Tanúja voltam egyszer, midőn Csomák Gergely uram benyitott a vaskereskedésbe.

- Szerencsés jó napot! - mondá.

- Mi tetszik?

- Kasza kellenék.

A kereskedő ugrik, és egy csomó kaszát tesz eléje. Csomák uram ellenséges szemmel bandzsít a kaszák felé.

- Ágyú-jegyűt adjék az úr - szól megvetőleg elfordulva a kaszáktól.

A kereskedő visszarakja a bika-jegyű kaszákat, s az ágyú-jegyűekből hoz nehányat.

- Termett ott még több is - szólt oda félvállról.

A kereskedő türelmesen eléje szállítja minden ágyújegyű kaszáját.

Csomák Gergely szeme végigsiklik valamennyin, de a világért sem nyúlna egyikhez sem. Elkezdi a fejét vakarni.

- No, mi a baj még?

- Hogy voltaképpen mégiscsak hadd lám a bika-jegyűeket.

Mit lehetett tenni egyebet, mint újra visszahurcolni a bika-jegyű kaszákat.

Gergely gazda most már szinte maga is röstelli a dolgot, s csak úgy találomra látszik a sok közül kezébe venni az egyiket.

Behunyja először a jobb szemét, és úgy néz végig rajta, azután a bal szemét hunyja be, miközben már függőlegesen tartja a kaszát, majd leereszti a hegyével, végül pedig fölemeli a feje fölé, s alulról sandít rá hosszadalmasan.

- Hogy ez? - veti oda közömbösen.

- Két forint.

- Ez a kasza? - kérdi gúnyosan. - Nem lehet az! Már hogy ez a kasza?

Végigfekteti a pudlin, s a kezével egy vonalat húz a levegőben, amerre a nyél fog következni, hogy miképp veszi majd ki magát. Aztán a bütykös nagyujját végighúzza a pengéjén mind a két oldalon, megkopogtatja négy-öt helyen a mutatóujja kalácsával, majd leereszti a földre, és a féltérdén meghajlítja.

- Hüm... No... igazán két forint ez a kasza?

A kereskedő esküdözik, nem adhatja olcsóbban. Neki magának is annyiba van.

- Pedig nincs jól kiégetve, hallja az úr.

- A legfinomabb angol kasza.

- Ugyan ne tegyen bolonddá az úr. Ócska kaszából van ez megkalapálva.

- Kitűnő matéria! Holtig eltart.

- Ha ki nem csorbul - teszi hozzá nevetve Csomák Gergely.

- Ilyen kaszája még nem volt kendnek.

- Mármint nékem? Hát minek gondol engem az úr?

- Csak nézze meg, kérem, azt a kaszát.

- Megnézzem? Minek nézzem? Kasza, kasza. Egyik olyan kasza, mint a másik. Nem nézem biz én. Amelyik éppen a kezembe került. Azért csak ki a színnel szaporán, mit kíván érte, nekem sürgős dolgom van a piacon.

- Mondtam már, két forint!

- Hát van istene az úrnak? Két forintot kérni egy ilyen jószágért. Csak már legalább tudnám, mi van rajta.

S azzal ismétlen vizsgálat alá veszi a kaszát, suhint vele egyet, majd fölkerekedik, s kifelé viszi a nagyobb világosság okáért. A küszöbről bekiált:

- A kalapomat odabent hagytam.

Ott künn megtáncoltatja a pengén a napsugarakat, amik pajkosan futnak át a kékes sima lapon. A szájához emeli, rálehel, s várja mély áhítattal, mekkora darabon vonta be hályogosra a lehelet, s mily gyorsan illan. Azután megpengeti a kövezeten.

- Bolond egy csengése van - dörmögi, s erre besompolyog a boltba, még ott is ezen nyargal: - Nem tetszik nekem a csengése. Ideadja az úr egy forint nyolcvan krajcárért, vagy nem?

- Isten neki, egy hatost engedek. Vigye el egy forint kilencvenért.

- Nem lehet, nem éri meg. Kiátkoznának a gyermekeim. Adja, nem adja úgy?

- Nem adom alább.

- Akkor isten áldja meg!

Kioldalog, de csak az utca közepéig, onnan legott visszatér, és még egyszer bekurjant:

- Adja vagy nem adja?

- Nem adom.

Zavartan, fejcsóválva forgatja zsíros kalapját a markában.

- No, még ilyen kemény lélekkel sem volt dolgom, mióta az eszemet tudom. Hát tudja mit az úr? Tegye félre ezt a kaszát ide a sarokba. Majd meggondolom még egy kicsit odakünn.

Egy jó óra múlva visszatér egy más atyafival.

- Eljöttem - lihegi a verejtéket törülgetve homlokáról -, ez itt a keresztkomám Dorozsmáról, a Komót Istók. Azt gondoltuk ki, hogy ő is kaszát veszen, ha már így van, mert hogy hát az volna a rendje, ha ketten két kaszát veszünk, mindenik olcsóbban kapja a magáét.

- Nem adhatom olcsóbban... százszor megmondtam.

- Fontolja meg az úr, ne hirtelenkedje el a dolgot.

