A hagyományos paraszti társadalomban a két nem érintkezését részletesen szabályozták. A szexualitáshoz való viszony nemzetiségenként, felekezetenként és tájanként nagy változatosságot mutatott. Ráadásul a hétköznapi gyakorlat soha nem esett egybe tökéletesen az írott és íratlan normákkal. 

Vasárnapi Ujság, 1877

A szexualitással kapcsolatos normákat ugyan a kereszténység tanai hosszú távon pontosan meghatározták, a társadalmi gyakorlat Európában az évszázadok folyamán mégis meglehetősen tág határok közt változott - időben is, földrajzi értelemben is.

Az állam a felvilágosodás óta fokozatosan megszüntette a szexualitás intézményes ellenőrzését. A helyi közösségeket, illetve az egyházakat megfosztotta a nemi erkölcsöt megsértők formális (azaz bíróság általi) elítélésének és megbüntetésének jogától. Ha a 19. században bot, vessző és pellengér már nem fenyegette is a "házasságtörőket és paráznákat", az erkölcs és az illem szigorú íratlan szabályrendszerével igyekeztek megregulázni a szexuális ösztönöket, amelyekben a társadalom racionális rendjét fenyegető veszélyforrást láttak.  

Szerelem a paraszti világban

A parasztságnak a szerelemhez és szexualitáshoz való viszonyát meghatározta, hogy a létfenntartás kényszerének kemény törvényei háttérbe szorították az egyéni vágyak érvényesülését. A közösség normái a megélhetés biztonságának rendeltek alá mindent, s amúlékony érzelmeket pedig nem tartották megfelelő bázisnak a társadalom alapköve, a család számára. 

A folklórban megőrzött szerelmi dalok, a szerelmi történeteket elbeszélő mesék, a szerelmi varázslások és jóslások bősége ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a szerelem az egyéni érzésvilágban fontos helyet töltött be. A szerelmi tapasztalatok megélésére azonban a paraszti társadalom csak a házasság előtti rövid életszakaszban engedett teret, akkor isszabályozott keretek között, és elsősorban a megfelelő élettárs megtalálásának céljával. 

Vasárnapi Ujság, 1858

Az ismerkedés helyszínei a családi és falusi ünnepek (lakodalom, búcsú), a közös munkaalkalmak, egyes közösségi terek (pl. a közkutak) voltak. Idegen falubeliekkel való találkozásra a nagyobb ünnepek, búcsúk alkalmával megejtett rokonlátogatások adtak alkalmat. Kitüntetett szerepe volt a párkeresésben a fonóknak, báloknak és kisebb táncos mulatságoknak. Ezek az alkalmak az egyéni vonzalmak kipuhatolására és kinyilvánítására adtak lehetőséget, sőt helyenként a szexuális közeledésre is. Hiába tiltották az egyházi és világi hatóságok a fonók erotikus tartalmú – mai szemmel sokszor meglehetősen durva – játékait, a helyi közösségek bizonyos határokon belül megengedték azokat.

Az ismerkedés nyomán kialakult érzelmi kötődéseket azonban a szülők nem feltétlenül vették figyelembe. A házastárs kiválasztásában az anyáké volt a főszerep: mérlegelték a szóba jöhető házastárs személyes tulajdonságait, családja gazdasági viszonyait, helyét a falu társadalmi hierarchiájában. Általánosságban elmondható, hogy a legszegényebbek követhették legszabadabban személyes vonzalmaikat, a birtokos parasztságnál a vagyoni körülmények mérlegelése játszotta a főszerepet.

Vasárnapi Ujság, 1910

A 18-19 éves legénynek és a 15-16 esztendős lánynak először rendszerint a fonóban nyílik meg a szíve. Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás, vagy hozzá jó szó a lány részéről, s a parasztlegénynél csak az ilyenkor tapasztalható szolgálatkészség, mellyel pl. az elejtett orsót a fürge, dolgos kacsóba visszajuttatja, rendszerint a szív megmozdulását jelenti. S ha aztán szombat este el-ellátogat a "lyányos házhó", ha az "ivó"-ban megtáncoltatja s tavasszal a szénagyűjtéskor együtt rakják a "petrencét", őszszel meg egymás mellett fosztják a "kukoricát", a szomszédasszonyok megkezdik a suttogást a két egymásra talált szív tiszta szerelméről. Ilyenkor, kukoricafosztáskor, mert már közeledik a "kis fassang", a hevesvármegyei házasságkötések egyik legszokottabb ideje, hol incselkedve, hol játszadozva teszik próbára a fiatalok egymás szerelmét.

