|
A Gyöngyösbokréta
Írások és dokumentumok a mozgalom történetéből*
Szerkesztette: Dóka Krisztina - Molnár Péter
A „Gyöngyösbokréta”-mozgalom jellegzetes jelensége volt a két világháború közötti magyar kulturális életnek és fontos előzményét jelentette későbbi népművészeti mozgalmainknak is. Az 1930-as években és a 40-es évek első felében az úgynevezett gyöngyösbokrétás bemutatók révén felszínre került és a későbbi mozgalmak által továbbéltetett hagyományok (táncok, viselet, szokások, zene) a mai napig fellelhetőek a falusi és városi hagyományápolásban. A gyöngyösbokrétás csoportok hagyományai máig felbukkannak az egyes falvak – mintegy száz „bokrétás” falu – emlékezetében. Ezek az emlékek vagy máig „továbbéltetett” hagyományok fontos részét képezik az adott közösségek kultúrájának és identitásának. A hagyományanyag helyi közösségek életében betöltött jelentőségén túl a mai városi hagyományápolásnak (pl. táncházak, tánctáborok), az amatőr és profi színpadi előadóművészeti tevékenységnek és a néptánc és népzene művészeti oktatásának is forrását jelentik.
Válogatásunk célja a mozgalom történetével és hagyományaival foglalkozó már korábban kiadott, de részben mára már nehezen megtalálható tanulmányok és eddig kiadatlan írások és kapcsolódó archívumi anyagok hozzáférhető tétele. Az összeállítás a Gyöngyösbokrétával kapcsolatos legfontosabb írásokat szeretné összefűzni és illusztrálni. Egy bibliográfia közzétételével és források ismertetésével pedig segítséget szeretnénk nyújtani a Gyöngyösbokréta-mozgalom anyagaiban való további tájékozódáshoz, általában a mozgalom és az egyes közösségek hagyományainak megismeréséhez.
Tartalom:
Érsekcsanádi gyöngyösbokrétás csoport (1941)
Fényképezte: Erdődi Mihály
Néprajzi Múzeum diapozitív-gyűjteménye (NM D 607)
* Az összeállítás a Nemzeti Civil Alapprogram és az OTKA (NK 77922 sz. program) támogatásával készült.
A Gyöngyösbokréta. Írások és dokumentumok a mozgalom történetéből
Szerkesztette: Dóka Krisztina - Molnár Péter
Paulini Béla
A Gyöngyösbokréta története*
<3.>
1931-ben történt, hogy az első magyar király, Szent István ünnepi hetében Budapest székesfőváros először látta vendégül a Gyöngyösbokrétát: a népi csoportok eredeti népviseletben jelenve meg Budapesten, eldalolták ősi dalaikat, eltáncolták ősi táncaikat, bemutatták ősi szokásaikat és az egyszerű, de egymásra zuhogtatott népi megnyilvánulásokról kiderült, hogy a legnagyszerűbb élményt jelentik. Az első Gyöngyösbokrétában csak tíz helység népi csoportjai vettek részt s mindössze két napig csillogott a fővárosban, manapság az augusztus 20-ika körüli időkben már két héten át mintegy hatvan helység viselete, dalai, táncai, szokásai ragadják el a szemlélőt a szó legszorosabb értelmében: valóban, a magyar népművészet még a Trianon óta oly igen csonka Magyarország területén is végtelen szépséget és változatosságot mutat. Állandó, áldozatkész pátronusa a Gyöngyösbokrétának a főváros.
