Payday Loans

Keresés

A legújabb

Ki gondolta volna, hogy egyszer még visszasírjuk Mátyus Janit? PDF Nyomtatás E-mail
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló

Ki gondolta volna,


hogy egyszer még visszasírjuk Mátyus Janit?

 

A magyar válogatott Mexikó óta először juthat ki nagy tornára, pedig a keretben kevesebb a nemzetközileg jegyzett játékos, mint az elmúlt harminc évben talán bármikor. Itt egy csapat azokból, akiknek sosem sikerült – utólag nem is tűnnek rossznak.

1986 óta tizennégy nagy nyári tornát rendeztek a magyar válogatott nélkül. Nekünk ez nyilván fáj, de érdemtelennek semmiképpen nem nevezhetjük: ezalatt az idő alatt egyszer sem volt olyan csapatunk, amely tényleg megérdemelte volna a kijutást, és jellemző módon akkor kaptuk pont a legnagyobb verést, amikor a legközelebb jutottunk hozzá a jugoszlávok elleni pótselejtezőn. A két meccsen tizenkét gólt kapó Csank-csapat mentségére szóljon, hogy az ellen a Sztojkoviccsal, Szavicseviccsel, Mijatoviccsal felálló jugoszláv válogatott ellen egy jóval erősebb magyar csapatnak se lett volna sok esélye. Most a norvégok ellen sem mi vagyunk az esélyesek, de azért ekkora különbség nincs a két csapat között, és egyébként is, perceken múlott csak a legjobb harmadik hely, szóval már most kimondhatjuk, hogy ilyen közel Mexikó óta nem jutott a magyar válogatott egyetlen világ- vagy Európa-bajnoksághoz sem.

2003


 

De vajon tényleg ez a mostani magyar válogatott a legjobb Mexikó óta, és az eredmény az mutatja, hogy jó úton haladunk? Hát, ez azért már korántsem biztos. Tény, hogy Dárdai Pál jól összerakta a csapatot, amíg ő volt a kapitány, de a legtöbbet mégiscsak Michel Platininek köszönhetjük, és annak, hogy most először 24 csapat játszik az Európa-bajnokságon az eddigi 16, illetve még korábban 8 helyett. Ha netán sikerülne a norvégok ellen a bravúr, akkor egy nem kis részben NB I-es játékosokra épülő válogatott képviseltethetné magát egy nagy tornán, miközben tíz-húsz éve még úgy sem jött össze a jó szereplés, hogy egész nívós külföldi csapatokban játszottak a legjobbjaink.


 

A mexikói keretünk még csaknem tíz évig dominálta utána a magyar futballt – Détári, Kiprich, Kovács Kálmán és a többiek még sokáig próbálkozhattak. Annak idején már őket is rengeteget szidtuk, de azt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy náluk csak rosszabbak jönnek majd. De azért utólag visszanézve még azokból a volt válogatott játékosokból is összejön egy egész jó csapat, akik már Mexikó után futottak be, és sosem volt lehetőségük játszani a legnagyobb tornákon. Mit nem adnánk ma némelyikért, nem igaz?

1. Petry Zsolt (1988 és 1996 között 38-szor szerepelt a válogatottban)

Az MTK nevelése a Bicskei Bertalan-féle ifi Eb-győztes csapat tizenegyesölő kapusaként lett ismert, és fiatalon, 22 évesen bemutatkozhatott a válogatottban. A Videoton és a Honvéd után aztán a belga Gent csapatában ért a csúcsra, a válogatottba pedig a Wembley-ben betonozta be magát, amikor egy barátságos meccsen kivédte az angolok szemét. Petry után egy időben angol csapatok is érdeklődtek, a klubjában is jól védett, és néhány évig abban a hitben lehettünk, hogy a kapusposzton nincs gond. De ez nem tartott sokáig, és ő maga is elismeri, hogy rendre rossz döntéseket hozott: Törökországba szerződött, összeveszett az edzőivel, és a legjobb korszakában is hiányzott belőle az a magabiztosság, ami a kiugráshoz kellett volna, így aztán nem lett Európa-klasszis kapusunk. Az utána következők (Babos, Sáfár, Király stb.) sem kutyaütők, de Petry fénykorában mindegyiknél jobb volt.


