CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.

V.

(Az új szomszédok.)

Leveleinek elküldése egy kissé lecsillapította Atlasz úr izgatottságát, de nem szüntette meg rossz kedvét. Sándort nem látta azóta, hogy a kicsikart fél-igérettel távozott szobájából; a cselédek azt mondták, hogy kilovagolt és azt izente, ne várják haza vacsorára. Atlasz úr szinte örült neki, hogy nem látja fiát; mert nem merte vele rossz kedvét éreztetni, s mégis, érezte, nem tudna erőt venni magán; az is nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy a plébános nem mutatkozott a kastélyban, mert őt tartotta e baj fő-fő szerzőjének, de sokkal jobban félt tőle, hogysem szemrehányást mert volna neki tenni. Így legalább nem kellett fékeznie magát és szabadon éreztethette rossz kedvét az öreg asszonysággal, kit az est folyamán több versben megríkatott, s igen elégedetlen volt magával és az egész világgal, midőn nagy későn aludni ment.

Ebben a hangulatban nézett ki másnap dél felé az ablakon, midőn egy könnyű kocsit látott behajtani az udvarra. A kocsiból először egy öreges úr lépett ki s aztán kezénél fogva kisegített belőle egy fiatal nőszemélyt. Atlasz úrnak az első pillantásra megborzongott a háta. Talán megint visszajöttek? Kitelik tőlök, a milyen kullancs természetűek. De a második pillantás megnyugtatta lelkét, nem Boglárék voltak. Az öreges úrban semmi sem volt Boglár Kálmán előkelő, hetyke magatartásából; meggörnyedve járt és új tavaszi felöltője úgy fityegett rajta, mintha kölcsön vette volna; a fiatal nő is csak annyiban hasonlított Boglár Klárához, hogy fiatal volt, különben inkább ellentétének lehetett volna mondani. Klárának sugár termete, könnyed, fürge járása, finom metszésű, hosszúkás arcza, gesztenyeszínű haja volt, melyekkel nehéz lett volna összetéveszteni az újonjött vendég hízásnak indúlt kurta termetét, kerek orczáját, koromfekete göndör haját és tipegő járását. Atlasz úr látta a különbséget, de bár első ijedtségéből magához tért, rossz kedve nem szűnt meg.

- Öreges úr, fiatal nővel, - dörmögött magában, visszahúzódva az ablaktól, nehogy meglássák a vendégek. - Köszönöm szépen, jóllaktam már az öreges urakkal, kik fiatal nővel jönnek hozzám. Talán ezt is valami pap küldte, hogy beleszerettesse a fiamat. Az én kastélyomban bizony nem fog többé semmi öreges úr fiatal nővel garázdálkodni. Megszököm a mezőre, aztán ha megunták a várakozást, elmehetnek.

Kilopózott szobájából, s végig futva a folyosón, a hátulsó lépcsőn akart leosonni, honnan a gazdasági udvarra s innen a mezőre juthatott volna. Már a lépcső aljára ért, mikor János, a sujtásos inas, rá kiáltott:

- Hova szalad már no? Gyűjjön fel, vendégek érkeztek, ott várnak a nagy szalonban. A fiatal nagyságos úr nincs itthon, hát aszonták, hogy az öreg úrral is beérik.

Atlasz úr meg is ijedt, meg is szégyelte magát. Mindig titkos rettegéssel viseltetett sujtásos cselédjei iránt, kikről azt gyanította, hogy szívök mélyén lenézik és nem tartják igazi úrnak. Szeretett volna tekintélyt tartani előttök, s mindig attól félt, hogy olyas valamin kapják rajta, a mivel elárulja járatlanságát a nagyúri szokásokban és elveszti tekintélyét. János azelőtt grófi házaknál szolgált s Atlasz úr különösen az ő kritikájától rettegett.

- Hát miért nem jelentette be nekem, hogy vendégek jöttek? - mondá hirtelen visszafordulva és fölsietve a lépcsőn.

Titkolatlan rossz kedvvel lépett be a terembe, s föltette magában, hogy rövid úton elbánik az ismeretlenekkel és nem hagyja úgy maga fölé kerekedni, mint Boglárékat.

Az öreges úr, kit a kocsiból kilépni látott, a terem közepén állt s a földig hajolva üdvözlé Atlasz úrat.

- Kérhetünk-e bocsánatot, oh! remélhetünk-e bocsánatot, hogy ily korán zavarni merészeltük nagyságodat? - kérdé az öreges úr, kétrét görnyedve a nagy alázatosságtól.

