Payday Loans

Keresés

A legújabb

Makoldi Sándor PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2015. november 09. hétfő, 14:49

KÉPZŐMŰVÉSZETKULTÚRA

Az atombombával egyidős a festő, akinek első debreceni tárlatát betiltották

Debrecen – Egy ilyen szerves csodavárosban élni, felnőni hihetetlen élmény volt – mondja Makoldi Sándor, akit generációk tisztelnek mesterként. Interjú.

Különleges egyéniség Makoldi Sándor, ez a kitűnő festő, ez a szervesen gondolkodó néprajtudós, aki tanárként generációkat bocsátott útra. Az idén 70 éves alkotóval, aki a város napján Pro Urbe-díjat vehetett át, az életről, az alkotásról, a hagyományról, a debreceniségről beszélgettünk. Amikor leültünk vele beszélgetni cívisvárosi otthonában, elárulta azt is, mivel is egyidős valójában.

Makoldi Sándor (Fotók: Fejes Márton)

Makoldi Sándor (Fotók: Fejes Márton)

 

Makoldi Sándor: Az atombombával. Aznap hajnalban születtem, 1945. augusztus 6-án, amikor ledobták… Szóval két nagy csapás érkezett ezen a napon a világra… Komolyra fordítva a szót egyébként, ez a nap azért is festőnek való, mivel a kereszténységben Jézus színeváltozásának napja, amikor a tanítványainak isteni mivoltában is megmutatkozott, s ez olyan fényességet jelentett, hogy a tanítványok a földre estek. S gondoljunk csak arra, mekkora fényességgel járt az atomrobbanás is…

Dehir.hu: Tanítás, néprajz, festészet – e három terület határozta meg életpályáját. Lehet sorrendet felállítani közöttük?

Makoldi Sándor: Ha a történelem logikáját követjük, akkor nyilvánvalóan nem a tanítással kezdtem, mert először nekem is tanulnom kellett, mint minden embernek, s ez a folyamat még ma is tart. Nagyon korán elkezdtem rajzolni, festeni, a festés az életemet betöltötte. Az első képem még az iskolás kor előtt készült. Volt egy kis színes akvarell arról a bajor tájról, ahol azokban a háború utáni időkben születtem. Azt lemásoltam a bátyám vízfestékével, s beraktam a kép elé, az üveg mögé, s vártam, mikor veszik észre. Sokáig nem is tűnt fel senkinek, aztán amikor nagymamám felfedezte takarítás közben, akkor mondták is, hogy hát ez jobb, mint az eredeti. Az az akadémista szemlélet különben,  ahogy az én korosztályomat rajzolni tanították, ma is alapnak számít. Ez a látszat szerinti másolás, amiről már középiskolásként úgy gondoltam, hogy nem tudom kifejezni vele a gondolataimat. Szerettem volna például megfesteni azt, hogy elutazok Debrecenből Budapestre és vissza, ám erre ez a látásmód alkalmatlan volt.
makoldi3Dehir.hu: S hogy jött a képbe a néprajz?

Makoldi Sándor: Főiskolás voltam Egerben, és kimentem az ottani „zsibogóba”, ahol egy néni két kispárnát árult. Néztem a textileket, és az volt az érzésem, hogy pontosan tudom, mit jelentenek a hímzések mintái. Fehér alapon pelikánok, melyek a saját vérükkel táplálták a kicsinyeiket. Lila színű keresztszemes hímzés. Sorba vettem: a pelikán Krisztust jelképezi, és ha a pirosból megyünk a kékbe, az életből az égbe, a szellem, a halál felé, akkor a határszín a lila. S mert az alap fehér, akkor az a jó oldal, tehát a mennyország. Megvettem mindkét párnát, és megkérdeztem a nénit, véletlenül nem tudja-e, ki készítette. Nem véletlenül tudom, mondta – én hímeztem. S hogy miért? Majd ha eltemetnek, ezt rakják a fejem alá. Ezek ugyanis halottas párnák voltak. S akkor a néni elmesélte, hogyan is zajlott azon a vidéken egy temetés. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna… A néni nemcsak pontosan tudta, miről van szó, de el is készítette ezt a párnát a saját halálához még életében. Csak én nem tudtam semmit a népünk tudásáról… Sok ilyen élmény ért, s amikor volt egy kis szabadidőm, jártam a falvakat, beszélgettem az emberekkel, tanultam tőlük. Olyan szerencsém volt, hogy amit nem tanítottak nekünk, azt én még a saját népünktől megkérdezhettem, s ők  elmondták, mert még tudták, még őrizték a hagyományt. S megértettem azt is, hogy van egy olyan vizuális anyanyelvünk, amit mi beszéd nélkül is értünk. Ekkor döntöttem úgy: ha én tanár leszek egyszer, akkor elkezdem tanítani ezt. S vagy harminc évig próbáltam is…

