CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben

XV.

(Az épület összedől.)

A szegény öreg asszonyság halála épen olyan csendes, szelid, zajtalan volt, mint egész élete. Mindig az volt törekvése, hogy minél kevesebb alkalmatlanságot okozzon másoknak és ne legyen útjában senkinek. Úgy halt meg csöndesen, félénken panasz nélkül, párnája alá vetve könnyeit, szívébe temetve aggodalmait. Utolsó pillanatában még egyszer meglátogatta ablakán keresztül a vidám napsugár és megaranyozta összeesett, fonnyadt arczát, s még egyszer fölcsillámlott szemében a boldogság mosolya, midőn egymás mellett látta ágya előtt három gyermekét s közöttök férjét, és egyiknek arczán sem látta a csalódások, a szenvedések nyomait, melyek utolsó napjait megszomorították, s mindnyájan szeretettel néztek reá és egymásra, mint a régi boldog napokban. Azután behúnyta szemét, és egy halk, nagyon halk sóhajtás után, nehogy megzavarja szeretteinek nyugalmát, mintegy lopva, zaj és feltünés nélkül elosont e nyugtalan világból.

Az anya halála, a megtört apa vigasztalásának kötelessége ismét közelebb hozta egymáshoz az elidegenített testvéreket. Sándor fölhagyott barangolásaival, komor merengésével; minden idejét apja szobájában töltötte testvéreivel s egy ideig mintha még érezni is lehetett volna az öreg asszony utolsó mosolyát, mely nyugalmat, békességet, szeretetet árasztott a gondoktól vagy szenvedélyektől fölzavart szívekre.

De a haldokló anya mosolyának visszamaradt fénye lassanként szétoszlott a levegőben s újra komor, rideg sötétség jött utána. Az anyagi gondok kérlelhetetlen kopogása, a szenvedélyek újra emelkedő viharja elűzte a gyászoló bánat ünnepi csendjét. Legelőször Manó tért vissza a halál költészetétől az élet hideg mindennapi prózájához. Nyugtalansága, ijedezése, melyet megérkezésekor mutatott, ismét erőt vett rajta s napról-napra növekedett és aggasztóbbá vált. Végre nem birt többé magával s mintegy tíz nappal a temetés után azzal lépett atyja elé, hogy pénzre, még pedig meglehetős sok pénzre van szüksége.

- Nincs, - felelt Atlasz úr bágyadtan, szomorúan.

- De nekem okvetetlenül szükségem van rá, - felelt Manó kínos zavarral.

- Nem adhatok, mert nincs. Mindennap várom a csődöt, nincs pénzem, nincs hitelem.

Oly fájdalmas lemondással mondta e szomorú vallomást, mint a király, ki a trónról való leköszönését jelenti lázadó alattvalóinak. Hangjának keserűségéből, szemének levert tekintetéből mindenki meggyőződhetett szavainak igazságáról.

- De értsd meg, atyám, nekem kell a pénz, kell! - mondá Manó egyre nagyobb zavarral. - Legalább tízezer forint. Akárhonnan, a föld alól is, a pokol fenekéről is, meg kell szerezni ezt a pénzt, máskép végem van.

- Máskép véged van? - kérdé Atlasz úr, mereven fiára szegezve szemét. - Beszélj világosabban.

- Igen ám, - felelt Manó fejét vakarva, - csakhogy nem olyan könnyű azt megvallani, még az apa előtt sem, kinek hallgatásáról biztosak lehetünk. De látom, mégis kénytelen vagyok kimondani. Hiszen utoljára nem oly nagy dolog... lehet mondani, divat... a legelőkelőbb családok fiaival megtörténik... rajtam is megesett... rávitt a kényszerűség... no, nem érted? segíts már kimondani... néhány váltót adtam ki... de... másnak a nevét írtam alá...

Tovább nem folytathatta. Atlasz úr, kikelve arczából, kimeredő szemekkel, halálsápadtan feléje kapott mindkét kezével, mintha be akarná száját tapasztani vagy rá akarna ütni; azután egy iszonyút kiáltott és aléltan a földre bukott.

Kiáltására berohantak a háziak s Eveline sietett atyját fölemelni a földről és magához téríteni. Manó rémülten, bambán állt a szoba közepén, se segítni nem tudott atyján, se arra nem akart fölvilágosítást adni, mi volt oka e hirtelen rosszúllétnek. Megriadt, bámész tekintettel nézte az alélt öreg embert s az élesztési kísérleteket; de midőn atyja kinyitotta szemét, gyorsan, félénken kiosont a szobából s fülét az ajtóra illesztve hallgatózott. Hallotta, midőn atyja rekedten kérdezé, hol van Manó?

- Épen most ment ki innen, - felelt Eveline. - Behívjam?

- Nem, nem, soha se jőjjön többé szemem elé, - hallá atyjának heves, reszkető hangját. - Nem akarom látni... Ültessetek a karszékbe, oda, az ablak mellé, az öreg asszony karszékébe... Egész életem munkája... fáradságom gyümölcse... vagyonom... nevem, becsületes nevem... oh! oh!

