Nyilván már a Kortárs tisztelt olvasói előtt is némiképp a múltba halványult a valaha oly sok reményt sugalló 18. század emléke. Az átadható személyes hagyomány, mely generációkat köthet össze, rég nem él, csak különféle tárgyak, objektumok és írások közvetíthetik az egykori valót. Pedig a Rákóczi-szabadságharccal kezdődő s a francia forradalom utáni osztrák abszolutizmussal záródó évtizedek, ha ellentmondásosan is és nem általánosan, mégis gyarapodást hoztak Magyarországon; egyeseknek anyagiakban, másoknak szellemiekben is. Hiába környezte a századot szigorú politikai és szellemi légkör, második felében mégsem lehetett már úgy kormányozni, mint az elsőben; a századvégi visszavágás éppen az erjedés, az új gondolatok és a más életfelfogás terjedését mutatta. Az önálló magyar (nyelvű) tudományosság megteremtése, a reformkor csíráinak megjelenése egyaránt e század műve. A mentalitásbeli változás előmozdítói részben az itt közölt szemelvények voltak, amelyek nemzeti múltunk egy jelentős, azonosságteremtő korszakát hozzák vissza, szellemi eszmélődésünk nyomait idézve.
A Tüskés Gábor vezetésével közreadott kötet mint első rész a bölcsészettudományok művelőinek munkásságába enged bepillantást, tehát a bölcselet, a nyelv- és irodalom-, valamint a történettudomány szerzőinek egyes műveibe, amelyek részben nem magyar nyelvűek, utóbbiaknak természetesen a fordításait közli. A szerzők közül Bessenyei György, Martinovics Ignác, Kármán József, Verseghy Ferenc, Bél Mátyás, Sajnovits János, Kempelen Farkas, Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Gvadányi József neve csenghet ismerősen a korszakkal mélyebben nem foglalkozó, de a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasó előtt, a válogatásból mindössze tíz név. S még talán egy-két olvasó előtt Hatvani István neve is fölrémlik, vele együtt nagyjából a teljes szerzői gárda egyhetede, ami már önmagában is mutatja a gyűjtemény értékét. A Magyar Remekírók sorozatban jelentek már meg 18. századi kötetek – Csokonai, Mikes, Bessenyei, II. Rákóczi Ferenc vallomásai, egy költői antológia –, ez a válogatás azonban a századnak egy másik, érdeklődést kiváltó, új arcát mutatja meg. A közölt szerzők munkáinak vagy azok bizonyos részeinek ismételt megjelentetése kimondottan a múlt, a hazai művelődéstörténet árnyalt és körültekintő megismer(tet)ését szolgálja mindazok számára, akiknek az eredeti kiadások kézbevétele nehézségekbe ütközne. A kötet ezért aztán a korszak kutatói, a hivatásosok mellett, akik számtalan inspirációt, összefüggést meríthetnek belőle, elsősorban az egyetemi hallgatóság érdeklődésére számíthat.
A 18. század differenciált tudományfelfogást és -gyakorlást hagyott az utókorra, amely lényeges vonásokban különbözött a megelőző századétól, ez látszik a feltárt írásokból is. Ha a számok nyelvén közeledünk a kötethez, érdekes tartalmi összefüggéseket lehet felfedezni. Például a magyar és nem magyar nyelvű – azaz fordított – munkák aránya nagyjából fele-fele; az előbbi egy kicsit több annál, az utóbbi egy kicsit kevesebb. A Magyar Remekírók hasonló tematikájú, 17. századi kötetében ez a szám egészen más értéket mutat – igaz, mások voltak a válogatás elvei, s tartalmilag a történetírók dominálnak –, s a még el nem készült 19. századi kötet esetében egyáltalán nem kérdéses az ellenkező tendencia. Másfelől, a nyelvi szempont mellett érdemes megvizsgálni a közlés forrásait is. A számbavétel azt mutatja, hogy a kötet felénél kissé több szemelvény alapul az úgynevezett első kiadások szövegén, s csak mintegy négytizede modern változat, emellett öt szerző – a feltételesen Kaprinai Istvánnak tulajdonított mű, Szörény Sándor irodalmi összefoglalója, Révai Miklós verselméleti értekezése, Kovásznai Tóth Sándor és Belnay György Alajos egyik munkája – kéziraton alapszik, vonatkozásukban tehát ez a művük első kiadása. Mindez a megfontolt szerkesztésre utal, amely források, nyelvek és fordítások között a tartalmi változást és a szellemi fejlődést is meg tudja mutatni.