Szörnyű alázatosak, bizonyosan szegény kéregetők, - gondolá magában Atlasz úr; s büszke mogorvasággal, fönhangon hozzá tevé: - miben lehetek segítségökre?

- A szomszédi jog czímén jöttünk, illetőleg vettünk bátorságot jövetelre, - felelt az öreges úr, valódi kígyó-ügyességet fejtve ki a görnyedezésben. - Legfőbb vágyunk és első teendők volt, e vidéken való letelepedésünk után, megismerkedni a híres és gazdag Atlasz Samuval és családjával, és oh! mily szó fejezheti ki boldogságunkat, a mai napon teljesedésbe megy e forró vágyunk. De engedje meg, mélyen tisztelt uram, hogy eleget tegyek a nagyvilági társadalom szabta kötelességnek és bemutassam magunkat. Íme, szeretett unokahúgom, özvegy Volkán Ádámné, ki megvásárolván a sarlósi uradalmat, ez által szomszédi viszonyba lépett nagyságoddal, és én, legalázatosabb szolgája, Góg Ferencz, hites ügyvéd s jelenleg a sarlósi uradalom kormányzója.

- Tessék helyet foglalni! - kiáltott Atlasz úr sugárzó arczczal.

A vendégek leűltek és Atlasz úr elragadtatva szemlélte a szép fiatal özvegyet, ki a sarlósi uradalmat megvette. Valóban szép asszony volt, Atlasz úr ritkán látott szebbet; kövér volt, arcza majd kicsattant az egészségtől, fekete szeme úgy villogott, mint a gyémánt és duzzadt, piros ajka fölött finom barna pehely vonult végig. A sarlósi uradalom kerek egy milliót ért, Atlasz úr jól tudta, ő is szerette volna megvenni, ha grófi veje és Manó fia annyira igénybe nem vették volna tőkéit.

- Nem is tudtam, hogy a sarlósi uradalomnak már vevője akadt, - kezdé Atlasz úr az érdekes társalgást.

- A múlt héten írtuk alá a szerződést, - felelt Góg Ferencz, helyet keresve kalapjának, melyet eddig nem mert letenni kezéből. Unokahúgom készpénzzel fizette ki az egész vételárat s az uradalmat nevére telekkönyveztette.

- Legyen szerencsém ebédre, - mondá Atlasz úr.

Góg Ferencz el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől s fölkelve székéről, a híres kaucsuk-emberhez méltó vonaglásokkal fejezte ki háláját. A szép, barna, köpczös menyecske is mosolygott, fejével bólogatott és illegette magát; s midőn látta, hogy nagybátyja még mindig nem tud mit mívelni kalapjával, kikapta kezéből és a pamlag mellé, a földre tette.

Atlasz úr büszke volt és boldog. Ilyen vendégeket szeret ő: gazdagok, milliomosok, és a mellett olyan jó modoruk van, hogy vele szemben szinte zavarba jönnek a nagy tisztelettől. Attól sem tarthatott, hogy talán szemfényvesztők és oly gazdagsággal dicsekszenek, mely nem létezik. Jól emlékezett Volkán Ádám nevére, híres pénzkölcsönző volt a fővárosban, kinek vagyonáról mesés hírek szállongtak a pénzes emberek körében. Hajdanában érintkezett is vele egy párszor, s furfangos kapzsi, arczátlan vén gonosztevőnek ismerte, a ki semmi módtól sem riadt vissza, ha pénzt szerezhetett általa. De a pénze megvolt, nagyon megvolt, s Atlasz úr, bár szívéből megvetette a vén bűnöst, pénzétől nem tagadhatta meg az elismerését. Kivált mióta ily szép, puha, kövér, tiszta kézbe került. Nem is tudta, hogy Volkán Ádám megházasodott és meghalt. Ezt meg is mondta vendégeinek.

- Megházasodott és meghalt, - mondá Góg Ferencz, szomorú arczot öltve, míg unokahúga újra mosolygott és illegette magát, mintha valami vidám dologról beszélnének. - Megházasodott és meghalt. A két esemény gyorsan követte egymást. Kedves Lilla húgom, e jelenlévő gyászoló özvegy, - folytatá Góg Ferencz, a mosolygó köpczös menyecskére mutatva, - szárnyaim alatt nevelkedett és szerény háztartásomat vezette, midőn megismerkedett az akkor még nem boldogult Volkán Ádámmal. E dúsgazdag pénzfejedelemnek én valék jogi tanácsadója s évek hosszú során keresztül én alkalmazám a törvény szigorát vonakodó adósaira. Megismerni Lillát és megszeretni pillanatnak műve volt, mint a költő lantja zengi, bár a jelen esetben nem forgott fenn a kölcsönösség, Volkán Ádám hetven éves és az apollói szépség ellentéte lévén, míg Lilla húgom húsz tavasz virágaival ékeskedett, s a mint kegyesen látni méltóztatik, minden tavasz virágával versenyezhet.

