Dr. Germánus Gyula Abdul Karim
a világhírű magyar tudós, orientalista
vallomása az iszlámhoz vezető útjáról
Forrás: www. iszlam.cjb.net
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Bevezetés

Ifjúkoromban történt, egy esős délutánon, hogy egy régi képesújságot lapozgattam. A korabeli hírek, események és messzi országok leírásai váltogatták egymást az oldalakon. Egy darabig egykedvűen nézegettem a lapokat, amikor tekintetem egyszerre csak egy fametszetre esett. A kép lapos tetejű házakat ábrázolt, amelyek közül itt-ott kerek kupolák emelkedtek lágyan a sötét égbolt felé. A látvány megragadta a képzeletemet. Különbözött a szokványos európai képektől: egy arab országbeli életképet jelenített meg, amelyen a mesélő vidám történetekkel szórakoztatta burnuszba öltözött hallgatóit. Az ábrázolás olyan élethű volt, hogy azt képzeltem, én is ott ülök a tetőn az emberek között, hallom a mesélő dallamos hangját - én, a tizenhat éves diák, aki kényelmes karosszékben foglaltam helyet otthon, Magyarországon. Ellenállhatatlan vágyat éreztem magamban arra, hogy megismerjem azt a fényt, amely az előttem lévő képen harcba szállt a sötétséggel.
Elkezdtem tanulni törökül, hamarosan azonban világossá vált számomra, hogy az irodalmi török nyelv csak kevés török szót tartalmaz. A versek nyelvezetét perzsa kifejezések gazdagítják, a próza pedig sok arab elemet tartalmaz. Elhatároztam, hogy mind a három nyelvet tanulni fogom, hogy megismerhessem ezt a szellemi világot, amely oly ragyogó fénnyel árasztotta el az emberiséget.
Az egyik nyáron abban a szerencsében volt részem, hogy Boszniába, a hazámhoz legközelebb fekvő keleti országba utazhattam. Amint szállást találtam egy hotelben, rögtön futottam, hogy valódi muszlimokat lássak...
Éjszaka volt, s az egyik gyengén világított utcában hamarosan találtam egy szerény kávézót, ahol alacsony szalmaszékeken ülve néhány bosnyák férfi iszogatta élvezettel "kayf"-ját. A hagyományhoz illően fehér nadrágot viseltek, amelyet derékban széles öv fogott össze, s az övön töméntelen tőr függött. Fejdíszük és sajátos öltözékük kötekedő külsőt kölcsönzött nekik.
Dobogó szívvel léptem be a "kakwekhume"-be és félénken leültem egy távoli sarokban. A bosnyákok kíváncsian méregettek, s nekem hirtelen eszembe jutott a muszlimok intoleranciájáról minden hátborzongató történet, amelyet fanatikus könyvekben olvastam. Észrevettem, hogy valamit súgnak egymásnak és váratlan megjelenésemről beszélnek. Gyermekes képzeletemben már rémeket kezdtem látni: biztosan tőrt fognak rántani és rám, a nemkívánatos jövevényre támadnak. Csak arra vágytam, hogy ép bőrrel kijussak a kávézóból, de mozdulni nem mertem. Néhány pillanat múlva egy csésze illatozó kávét hozott a pincér és a félelemkeltő csoportra mutatott. Aggódó tekintettel fordultam feléjük, s egyikük