Az olvasó nemcsak a nyelvében magyarosodó tudományokkal találkozik, hanem sajátos kaland résztvevőjévé válik – az egyes tudományok lassú szétválását figyelheti meg, emellett tanúja lehet később folytathatatlannak, túlhaladottnak bizonyuló megállapítások, következtetések hatáscsökkenésének is. Utóbbiakra például bizonyos életvezetési tanácsokat összegyűjtő vagy a magyar nyelv távol-keleti rokonságának bizonyítékait felmutató írások hozhatók. A kötet gerincét természetesen a már többször megjelent írások adják, ennyiben a válogatás megerősíti a korábbi értéksorrendet, szelekciót, nagyjából azon szerzők munkái, akikről már volt szó. Érdekes és tanulságos megfigyelésre ad lehetőséget mindemellett az eredetileg is magyarul írt munkák nyelvének változása, átalakulása a század folyamán.
Mivel a hazai közgondolkodás erősen történelemcentrikus, a 18. századi tudományosságot is jelentősen meghatározta, tematikaként és szemléletmódként, módszerként is; a négy témakör közül ezt kiragadva mutatható meg legjobban a gyűjtemény tárgyi, tárgyalásbeli változatossága. A török utáni szaktudományos helyzetet Hevenesi Gábor örökíti meg, hasznos tanácsokat adva az érdeklődők számára a szükséges anyaggyűjtéshez. Bél Mátyás levele arra világít rá, hogy a hazai értelmiség – mintegy a hagyomány letéteményeseként – hogyan képzelte el a magyar honfoglalás előtti történelmet, egy másik írásában pedig a Névtelen Jegyzővel kapcsolatos, figyelemre méltó fejtegetései olvashatók. Timon Sámuel források alapján írt a régi (értsd: középkori) Magyarországról, sőt ezeket össze is vetette egymással. Bél Mátyás másik, forrásokat számba vevő, tervezett művét ismertető írásának újdonsága, hogy abba magát is beleírta, megörökítve az utat, amíg kutatása tárgyára rátalált.
A közölt szerzők egy része szembetalálkozott azzal a jelenséggel, hogy a magyar őstörténetről szóló források annyifélék, ahányan addig írtak erről a kérdésről. A szkíta–hun–avar–magyar rokonság gondolata nyilván minden kutatót megérintett, s ki így, ki úgy viszonyult e kérdéshez. Ezért is fordult Csatári János a korszakot közvetlenül megelőző évszázadokhoz (amelyek legalább biztosak voltak ebben-abban), kompendiumával beilleszkedve a hasonló európai munkák közé. Elődeihez képest kimagasló teljesítményt nyújtott Pray György, valamint Katona István a források összevetésének módszerével. Batsányi János azonban elsősorban nem történetíróként ismert. Nem is szaktudósként szerepel itt, hanem mint a magyar vitézi életutak összefoglalója, közlője, amivel átlépett a példafelmutatás, az eszményítés terepére. Koppi Károly magasabb szintre helyezte a történetírást a nemzeti történelem szimpla lejegyzésénél. Lethenyei János Anonymus első fordítójaként és jelentős magyarázójaként hozta létre életművét. Kovachich Márton György a forráskiadások és egy tudós társaság létrehozása felől közeledett a történelemhez. Szekér Joachim a más munkákból válogató, de élményszerű, népszerűsítő magyar történelem művelője volt. Ezt a stílust gyakorolta Gvadányi József is hazai és külföldi, ókori és korabeli témák szerzőjeként, a művészet és a szaktudomány határán állva, az aktualizálás és az érdekesség eszközeit felhasználva. Végül a felfogások eltérő, ütköztetett voltát mutatják Decsy Sámuelnek és Katona Istvánnak a magyar koronát tárgyaló tanulmányai.