- Egy szó, mint száz.

- Nem enged? - pattan föl dühösen.

- Nem engedek - felel az határozottan.

- Hát akkor én mit mondjak? - toldítja engesztelődve.

- Mondjon, amit tetszik. Én többet nem beszélek kenddel.

- Nono, nem kell ám mindjárt megharagudni. Ha a szavát sajnálja tőlem az úr, akkor hát adja ide a tenyerét.

Csomák Gergely uram most már belecsap a vaskereskedő tenyerébe nagy vidáman.

- Eb, aki megbánja. Megvan a vásár!

Lassú ünnepélyességgel kezdi kigombolgatni a lajbliját, mialatt a világért sem venné le a tekintetét a sarokról, ahol a megvett kasza áll megtámasztva.

- De nini - villan fel agyában -, mintha görbébb, kisebb lenne az a kasza.

Gyanakvó arccal fürkészi a bolt személyzetét. Majd felkapja a kaszát, s mérlegeli a súlyra nézve.

- Ez más kasza - tör ki zordonan -, akármi legyek, ez nem az én kaszám.

S hirtelen összegombolja az ólompitykéket a mellényén.

- Már hogyne volna az a kasza? Ne okoskodjék, Gergely bácsi, mert kijövök a béketűrésből!

- No már, no már.... ej, ej... De minek is vitt el az ördög innen? Magam vagyok az oka. Itt van ni! Most már mit csináljak?

- De ha mondom, hogy az a kasza.

- Mármint ez? Hiszen nekem is megvan a két látó szemem.

Végighúzza pengéjén az ujját, meghajlítja a térdén, megkopogtatja, kiviszi az utcára, odaveregeti a kövezethez, rálehel, suhint vele, és betámolyog nagy szomorúan.

- Ez nem az a kasza! Ezért nem adhatok többet négy váltó forintnál.

- Ne csináljon komédiákat. Ha nem tetszik a kasza, ott van valamennyi, válasszon közülök másikat.

- Azt a bolondot nem teszem, hogy elölről kezdjem a vesződséget. Maradjon ez a kasza, de az illendő árán, amennyivel kevesebbet ér.

- Egy szót se többet.

- Mi? Csakugyan nekem kell károsodnom? Jó. Hát csakugyan elveszi az úr tőlem azt a fölösleget? Ráfér a lelkére?

- Fizessen kend hamar, és ne tartson itt prédikációkat.

- Jó - kiált fel Csomák Gergely uram keserűen. - Legyen az úrnak igaza. De vágjuk az igazságot kétfelé, hogy énrajtam se essék igazságtalanság. Felezzük meg az egy váltó forintot.

- Nem felezek.

- Akkor hát itt van a pénze! Fogja!

Újra hozzálátott a lajbli kigombolásához, amelynek a belső zsebéből nagy nehezen kihalász vala egy harisnyát, aminek a legfenekéről kivett egy forintos bankót, és odaadta a kereskedőnek.

- A többit mindjárt hozzáolvasom.

A mellény külső zsebéből előhúzott egy kéthatosost, a másikból egy négykrajcárost...

- Hogyis csak? Ez huszonnégy...

Benyúlt a nadrágzsebébe, ahol 33 krajcárra akadt.

- Huszonnégy és harminchárom, az ötvenhét... Mennyi kell még?

- Még harminchárom krajcár...

- Annyi - teszi hozzá jámbor képpel -, de nehezen lesz.

S ezalatt ártatlan, jámbor arccal kémleli a kereskedő hangulatát.

- Hopp... azaz, hogy... Megállj csak, megállj. Hová is tettem? Mit gondol, komámuram? Aha, itt lesz a kendő csücskében...

A fehér gyolcskendő szélibe csakugyan egy kéthatos volt bekötve.

- Ez az irmag, nemzetes uram - mondja nyájasan -, ott az isten se vesz, ahol nem talál.

- Még tizenhárom krajcár - sürgeti a kereskedő könyörtelenül.

- Ugyan ne okoskodjék, nemzetes uram. Mire való az? Így is rosszabb kaszát kaptam, mint kellett volna. Osztég nincs nálam egy garas sem, ott hagytam a szekeren a guba ujjában, azt csak nem kívánja, hogy olyan messze szaladjak azért az egypár fillérért. Majd kipótolom máskor.

- Nekem az egész összeg kell. Menjen a pénzért, addig a kasza el nem szalad.

De már erre méregre gyulladt Csomák Gergely:

- Mit? Nekem annyi becsületem sincs? Nekem az apám, nagyapám is bíróságot viselt perszóna volt, hallja az úr! Nem kell nekem senkinek a kegyelme. Nem a szemeten szedtek fel engem. Lökje neki oda, komámuram, azt a tizenhárom krajcárt!

S azzal sértődve felkapja a kaszát.

- Gyerünk, komámuram...

A boltajtónál visszafordult kárörvendő, kaján szemekkel, egyet rántott a vállán, s a kaszát diadalmasan megvillogtatva, harsányan bekiáltott:

- Annyit azonban mondhatok az úrnak, hogy ez volt a legjobb kaszája, az a többi nem ér egy hajítófát.