Payday Loans

Keresés

A legújabb

Munkásnők, divat és kommunista erkölcs az ötvenes években PDF Nyomtatás E-mail
Szocialista hétköznapok és ünnepek

Munkásnők, divat

és kommunista erkölcs

az ötvenes években

 

Valuch Tiborutolsó frissítés: 09:34 GMT +2, 2010. május 15.

"Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített stramm nőket szeretünk látni a darun."


Az 1948/49-es kommunista hatalomátvételt követően a politikai-ideológiai indíttatású változások az élet minden területére, így a divatra és az öltözködésre is kiterjedtek. A Nők Lapja 1949-ben megjelenő első számaiban praktikus tanácsokat adtak az újságírók az „avítt”, polgári ruhadarabok átalakításához hangsúlyozva, hogy „a mai nő öltözködése célszerű, egészséges és csinos. A nagy áruházak nem a divatkirályok esztelen hóbortjait, hanem a dolgozó nők érdekeit szolgálják.” 

A „dolgozó nők” igényeinek kielégítésére 1948/49 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, feltűnést keltő szépségre. A többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett 


a puritán munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében.

A korabeli divatlap az állami konfekcióipari tízezer darabos sorozatokban készülő termékekeit dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású ruhadarabokért.





Az ötvenes évek elejétől olyan mesterkélt és erőszakos emancipációs propagandakampány bontakozott ki, amelynek hátterében a női foglalkoztatottság gyors ütemű bővítését szorgalmazó politikai törekvések álltak. Ennek szellemében „csak” a valamilyen munkaviszonyban álló, lehetőség szerint a gyárakban, bányákban, üzemekben, a gépállomásokon traktorosként vagy a termelőszövetekben dolgozó nő minősült a társadalom hasznos tagjának. 

Mindez ellentétes volt a még széles körben elfogadott, hagyományosan családcentrikus női szerepfelfogással. A városi munkáscsaládokban könnyebben vált elfogadottá a kétkeresős család modellje. A falvakban, pedig a mezőgazdasági munka ciklikussága által megszabott rend, a hagyományosan „férfias dominanciájú szokásjog” gátolta ezt a változást. 



Az erőltetett emancipáció az élet szinte valamennyi területére kiterjedt. A korabeli sajtó beszámolt a „munkaversenyben is kiemelkedő, a férfiak teljesítményét túlszárnyaló” munkásnők és a szövetkezetekben dolgozó asszonyok portréi mellett 


az ideálisnak tekintett nőkkel

szemben támasztott elvárásokról is. „A női ideál szerencsére megváltozott. Nem kötelező már nádszálkarcsú, légies tüneményként járkálni a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek sem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített „stramm” nőket szeretünk látni a darun, s az sem baj, ha a SZIT-es kislány majd kicsattan a duzzadó élettől.” 

Munkásnők cigarettázni tanítják egymást az 1970-es évek elején. Tasnádi Jánosné tulajdona


A negyvenes-ötvenes évek fordulóján az egyre ritkábban megrendezett divatbemutatókon manökenek helyett munkáslányok léptek a kifutókra. “Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők.” 

A nyilvánosság korlátozódásával párhuzamosan a külföldi és hazai divateseményekről szóló beszámolók ritkultak, de a Nők Lapja 1950-es számainak többségében a hátsó oldalt még a divatnak, az öltözködési és ruhakészítési ötleteknek szentelték. 

Lelkes ajánlás adta hírül, hogy a flanel a divat. A fizikai foglalkozásúak átlagkeresetéhez viszonyítva azonban ez már korántsem volt olcsó. Az új divatlap, az Ez a divat 1950-51-es összevont számában a „Divathíradó” című rovat szerkesztője úgy vélte, hogy 


az egyszerűség a divat aktuális irányzata,

még az anyagok kiválasztásában, szabásában, a színösszeállításában és a díszítésében is. Ezt jelzi az is, hogy a nők körében a téli divat nagy slágere a kötényruha volt. 

Nomenklaturisták Marosvásárhelyen. '50-es évek vége, '60-as évek eleje


Az ötvenes években az öltözködés erőltetett egységesítése is a társadalmi változásokat volt hivatott kifejezni. Politikai és ideológiai elvárássá vált, hogy a külső megjelenésben is kifejezésre jusson a szakítás a régi, polgári világgal. „Mindenki” overallt, munkásruhát, lódenkabátot vagy egyszerű vászonruhát hord. Sokan egyfajta presztízsveszteségként élték meg, ha kedvenc kalapjuk helyett micisapkát kellett feltenni, ha az egyszerű, de tiszta vászonöltöny helyett munkásruhát volt célszerű ölteni esetenként a munkahelyen kívül is. 

1950-re már nemcsak az „öncélú divatozás” vált elítélendővé, de „elvetendő burzsoá, kispolgári szokássá” minősítették a lakkcipő, a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák fodrot vagy a mélyebb dekoltázst, a rúzs és a körömlakk használatát is. 

A követendő női és férfi ideált a munkásnő és -férfi öltözéke jelentette. A városi férfiak öltözködésében a tipikus ruhadarabok közé tartozott a zöld vagy szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és a svájcisapka, a nők többsége kartonruhát, szoknyát és kockás flanelblúzt viselt. Az overall és a lódenkabát egyhangúságát 


csak az úgynevezett „jampecdivat”

(csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastag talpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel. Az egyéni tervezést háttérbe szorította az állami keretek között zajló, összevont divattervezés. A divatirányító szalonok helyébe 1950-től a Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divat Intézet) lépett. 