szelíd "szálám"-mal köszöntött és barátságosan elmosolyodott. Tétován mosolyt erőltettem görcsbe húzódott számra. Az ellenségnek gondolt férfiak felemelkedtek helyükről és lassan kis asztalomhoz közeledtek. "Mi lesz most - remegett meg szívem -, el fognak kergetni?" Elhangzott egy második "szálám", és a férfiak körém ültek. Egyikük cigarettával kínált, amelynek felparázsló fényénél megállapítottam, hogy harcias külsejük mögött vendégszerető lélek rejtőzik. Összeszedtem minden bátorságomat és primitív török nyelvtudásommal megszólítottam őket. Ez varázslatként hatott. Arcuk barátságosan ragyogott fel, s ahelyett, hogy ellenségesen viselkedtek volna, meghívtak magukhoz, s a várt tőrdöfések helyett jóakarattal vettek körül. Ez volt a muszlimokkal való első találkozásom.
Sok év telt el azóta, bővelkedve eseményekben, utazásokban és tanulmányokban. Minden utazás új kapukat nyitott kíváncsi szemem előtt. Beutaztam Európa minden országát, tanultam a konstantinápolyi egyetemen és megcsodáltam Kis-Ázsia és Szíria történelmi nevezetességeit. Megtanultam törökül, perzsául és arabul, s elnyertem a budapesti egyetem Orientalisztika Tanszékének vezetői címét. Mindazt a száraz és megfogható tudásanyagot, amely az évszázadok folyamán a tudós könyvek ezer meg ezer oldalán felhalmozódott, éhes szemmel ittam fel, azonban a lelkem szomjas maradt. Ariadné fonalát megtaláltam a könyvekben, de vágytam a vallásos tapasztalat örökzöld kertjére.
Értelmem telítve volt, de a lelkem szomjazott. Sok mindent le kellett tennem az elsajátított tudásból, hogy a belső tapasztalat által vegyem fel úrja, a szenvedés tüze által megnemesítve, mint a nyers érc, amely a hirtelen nagy hideg hatására változik rugalmas acéllá.
Egy éjjel Mohamed, a próféta (SZ.A.SZ.) jelent meg előttem. Hosszú szakálla vörös hennával  volt befestve, ruhája egyszerű, mégis választékos volt, s kellemes illat áradt felőle. Szemében nemes fény ragyogott, s férfias hangon szólt hozzám: "Miért gyötrődöl - előtted az egyenes út, oly biztos, mint a föld színe; haladj rajta bátran előre, a hit erejével."
"Óh, Isten küldjötte - kiáltottam lázálmomban arab nyelven -, könnyű neked, aki már túl vagy mindenen. Te égi intelemre minden ellenséget legyőztél és küzdelmedet siker koronázta. De nekem még szenvednem kell, s ki tudja, mikor találok nyugalmat."
Szigorúan nézett rám, elgondolkodott, majd kis idő múlva újra megszólalt. Arab kiejtése oly tiszta volt, hogy minden szó ezüstharangként csengett. Prófétai szavai, amelyek Isten parancsát tartalmazták, nagy súllyal nehezedtek keblemre:
"A lam nadzs'ali'l-arda mihádan..."
"Hát nem tevénk-e meg Mi a földet bölcsőül,
S a hegyeket védőbástyákul?
S párba teremténk titeket,
S megtevénk alvástokat nyugvásnak, ..."                                               (Korán, 78:6-9)