Kürti Menyhért: Heves vármegye népe (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, 1910)

 

A házasság

A házasságban a két nem jogai és kötelességeik különbözőek voltak. A hagyományos magyar család apajogú volt. A férjet, illetve apát illette meg a családfő tiszte, ami szinte korlátlan hatalmat adott a család többi tagjával, így feleségével szemben is. Az egyenlőtlenség már a megszólításban is tükröződhetett: a legtöbb vidéken az asszony magázta urát, az viszont tegezte őt. A házastársi hűség és a tisztességes bánásmód a férjnek erkölcsi kötelessége volt ugyan, de megsértését bizonyos határokon belül elnézte a közvélemény. Még a bíróságok is tudomásul vették a feleség ellen alkalmazott fizikai erőszakot, mint amely „a parasztságnál szokásos és elfogadott”!

Ugyanakkor arra is vannak adatok, hogy a 20. század elején helyenként a nők a gyakorlatban erősebb befolyással rendelkeztek a családon belül, mint a férfiak. Ezt a „felfordult világot” leginkább az egykéző régiókban érzékelték a megfigyelők. A "hatalomváltás" extrém eseteként is értelmezhetjük az 1910-es, 20-as évekbeli tiszazugi arzénes férjgyilkosságokat. 

A család belső rendjéről vallott felfogás miatt nem volt jellemző, hogy a szülők által elrendezett házasságban meghitt, érzelmekkel telített kapcsolat alakuljon ki. A szeretet jeleinek nyílt kimutatását, a kedveskedést illetlennek tartották. A házastársak között többnyire csak a munkáról, illetve a gyerekekről esett szó. A néprajzi gyűjtések paraszti adatközlői, ha a házastársuk iránti vonzalomról beszéltek, inkább az élet nehézségeivel szemben összekovácsolódott szövetségként fogalmazták meg viszonyukat.

Deák Ébner Lajos: Esküvői menet

Náluk nem a szerelem szerzi a házasságot, hanem a szokás, nem a házasulandó választ magának földi élte pályájához élettársat, hanem a szülők néznek ki számára olyant, akit jónak látnak. A matyók többnyire a Tisza mellett haszonbérelvén pusztákat, nyaranta ott laknak, s ha a fiú, kit szülei már házasodásra alkalmasnak látnak – ami eddig leginkább 19-20 éves korukban történt – ősszel hazajön, az apa vagy az anya azon hírrel lepi meg fiát: „No, megházasodnál, Bera?” mire a fiú, kiben a szerelem heve bizonyosan késlekedett még fellobogni, azon kérdést intézi viszont: „Kit vettem el?”, mire az elvett vagy kiszemelt leány neve tudtára adatván, akár ismeri a fiú, akár nem, belenyugszik – hiszen az volt a szokás náluk még apja vagy élő nagyapja emlékezetére is. Különben ebből nem kell ám gondolni, hogy a leányozás náluk ismeretlen volna…

A matyók Borsodban. Napkelet, 1857. I. évf. 24. szám.

Szexualitás a házasságban 

A testi kapcsolatra többnyire nem örömforrásként, hanem titkolni való szégyenként tekintettek. Legalábbis a nyilvánosság felé ezt a képet kellett mutatni, különösen a nőknek. A házas élet az asszonyok számára a terhesség és a szoptatás folyamatos láncolatát jelentette, amely valóban teherré vált egy idő után. A gyakori szülés megviselte a szervezetüket is.

A születések tudatos korlátozását a 19. század második felében egyes vidékeken már társadalmi jelenségként érzékelték. A nyugat-európai szokás, hogy a házasodás későbbre tolásával csökkentsék a megszülhető gyermekek számát, nálunk alig érvényesült. A szexuális önmegtartóztatást inkább a házasságon belül gyakorolták, illetve kényszerítették ki. Voltak vidékek, ahol a korai házasságkötés után a szülők egy ideig nem engedték együtt hálni a fiatal párt, vagy az asszony - követve a helyi "illemet" - maga akadályozta a házaséletet.