A válogatás értékét nagymértékben emeli a szemelvények után következő jegyzetanyag, amely ismeretlen(ebb) személy esetén az életrajz fontosabb állomásait, ismertebb alkotóknál a közölt írásra vonatkozó körülményeket foglalja össze, eredet- és forrásismeretet nyújt, feltünteti a megjelenés helyét, és a megértéséhez szükséges tárgyi és nyelvi jegyzeteket szolgáltatja. E téren a Magyar Remekírók megújított sorozatának kötetei más, magasabb színvonalat képviselnek, mint a Széchenyi István háromkötetes munkáival lezárult, korábbi időszak válogatásai, ami önmagában örvendetes fejlemény. Az itt sorakozó kommentárokat is nyilván behatárolja az egyes jegyzetírók kompetenciája, hozzáállása, felfogása erről a műfajról, meg természetesen maguk a szemelvények is; összességük mégis a 18. század művelődéstörténetének elmélyült bevezetésévé válik a magyarosodás szempontjából oly fontos tudományágak vonatkozásában. Hiszen a nyelv, az irodalom, a történelem – s mindhárom kereteként a bölcselet – egyaránt fontos szerepet játszott a modern nemzet létrehozásában, megerősödésében. E kötetben ennek mintegy kezdeteit lehet látni. A gyűjtemény önmagában is cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy ami régi, az eleve elavult és meghaladott. Olvasás közben mindenki szembesülhet avval, hogy nemcsak aktuális újdonságok hozhatják lázba, hanem a gondolkodás története is van olyan érdekes és lebilincselő, mint egy-egy brazil, koreai vagy török teleregény – anélkül, hogy az utóbbiak pártolható hatását persze kétségbe kellene vonni.
A szerkesztői utószó jó eligazítást nyújt. Talán az egyes szám első személy egy ilyen kollektív munka esetében szokatlan, de végül is a válogatás művekben és munkatársakban egyaránt Tüskés Gábor elképzeléseit tükrözi, s akkor miért ne? A gyűjtemény láthatóan egy forráskiadvány igényével készült, amely a válogatás tágasságával és a szövegközlés modernizálásával szól a nagyközönséghez, a biográfiai és nyelvi/tárgyi apparátus lehető teljességével pedig a szakma több területének képviselőihez. A recenzens nagy érdeklődéssel várja a második részt, és szomorúan gondol arra, vajon mi lesz a reáliákkal. (Kortárs, 2010)
Buda Attila további írásai
*
Magyarországi gondolkodók, 18. század: Bölcsészettudományok I, vál., szerk., utószó TÜSKÉS Gábor, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2010 (Magyar Remekírók – Új folyam).
Tóth Sándor Máté recenziója
- Tartalom
A Magyar Remekírók sorozat legújabb kötetével a mai magyar tudományos élet egyik rendkívüli és régóta esedékes vállalkozásának eredményét tarthatja kezében az olvasó. A több, mint harminc évvel ezelőtt megjelent Magyar gondolkodók, 17. század című kötet régen várt folytatásaként közreadott antológia a magyarországi tudomány- és művelődéstörténetnek igen gazdag és színes századáról ad áttekintést. E korszak mégis mind a kutatások, mind a filológia perifériájára került az elmúlt évtizedekben, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a kötetben szereplő szerzők, műveik, munkásságuk nemcsak a szélesebb olvasóközönség számára ismeretlenek, hanem – néhány kivételtől eltekintve – az érintett szakterületek kutatóira is újdonságként hathatnak. Pedig ezen időszakra tehető a humán tudományok és a művészetek elkülönülése, e korban fektetik le a nyelvújítás korának nyelvfilozófiai alapjait, ekkor jelenik meg az igény a kritikai történetírásra, valamint az elsődleges források széleskörű felhasználására. Megerősödnek a nemzeti nyelvű irodalom megteremtésére irányuló törekvések, s a század utolsó harmadára a régi litterae felbomlásávalmegjelenik a mai értelemben vett szépirodalom, de ugyanakkor a neolatin hagyományokat követő irodalom is utolsó nagy fellángolását éli, mintegy kiegészítve a már nemzeti nyelven született munkákat.
