Payday Loans

Keresés

A legújabb

Lant és tambura
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2015. szeptember 19. szombat, 08:31

Képtalálat a következőre: „letészem a lantot”

 

Arany János

LETÉSZEM A LANTOT

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

(1850 márc. 19)

Képtalálat a következőre: „letészem a lantot”

Arany János

TAMBURÁS ÖREG ÚR

 

 

Az öreg úrnak van egy tamburája,

S mikor az íhlet s unalom megszállja,

Veszi a rozzant, kopogó eszközt

S múlatja magát vele négy fala közt.

.

Nem figyel arra deli hallgatóság,

Nem olyan szerszám, divata is óság:

Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),

Maga számára és lopva zenél csak.

.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,

S mit összelopott mai zene-költő,

Öreg úrnak egyről sincs tudomása;

Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:

Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -

Hegyes-éles jajja úti betyárnak,

Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb

Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,

Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...

Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

- Tiszta remekké magába’ szülemlő -

Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,

Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;

A hitujítás kora szűlte még azt:

Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,

Vagy erős hittel Istenhez emelve.

.

Mindezt öregúr, nem mintha kihozná

Kopogójábul - csak képzeli hozzá;

S ha nem sikerül kivitelben a dal:

A két öreg szerszám egymásra utal.

.

De azért nem tűri rajta meg a port;

Emlékezetes neki minden akkord;

Egy hang: s feledett régi dalra émed -

Szövege cikornyás, dallama német.

.

Az öreg úr így, dalai közt élve,

Emlékszik időre, helyre, személyre:

Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta

Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,

S felejti legott, már ő le nem írja;

Később, ha megint eszébe ütődik:

Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.

.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:

Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;

Nem is a művész babérja hevíti,

Csak gémberedő ujját melegíti.

.

Gyakorold is, amit valaha tudtál,

Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;

Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,

Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

(1877. július 12.)