 

2. Bodnár László (2000 és 2010 között 46-szor szerepelt a válogatottban)

A népszerű Boci lehet, hogy elsőre meglepő választás, de ő azon kevesek közé tartozik a magyar futballban, aki tényleg kihasználta a lehetőségeit: egy ideig alapember volt a Bajnokok Ligája-szereplő Dinamo Kijevben, majd utána nem vallott szégyent a holland és az osztrák bajnokságban sem, az utóbbit meg is nyerte. Bodnár nem volt egy született szupertehetség, de becsülettel hajtott, és a maximumot hozta ki a képességeiből. Bár az utolsó aktív éveit beárnyékolta a szerencsétlen gázolási ügye, és valljuk meg, nem is tartozott a legrokonszenvesebb játékosaink közé, de a Sallai után jött jobbhátvédjeink közül ő vitte a legtöbbre (bár Korsós György nála is több BL-meccsen játszhatott). Nem akármilyen slusszpoén, hogy most mégis egy olyan csapat juthat ki az Eb-re, amelynek a jobbhátvédje a Puskás Akadémiában játszik hétről hétre.


 

3. Lőrincz Emil (1990 és 1997 között 37-szer szerepelt a válogatottban)

Az MTK középhátvédje sem vitte többre egy tisztességes profi karriernél, de kevés vita lehet abban, hogy a kilencvenes években nem volt nála jobb játékosunk a posztján – talán az elején Disztl László, de ő még ott volt Mexikóban is. Bár a legemlékezetesebb válogatott meccsén, amikor két gólt lőtt a spanyoloknak, középpályást játszott, az ő igazi helye a védelemben volt, ahol eleinte főleg a keménysége miatt szerzett magának hírnevet, de később már egész tanári módon irányította a hátvédtársait, legyen szó akár a válogatottról, akár a korszak kiemelkedő magyar klubcsapatáról, a Várszegi-féle MTK-ról. A jugoszlávok elleni 1-7 aztán kíméletlenül megmutatta, mire elég ez az itthoni királyság az igazi világklasszisok ellen, de azon a meccsen sem a lelassult Don Emilio volt az igazi katasztrófa, hanem a váratlanul előszedett Bánfi János. Emlékezzünk inkább a fénykorát élő Lőrinczre, pedig őt is ekéztük akkor épp eleget.


 

4. Lipcsei Péter (1991 és 2005 között 58-szor szerepelt a válogatottban)

Bár Lipcsei elsősorban középpályásként él a kollektív szurkolói emlékezetben, védőnek indult, és a válogatottban gyakran beállóst játszott még akkor is, amikor a Fradiban már előrébb brillírozott. Mi is a védelemben számítunk rá, a középpályán ugyanis nagyobb a verseny, Lipcsei viszont az elmúlt évtizedek emblematikus magyar futballistája, kezdve a Mindenféleképpen – Asszem örökrangadón nyújtott teljesítményével, egészen a kockacukorig. Ráadásul ő is amolyan magyaros klasszis, akinek majdnem összejött a nagy ugrás, de Bobby Robson Portójában végül egy csúnya sérülés tett róla, hogy Barcika büszkesége ne fussa be azt a karriert, amely fiatalon kinézett neki. Az is igaz, hogy a válogatottban sosem tudott olyan vezéregyéniség lenni, mint fénykorában a Fradiban, de ezzel együtt is helye van a közelmúlt legjobb magyar tizenegyében. Még akkor is, ha ő maga úgy beszél erről a sikertelen és lehangoló időszakról, mint a valódi aranykorról, amikor a focistákból még nem hiányzott a szenvedély.

FBL-EUR2004- HUN-POL-03

 

5. Mátyus János (1998 és 2002 között 34-szer szerepelt a válogatottban)

A magyar nemzeti csapat egyetlen sikere Mexikó óta az atlantai olimpia volt (a korosztályos mostohagyerek U20-as vébét most inkább hagyjuk): akkor úgy tűnt, hogy arra a csapatra építve ismét lehet egy jó európai középmezőnyre elég válogatottunk. Végül nem így lett, de az atlantai csapat magja évekre megvetette a lábát a válogatottban. Így például a Sebők, Hrutka, Mátyus trió is évekig kirobbanthatatlan volt a védelemből, noha Hrutka Rudi elég hamar üzletemberré vedlett át, Sebők Viliről pedig mindenkinek a Porsche jut eszébe, és a fél ország kiválóan szórakozik azon, ahogy tragikomikus frizurában osztja az észt az Eb-selejtezők szünetében. Igazságtalan lenne elhallgatni viszont, hogy amikor ők alapemberek voltak, egész reményteljes csapatunk volt Bicskei Bertalan második kapitánysága idején. A balhátvéd poszton pedig olyannyira nem volt kiemelkedő jelölt harminc év alatt, hogy Mátyus Jani már azzal bekerül, hogy négy éven keresztül nem volt vetélytársa (mindent elmond, hogy volt idő, amikor Duró Józsefet tartották a legjobbnak a poszton). Mátyusból se lett Maldini persze, de egy biztos közepes szintet mindig tudott hozni, ami nem is olyan könnyű. Külön öröm, hogy a visszavonulása után is velünk maradt, és edzőként is a legszórakoztatóbbak egyike.