A Magyarországi gondolkodók, 18. század című kötet munkatársai Tüskés Gábor vezetésével nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint hogy e csaknem ismeretlen, de az egyes tudományágak megismerésben nélkülözhetetlen szövegeket feltárják, és a magyarországi gondolkodás 18. századi intenzív folyamatát, változásait, különböző irányait, nézeteinek sokféleségét gondosan válogatott szemelvényeken keresztül bemutassák, egyes szerzőket és műveket már-már a feledés homályából visszarántva. Tüskés Gábor a szövegek kiválasztásakor arra is ügyelt, hogy a századnak mind stílusbéli, mind műfaji sokszínűsége érzékelhető legyen. A Magyarországi gondolkodók címválasztás egy fontos változásra is felhívja a figyelmet a sorozat korábbi, Magyar gondolkodók címen megjelent köteteihez képest. A „magyarországi” megjelölés magában foglal minden, a magyar korona fennhatósága alá tartozó népet, mind az etnikai hovatartozásra, mind az alkotás nyelvére – beleértve a latin nyelvet is – való tekintet nélkül. S természetesen a külföldön alkotó magyarországi szerzők is e jelölés alá tartoznak. Tüskés Gábor a szövegeket a következő négy tudományág szerinti csoportba osztotta: bölcselet, nyelv, irodalom, történelem. A kötet azonban a Bölcsészettudományok I. alcímet kapva sejtetni engedi a folytatást, amelyre az antológia utószavában ígéretet is kapunk. A tervezett második kötet további négy nagy tudományterület: az erkölcstan, a teológia-valláskritika, a társadalomtudomány és az esztétika képviselőiről és műveikről fog áttekintést adni. A kötetben a négy fejezet szemelvényeit követik az egyes szövegekhez tartozó jegyzetek. Itt olvashatjuk a szerzők rövid, ámde az életút megrajzolásához – amennyiben rendelkezésünkre áll – elegendő, a fontosabb életrajzi adatokat felvonultató biográfiáját, valamint munkásságuk rövid ismertetését. E rövid életrajzok főleg a kevésbé ismert szerzők esetében nyújtanak nagy segítséget, így be tudjuk őket kapcsolni a 18. század szerteágazó bölcseleti világába. Az antológiában közölt mű rövid ismertetése után a szöveghez kapcsolódó, kívánalmainak megfelelően változó mennyiségű jegyzetek, magyarázatok nyújtanak további segítséget az olvasásban és az értelmezésben. A hatalmas mennyiségű jegyzetanyag, valamint maguknak a szövegeknek a kezelése bravúros és fáradságos szerkesztői munkára utal, melyet Lengyel Réka valósított meg.
Külön érdeme a kötetnek, hogy nemcsak egyszerű válogatás, hanem több, eddig szinte hozzáférhetetlen szöveg először itt jelenik meg modern kiadásban, ráadásul a már magyar nyelven közreadott munkák mellett számos, nagyrészt latin, valamint néhány német nyelvű mű, illetve szövegrészlet szintén itt olvasható először magyarul. A könyv az MTA Irodalomtudományi Intézete XVIII. századi Osztályának szellemi műhelyében jött létre, a fordítások egyenletesen magas színvonalát pedig a szélesebb körből verbuválódott fordítóknak, valamint a lektorok gondos munkájának egyaránt köszönhetjük.
A kötet első, Bölcselet című fejezetében tehát a filozófiai gondolkodás folyamatait, irányait követhetjük nyomon. A század első felét mindössze három munka képviseli, azonban a látszólagos aránytalanság magyarázata, hogy főként az 1760-as évektől jelentősen megszaporodtak a filozófiai tárgyú munkák, melyek palettáját tovább színesítette az újabb irányzatok megjelenése.
Ha csak rövid részlettel is, de itt ismerkedhetünk meg először magyar nyelven Makó Pál 1761-ban kiadott A logika rövid foglalata című alapvető munkájával, amely a 18. században további számos kiadást ért meg, és amely a nyelvnek az ismeretek és tapasztalatok közlésében játszott fontos szerepének kiemelésével egyedülálló a kortárs értekezések között. Hasonlóan megkerülhetetlen Benyák Bernát Egész logikából és metafizikából válogatott cikkelyek című munkája is, melyben a piarista szerzetes a kor legkorszerűbb filozófiai, pedagógiai, valamint természettudományos nézeteit kompilálja. A piaristák ekkor élen jártak a magyar nyelv széles körű felhasználásában is, aminek egyik bizonyítéka, hogy a pesti piarista iskolának éppen a mű keletkezésének apropóját adó, 1777-es diskurzusa – Benyák kezdeményezésére rendhagyó módon – magyar nyelven zajlott.