Dehir.hu: 1972-ben az első debreceni kiállítását betiltották – idén pedig Pro Urbe-díjat kapott. Ez azért jókora ív…

Makoldi Sándor: Akkor még a szocializmusban voltunk, és amit én akkor festettem, az semmiképpen nem fedte azt az eszmeiséget, amit a képzőművészetről gondoltak, és egy fiatal alkotótól elvártak volna. A kiállításom vasárnap megnyílt a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társaság) székházában, másnap reggelre meg már le is szedték a képeimet. Nagy mázlim volt azzal, hogy betiltották a tárlatot. Másnap az egész Csokonai Színház itt volt nálam. Becsengettek, kint állt az ajtóban a társulat, az élen Neményi Lilivel, nálam, az akkor 27 éves művésznél, hogy beengedném-e őket, mert hallottak a kiállításról, és szeretnék megnézni. Pár nap múlva meg az orvosi egyetem nagy tekintélyű professzorai jöttek… Szóval fantasztikus volt az akkori debreceni értelmiség. Még tudták, hogy egy fiatalnak mit jelent egy ilyen pofon, s egy ilyen gesztussal odaálltak mellé. Ez egy életre tartást adott nekem. Az, hogy az előző generáció, a kortárs figyel rád, és felsorakozik melletted. Manapság mintha ez már nem lenne ilyen egyértelmű. Az akkor egy lehetetlen helyzet volt, de mi pontosan tudtuk, mibe vagyunk kényszerítve. Ma viszont nem lehet ennyire egyértelműen azt mondani, hogy mondjuk a tőke, a kapitalizmus rabszolgái vagyunk. Ez egy olyan világ, ahol a média celebeket reklámoz az érték helyett. Nehogy azt higgyük, hogy nem csöbörből estünk: csak én nem szeretnék sem csöbörben, sem vödörben lenni. Én mindig is debreceni és magyar ember akartam maradni… És magyar, és nem magyarországi művészetet akartam megvalósítani.
makoldi6Dehir.hu: Sokat fest, nagy képei vannak, de úgy tudjuk, nem igazán szokott képet eladni. Igaz ez?

Makoldi Sándor: Ez így azért nem pontos, inkább mondjuk úgy, hogy csak akkor adtam el képet, amikor úgy hozta a sors… Nagyon-nagyon ritkán. Egy Makoldi-kép egyébként sokba kerül, ennek ellenére sokan vettek volna, tehát lett volna módom arra, hogy eladjak képeket, de nem tartottam fontosnak. Még a betiltott tárlat után történt, hogy telefonált egy ember a Bikából, szeretne velem találkozni, beszélgessünk a képeimről. Elmondta, hogy New Yorkban van galériája, és megvenné az egész kiállítást, így, ahogy van, „lábon”. Mondta azt is, mennyit fizetne képenként. Elképesztően nagy árat mondott. Én meg azt válaszoltam, hogy amit itt kiállítottam, az az én életművem, ettől nem tudok megválni. De ha New Yorkba kihív, ott vagyok egy fél évig, ott alkotok, azokat a képeket megveheti. Bevallotta, ennyi pénze neki nincs, de elárulta, ha ő ezeket megvehetné tőlem, akkor tízszeres áron el tudná adni kint őket, mivel annak még New Yorkban is híre volt, hogy a szocialisták betiltották egy fiatal festő debreceni tárlatát, és biztos volt benne, hogy ennél nem is kell jobb reklám…

Dehir.hu: Több mint 30 évig tanított a debreceni tanítóképző főiskola művészeti tanszékén. Tudja, hány tanítványa lett pedagógus, illetve jegyezte el magát a művészettel vagy éppen a néprajzzal?

Makoldi Sándor: Ha azt mondom, hogy ennyi idő alatt  évente legalább száz, vagy akár még több diákom is volt, akkor nagyon nagy szám jön ki… De sokan vannak azok is, akik alkotó módon tovább vitték ezt a gondolkodásmódot, szemlélet. Egészen fantasztikus, hogy azok, akikre én is büszke vagyok, vagy ők is azt vallják, hogy Makoldi-tanítványok, azok fura módon vitték valamire. Nem elsősorban anyagilag, hanem azzal, ahogy a szellemi és kulturális életben benne vannak. Mindig figyeltem arra, mire alkalmasak a diákok, s eszerint foglalkoztam velük. Egyszer beállított egy asztalos, hogy szeretne festett bölcsőket készíteni. Akkor elkezdtem a bútorfestést tanítani a diákoknak, fél évig ezen dolgoztunk. Kezdtük azzal, mi az, hogy bölcs. Aki a bölcsőbe születik, az bölcs. Ezért nem teher, hanem áldás, Isten ajándéka… A nyelvünk ilyen. A gyerekek szépen megcsinálták a munkát, a végén aztán két bölcsőt otthagyott az asztalos. Az egyik lány, aki akkor végzett, már áldott állapotban volt. Rögtön mondtam neki, legyen az egyik az övé. S majd ha születik másnak is gyereke a csoportból, adja oda – s így körbejárt ez a bölcső, sok gyereket ringattak benne… Nem csak a művészet, hanem az élet terén is gondolkodó, cselekvő emberek lettek a tanítványaim, s ez nagy öröm számomra. Nem az a lényeg, hogy egy növendéknek olyan feladatot adj, amit te magad is könnyen meg tudsz oldani. Lehet az a feladat bármilyen nehéz – de értelmes legyen, hogy gondolkodjon rajta a tanítvány.
makoldi5
Dehir.hu: Sohasem gondolkodott, hogy elhagyja Debrecent?