"Nem tudok aludni - nyögtem fájdalmamban. - Nem tudom megfejteni a titkokat, amelyeket áthatolhatatlan fátyol takar el. Segíts, Mohamed, Isten küldötte! Segíts nekem!"
Vad kiáltás szaladt ki szaggatottan a torkomból. A lidércnyomás terhétől vadul hánykolódtam - féltem a próféta haragjától. Aztán úgy tűnt, mintha a mélybe süllyedtem volna - s felébredtem. A halántékomban lüktetett a vér, testem verejtékben úszott, s nagyon szomorúnak és elhagyatottnak éreztem magam.
Az elkövetkező pénteki napon egyedülálló jelenetnek volt tanúja a delhi Dzsuma Maszdzsid. Egy szőke, halovány arcú idegen vágott utat magának a hívők tömegén néhány idősebb barátja kíséretében- s ez az idegen én voltam. Indiai ruhát hordtam, fejemen kis rampuri sapka, mellemre kitűztem török rendjeleimet, amelyeket korábbi szultánoktól kaptam. A hívők csodálkozva és meglepetten néztek rám. Kis csoportunk egyenesen a szószék felé tartott, amelynél már összegyűltek a tisztelt tudós vének, akik barátságos "szálám"-mal köszöntöttek. Leültem a mimbár (szószék) közelében, s a mecset gazdagon díszített homlokzatában gyönyörködtem. A középső bolthajtásban vadméhek építettek fészket, s zavartalanul rajzottak körülötte.
Egyszerre csak felhangzott az "adhan" (imára hívás), és az udvar különböző részein álló mukabbirok továbbították a kiáltást a mecset legtávolabbi sarkaiba is. Több mint négyezer férfi emelkedett fel helyéből az égi parancs szólítására, mint a katonák, sűrű sorokba rendeződve mondták el imájukat - s én egy voltam közülük. Felemelő pillanat volt. Miután a "khutba" (beszéd) befejeződött, Abdul-Hajj kezemnél fogva a mimbárhoz vezetett. Ügyelnem kellett minden léptemre, nehogy rálépjek valakire a padlón ülők közül. Eljött a nagy pillanat. A szószék lépcsőjénél álltam. A tömeg megmozdult. Az ezernyi turbános fej színes virágú mezővé alakult át, amely türelmetlen kíváncsisággal morajlott felém. Ősz szakállú tudós 'ulemák, akik a szószék körül ültek, bátorítóan néztek rám. Szokatlan nyugalmat sugároztak felém, amelytől teljesen lehiggadtam, s lámpaláz vagy félelem nélkül mentem fel a mimbár hetedik lépcs?fokára. Fentről végignéztem a szinte beláthatatlan tömegen, amely élő emberekből álló tengerként hullámzott alattam. A távolabb állók nyakukat nyújtogatták, s ez látszólag az egész udvart mozgásba hozta. "Masa Allah!" - kiáltottak fel néhányan az első sorokból, s szemük melegen és rokonszenvvel pillantott felém.
"Ajjuhá'szszákát al Kirám" - kezdtem arab nyelven. "Messze idegenből jöttem, hogy tudást szerezzek, amit otthon nem érhetnék el. Eljöttem hozzátok inspirációért, s ti válaszoltatok hívásomra." Folytatván, beszéltem az iszlám szerpéről az emberiség történelmében és arról a csodáról, amelyet Isten a Prófétával véghezvitt. Beszéltem a muszlim népek hanyatlásáról és arról, hogy miként tudnának újra erőre kapni. A muszlimok szavajárása, hogy minden Allah akaratától függ, de a Szent Korán azt is kimondja, hogy "Isten nem változtatja meg egyetlen nép sorsát sem, ha az maga nem segít magán." Erre a koráni mondatra építettem beszédem tartalmát, és az erkölcsös életért, s a rosszal vívott harcért járó jutalomról szólva fejeztem be szónoklatomat. Leültem. Átszellemültségemből a mindenfelől felhangzó "Allahu Akbar" kiáltások szakítottak ki. A feszültség kábító volt, alig tudok visszaemlékezni valamire. Aztán Aszlam levitt a szószékről, megfogta a karomat s kivezetett a mecsetből. "Mi ez a nagy sietség?" - kérdeztem. Emberek álltak elém, és megöleltek. Néhány szegény, nyomorúságos hívő könyörgő szemekkel nézett rám. Áldást kértek tőlem és meg akarták csókolni a homlokom. "Ó, Istenem! - kiáltottam fel. - Ne engedd, hogy ezek az ártatlan lelkek maguk fölé emeljenek engem! Csak egy nyomorult féreg vagyok ezen a földön, egy fényt kereső vándor, éppen olyan tehetetlen, mint minden más szerencsétlen teremtés!" Az ártatlan emberek sóhajai és kérései úgy megszégyenítettek, mintha loptam vagy csaltam volna. Milyen hatalmas teher nehezedhet egy államférfira, ha megbíznak benne az emberek, támogatást várnak tőle s többnek tartják, mint saját magukat.
Aszlam kiszabadított új testvéreim öleléseiből, beültetett egy tongába és hazavitetett.
A következő napon és azután seregestől jöttek hozzám az emberek, hogy gratuláljanak, s oly sok szeretettel és rokonszenvvel árasztottak el, hogy egész életemben érzem barátságuk melegét.