- Nem szeretem, ha maga dicséri a szépségemet, - szólt közbe a tavasz virágaival versenyző hölgy, - a kinek szeme van, láthatja, milyen vagyok.

Góg Ferencz mélyen meghajolt unokahúga felé, aztán még mélyebben Atlasz úr felé és folytatá:

- Ha a felek közt csak az egyik részen van is szerelem, a másikon pedig józan ész, annak jogi következménye már lehet házasság. Úgy történt a jelen esetben is. Volkán Ádám, ki több évi jogi tanácsaimért jelentékeny összeggel volt adósom, a maga határozott, lehet mondani, rideg modorában tudtomra adá, hogy tartozása fejében nőül veszi unokahúgomat, kinek bájai lángra gyújtották szívét. Unokahúgom józan észszel megfontolván a dolgot s becsületére válván gondos nevelésemnek, kész megadással fogadá a hetven éves dúsgazdag vőlegény kezét. A házasság megtörtént, teljes érvényességgel, az illetékes plébános és két tanú jelenlétében. Menyegzői lakoma nem volt. A házasélet boldogsága három hónap alatt sírba dönté feledhetetlen Volkán Ádámunkat s gyászos özvegyét keserű fájdalomban s ingó és ingatlan javainak birtokában hagyá hátra e siralom völgyében.

- Általános örökös? - kérdé Atlasz úr nagy tisztelettel.

- Formaszerű végrendelet értelmében, - felelt Gőg Ferencz.

- Mily szerencse vidékünkre, hogy a sarlósi uradalom ily szolid kézbe került, - kiáltott Atlasz úr.

- Szeretett unokahúgom itt óhajt letelepedni. A kastély szép és kényelmes, s a vidék előkelő családjai, melyek között első helyre a nagyságodét teszem, kellemes és csillogó kört formálnak, melynek ő lesz ragyogó központja.

- A városban nem volt ismeretségem, - szólt közbe az özvegy, - nem volt semmi mulatságom. Régi ismerőseim nagyon szegények hozzám és irigykednek rám.

- Igyekezni fogunk, hogy nagyságod boldognak érezze magát körünkben, - mondá Atlasz úr. - Ha a gazdag emberek nem támogatják egymást, akkor ne csodálkozzanak, hogy a szegények közéjök tolakodnak és egyenlőknek képzelik magokat.

- Aranymondás, gyöngyszem! - kiáltott Góg Ferencz lelkesülten.

- Hány hold a sarlósi uradalom?

- Tízezer, egy tagban.

- Van patronátusa?

- Nincs.

- Nekem van. Azaz a fiamnak, a Sándornak. A tiszavégi részt ráírattam. Háromezer hold, egészen az övé. Mi fizetjük a papot, szép templomot építtetünk.

- A mi kastélyunkban is van egy udvari kápolna. Mit gondolsz húgom, nem volna jó udvari papot tartani?

- Mit csináljak én egy pappal? - mondá vállat vonva az özvegy.

- A pap mindig emeli az uraság tekintélyét, a ki fizeti. Vőm, az Eveline leányom férje, a gróf Szádváry Arthur azt mondja, hogy igazi nagy úr nem is képzelhető pap nélkül.

- A gróf úr is itt lakik?

- A gróf úr saját ősi jószágán lakik, én váltottam ki háromszázezer forintért.

- Épen ennyi a becsértéke a mi nagy bérházunknak a főváros balparti részében.

A fiatal özvegy azonban nem igen látszott mulatni e rendkívül érdekes versengésen, mert ásított és nyugtalanul feszengett ülésén. Góg Ferencz, a gondos nagybátya és szemes jószágkormányzó észrevette húga és úrnője unatkozását és sietett enyhítéséről gondoskodni, azt a nagy kegyet kérve a házi úrtól, hogy mutassa be őket szeretett családjának.

