről, mint ha csak odaszállott kerti bogarakat sepert volna le a kabátja ujjáról. Ezt az embert vádolják szoknyavadászattal? Aki a lelkileg értéktelen nőket ilyen méltósággal tartja távol magától? Igaz, elment feketére is, teára is, de ez nyilvánvalóan politika. Nézd, apus, ezt igen, ezt elhiszem, hogy ezekhez érdekből ment el. De ezeknek egész biztosan nem mondja, hogy testi-lelki jó barátok, életre-halálra szövetségesek. Apa, apa, miért mondtad azt a kegyetlen dolgot nekem, hogy ő nem vesz engem semmibe? Miért sértettél így meg engem női önérzetemben? Látod, apa, életemben most gondolok rád először vádolóan, most haragszom rád életemben először, most okoztál nekem először nagy fájdalmat életemben...

Jó darabig sírni kellett bele a párnába, hangtalan-keservesen. Addig nem ért rá tovább gondolkozni. De a nagy sírástól kissé megkönnyebbülvén, édesdeden elmosolyodott, visszatért a mindennel kibékítő, csodálatos sikerhez. "Szóval megkötöttük a tamási szövetségi szerződést". Így mondta Ákos. És utána ezt: "Kislány, maga kimondhatatlanul kedves". Milyen csodálatos mondatok, mint a megvalósult tündérmesék, inni kellene őket, vagy meztelenül beléjök ugrani, mint a nyári vízbe, hogy mindenütt érintsenek. Aztán... ahogy a vacsoránál ültek... a hangja... az a zengés, az a puha, mély bársonyosság, egész biztos, hogy ilyen lehet a tenger mormolása, amelyről már annyit olvasott. Vajjon volt már Ákos a tenger mellett? Hogyne lett volna. Egy ilyen nagyvilági életet élő ember, ez már biztosan járt Velencében, meg a Rivierán, meg az északi tengernél. Mennyi sok szép hely van a világon, mennyi minden van hátra az életben és milyen szép lesz mindezt megélni az Ákos barátságával, amely barátságon semmi, de semmi soha nem fog változtatni. Lehet, hogy Ákos még kibékül a feleségével. Ki is kell békülnie, a házasság szentség, és Ákos, mint katolikus... De vajjon katolikus? Éppen úgy lehet református is. Magdolna csodálkozva állapította meg, hogy Ákost inkább reformátusnak szánja, semmint katolikusnak. Ez hihetetlen. Mi lehet ennek az ösztönnek az oka? Ah igen, megvan, persze, hogy ez az oka: apja is református. Ő vegyes házasságból született, s mint leány, az anyja vallását követte, de azt megszokta, hogy aki apai szeretettel áll mellette, az református legyen. Tehát természetes, hogy apai barátjától is ezt várja, ezt az övétől különböző, az ő számára nem elég színes, erőteljes, idegen vallást, amelyből mindig valami apaiságot érzett ki homályosan. Apait. Apát. Apa, apa, apa...

És ekkor Magdolna egyszerre felült az ágyban attól a hallatlan megkönnyebbüléstől, amely egyszerre árvízként borította el. Fülében megcsendült egy Verlaine-sor, amelyet Claudette kisasszony szokott mindig mondogatni, régi kisasszonya:

Un vaste et tendre appaisement
Semble descendre du firmament...

Ó, micsoda boldogság, micsoda fellélegzés. Mert most már meg merte vallani magának, hogy kimondhatatlanul és gondolatban is csak félig elgondolva valami bizonytalan rettegés élt benne és lelkiismeretének valami lázadozása. Most már ki lehet mondani: félt, hogy szerelmes lesz Szilágyi Ákosba. És hitványul elárulja a Feri újonnan felgyűlt emlékét, a Ferinek adandó bocsánat jóságos és szép vágyát. De most már rendben van. Nyilvánvaló, hogy nem ez a vágya, ő nem a Szilágyi Ákos szerelméért sóvárog, hanem apai barátságáért. Ezerszer hála a jó Istennek és a Szent Szűznek. Most már akár a keblére is borulhatna Ákosnak, nem lehetne abban semmi illetlen és semmi bűnös. És milyen kimondhatatlanul édes érzés lenne. Ettől a tudattól úgyszólván visszaalélt az ágyba ültő helyéből és megint összegombolyodott a takaró alatt. Most már minden jól van, suttogta magának boldogan. Most már könnyű lesz azt a bizonyos férfi-problémát megkérdezni Ákostól, s majd ahhoz képest Ferivel rendbehozni a dolgot.