Mátyus János; Rajczi Péter; Somogyi Csaba

 

6. Dárdai Pál (1998 és 2010 között 61-szer szerepelt a válogatottban)

A kilencvenes évek második felében egyszerre több fiatal középpályás is feltűnt a magyar fociban, akik mind tehetséges irányítóknak indultak. Akik aztán kijutottak külföldre, örültek, ha legalább fregoliemberként igényt tartottak rájuk. Így járt Dárdai is, akiből egyenesen védekező középpályást faragtak Berlinben, ebben a szerepkörben viszont valódi klublegenda lett belőle a Herthában – ezt mostanában magyar játékos, komoly bajnokságban, rajta kívül nem nagyon mondhatja el magáról. A profi focista hazai mintapéldájaként emlegetett Dárdai a válogatottban aztán részese volt pár komoly kudarcnak is, de ezzel együtt is mit adnánk most egy olyan középpályásért, mint amilyen ő volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt! Ráadásul ő volt az egyetlen játékosunk, akinek az interjúit is érdemes volt elolvasni, mert tényleg jó fej benyomását keltette. Azóta edzőként is olyan magasságokba emelkedett, ahová magyar tréner már évtizedek óta nem.



Bundesliga - Berlin v Wolfsburg 2-1

 

7. Lisztes Krisztián (1994 és 2004 között 49-szer szerepelt a válogatottban)

Dárdaihoz hasonlóan Lisztes is csodagyerekként indult, a jövő nagy karmestereként emlegették, aztán a Stuttgartban belőle is vízhordó középpályás lett a zseniális Balakov mellett. Mindezzel együtt is jól teljesített, éveken át stabil kezdő volt a Bundesligában, ahol kétszáznál is több meccset játszott, és még bajnokságot is nyert a Werder Bremennel. Ő is ott volt Atlantában, és a már említett Bicskei-korszakban szilárdította meg a helyét a válogatottban, ahol voltak ugyan jó meccsei, de igazán neki is inkább a klubcsapataiban ment jól. Ettől még Lisztes a generációja egyik legjobb magyar középpályása volt, és ha az utolsó aktív éveit nem nehezíti meg néhány szerencsétlen sérülés, még jóval többször is játszhatott volna 49-nél.

Soccer - Bremen vs. Leverkusen

 

8. Illés Béla (1991 és 2001 között 64-szer szerepelt a válogatottban)

Kevés megosztóbb alakja volt a tárgyalt időszak magyar labdarúgásának, mint ő. Egyesek szerint a kilencvenes évek legjobb magyar labdarúgója, mások viszont sose bocsátják meg neki, hogy nem merte kipróbálni magát külföldön, és csak itthon lehetett Béla király a langyos vízben. Illés tényleg a korszak kiemelkedő játékosa volt, úgy, hogy későn érő típusként csak 24 éves korában figyeltek fel rá a nagy fővárosi csapatok, előbb a Honvéd, majd az MTK, ahol igazán kinőtte magát. Úgy lett legenda, hogy nem mutatott be óriási szólókat, a rúgótechnikája sem volt átlagon felüli, viszont tökéletesen érezte, mikor kell a kapu elé érkeznie, vagy jó ütemben kiugratni a csatárokat, és még jóval harminc fölött is lazán bírta erővel a hazai tempót. Azóta sem volt olyan játékos, aki ennyire stabil színvonalon teljesített az NB I-ben, de ki tudja, mi lett volna, ha egy holland vagy német klubban is megmutathatja a legendás kobrafrizuráját, és nem csak a válogatott alulteljesítő alapembereként utazik külföldre.