Ezzel egyidejűleg a ruházati kereskedelem rendszere is átalakult. 1948-ban hozták létre az Állami Áruházak Vállalatot, amely egy évvel később a kiskereskedelmet is elérő államosítási hullám következtében már 13 egységből álló áruházlánccá vált. Az üzletek száma fokozatosan növekedett, 1963-ban, amikor a vállalat nevét Centrum Áruházra változtatták, már 35 egységből állt. 

A divat és az öltözködés időről-időre – így ebben a korszakban is – illemtani és erkölcsi kérdéseket is felvetett. "Fesse-e magát a dolgozó nő, és dohányozzék-e?" A korabeli válasz az volt, hogy mindez egyéni probléma, mindaddig, amíg a közízlés határait nem sérti. 

A szoknya hossza, a nők nadrágviselete, a jampecek öltözködése ilyen, gyakran éles vitákat keltő probléma volt. "Télen, munka közben helyénvaló a nadrág. Hogy nyáron viseljük-e, az ízlés és divat dolga. 

Páros tánc az 1960-as évek második felében. 
Takács Károlyné tulajdona
Egy bizonyos: színházban, szórakoztató helyen nevetséges és ízléstelen a nadrágviselet." A zártabb falusi közösségekben a női nadrágviselet ekkor lényegében még fel sem merült, miként a test nyilvánossága is jóval szigorúbb megítélés alá esett. A szokásokon alapuló szabályok ellen vétőket 


„megszólták” vagy „kibeszélték”.

Az áruhiány okozta nehézségek áthidalására is születtek praktikus divattanácsok. “A pepita tavaszra (…) minden korosztálynak megfelel. A mama egyszerű, szép kimenőruhát kap a szövetből (…) Fiatal lányokon üde viselet a mellény ingblúzzal vagy tavaszi kiskabáttal, kockás szoknyával. Az általános iskolásnak kötény készül pepita kartonból, vászonból: csinos is, és megkíméli a szép matrózruhát.” 

1953 júniusát, Nagy Imre kormányra kerülését követően már az áruhiánnyal és a minőséggel kapcsolatos kritikus észrevételek is megjelenhettek. A különféle ruhaanyagok rossz minőségét, ízléstelen színösszeállítását, a fantáziátlan mintákat és fazonokat tették szóvá. A női- és divatsajtó lelkesen üdvözölte az anyag- és áruválaszték bővülését. 

Jellemző a korra, hogy a Belkereskedelmi Minisztérium Ruházati Kereskedelmi Központja által negyedévenként kiadott áruforgalmi tájékoztató közlemények titkos iratoknak minősültek. Ezekben arról is tájékoztatták a kereskedelmi vállalatokat, hogy a pelenka minősége az eddigieknél jobb lesz. (…) 

Pártiskolai tanulók a '40-es évek végén, az '50-es évek elején


Az 1953-ban bekövetkezett politikai változások után 1954-1955 folyamán – a korábbi időszakhoz képest − már valamivel nagyobb figyelmet szenteltek a lakossági fogyasztásnak. „Ruházati vonalon az áruellátás terén 


a hiánycikkek minimálisra csökkentek,

de azért most is voltak és vannak olyan cikkek, amelyekből a vásárlók igényeit csak részben tudjuk kielégíteni. Ilyenek a könnyű fésűs szövetek, ágynemű garnitúra, brokát paplan, pehelypaplan, gyapjú női és férfiruhák, valamint gyapjú felsőkötöttáru, olcsóbb rózsaszín és fehérvászon, emprimé selymek, goldsol kombinék, habselyem női fehérnemű, gyermek, női és férfi bőrkabátok, irhakabát. Zavarokat okozott a gyermek guminadrág hiánya is. Ezen cikkekből csupán sürgetésünkre, lökésszerűen szállított az ipar, s így az egyes áruk és méretek már a beérkezés napján kifutottak.” 

Sörözés a gyárban, 1969 május 24. Eperjes Pálné tulajdona


Egy 1956. augusztusában készített jelentés szerint Magyarországon a munkás és alkalmazotti családokban az átlagjövedelemből a családfő két és félévente vásárolhatott magának egy 870 Ft-os öltönyt, tíz és fél év után cserélhette le 1000 Ft-os beszerzési áron a télikabátját, és évente vásárolhatott magának egy pár cipőt 260 Ft-ért. Felesége szintén tízévente vehetett magának télikabátot, háromévente bővíthette ruhatárát egy 400 Ft-os szövetruhával. Évente vehetett egy olcsónak számító, 150 Ft-os kartonruhát és 


félévente meglephette magát egy pár harisnyával.

1956-57 fordulóján a divatban is jelen levő ideológiai kötöttségek enyhültek, a puritánság mint kötelező ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. Miután a hazai ipar képtelen volt az igények kielégítésére, a divatos ruhadarabok – nejlonharisnyák, nejlonblúzok és orkánkabátok – többnyire az ötvenes évek végén is „csempészáruként”, a magánimport keretében kerültek be az országba. 

Ünnepség a gyárban, 1960-as évek második fele. Csengődi László felvétele


1957-től részletes tudósítások számoltak be a párizsi és londoni divatbemutatókról, többek között Christian Dior legújabb kollekciójáról.Rotschild Klára 1957 augusztusában, az Ez a divat oldalain beszámolt kéthetes párizsi tanulmányútjáról. A látottak alapján úgy vélte, hogy a magyar nőknek nincs mit szégyenkezniük, „megállják a helyüket a szépség és az elegáncia nemzetközi versenyében,” ahol az egykor olyannyira kedvelt csontosság, a fiús alkat helyett ismét a kerek formák, a nőies nő ideálja került előtérbe. A hiánycikkek természetesen nem szűntek meg egycsapásra, de a boltok árukínálata és választéka is lassan javult. Az ötvenes évek végétől a divatban, az öltözködésben és a ruházati ellátottságban is fokozatosan új korszak kezdődött.

 



LAST_UPDATED2