Payday Loans

Keresés

A legújabb

Magyar-zsidó együttélés: Az Atlasz-család - IX. rész
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2015. szeptember 12. szombat, 07:24

Csiky Gergely

CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.




IX.

(Pénzügyek.)


A következő napokban Manó és Eveline zilált pénzügyeinek rendezése annyira igénybe vette Atlasz urat, hogy nem foglalkozhatott Sándor további boldogításával. Manó fiát néhány ezer forinttal s azzal a vígasztalással tette vasútra, hogy nemsokára utána megy a fővárosba és személyesen egyenlíti ki adósságait. Egyelőre sürgősebb dolog a grófi ügyek rendezése, nemcsak azért, mert egy grófnak még adóssága is főbb rangú, mint a közönséges emberé, hanem különösen azért, mert a veszély sokkal égetőbb s Eveline grófné szüntelenül rémképeket fest atyja elé, melyekben hol Szádváry gróf öngyilkosságát, hol a kis grófi unokák rongyokba burkolt koldús alakjait tünteti föl rikító színekkel. Atlasz úrnak a háta borzong és égnek mered minden haja szála s egy időre még Sándor házasságát is elviselhető szerencsétlenségnek tartja e nagyobb csapás mellett. Összeszedi minden fölkelő pénzét, s harmadnapra a nevezetes templom-szentelés után leányával együtt útra kel a Szádváryak ősi fészke felé.

Sokkal több időt töltött itt, mint előre gondolta volna. A fiatal Szádváry gróf olyan jól gazdálkodott, hogy már csak nagy nehezen, igen sok furfanggal és még több készpénzzel lehetett partra juttatni speculatióinak hínárjából. És Atlasz úr még csak szemrehányást sem tehetett neki, mert valóban nem lehetett pazarlásról, könnyelműségről vádolni. A háztartás nem volt fényűző; nagyúri passiókról, melyek Manó adósságait szülték, itt szó sem volt. A fiatal gróf csakugyan takarékosan élt s majdnem fukar volt magára és családjára nézve; azért Atlasz úr, ámbár a haját szerette volna kitépni, midőn belepillantott grófi vejének üzleti dolgaiba, nem vehette lelkére, hogy megharagudjék e jóakaratú, de ügyetlen kezű fiatal emberre, s csak szelíd tanácsadás hangján fejezte ki előtte abbeli meggyőződését, hogy maradjon mindenki a maga rendeltetése mellett: a zsidó szerezzen s a gróf éljen a készből, rangja szerint.

- Rangja szerint! - kiáltott a fiatal gróf, kissé ingerülten. - Hát azt hiszi ön, hogy e jószág jövedelméből rangom szerint élhetek? Tizenkét ezer forint a legjobb esetben! Mi az egy grófnak, ha rangja szerint akar élni?

- Az én háztartásom is kijön annyival, - jegyzé meg Atlasz úr félénken.

- Elhiszem! Ön Atlasz Samu. Én pedig gróf Szádváry Arthur vagyok. E között van egy kis különbség?

Ez ellen Atlasz úr semmit sem szólhatott. A különbséget nem tagadhatta.

- Látja öreg, - mondá a fiatal gróf, egy kissé barátságosabban, mert utoljára is meg kell becsülni azt, a kitől százezreket várunk, - látja, öreg, épen az vert adósságba, hogy rangom szerint akarnék élni. Az a becsvágyam van, hogy helyreállítsam a Szádváryak ősi fényét s visszaszerezzem mindazt a vagyont, mely hajdan családunké volt. Akkor aztán igazán élhetnék rangom szerint; de míg idáig juthatok, szereznem kell, sokat kell szereznem.

- Seregeknek ura! - jajveszékelt Atlasz úr - hát még eztán is szerezni akar?

- És ön ezt helytelennek találja? Ön, a ki egész életét szerzéssel töltötte és ezt tartja az ember legfőbb hivatásának?

- Igen, mert én zsidó vagyok, - kiáltott Atlasz úr elkeseredve.