- Szeretett családom nincs itthon, - mondá Atlasz úr. - A leányom, a grófné, férjénél lakik a grófnál; a Manó fiam a minisztériumban szerepel és az úri kaszinóban mulat az ő barátaival; a Sándor fiam itt lakik, de bizonyosan vadászni ment és csak ebédre jő haza; most csak a feleségem van itthon, a ki öreg asszony és mindig a szobájában ül. Be fogom mutatni uraságtokat az öreg asszonynak.

Átmentek az épület másik szárnyába. Atlasz úr szerette volna, ha a sujtásos hajdú előttök megy és az ajtókat nyitogatja, de János nem jelent meg a csöngetésre s Atlasz úr maga nyitott ajtót vendégei előtt. Az öreg asszonyság el volt ragadtatva az új ismerősöktől; a szép, fiatal, gyémántokkal megrakott asszony kezet csókolt neki és néninek szólította, a mi az öreg asszonyságnak nemcsak nagyon jól esett, hanem föl is bátorította, úgy annyira, hogy rögtön élénk beszélgetésbe mélyedt vele, először gyermekeiről, azután majorságáról s az ablakból megmutogatta neki kedvencz tyúkjait. Atlasz úr és Góg Ferencz ezalatt bejárták a kastélyt, az udvart, a gazdasági épületeket, a magtárakat, a béresházakat, s mire az ebédig jutottak, tökéletesen és alapos részletességgel informálva voltak egymás vagyoni viszonyairól.

Az ebéd fényes volt, Atlasz úr kijátszotta legnagyobb kártyáját és franczia pezsgőt hozatott föl a pinczéből. A dugó nagyot durrant, s nemcsak az öreg asszonyság fogta be kezével a fülét, hanem a fiatal özvegy is, s mindnyájan örültek az édes ital habzásának és pezsgésének. Atlasz úr elégedett volt és büszke, ő vitte asztalánál a szót s vendégei valódi gazdag emberek voltak, kik tisztelettel hallgattak reá és tekintélynek tartották. Még az öreg asszonyság is mert csevegni és nevetgélni a fiatal özvegygyel, a ki egészen az ő színvonalán állott s mindenről tudott vele beszélni. Sándor volt a leghallgatagabb. Épen az ebéd elején érkezett haza s vadászruhájában ült az asztalhoz. Atyja nagy pompával mutatta be vendégeinek, de alig váltott néhány szót s észre sem vette, hogy a fiatal özvegy igen gyakran s igen mély tekintettel pihenteti rajta nagy fekete szemeit. Annál inkább észrevette Atlasz úr, s nagyon jókedvű volt, és midőn késő délután az új szomszédok a jó ebéd fölemelő hangulatában s a mielőbbi viszontlátás ígérete mellett búcsút vettek, Atlasz úr, ki őket kocsijokhoz kisérte Sándorral, fölfelé haladva a lépcsőn, nem győzte eléggé magasztaló szavakkal dicsőítni a fiatal özvegy gazdagságát, finom modorát, jó nevelését, ragyogó szépségét, s csintalan kacsintással kérdé fiától, hogy hát mit tart róla? - Kiről? - kérdé Sándor, fölriadva álmodozásából.

- Kiről? - kiáltott Atlasz úr megbotránkozva. - Kiről másról, mint a szép Volkán Ádámnéról, a ki ma vendégünk volt és megvette a sarlósi uradalmat? Szép asszony, nagyon szép asszony! Azt csak nem tagadhatod, hogy gyönyörű asszony.

- Csinos kis bajusza van, - felelt Sándor szórakozottan.

- Bajusz! - visszhangzá Atlasz úr bosszúsan. - Hát te nem láttál meg belőle mást, mint a bajuszát? Az nem is bajusz, hanem finom pehely, a miből nem haj nő, hanem tollú, mint az angyalok szárnyában.

De Sándor nem méltányolta atyjának e szokatlan költői föllendülését, s mivel ezalatt fölértek az emeletre, megfordult és szó nélkül szobája felé ment.

Atlasz úr fejét csóválva nézett fia után, míg a folyosó kanyarulatánál el nem tűnt szeme elől. Arczán szomorúság és harag látszott. Nagyot sóhajtott s mellére csüggesztett fővel indult a saját szobája felé. De a mint elhaladt a zárt ajtó előtt, mely mögött ezelőtt Boglár Kálmán lakott leányával, megállt és öklét rázta feléje.

- Még nem győztetek, - dörmögött magában. - Hátra van még a családi tanács, a Manó és a gróf Szádváry, és meg fogja még Sándor látni a Volkán Ádámné fényes szemét és gyémántjait.