A filozófiai munkáiról talán szélesebb körben kevésbé ismert Martinovics Ignác két értekezésének részletei – amellett, hogy ismételt közlései újra ráirányítják a figyelmet e két munkára – remekül bemutatják Martinovics filozófiai gondolkodásának főbb jellemzőit. A hányatott sorsú Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt címet viselő munka őszintesége és szándéka a mai napig vitatott, míg az öt évvel később (1788) megjelent Filozófiai írások elsősorban Holbach gondolataira támaszkodva rendkívül merész vállalkozásnak számított a század végén.
Szintén nem hiányozhat Aranka György, akitől e fejezetben ismét két szemelvény olvasható. Az ember esmérete című értekezés hasonló témájú munkái közül talán a legkiforrottabb, amelyet 1797-ben kezdett írni és élete végéig csiszolgatott. Aranka a kilenc pontba szedett antropológiai jelentésfogalom leírásában az ember társadalmi, filozófiai, valamint pszichológiai szempontú vizsgálatát helyezi a középpontba. A második részlet a nagy vállalkozásnak ígérkező, de ismeretlen okból félbehagyott 1799-es Seneca-fordítás és értelmezés című munkából való.
Mindenképpen a fejezet érdekességei közé tartozik Nagy Sámuel Pszichológia Campéból című munkájának szerepeltetése, amely Joachim Heinrich Campe (1746–1818) Kleine Seelenlehre für Kindercímű művének fordítása. Nagy Sámuel néhány tekintetben – például a nevek esetében – a magyar olvasóközönség igényei szerint magyarította, illetve rövidítette Campe dialógus formában megírt értekezését, azonban a német reformpedagógus nézeteinek lényege megismerhető Nagy fordításából. A szemelvény a részletek mellett tartalmazza még Nagy Sámuelnek az olvasóhoz írott előszavát is. Az erdélyi szász Michael Hissmann eredetileg német nyelven írt Bevezetés a filozófia minden területéről válogatott irodalom ismeretébe című munkájából, amelyben rendkívül széles körű olvasottságának köszönhetően egyedülálló könyvészeti szintézist nyújt a filozófia legtágabban értelmezett területeiről.
A legtöbb eddig – főként magyar nyelven – hozzáférhetetlen szöveget talán a második, a Nyelv címet viselő fejezetben találjuk. Ez már csak azért is örvendetes, ugyanakkor meglepő, hiszen e fejezetben olyan alapvető szerzőkkel találkozhatunk, mint Bél Mátyás, Sajnovics János, Révai Miklós, Báróczi Sándor, Decsy Sámuel, Verseghy Ferenc, valamint itt is helyet kapott Aranka György, illetve Makó Pál egy-egy munkája vagy annak részlete. Bél Mátyás A magyar nyelv történetének két könyve című munkájából közölt rész remekül szemlélteti az egész századra jellemző tudományos törekvéseket, amelyek még együtt tárgyalták a nyelv, illetve a költészet történetét. Latin nyelvtanának itt közölt bevezetőjében pedig többek között olyan fontos kérdésekre irányítja rá a figyelmet, mint a latin nyelv anyanyelven való hatékonyabb tanítása.
Pápai Páriz Ferenc 1708-as latin-magyar szótárát ma is haszonnal forgatják a korszak kutatói. A kötetben az olvasóhoz intézett, a szótár koncepcióját kifejtő előszó olvasható. Bár Révai Miklós nyelvészeti munkái az ismertebb, feldolgozottabb szövegek közé tartoznak, a kötet külön érdeme, hogy itt Révai egyik korai, szinte teljesen mellőzött írásából, A magyar nyelv tanításának két részeiből találhatunk részleteket.
Helyet kapott a válogatásban Báróczi Sándor A védelmeztetett magyar nyelv című röpirata is, melyet – a cenzúra miatt ugyan név nélkül – Görög Demeter is elhelyezett a magyar nyelv ügyét szintén támogató Hadi és Más Nevezetes Történetek hasábjain. Báróczi írása a magyar és latin nyelv viszonyát, a latin nyelv szükségességét tárgyalja, melynek az 1790-ben összehívott, többek között a magyar nyelv ügyét tárgyaló országgyűlés kapcsán különös aktualitása volt. A fejezet érdekességei közé tartozik a Kazinczy által sokat bírált Magyar Grammatika (Debreceni Grammatika) bevezetőjének közlése, valamint a magyar nyelvhasonlítás-történet egyik kiemelkedő alakjának, Beregszászi (Nagy) Pálnak német nyelven írt A magyar nyelv keleti nyelvekkel való hasonlóságáról címet viselő munkájának bevezetője.