- Hallja, öreg, ez már mégis elbizakodottság. Hát maga azt hiszi, hogy csak a zsidónak van esze a szerzésre?

- Dehogy hiszem, dehogy hiszem! - felelt Atlasz úr, elfintorítva arczát, mert Manó fia jutott eszébe. - Csak azt akartam mondani, hogy nekem a véremben volt, én arra születtem, arra nevelkedtem, hogy szerezzek, és meg is mutattam, hogy tudok szerezni. De magának a hetvenhetedik öregapja is csak költeni tudott; magának a vérében van, hogy költsön, és az eddigi speculatióival meg is mutatta, hogy nem tud szerezni, mert mindenbe belebukott. Mennyei Úristen! - folytatá Atlasz úr, összecsapva kezeit, - hová jutottunk, hogy nekem kell egy grófot a grófi életre tanítani!

- Igaz, hogy eddigi vállalataim rosszúl sikerültek, - mondá a fiatal gróf, elgondolkozva, - de az mindenkivel megeshetik. Ki tudja, hátha ezentúl szerencsésebb leszek üzleteimben?

- Ne mondja azt, hogy üzlet, ki nem állhatom, ha egy gróf azt mondja, hogy üzlet, - kiáltott Atlasz úr, megrázkódva. - Tudom már, mit jelent az üzlet, mikor egy gróf veszi a szájába; láttam a parket-gyárat, ütne bele a hetvenhét istennyila!

- A parket-gyár nem jövedelmezett, az igaz; de ha kiterjeszteném az üzletet, ha jobb munkásokat hozatnék -

- Ne mondja tovább! - kiáltott Atlasz úr, befogva fülét kezével, - ne mondja tovább, mert mindjárt megüt a guta. Most még vagyok olyan állapotban, hogy kitisztázzam az adósságokból, de ha tovább folytatja a vagyonszerzés munkáját, nem sokára én is tönkre jutok és akkor vehetünk mind a ketten batyut a hátunkra.

- Beszéljen csak a maga nevében, - mondá a fiatal gróf bosszúsan. - Ha tönkre jutok, nem öntől fogom kérdeni, mit tegyek.

- Jaj nekem! úgy is tudom, hogy nem tőlem kérdené, - sóhajtott Atlasz úr, megborzadva. Eszébe jutottak Eveline rémképei: a töltött pisztoly, a koldúsrongyok, és sietett megnyugtatni e lobbanékony fiatal mágnást.

- Ki mondta, hogy batyut vegyen a hátára? - folytatá engesztelő hangon s kissé erőltetett nevetéssel.

- Tudom én, hogy egy gróf Szádváry nem arra született, hogy batyut vegyen a hátára. Semmit sem fog venni, se a hátára, se a szájába; azért van itt az öreg Atlasz, hogy segítsen az ő grófi vején. Most még tudok segíteni; csak azért mondtam, hogy ne speculáljon többet, mert attól féltem, hogy utoljára majd én sem tudok segíteni. De most még nem vagyok ott, még mindent jóvá tehetünk. Hallgasson rám és ha tanácsomat követi, a fejemet teszem rá, hogy minden jól lesz.

- Beszéljen hát! - mondá a gróf, türelmetlenül. - Mindjárt ezen kellett volna kezdeni.

- Mielőtt pénzt adok, akartam jó tanácsot adni, - felelt Atlasz úr, mosolyogva. - Tudom, hogy a pénzt szívesebben veszik, mint a tanácsot, de az én pénzemből csak akkor lesz magának igazi haszna, ha követi a jó tanácsomat. Most pedig nem beszélek, hanem teszek. Az adósságokat átnéztem, a hitelezőkkel megegyeztem. Egy részt kifizettem készpénzzel, a másik részt magamra vállaltam és betábláztattam az én uradalmamra. Most már nekem is van adósságom, a mit soha sem hittem volna.

- Könnyű magának; egy év alatt kiheveri.

- Egy év alatt kiheverem. Ki is kell heverni, mert ha egy Atlasz Samu jószágán adósság van, az annyit jelent, mint ha egy gróf Szádváry megszökik egy párbaj elől.