A magyar népművészet ápolása pedig idők folyamán országos és öntudatos kultusz lett, amelyben nemcsak annyi helység vesz részt, mint ahány például ma már egy-egy Gyöngyösbokrétában helyet kaphat, hanem sokkal több. A Gyöngyösbokréta első jelentkezése utáni harmadik esztendőben egy kulturális egyesület alakult, az Országos Magyar Bokréta Szövetség, alapszabályai szerint a magyar népművészet minden ágának – eredeti népdalnak, népi táncnak, népviseletnek, népszokásnak, művészi értelmű népiparnak stb. – országosan és összefoglalóan való óvására, de új virágoztatására is. Ez a kulturális egyesület pedig egymásután alakítja meg az ország mindama helységeiben, ahol a népművészeti alap tényleg megvan, helyi egyesületeit, a „bokrétákat”, s a Magyar Bokréta Szövetség immár országos viszonylatú <4.> munkáját a magyar kormány teljes mértékben támogatja és védi is. A „bokréták” a helységek büszkeségei, s a bokréták összessége ma már minden igaz magyar büszkesége, nemzeti büszkeség.
Kitűnő propagandát jelentettek a rádió néprajzi közvetítései.
Minden magyar etnografus, folklorista nagy szeretettel működik közre.
Sokezer bokrétás van az országban s mintha egy testvérek volnának. És csak a vezetők tartoznak az értelmiséghez, a „működő” tagok mind földművelők, a magyar bokréta-mozgalom tényleg a néppel művelteti a – népművészetet.
A kis helyi egyesületek – „bokréták” – helységeikben itt-ott egy-egy bokrétanapot rendeznek s erre meghívják a szomszédos bokrétákat: bokrétás család, bokrétás családot lát ilyenkor vendégül asztalánál, mint búcsúkor: ezek a helyi ünnepek többnyire nagyon kedvesek. De a helyi bokrétanapok és a budapesti Gyöngyösbokréta között már ott a népművészeti ünnepek középső vonala is. Az ideszámítható ünnepek nagyobb vidéki városokban folynak le és már nagyobbszabásúak: a Magyar Farsangtól a Magyar Újkenyér Ünnepén át a Magyar Karácsonyig. Aki valami nagyon gyönyörűségeset – fellelkesítőt és meghatót – akar látni, az nézzen is meg egy magyar bokrétás-ünnepet és mindenesetre nézze meg a Szent István hete körüli Gyöngyösbokrétát.
De mit is jelent a szó: Gyöngyösbokréta? Nos, valóban a legválogatottabb népművészeti értelmű szépségek – összefoglalását jelenti. De van valóságos gyöngyökből készült gyöngyösbokréta is, ilyen díszeket egyes vidékeken és ünnepnapokon csakugyan viselnek a kalapjuk mellett a legények. A Gyöngyösbokrétát, a legnagyobb magyar nemzeti ünnep idejére tűzi ki az ország fővárosa . . .
Újra él az ősi népdal, népi tánc, szokás a bokrétás helységekben, nagy ünnepeken viselik is ott a gyönyörű helyi viseletet és a régi formák alapján készülnek ott újra a népipar remekei. A magyar bokréta-mozgalom a valóraváltott mese. Keletiesen pompás csodák a legteljesebb nyugati kultúra közepette : „hétköznap nyugat, ünnepnap kelet” a ma már olyan nevezetes jelige.
* Eredeti megjelenés: In Paulini Béla (szerk.): Gyöngyösbokréta. Budapest. Dr. Vajna György és társa. 1937. 3-4
1938. Magyar néptáncbemutató egy belga fotósorozat kedvéért. Sajnos az esemény apropója ismeretlen, de van amit felismerek a képen.
Ezek a magyar lányok...