A választott szemelvények többsége főként a század utolsó harmadára esik, azonban ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az 1770-es évektől vált széles körben központi témává a magyar nyelv problematikája, amely már nem csak tudományos, nyelvészeti, illetve kulturális kérdés volt, hanem a század végére ideológiai színezetet kapva politikai programmá vált. A fejezet szövegei maradéktalanul teljesítik kitűzött céljukat, kitűnően nyomon követhetőek a magyar nyelv, illetve a nyelvújítás különböző területei, elképzelései, problematikája, valamint a latin nyelv viszonyának változásai, megítélése a század folyamán.
A válogatásnál talán az Irodalom témakörébe tartozó szemelvényeket volt a legnehezebb kiválasztani. E fejezet ugyanis magában foglalja mind a korabeli irodalomelméleti, irodalomtörténeti munkákat, mind a poétikai és retorikai gondolkodás dokumentumait. Ráadásul a században azt folyamatot is megfigyelhetjük, hogyan bomlik fel az 1780-as évekre a még humanista hagyományokat őrző litterae, és veszi át a helyét a mai értelemben vett esztétikai értékű szépirodalom. Ugyancsak e témakörbe tartoznak a historia litteraria körébe tartozó, műfajilag rendkívül változatos tudományos munkák, amelyekből majd az irodalomtudomány fő területei bontakoznak ki.
Czvittinger Dávid Mutatvány a magyarországi tudományból című munkájának a magyar nyelv irodalmi használatára, valamint a historia litteraria hagyományozódására felhívó részletei remek kiindulópontot adnak a 18. századi folyamatok szemléltetéséhez. Czvittinger írását egészíti ki, folytatja Rotarides Mihály Az ókori, középkori és újkori Magyarország irodalomtörténetének vázlata címet viselő munkája, amelyben az 1736-os évvel bezárólag körülbelül ezerkétszáz magyarországi szerző adatait gyűjtötte össze nyelvre és felekezetre való tekintet nélkül. Korai halála megakadályozta abban, hogy egészében áttekintse a magyarországi literatúra történetét, de kéziratos gyűjteménye így is fontos forrása lett a később hasonló szándékkal készülő munkáknak. Művének itt közölt, még halála előtt, 1745-ben megjelent bevezetője – amelyet szintén itt olvashatunk első ízben magyar fordításban – először foglalja össze a magyar irodalomtörténet-írás történetét, mindemellett fontos irodalomtörténeti alapvetés is, melyben védelmébe veszi a magyar művelődést a külföldi tudományosság téves megítéléseivel szemben. Rotarides munkája éppúgy megkerülhetetlen 18. századi irodalomtörténeti alkotás, mint Bod Péter Magyar Athenás című első írói lexikona, amely nemzeti szempontokat és a református vallást előtérbe helyezve, valamint kitérve a természettudományok képviselőire és a női tudósokra, a mai napig forrásértékű munka.
Először ebben a kötetben olvashatjuk magyarul a piarista író és könyvkiadó Horányi Elek A nyomtatott művekből ismert magyarországi szerzők emlékezete (röviden csak Memoria Hungarorumként emlegetett) művének bevezetőjét. A magyar kultúrát szívügyének tekintő Horányi háromkötetes munkájában ahistoria litteraria több mint ötszáz képviselőjét ismerteti, akiket a korábbi munkákra – elsősorban Czvittinger Dávid és Bod Péter köteteire – és saját gyűjtésére támaszkodva gondosan, felekezetre való tekintet nélkül vesz fel a kötetbe. Horányi lexikonának fontosságát jelzi az is, hogy a 19. század irodalomtörténeti és bibliográfiai munkáinak egyik legfontosabb forrásává vált.
Révai Miklóstól e fejezetben két szemelvényt találhatunk. A versszerzés két különböző módjáról címet viselő szöveg saját versei elé készült, nagyrészt verstani, valamint költészetelméleti fejtegetést tartalmazó munka, amely végül életében nem jelent meg nyomtatásban. A Tudománybéli dolgok [Felhívás régi költői emlékek és népdalok gyűjtésére] című írás a Magyar Hírmondó 1782. január 16-i számában jelent meg név nélkül, amelyben a régiség értékével bíró, ma közköltészetnek nevezhető írások összegyűjtésére hívja fel a figyelmet. Révai munkái jól jellemzik a század végének irodalomelméleti szemléletét, valamint azokat a szándékokat, amelyek az írásbeliség minél átfogóbb összegyűjtésére, rendszerezésére törekedtek.