De egyelőre nem Feri a fontos. Egyelőre az Ákos barátsága sürgősebb teendőket ró rá. Figyelmeztetni kell Ákost a különféle veszedelmekre. Elsősorban arra, hogy apját egy bizonyos valaki - anyját nem szabad megnevezni, ez természetes - le akarja beszélni az Ákos ügyének támogatásáról.

Ekkor másodszor ült fel az ágyban, olyan felpattanással, mint a kinyitott skatulyából eléütköző, rúgóra járó bohóc. Mert felvillant emlékében apja vacsora melletti mondata: "Én mindent megteszek érted, azt úgy is tudod, de ha ez a lány is protezsál nálam, akkor a tűzbe megyek". Magdolna megdöbbenve és hangosan feleselni kezdett apjával, aki bizonyára az igazak álmát aludta már, akárcsak a másik szobában horkoló anyja. Apa, apa, hát még vitatkozhatol, ha ezt kimondtad? Hiszen én protezsáltam nálad, és te nem mégy érte a tűzbe? Te, aki maga vagy a megtestesült férfiszó, a gavalléria, az igazi úrnak tetőtől-talpig mintaképe? No majd megmondom én ezt neked, majd emlékeztetlek rá, hogy mit mondtál, jaj, de nagyon fogsz restelkedni...

Duzzogva, morcosan feküdt le megint s úgy húzta magára a paplant, mintha apjától sértődötten a fal felé fordulna. Hogy serényen és gondosan összegezze a barátság-kötelezte teendőit. Tehát: meg kell magyaráznia Ákosnak, hogy ne "társadalmazzon". Hagyja Kollárnét és Véghnét a manóba. És mind a többieket is. Hanem igyekezzék meghódítani a főszolgabíró jóindulatát. Azt a régi párbajt törölje ki emlékezetéből, ne legyen kicsinyes. Bocsásson meg a főszolgabírónak, semmi sincs lélekemelőbb és magasztosabb a megbocsátásnál. Még mit kell tenni? Mindenkit rábeszélni, hogy Ákosra szavazzon. Korteskedni, de csak úgy, ahogy lehet, titokban. Szervezkedni. Lássuk csak, kinek lehetne szólni. Yolanda útján meg lehetne szerezni szavazatnak azt a Kende Bélát, a nevelőt. Talán már van annyira felnőtt, hogy szavaz. Lehetne szólni a gazdasági írnoknak. Az már két szavazat. Ennek is, annak is. Kapacitálni őket, rábeszéléssel, hízelgéssel, kedvességgel... Ha csak tíz szavazatot szerezhetne és Ákost éppen tíz szótöbbséggel választanák meg, akkor az övé lenne a siker. Ő szerezné meg a hogyishívjákot, a mandátumot, az apai barátnak, akkor oda lehetne vetni Yolandának, csak úgy mellékesen: "alaposan belefáradtam, de sikerült megválasztatnom Ákost". Akkor az eredmény-hirdetés után, vagy beiktatás után, vagy amit már ilyenkor a férfiak csinálnak, találkoznék Ákossal, ragyogó szemmel, boldogan néznének egymásra, az apai barát kitárná a karját, ő odarepülne, arca odaér a monoklis, barna archoz, ketten csodálatosan felemelkedve lebegnek a levegőben, arcuk folyton összeér, egyszerre egy csodálatos szép barlang előtt állanak. Ákos be akar menni, ő nem felel, Ákos karjaiba veszi, arcuk összeér, bemennek a barlangba, ott egyszer csak bámulatos fehér kígyó közeledik, Chopin-zene szól valahonnan és ő kimondhatatlanul boldog egy apai barát karjaiban, aki Ákos ugyan, de valami egyenruhát hord és erősen érezni belőle apja pipa- és kölnivízillatát...

Magdolna mélyen aludt.