Kisteleki István; Illés Béla

 

9. Szabics Imre (2003 és 2013 között 36-szor szerepelt a válogatottban)

Emlékszik rá mindenki, amikor a tizenéves Szabics Imrével volt tele a sportsajtó? Vagy éppen azzal, amikor a Stuttgart csatáraként gólt rúgott a Manchester Unitednek? És aztán arra, hogy évekig a nevét se nagyon lehetett hallani? Már-már úgy tűnt, hogy Szabics is az elkallódott tehetségek hosszú sorát fogja gyarapítani, de aztán, becsületére legyen mondva, visszaküzdötte magát Egervári Sándor szerethetőválogatottjába, és góllal vette ki a részét a korszak talán legnagyobb sikeréből, a svédek elleni győzelemből. Nem, Szabicsból sem lett a magyar Mandzukic vagy Lewandowski, de legalább végigcsinálta a legtöbb játékosunk számára csak távolról csodált tisztes, nyugati profi karriert, és még a válogatottban is voltak jó meccsei, ez pedig már elég ahhoz, hogy nosztalgiával gondoljunk vissza rá.

103051898

 

10. Horváth Ferenc (1996 és 2001 között 32-szer szerepelt a válogatottban)

Talán rá kevesen számítottak itt, pedig bármilyen hihetetlen, de a Kiprich és Kovács Kálmán után kipróbált összes befejező csatárunk közül nagyjából ő volt az egyetlen, aki válogatott mezben sem felejtette el, merre van a kapu. A gonoszul csak Rozogának csúfolt Horváth hiába tűnt véznának, és hiába nem csinált semmi különöset a mezőnyben, valahogy mégis mindig odaért, és tétmeccsen is gólt tudott lőni a sztárokkal teletűzdelt portugálok vagy éppen kettőt az Eb-ezüstérmes olaszok ellen. Sőt, még a Fradiban is volt egy nagy meccse a Newcastle ellen. Ha pedig megnézzük Orosztól Tökölin és Kovács Zolin át Klauszig, hogyan teljesítettek a vetélytárs csatárok, vagy hogy az annyit sztárolt Torghelle milyen mutatókat produkált tétmeccsen, komoly csapatok ellen, még inkább Horváth felé billen a mérleg nyelve.


 

11. Vincze István (1986 és 1996 között 44-szer szerepelt a válogatottban)

Ha már a ’84-es ifi Eb-győztes csapattal kezdtük, fejezzük is be azzal: a Tatabánya balszélsője is ott tűnt fel, hogy aztán másfél évtizeden át meghatározó legyen a magyar labdarúgásban. Fiatalon elvitte egy olasz elsőosztályú csapat akkor, amikor még a Serie A számított a legerősebb európai bajnokságnak, és Vincze Pilu két idényt is lehúzott az akkor középcsapat Leccében, pedig akkor még csak három idegenlégiós játszhatott egy csapatban. A második idényben aztán kiszorult a csapatból, és hazajött, és ugyan könnyedén kiemelkedett az NB I-ből, de ha arra az ígéretre gondolunk, amit még húszévesen mutatott a legendás Kiprich, Plotár, Vincze csatársorban Tatabányán, akkor joggal lehettünk csalódottak. Tegyük hozzá, a korszak kedvelt hadrendje, a 3-5-2 sem kedvezett neki, nehezen találták meg a helyét a rendszerben klasszikus balszélsőként – igaz, mindezekkel együtt is mutatott annyit, hogy gond nélkül beférjen ebbe a csapatba.

Olsen, Jesper; Vincze István

Emlékeztetőül Bernd Storck Norvégia elleni kerete:

Kapusok: Bogdán Ádám (Liverpool), Király Gábor (Haladás), Megyeri Balázs (Getafe)
Védők: Bosnjak Predrag (Haladás), Fiola Attila (Puskás Akadémia), Guzmics Richárd (Wisla Krakow), Juhász Roland (Videoton), Kádár Tamás (Lech Poznan), Lang Ádám (Videoton), Leandro (FTC)
Középpályások: Elek Ákos (Csangcsun Jataj), Gera Zoltán (FTC), Kleinheisler László (Videoton), Kovács István (Videoton), Nagy Ádám (FTC), Pintér Ádám (FTC)
Csatárok: Böde Dániel (FTC), Dzsudzsák Balázs (Bursaspor), Lovrencsics Gergő (Lech Poznan), Németh Krisztián (Sporting Kansas City), Nemanja Nikolics (Legia Warszawa), Pekár László (Paksi FC), Priskin Tamás (Slovan Bratislava), Szalai Ádám (Hoffenheim)
LAST_UPDATED2