- A hasonlat nem egészen talál; de mindegy. A fő dolog az, hogy átvette adósságaimat.

- A fő dolog, hogy átvettem adósságait, - ismétlé Atlasz úr, kissé elkeseredve, mert melegebb elismerést és dicséretet várt volna vejétől. - A főbb dolog, hogy magamról is lerázzam az adósságokat. Ez is meg fog történni Isten segítségével, egy esztendő alatt. A legfőbb dolog pedig az, hogy vőm uram, a gróf úr, ne csináljon több adósságot.

- Legyen nyugodt, öreg!

- Leszek nyugodt, ha követi tanácsaimat.

- Halljuk azokat a tanácsokat! - kiáltott a fiatal gróf, jó kedvvel. - A ki annyit fizet értünk, megérdemli, hogy tanácsait is meghallgassuk.

- Először is, - kezdé Atlasz úr újjain számolva a bölcs tanácsokat, - föl fog hagyni minden üzlettel, vállalkozással és gazdálkodással.

- Micsoda? A gazdálkodással is? Hát aztán mi lesz a jószágból, mi lesz belőlem?

- Ez a második és a harmadik pont; csak tessék jól vigyázni. A jószágot bérbe fogja adni, találtam is már egy solid bérlőt és megegyeztem vele. Fog fizetni évenként tizenkét ezer forintot, s a kastélyt és a parkot meghagyja magoknak, hogyha nyáron haza jönnek, legyen hol játszani az én grófi unokáimnak.

- Haza jövünk? Nyáron? Hát máskor hol leszünk?

- Ez a harmadik pont. Most vannak a képviselő-választások. Ebben a kerületben magát fogják fölléptetni. Már adtam be offertet a vezérlő uraságoknak és acceptálták. Én fizetek négyezer forintot készpénzben és magát megválasztják képviselőnek.

- Képviselőnek? Engem? Aztán melyik párthoz kell tartoznom?

- Az mindegy. Választhat magának pártot; de én azt tanácslom, legyen kormánypárti, mert akkor legkönnyebben kaphat hivatalt vagy épen visszajön a megyébe, mint főispán. Egy grófból minden lehet. No hát, mit mond az öreg Atlasz tanácsaihoz?

- Az öreg Atlasz tanácsai valóban aranyat érnek, - felelt a fiatal gróf elégedetten. - Megadom magamat és elfogadok mindent.

- És igéri, hogy nem csinál több adóságot? - kérdé Atlasz úr jó kedvvel, mert vejének elismerő szavai nagyon föllelkesítették.

- Mindent igérek, - viszonzá könnyedén a gróf.

- Hála Istennek, ezt hát rendbe hoztuk. Most még hátra van a másik.

- Micsoda másik?

- A Manó fiam, a ki szintén tele van adósságokkal.

- Ez már mégis botrány! - szörnyűködött a gróf. - Nem jön meg már az esze annak a fiúnak?

- Majd ha maga Pesten fog lakni, akkor vigyázhat rá és adhat neki jó tanácsokat, - mondá Atlasz úr, szelíd gúnynyal. - De egyelőre még nekem kell tanácsot adnom, a mi fizetéssel jár. Mihelyt rendbe jöttem itt mindennel, megyek föl Buda-Pestre és tisztába hozom a Manó dolgát. Ha akarja magának is keresek lakást, hogy a választás után tüstént beköltözhessék.

- Nagyon jó lesz, öreg, keressen lakást s fizesse is ki az első negyedet.

Atlasz úr azonban nem utazott el tüstént. Mindent személyesen akart elvégezni, s mivel a választások úgy is közel voltak, elhatározta, hogy személyesen ügyel föl négyezer forintos befektetésének kamatozására. Különben sem volt ellenére a grófi napfény sugaraiban sütkérezni s veje még soha sem volt iránta oly jó hangulattal és annyi figyelemmel, mint most, midőn minden adósságát kifizette s új ösvényt nyitott becsvágyának. Fölhasználta hát a kedvező alkalmat, s teljes tüdővel szívta magába az aristokratikus levegőt és élvezte azt a dicsőséget, hogy mint gróf Szádváry apósát mutatták be a kerületi nagy uraknak s együtt evett velök a választók lakomáján.