Az öreg ember szaggatott kitörései hangos zokogásba fúltak. Manó eleget hallott. - Még egy mentségem van, - gondolá magában, elfutva az ajtótól. Lesietett az udvarra, megnyergeltette lovát és elvágtatott. Egyenesen a Volkán-kastélyba. Az özvegyet és nagybátyját együtt találta. Minden magyarázat, bevezetés nélkül megkérte az özvegy kezét. A bajuszos menyecske eleinte azt hitte, Sándor számára kéri kezét, s már diadalmas mosolylyal nézett nagybátyjára; de mikor megtudta, hogy magáról beszél, megharagudott, gorombáskodni kezdett vele s azt mondta, hogy ha rögtön el nem hordja magát, cselédjeivel dobatja ki kastélyából, nagybátyjával együtt, ki egy pár közbenjáró szót akart tenni szerencsétlen úri barátja mellett.

A megkergetett kérő nem is ment többé haza. Egyenesen a vasúthoz lovagolt s a legelső vonattal a fővárosba útazott. Testvérei otthon nem tudták, mi lett belőle; azt sem tudhatták meg, mi történt közte és atyjok közt. Atlasz úr, ha csak nevét említették előtte, kikelt magából s oly indulatba jött, hogy félni lehetett az első roham ismétlődésétől. Kimélni kellett az öreg embert, mert ez utolsó csapás úgy leverte lábáról, hogy többé nem tudta elhagyni a nagy karszéket. De nem engedte, hogy orvost hívjanak, ágyba sem akart feküdni. Éjjel nappal ott űlt megbénultan, mozdulatlanúl karszékében, és gyermekeinek semmi kérlelése nem tudta rávenni, hogy legalább éjjelenként ágyába feküdjék.

Ott ült az ablak mellett, bágyadt, üres tekintettel bámulva ki az udvarra, a hatalmas épületekre, a messze terjedő földekre, melyek mind az övéi voltak, de nemsokára máshoz fognak átvándorolni. Minden elvész, mi az övé volt, a mit nehéz verejtékkel szerzett, a mire oly büszke volt, a mire családjának jövő nagyságát építette. Minden elvész, elenyészik, elsülyed, minden, minden, még neve is, nevének tisztasága is. Talán újra elvonúltak lelke előtt azok a régi képek, melyeket egykoron e mezőkön látott, midőn Sándor szerelme miatt elkeseredve barangolt rajtok, s talán egy szemrehányó hang azt is fülébe súgta, hogy magának is része volt a sok csapásban, mely lesújtotta. Mit látott, mit gondolt, senki sem tudta, senkinek sem szólt róla; ritkán beszélt egy-két szót gyermekeivel, kik fölváltva folytonosan körülötte voltak; csak, a mit azelőtt soha sem tett, a hírlapokat kísérte nagy figyelemmel; minden hírlapot, mely a kastélyba járt, szobájába hozatott s mohón végig olvasott, mintha valamit keresne bennök.

Sándort egészen átváltoztatta anyjának halála s még inkább atyjának betegsége. Fölhagyott a régi tétlen búsongással és tépelődéssel; visszatért egész férfiassága és erélye. Látta a veszedelmet, mely családját fenyegeti, s megfeszített erővel dolgozott elhárításán. De erélye már késő volt. A rohanva közeledő bukást semmi sem volt képes föltartóztatni. Nemsokára kimondták a csődöt az Atlasz-birtokra.

De Atlasz urat már ez sem emelte ki tompa közömbösségéből. Egykedvűleg hallgatta a szomorú hírt s a hírlapok után kérdezősködött. Nem volt ezentúl egyéb gondja, egyéb foglalkozása, mint ezeknek mohó olvasása. Néhány nap múlva ennek okát is megismerték. Egy reggel, mikor az újonérkezett lapokat bevitték hozzá, gyermekei néhány perczre magára hagyták, hogy háborítlanul olvashasson. Kevés idő múlva irtóztató sikoltást hallottak a szobában s midőn rémülten besiettek, atyjokat ájultan találták a földön, megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hírlapot. Mialatt fölemelték s újra székébe ültették, Sándor kitépte kezéből a lapot s átfutotta, hogy megtalálja ez újabb roham okát. Nem sokáig kellett keresnie; ott állt világosan, ridegen a hirek közt, hogy Atlasz Manót, kit több hamis váltó kibocsátása miatt üldöztek, elfogták, épen midőn Brémában egy amerikai hajó födélzetére készült szállani.

Megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hirlapot.

Atlasz úr e percztől fogva nem tért többé magához. Erős láz ragadta meg, s a szörnyű képek, melyek lelkét gyötörték, szaggatott fölkiáltásokban törtek ki. Folytonosan félrebeszélt, összekeverve a múltat a jelennel, pörbe szállva gyermekeivel, önmagával, a zsidók és a keresztyének Istenével. Most már ágyba lehetett fektetni, nem ellenkezett, nem tudta, mi történik vele; orvost is hívhattak beteg ágyához, de ez csak fejét csóválta s nem rendelhetett számára egyebet, mint a legnagyobb nyugalmat. Két gyermeke folytonosan mellette ült s irtózva, borzongva hallgatta a kapcsolat nélküli, szörnyű beszédeket, melyekben a láz utat tört magának a beteg ajkain.