A KÖNYÖRÜLETES ÉS IRGALMAS ALLAH NEVÉBEN

Annak ellenére, hogy a XX.században - valószínűleg a történelem legvilágiasabb és legvallástalanabb korszakában - élünk, sokan éreznek közülünk késztetést arra, hogy időről időre megálljanak és elgondolkozzanak a valláson. Kétségtelenül azzal a ténnyel fogják azonban szemben találni magukat, hogy számtalan eltérő nézet alakult ki róla. Az egyes vallásfelekezetek szinte fanatikusan ragaszkodni látszanak saját hitbeli elképzeléseikhez. Mindegyik azt a nézetet igyekszik alátámasztani, hogy ő van minden igazság birtokában, a többiek pedig reménytelen tévedésbe merültek. Korunkban, amelyben a különböző rasszok közötti gyűlölet, háború és viszály egyre jobban kiéleződik, sokan a vallásoktól várnak útmutatást a béke és testvériség kérdésében, de nagyot csalódnak, amikor felismerik, hogy a legtöbb esetben csak mások véleménye iránti tiszteletlenséget és szűklátókörűséget találnak.
Felmerül tehát a kérdés: van-e olyan vallás, amely Isten egységét és az emberiség egyenlőségét hirdeti, ugyanakkor azonban mások álláspontját is tiszteletben tartja? Éppen ezzel a tanítással találkozunk az iszlámban. Hiszen az iszlám mondja ki azt, hogy az Isten egységéről és minden emberi rassz testvéri kapcsolatáról szóló üzenet az az eredeti hír, amelyet Allah az emberi történelem kezdete óta minden prófétával és vallással a földre küldött.
Az emberek azonban megváltoztatták ezt az eredeti tanítást, s számos, egymás ellen áskálódó szektát alakítottak ki.
Ahogy Allah a Koránban - a Mohamed próféta (béke legyen vele) által elhozott isteni kinyilatkoztatásban - mondja:
"S lám! A ti vallástok egy vallás, s Én vagyok a ti
Uratok, hát őrizkedjetek.
Hanem az (emberek) felszeldelték hitüket maguk közt
szektákká, s minden klán azon örvendezik, mi az övé."                     (Korán, 23:52-53)

Az iszlám mind a mai napig őrzi az Isten egységéről és az emberek testvériségéről szóló tanítást. Arra törekszik, hogy ezt az igazságot mindenkinek átadja, de egyúttal tiszteletteljes és toleráns is maradjon minden istenhittel és azok híveivel szemben, amelyek az iszlámmal együtt az EGY ÉS EGYEDÜLI ISTENBEN való hitet vallják. A Korán ezt tanítja:
"Nincs kényszer a vallásban. Bizony, megnyilvánul a helyes
irány a helytelentől. S ki tagadja a (hamis) istenségeket,
és hisz Allahban, bizony
megtagadta a szilárd kapaszkodót, amelynek nincs szakadása.
Allah, a Mindent Halló, Mindenttudó."                                                  (Korán, 2:256)

Az iszlám jelentése

Az iszlámot "mohamedánizmusnak" nevezni - ahogyan ez Európában nagyon gyakran előfordul - helytelen. Az imént fejtettük ki, hogy a muszlimok az iszlámban mint örök érvényű üzenetben hisznek, amelyet Allah a prófétáknak (béke legyen mindannyiukkal) az emberiség kezdete óta kinyilatkoztatott, és nem egy új vallásnak tartják, amely Mohamed prófétával vette volna kezdetét.
A muszlimok vallásukat iszlámnak nevezik. Az arab szó: iszlám, körülbelül annyit jelent, mint a belső béke elnyerése magunk Allahnak való átadása által. A "muszlim" szó az "iszlám" főnévből származik, jelentése: valaki, aki magát Allahnak alávetve eléri a teljes békét.
A muszlimok hisznek az Egy Örök Istenben, aki az eget és földet s minden létezőt teremtett. Arab nyelven az Isten személyes neve Allah. Abszolút nincs semmi különbség Allah valamint Ábrahám, Mózes és Jézus Istene között. A muszlimok nem azt hiszik, hogy Mohamed volt az egyetlen próféta; sokkal inkább azt vallják, hogy ő volt a próféták hosszú sorában az utolsó, aki eljött az emberekhez.
A muszlimok elismerik az Ó- és Újszövetség prófétáit, s nagy tisztelettel viseltetnek irántuk. A Korán, az iszlám kinyilatkoztatott Szentírása ezt tanítja:
"Mondjátok: Hiszünk Allahban, s abban mi nékünk ki-
nyilatkoztatott, s mi kinyilatkoztatott Ábrahámnak,
Izmáelnek, Izsáknak, Jakabnak és a törzseknek, s
mi megadatott Mózesnek és Jézusnak, s mi megadatott
a prófétáknak az Uruktól. Nem teszünk köztük különb-
séget, s mi Néki megtértünk."                                                                (Korán, 2:136)