A képen a rimóci Gyöngyösbokréta csoport tagjai láthatók. Ez a mozgalom a XX. század derekán, a II. világháborúig működött, Paulini Béla vezetésével. Vidéki csoportok táncoltak Budapesten, Szent István hetében. A rimóciak 1934 és 38 között táncoltak a mozgalom keretei között Budapesten, a Városi Színházban. Viszont ők nem voltak külföldön. S a részletes történet alapján Antwerpenben egyik csoport sem szerepelt. Az idősek emlékezetében viszont él, hogy 1938-ban külföldiek fotózták őket. Bugyit sem Rimócon, s szerintem más falvakban sem viseltek a hölgyek. Az is köztudomású, hogy a mozgalomnak hatása volt a bugyik elterjedésére, mert Paulini előírta a bugyik viselését a színházi szabályok miatt, mert az első 5 sorban „minden” látszott. A teljes történet megjelent a Bokrétások Lapjában:
„Az újfajta „fékető” Rimócról emlékeztetnek:
A Városi színház kivilágított színpadán vagyunk. Éppen elrendezem a „karéjt" s kezdjük a próbát. Paulini Béla persze lent gubbaszt a sötét nézőtéren. Ahogy az első táncos jelenetünk véget ér - sarkantyús legényeim ugyancsak megforgatták piroscsizmás párjaikat - a sötét mezőből csak elém világlik Paulini feje. Merthogy én ebből az emberből csak a fejet látom mindig. Azt a különleges fejet, amit egyébként az örökké szájában füstölgő büdös kis pipával együtt meg kellene mintázni egy akkora darab kőből, mint maga a városi színház... (Fele is megfelel. A szerk.) Feljön, laposan mosolyog a bajusz alatt, amint karonfog és félrevon. — Baj van, — mondja. — Ugyan mi? — Muszáj nekik bugyit!! — ? – ? — Okvetlenül. — De otthon sem viselnek effélét. Mondtam, hogy tiszta etnográfiát hozok. S neked ez baj? — Nem, nem, de hát mikor forognak, tudod... hogy is mondjam... itt az első öt sor ülés kicsit mélyen van, és mi a szigorú etnográfia... és itt-ott majd felnevetnek, nem kedvelném és különösen mélyen van a zenekar... — Csupa irigység — tréfálkozom. De ö csak előtornász egy gyűrött húsz-pengőst. —Végy nekik egy-egy bugyit valahol. Mikor aztán egy közeli áruházban megvásároltam a nyolc darab fényes táncnadrágot, visszamentem s felvittem szépeimet egy öltözőbe. (Hiába itt most én vagyok az édesapjuk is, meg az édesanyjuk is.) Tréfásan közlöm velük, hogy most mindenki kap egy újfajta „fékötőt”. No, van kacagás, mikor ráeszmélnek, hogy micsoda is az az újfajta „fékötő”. Magyarázom aztán nagy szorgosan, hogy miképpen kell a gummiját széjjelhúzni, meg miegymás. Aztán kiosztom. Forgatják, kuncognak, míg végre az egyik huncutszemű piroscsizmás a szemembe hunyorít: — De igazgató úr, melyik ennek az eleje, meg a hátulja? Azt a kacagást, csak úgy dűltek egymásra. De aztán csak megtalálták elejét is, hátulját is. Radványi Lajos, Rimóc”
Köszönet bombarde32-nek az infoért!
| Így halt meg a magyar népművészet újjáteremtője és felesége |
| 2012-01-18 07:16:21, szerda |
|
|
Így halt meg a magyar népművészet újjáteremtője és felesége - lapszemle 1945-ből
Így halt meg Paulini Béla és felesége
Győri Nemzeti Hírlap, 1945. január 17.
Paulini Béla és felesége öngyilkos lett. Az ismert művész házaspár tragikus halálára érdemes még egyszer visszatérni, mert szomorú esetükben az egész nemzet tragédiája tükröződik.
Pauliniék, amikor a szovjet csapatok meglepetésszerűen betörtek az országba, visszavonultak a Baj község mellett fekvő szőlőhegyre, ahová évekkel ezelőtt kis házat építettek maguknak, hogy legyen öregségükre egy nyugodalmas hajlékuk. Mint egy cukordoboz, olyan volt ez a ház. A kis szőlő közepén épült házat maga a művész házaspár tervezte, magyaros volt annak minden díszítése és a berendezés mind csupa emlék azokból az időkből, amikor még Paulini járta a magyar falvakat, és gyűjtötte a népművészet legszebb alkotásait.