Midőn aztán mindent rendbe hozott, az adósságokat kifizette és átíratta, a jószágot átadta a bérlőnek és végig hallgatta vejének beszédét, melylyel a mandátumot megköszönte választóinak, megölelte leányát s külön még egy ezer forintos ropogós bankjegyet csúsztatott kezébe; ölébe vette unokáit s mindegyiknek tíz darab fényes aranyat ajándékozott, azután gazdag borravalókat osztogatott ki a cselédek közt, nehogy megszólják és zsidónak mondják grófi gazdájok apósát, s megkönnyebbült zsebbel és szívvel ült a vasútra, eltelve aristokratikus dicsőséggel és szinte elfeledve, hogy csaknem minden ölelést, minden kézszorítást, minden kalapemelést külön-külön drága pénzzel kellett megfizetnie.

Ilyen drágán megfizetett dicsőséget élvezett a fővárosban is, Manó fiának jóvoltából. Pompás szobában lakott, nagyszerű ebédeket evett, drága külföldi borokat ivott, kocsikázott, színházba járt, s előkelő fiatal urakkal ismerkedett meg, kik öregnek szólították és a vállára veregettek. A mint Manó mondta, csupa casinói tagok voltak: grófok, bárók, kamarások, Atlasz úr feje szédült, szeme káprázott a nagy uraságtól és főúri dicsőségtől, és fizetett, mint a köles. Manó ügyeit sokkal könnyebb volt rendezni; nem kellett se hitelezőkkel kiegyezni, se átíratni, se haszonbérlőt keresni vagy képviselőségi offertet nyújtani be; nem kellett tenni semmi egyebet, mint fizetni. Az adósságok mind váltóra voltak, ismert uzsorások birtokában, kik mereven visszautasítottak minden alkudozást, és, mint Shylock, ragaszkodtak a kötéshez. Atlasz úr kifizetett mindent, s midőn az összeszedett váltókat ünnepélyesen elégette, megeskette fiát, hogy nem fog több adósságot csinálni.

Manó megesküdött és négyezer forintot kért atyjától, hogy új életpályáját adósság nélkül kezdhesse meg.

- Micsoda! - kiáltott Atlasz úr elszörnyedve. - Még adjak négyezer forintot? Hát azt hiszed, én bankócsináló gép vagyok?

- Csak ne légy kicsinyes, öreg, - felelt Manó nyugodtan. - Épen most esküdtem meg, hogy nem csinálok több adósságot; csak nem szeghetem meg eskümet mindjárt az első nap? Pénzre pedig szükségem van, nincs hát egyéb hátra, mint hogy te adj. Ez csak világos.

- Világos, világos, - mondá Atlasz úr, fejét vakarva, - csak az nem világos, mire kell neked annyi pénz, mikor nincs semmi adósságod?

- Miből éljek, ha nincs pénzem?

- Hát a fizetésed?

- Az a rongy? - kiáltott Manó fitymálva. - Hiszen ez még szivarra sem elég.

- Drága szivarokat szoktál szívni, - mondá Atlasz úr.

- Egy szó mint száz, ha azt akarod, hogy rangomhoz képest éljek és becsületet szerezzek az Atlasz névnek, nekem is legalább annyi apanaget kell adnod, mint Szádváryéknak. Még így is meg kell szorítnom kiadásaimat, össze kell húznom magamat. De annyit én is joggal megkivánhatok, mint Szádváry, a ki nem is fiad, csak vőd.

- De gróf.

- Több gróf vagyok én, mint ő, habár nincs meg a czímerem.

- Az igaz, - mondá Atlasz úr, félig büszke, félig savanyú arczczal. - De a Szádváryék négyen vannak, te meg csak egyedül.