Három napig tartott már e kínos vivódás, midőn egy délután, alkonyat felé a plébános lépett a beteg szobájába s néhány részvevő szó után fölkérte Sándort, távozzék vele egy perczre. Sándor fölkelt és szó nélkül követte a plébánost, ki az épület túlsó szárnyába vezette s megállt vele a szoba ajtaja előtt, mely egykor Kláráé volt. Kopogtatott, azután félre húzódott s a következők alatt lassan, csendesen lement a lépcsőn.

Mielőtt Sándor kifejezést adhatott volna csodálkozásának, megnyílt az ajtó és Klára lépett küszöbére.

Egyszerűen, régi házi ruhájában, melyet utolsó ittlétekor viselt, mintha azóta soha sem hagyta volna el e házat s mintha ezentúl is mindig itt akarna maradni. Sándornak ideje sem volt a meglepetés fölkiáltására, neje hozzá lépett, mosolyogva, bizalmasan, szeretettel, mint a régi időkben, mint házasságok első napjaiban, és feléje nyújtotta mindkét kezét.

- Én vagyok, Sándor - mondá férjéhez simulva - visszajöttem, elfoglalom ismét helyemet oldalad mellett. Az a gyanú, mely egykor elüldözött tőled, többé nem taszíthat el egymástól; az a föllázadt önérzet, mely egykor távozásra kényszerített, most már elnémult. Bízol-e bennem, vagy nem bízol, nem kérdezem többé; most már csak eskümre emlékszem, melyet az oltárnál fogadtam neked. Csapások, szerencsétlenségek értek; szegény lettél, munkával kell ezentúl kenyeredet keresned: az én helyem itt van, oldalad mellett, s többé semmi sem űzhet el innen, én férjem, én édes, szeretett férjem!

Sándor nem tudott szólni. Némán, reszketve nézett neje arczára, mintha nem hinne boldogságában, mintha még mindig várná, hogy szóljon, többet szóljon, bizonyítsa újra, ismételten azt, a mit nem tud igaznak tartani.

- Nincs szavad számomra Sándorom? - folytatá Klára, egyre közelebb simulva hozzá. - Nem tudtad még elfeledni, hogy elhagytalak? Lásd, én mindent elfeledtem; megbántás, sérelem, harag, fájdalom, minden, minden elenyészett az erős, a halhatatlan szerelemben. Engedd visszafoglalnom helyemet oldalad mellett, hadd legyek segítőd, vigasztalód szegénységedben, nehéz munkádban. Szólj hozzám szeretettel, fogadj ismét magadhoz, uram, férjem, szerelmem, mindenem!

Egészen keblére simult és vállára hajtotta fejét. Sándor karjai lassan fölemelkedtek, s eleinte félénken, mintha még mindig bűnbánatával küzdene, azután mindig bátrabban, mindig erősebben átfogta derekát, magához szorította, könnyek törtek ki szeméből és hangos zokogásra fakadt.

- Életem, boldogságom, téged visszanyertelek, nem félek már a sors semmi csapásától. Jer velem, szegény beteg atyámhoz; hadd lásson, hadd ismerjen meg téged igazán, hadd adja vissza életét a te áldott hangod!

Megragadta neje karját, erősen magához szorította s gyors léptekkel apja szobája felé sietett vele. A szobában csend volt. Eveline a sok virrasztástól elbágyadva elaludt a pamlagon s az ajtó nyilására sem ébredt föl. Sándor az ágyhoz vezette nejét. Atlasz úr hanyatt feküdt, szemei tágra voltak nyilva.

- Édes atyám, - mondá Sándor, föléje hajolva és megsimogatva homlokát, - hallod, mit mondok? Nézd, Klára, nőm áll mellettem. Visszajött, nem hagy el szegénységemben. Ismerd meg őt atyám, ismerd meg és áldd meg leányodat. Édes atyám, nem hallod szavamat?

Atlasz úr semmit sem felelt. Nyitott szemét mereven szegezte egy pont felé és nem fordította a beszélőre. Látszott, hogy nem látja, nem hallja, nem tudja, mi történik körülötte. Aztán lassan mozogni kezdtek újjai a takaró fölött, mintha számolna valamit; ajkai megreszkettek és halkan mormolták:

- Egy rőf pántlika, százezer forint, két rőf pántlika kétszázezer forint. Nem adom alább, nem adom. Senkit sem csalok meg, becsületes ember vagyok.

Hangja mindinkább emelkedett, reszkető kezével támaszt keresett, hogy fölemelkedjék s feje nyugtalanúl lógott ide-oda. Fia gyöngéden vissza akarta nyomni párnájára, de a beteg kiragadta magát kezéből, föltérdelt az ágyban, s kimeredő szemekkel, maga elé nyújtott kezekkel rikoltá:

- Nem adom a pénzemet, nem adom a hitelemet, nem adom a becsü-

Visszahanyatlott a párnára s többé nem mozdúlt meg. Az utolsó szót már nem fejezhette be ezen a földön.