Makoldi Sándor: De, nagyjából a már emlegetett tárlat után… Akkor kaptam ugyanis életemben először útlevelet. Meglepődtem, s azt gondoltam, biztosan azért adják, hogy menjek el innen. De ez téveszme volt, addig egyszerűen nem engedték ki nyugatra az embereket, és ez pont egybeesett azzal, amikor enyhülni kezdett a helyzet.  El is indultunk a feleségemmel, s akkor a határon mindenünket szétszedték, külön-külön is faggattak bennünket, valljuk csak be, mennyi valuta van nálunk. Dehogy volt. Még a lehetséges 50 dollárt is alig tudtuk kiváltani. Elmentünk – és haza is jöttünk. Valami hasonlót később is megéltem, amikor Erdélybe indultunk diákokkal. Négy órát várattak a határon, majd kipakoltatták az egész buszt, ott szórakoztak velünk, fenyegettek – és végül nem is engedtek át minket. Ott állt mellettem egy tanítványom, aki erre azt mondta: az anyjukat, ide sem jövök többet. Ránéztem: te ennyire nem látod, miért csinálják ezt? Hogy ne akarjon a magyar a magyarhoz menni, hogy utáljuk meg egymást,… Azonnal a fejéhez kapott: akkor az apámat is hozom magammal legközelebb…
makoldi
Dehir.hu: Makoldi Sándor neve elválaszthatatlan Debrecentől. Hogyan éli meg a debreceniséget? Mit jelentett itt felnőni, mit jelent ma ez a város?

Makoldi Sándor: Én a régi debreceniektől, szüleimtől, nagyszüleimtől, dédszüleimtől azt tanultam meg, hogy ne a külsőségekre figyeljek, hanem a lelkem szerint éljek. Mert így éltek ők is. Dédszüleim házában minden vasárnap összejött a család, megbeszéltünk mindent, s ha kellett, segítettünk egymásnak. Szépen, emberi módon éltünk. S ehhez a város akkor még egy gyönyörű kozmikus igazságot is nyújtott. Soha nem felejtem el, hogy amikor jöttem haza az iskolából, s ment le a nap a Széchenyi utcában, az olyan szép volt, szinte földbe gyökeredzett a lábam. A Kistemplom tornyán pedig valaki tárogatót fújt. Gyerekként azt hittem, valami kuruc, vagy 48-as honvéd, egy régi magyar ember… Kék a lába, zöld a szárnya – ezzel búcsúztatta a naplementét, és a várost betöltötte a tárogatóhang. Amíg szólt a zene és le nem ment a nap, nem is tudtam tovább menni, ott kellett álljak, megélni Debrecen csodáját.  Azt látjuk ugye, hogy a Széchenyi utca és a folytatása, a Nyugati utca tényleg nyugatra van? Széchenyi pedig azt mondta: nyugalom, emberek, nem kell rögtön forradalmat csinálni… Vele szemben meg ott a Kossuth utca, ami keletre néz, ahol felkel a nap – s ott a Nap utca is… S Kossuth volt az, aki felkelést szított. A főutca meg a daliás, sárga naptemplomhoz visz, a Nagytemplomhoz, ott teljesedik ki a hit középen. S egyben egy körrel magába fogja a régi Debrecent a hét kapujával, mint az ókori Thébát… Egy ilyen szerves csodavárosban élni, felnőni hihetetlen élmény volt. Azt viszont nehezen éltem meg, amikor megváltoztatták a várost – éppen az őseim miatt, akik az adott helyzetben mindig tudták, mit miért csinálnak, és a szándék mindig az volt, hogy jól csinálják. Nekem eszembe nem jutott volna lebontani a nagyszülők házát, inkább próbáltam volna megmenteni  a mai technika lehetőségeivel. Ezzel szemben jött a nagy híd építése, és emiatt ledózerolták a Teleki utcát. Meg a többit.
Az én őseim folyamatosan emberségesen, a mindenséggel vittek előre. Nekem ez Debrecen. S a lelkem szerint a régi Debrecent viszem tovább.