Érdekes, szép élet volt ez. Budapesten, a csillogó világvárosban talán nagyon kevesen tudták, hogy a magyar népben mennyi ősi művészi ösztön, tudás rejtőzik. Amikor Paulini az első Gyöngyös-bokrétát felvitte Budapestre, elámult a világváros népe a népi kincsek csodálatos látványába. De elámult az egész világ. Paulininak, ha olykor támadták is, nagy érdeme, hogy megmutatta ezeket a kincseket elsősorban a magyarságnak, másodsorban pedig a világnak
Kodály Zoltán, Paulini Béla és a Gyöngyös-bokréta az 1930-as években
Aztán következtek a megpróbáltatás napjai. Pauliniék összeszorult szívvel figyelték a rádiót a baji kis zsalugáteres házban, hogy először vandálcsordák taposták le a Székelyföld virágait, aztán Kalotaszeg színpompás kertje következett, majd tovább, egyre tovább Mezőkövesd és a többiek. Az örökké mosolygó Paulini arca egyre komorabb lett.
Aztán elkövetkezett az is, hogy az ágyúdörgés már elhallatszott a baji szőlőhegyre. Paulini és felesége egymásra nézett. Aztán végignéztek a sok-sok gyöngyös-bokrétás emléken, életük művén, amelyet ez a kis ház annyira visszatükrözött. Elhatározták, hogy nem menekülnek.
Amikor az első szovjet hadfi ,,hősiesen" bezúzta géppisztolyával az ajtót, a ház lakói látták, hogy elvégeztetett. Ezek az emberek - anatómiai szempontok miatt embereknek kell neveznünk őket! - nem kegyelmeznek senkinek és semminek. Akiben egy csepp emberi érzés volt, annak meg kellett volna hajolnia a művészet e kicsiny fészke előtt. De az első ajtó feltörését követték a többiek. Élelmet, pénzt, ékszert, fémtárgyakat kerestek, közben törtek, zúztak. Az öreg házaspár szeméből patakokban ömlött a könny.
Mindent összetörlek, elraboltak, de ezzel nem végeztek. Az egyik bolseviki nekiesett a ház asszonyának és a férje szeme láttára megbecstelenítette, majd röhögve távozott azzal, hogy még mások is teszik tiszteletüket. Azután más katona jött.
A többit már egy szőlőmunkás mondotta el Kassai Ferenc miniszternek. Amikor a vörös katonák befejezték borzalmas munkájukat, Paulini és felesége sírva panaszolta el a szomszédos szőlőmunkásnak, hogy min kellett keresztül menniük.
- Ha még egyszer visszajönnek ezek a bestiák - mondotta a művészházaspár, - akkor mi már nem élünk. A méreg készen van erre a célra, az Úristen meg fog bocsátani nekünk.
Azután arra kérte Paulini a szőlőmunkást, hogy ha meghalnak, a szőlősben lévő diófa alá temessék el őket.
Másnap pedig ismét megjelentek a bolsevista katonák, s abban a pillanatban, amikor a kaput betörték, Paulini és felesége bevette a mérget, úgyhogy amikor a katonák beléptek, már görcsökben fetrengett mind a kettő. A vörös katonák nem illetődtek meg a tragédia láttán, hanem lábánál fogva rángatták az asszonyt, s amíg a férj és feleség haláltusáját vívta, összeszedték a még megmaradt élelmiszert és italt, és ott helyben elfogyasztották.
A két holttest ott maradt a felszabadító csapatok megérkezéséig. A szoba egyik pamlagán feküdt Paulini Béla, a pamlag előtt az asszony holtteste. Eredetileg ő is az ura mellett feküdt, de a vörös katonák elrángatták mellőle.
Kassai Ferenc miniszter intézkedett, hogy utolsó kívánságuknak megfelelően, a házaspárt temessék a diófa alá, ahol annyiszor ültek szép nyugodt nyári esteken egymás kezét fogva Paulini Béláék.
|
|
|