- Ez csak mellettem szól. A ki otthon él s a kinek olyan jó gazdasszony a felesége, mint Eveline, annak negyedmagával is olcsóbban meg lehet élnie, mint nekem, ki a főrangú világ örvényének kellő közepébe vagyok kidobva. Ha így okoskodunk, nekem még többet lehetne követelnem, mint a mennyit sógorom kap. De nagylelkű és szerény leszek, s megelégszem ugyanannyival.

- Jaj nekem! a te szerénységed nagyon sokba kerül. Akkor hát ez a négyezer forint à conto lesz az apanage-ra?

- Semmi à conto! Ez szükséges befektetés a józanabb és szerényebb életmód megkezdésére. À conto! Hogy is ne! Ugyan, öreg, fizess már és ne zsidóskodjál!

Ez az utolsó szó Atlasz úrnak minden ellenvetését elnémította. Nem zsidóskodott, fizetett s megigérte, hogy ezentúl havi részletekben pontosan felküldi az évi pénzt. Manó viszont megigérte, hogy nem csinál több adósságot s nagy búcsúebédet adott atyja tiszteletére, melyben csupa fiatal főurak vettek részt és igen zajosan mulattak. Ebéd után Manó saját fogatán vitte ki atyját a vasúthoz s nem engedte, hogy szokása szerint a második osztályra váltson jegyet. Atlasz úr nem akart ártani fia tekintélyének, a ki szégyelt volna búcsút venni egy másodosztályú utastól, és az első helyre váltott jegyet, a hol igen kényelmetlenül érezte magát és az egész úton nem mert szivarra gyújtani. Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen s mozdulatlanúl nézett kifelé, a rohamosan eltünedező távíró oszlopokra.


Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen.

Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen.

- Sok pénzembe került, de mégis rendbe hoztam a dolgot, - gondolá magában Atlasz úr, elég ideje lévén gondolkozni, mert utitársai közül senki sem ereszkedett vele szóváltásba s ő sem mert megszólítani senkit. - Elment ugyan minden készpénzem, adósságot is vállaltam, de egy jó termés megint elég pénzt fog hozni s az adósságot könnyű lesz kifizetni. A fődolog az, hogy megmentettem leányomat és grófi unokáimat a koldusbottól, s a helyes útra térítettem vőmet és Manó fiamat. Az egyik nem fog többet speculálni, képviselő lesz, főispán, talán miniszter, s magával együtt emelni fogja családomat; a másik nem csinál több adósságot, úri módon fog élni a nagyúri társaságban, ismertté és tiszteltté teszi az Atlasz nevet, mindegyre magasabb és magasabb hivatalba jut s végre elvesz egy milliomos leányt és báróságot szerez. Báró Atlasz - nem is hangzik rosszúl. Igaz, hogy sok pénzembe került, de a kinek van pénze, az fizethet, s arra nézve még kis baj az, melyen pénzzel lehet segíteni. Ah! Sándor baján nem segít a pénz. Ez a szerencsétlen házasság tönkre tette jövőjét; nem lesz belőle más, mint közönséges falusi gazda, a ki élni fog abból a vagyonból, melyet tőlem kap, ha ugyan a felesége azt is el nem veri. Ah! miért nem tudtam előbb megmutatni neki azt a levelet! Talán nem vette volna el e gyanús erkölcsű leányt. Legalább ha elvette, válnék el tőle! A Góg Ferencz, a ki nagy jogtudós, azt mondja, hogy nálunk, azaz nálok könnyen megy az elválás, és a szép Lilla akkor is szívesen nőül menne Sándorhoz, mert halálosan bele van bolondulva. Milyen nagy szerencse volna! Igaz, hogy Sándornak kálvinistává kell lennie, azt mondja a Góg Ferencz, és a plébános kiugranék a bőréből; de úgy kell neki, ő házasította össze Sándort a Boglár Klárával. Ah! milyen kellemes meglepetés volna, ha otthon avval a hírrel fogadna Sándor, hogy megkezdte a válópört a felesége ellen.