A hosszú ideig tartó szoptatást a terhesség megelőzése szempontjából is ajánlatosnak tartották. A fogamzásgátlás módszerei közül a megszakított közösülés a 19. század második felében kezdett elterjedni a paraszti társadalomban. Ebben a katonaságot, illetve a városi életet megjárt férfiak játszottak kulcsszerepet. Az udvarlóval való hosszas kinti"diskurálásoknak régente gyakran volt rossz következése, de ma már nagyon vigyáznak, még pedig a legények" - adott hírt szemérmesen az új tudás terjedéséről a 20. század elején a Pest megyei népélet megfigyelője. 

A parasztság körében még a viktoriánus prüdéria korában, a 19. század második felében is megmaradt a meztelenséghez való természetesebb viszony. A mosakodás, fürdés és öltözködés a parasztház szűkös összezártságában kényszerűen mások előtt zajlott. Az ellenkező nemű családtagok előtti meztelenség nem keltett szégyenkezést. Nyáron, amikor a szabad vizekben fürödtek, a férfiak többnyire ruha nélkül voltak, a nők esetleg egy kötényt kötöttek maguk elé. Jellemző, hogy idősebb korban szabadabban viszonyultak a meztelenséghez.

A polgárosodásban előbbre járó rétegeknél azonban már beszámoltak a terjedő szeméremérzésről, amely tiltotta, hogy a serdülőkortól hiányos öltözetben lássák egymást a családtagok. Ilyen közegben már a parasztházaspár is leélhette életét anélkül, hogy egyszer is levetkőztek volna egymás előtt.

A falu világában is széles körben érvényesülhetett a nemiségről való beszéd tabuja. A néprajzi gyűjtésekben ilyen témákról megnyilatkozó parasztasszonyok elbeszélése szerint őket éppolyan tudatlanságban érte  az első menstruáció, mint  a városi középosztály leányait.

Lotz Károly: A rákospalotai híd és környéke, mosó asszonyok és fürdő gyerekek, 1879

Szexualitás a házasság előtt

A család és a falu közösségének szoros ellenőrzése, elítélő magatartása - "a falu szájától" való félelem -, valamint az alkalom hiánya miatt, de azért is, mert az asszonyok legnagyobb részénél sikerrel járt a szexualitással szembeni tartózkodásra, sőt elutasításra irányuló nevelés, ritka volt a kölcsönös megkívánásból fakadó házasságon kívüli nemi kapcsolat. Ha mégis előfordult, annak leggyakrabban a férfi hatalmi helyzete, illetve a nő kiszolgáltatottsága teremtette meg az alapját (például gazda és cselédje, illetve uradalmi tiszt és béres asszonyok, napszámos lányok között). 

A házasság előtti szexualitást illetően nagyok voltak a különbségek a helyi normák és szokások között. Különbözőképpen viszonyultak hozzá nemzetiségenként és felekezetenként, de általános érvényű kijelentéseket nehezen lehet megfogalmazni. Azokon a területeken, ahol a fiatalok nagyon korán, szinte átvezető szakasz nélkül kerültek a házasságba, a lány szüzességét szigorúan megkövetelték. Az Alföldet például inkább ez a puritánabb nemi erkölcs uralta. Sokfelé viszont megengedték vagy legalábbis tolerálták a házasság előtti szexuális érintkezést, a "szeretőtartást", sőt próbaházasságot, elvárva persze a kapcsolat utólagos „törvényesítését”. Főleg a magyarországi németek, illetve a székelyek köréből vannak ilyen, nagyobb szabadságról tanúskodó néprajzi adatok. 

Bácskai sváb jegyespár, 1900 körül

Egyben azonban, sajnos, a különben szigorú apa és gazda fölöttébb elnéző a fiatalok iránt, a házon kívül való esti szórakozások és a kocsmai táncmulatságokon való részvételük tekintetében. Sőt arra sem fiúknak, sem a leányoknak külön engedélyt kérniök sem kell. Télen hétköznapokon, valamely szomszédos házban szoktak társasjátékokra gyülekezni, hol azután fiúk és leányok együttesen óraszámra, minden felügyelet nélkül eldévajkodnak, vasárnapokon pedig délután és este éjfélig a kocsmában többnyire ugyancsak a szülők jelenléte nélkül táncolnak.
Természetes, hogy ennek sokféle kár és baj jár a nyomában. Ma már a tanköteles korbeli gyermekeknek is szabadságukban áll a táncban való részvétel, régente azonban a kocsmai mulatozás csakis a felserdült ifjúságnak volt megengedve. Igaz, hogy nem egy faluban a helybeli értelmiség tagjai és egyes jobb belátású gazdák, sok jóakarattal azon vannak, hogy ezeket a néprontó kocsmai mulatozásokat megszüntessék és a nép szórakozását helyesebb irányba tereljék és sokat tárgyaltak erről a hatóságok körében, meg a hírlapokban, de eredmény nélkül.

Kaufman István: A németek Torontál vármegyében (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, 1910)

Akár merevebb, akár lazább volt valamely közösség normája, a lányokkal szemben mindig szigorúbb mércét alkalmaztak. A fiúk megszerezhették első szexuális tapasztalataikat egy náluk idősebb menyecskével vagy fiatal özveggyel is, többnyire anyagi ellenszolgáltatás (termény, ajándék, ritkán pénz) fejében. Nagyobb településeken szinte mindig lehetett találni a társadalom peremére sodródott "jóféle" nőket, akik illegálisan - de mindenki által tudottan - prostitúcióra kényszerültek. A legnagyobb falvakban és mezővárosokban a 19. század vége felé már bordélyházak is előfordultak. A fiúk esetében fontos szerepe volt a szexuális tapasztalatok megszerzésében a városi katonáskodásnak. Partnereik jellemzően cselédlányok vagy prostituáltak  voltak. 

Szabadabb erkölcsi törvények uralkodtak azoknál a rétegeknél, amelyek foglalkozásuk sajátosságából eredően időlegesen vagy tartósan kikerültek a közösség ellenőrzése alól. Ilyenek voltak az idénymunkára eljáró summások, a kubikosok, illetve az év nagy részét a falun kívül töltő dohányosok és a pásztorok. Ugyancsak lazábban érvényesült a helyi társadalom fegyelmező ereje a tanyán élők esetében.

A szinte gyerekfejjel cselédnek szegődtetett lányok a szülői felügyelet és védelem alól kikerülve sokkal gyakrabban szereztek szexuális tapasztalatokat, mint a családban maradók. Kiszolgáltatottságukat a jog még rögzítette is: az 1876-os cselédtörvény szerint azonnal el lehetett bocsátani a cselédet, ha az „a gazda gyermekét vagy családja egyéb tagjait rosszra csábítja, vagy azokkal tiltott vagy gyanús szövetkezésben él”. Bár az ő részére is biztosította a távozás lehetőségét, „ha a gazda olyan lépésekre akarja a cselédet csábítani, melyeket a jó erkölcsök vagy törvények tiltanak”, tekintve az erőviszonyokat, az ilyen határozott reakciónak jó eséllyel a cseléd vallotta kárát.

A házasságtörés

A házasságtörés megítélése sem volt egységes a parasztságnál. A közvélemény mindenképpen vétkes cselekménynek tartotta, de a következmények súlyossága az egyes vidékeken, sőt akár településenként is nagyon különböző lehetett. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a 19. század második felében enyhült a megítélése. Mivel a család stabilitását mindennél fontosabbnak tartották, a szülők és a rokonság többnyire a házasság egyben tartását szorgalmazta, persze ügyelve arra, hogy a történtek ne jussanak idegenek tudomására. Kifejezetten enyhén ítélte meg a közvélemény az alá-fölérendeltségi viszonyban állók (gazda és cseléd, gazdatiszt és majorsági lányok) közti szexuális kapcsolatot.

A házasságon kívüli szexuális viszony bírósági vagy közigazgatási következményeit (vesszőzés, pellengérre állítás, a településről való elűzés) elvben már II. József megszüntette, de a gyakorlatban csak a Bach-rendszer vetett véget  a hatóságok drasztikus magánéleti beavatkozásának az 1850-es években. A következő évtizedekben a formális egyházi megtorlás, a nyilvános bűnbánatra kényszerítés és a megszégyenítés (az eklézsia megkövetése, illetve a szégyenpadra ültetés az istentisztelet előtt-után) is kiveszett a gyakorlatból. 

Szégyenkő Kiskunhalason. A templom bejáratánál erre ültették a megszégyenítésre ítélt bűnöst.