A negyedik, egyben utolsó, Történelem címet viselő fejezet vállalkozott arra, hogy a válogatott szemelvényeken keresztül bemutassa a történelemről való gondolkodásnak a századra jellemző legfontosabb sajátosságait. A 18. század alapvető változásokat hozott a történetírás terén. A források gyűjtésének rendszerességével, valamint a kritikai szemlélet megjelenésével ekkor alakul ki a programszerű kritikai történetírás, mely nagy szerepet játszik abban, hogy a történettudománytól különválva önállósulnak a történeti segédtudományok különböző ágai. Eme évszázad olyan kiváló történészeket adott, mint Bél Mátyás, Pray György, vagy Katona István. A tudományos kutatás azonban – elsősorban a jezsuita történetírás utóbbi két kiválósága esetében – még a mai napig adós munkásságuk átfogó és részletes bemutatásával, modern kiadásával.
A század első feléből Bél Mátyásnak, a korszak egyik legsokoldalúbb tudósának három munkájából is jutott hely az antológiában. A Levele lipcsei barátjának címen ismert írásában Bél A régi, a középső és az új Magyarország leírása címet viselő tervezett munkájának tematikus vázlatát teszi közzé. A második szemelvényben szintén e munkának öt évvel későbbi, 1723-as vázlatát találjuk. A régi és új Magyarországnak előfutára újabb tervezetéből már hiányzik a középső Magyarország bemutatása, illetve anyagát más fejezetekbe építette be. A szerkezeti változást az is magyarázza, hogy Bél Mátyás megfelelő munkatársak híján egyedül maradt monumentális vállalkozásában. A két ismertebb és már korábbi modern kiadást megérő munka mellett igazi különlegessége a gyűjteménynek, hogy Scriptores Rerum Hungaricarum című történeti elbeszélő forrásgyűjteménye első kötetének előszavát is végre magyarul olvashatjuk. A forrásgyűjtemény voltaképpen Jacques de Bongars 1600-as Rerum Hungaricarum scriptores varii… címet viselő gyűjteményének számos kiegészítéssel megjelentett újrakiadása, amelynek legnagyobb jelentősége Anonymus Gesta Hungarorumának közlése, melyet az előszóban részletesen vizsgál.
Pray György a magyar kritikai történetírás megteremtője, Magyarország királyainak évkönyvei című monográfiája mégsem férhető hozzá modern, magyar nyelvű kiadásban. E hiányt valamelyest enyhítve itt az 1763 és 1770 között öt kötetben megjelenő munka I. részéből olvashatunk részleteket. A korábbi jezsuita történészek munkáira támaszkodva Pray szintézis jellegű monográfiát írt, amely számos addigi genealógiai, kronológiai és eseménytörténeti probléma tisztázásával méltán számíthatott arra, hogy a 19. század egyik alapvető forrásmunkája legyen. Pray műve I. Istvántól I. Ferdinánd haláláig, 1564-ig tárgyalja a történeti eseményeket, a folytatásban csupán az akadályozta meg, hogy az 1780-as évekig, Pray II. Józseftől kapott bizalmas császári megbízatásáig, a bécsi udvar levéltárai előtte is zárva voltak.
Pray György mellett a 18. századi jezsuita történetírás kiemelkedő alakja Katona István, akinek nem kevésbé fontos vállalkozása volt az első tudományos igénnyel készült történelmi összefoglaló, amely a 9. századtól egyedülálló módon saját koráig, 1810-ig tárgyalta az eseményeket. A Historia Critica címet viselő, negyvenkét kötetes, rendkívül nagy forrásanyagot megmozgató, latinul írt munkából itt az Előszó a történeti irodalomról című bevezetőt olvashatjuk.
Ki kell még emelnünk a fejezetből Kovachich Márton György Magyarország és a Szent Korona országainak és tartományainak Diplomatikai-Történeti Intézete című munkáját, amely az egyik legnagyobb szabású tervezet átfogó forrásgyűjtemény, és az azt megvalósító tudós társaság létrehozására. A kiválasztott szemelvény magyar fordításban mutatja be a társaság célját, feladatait, felépítését. Szintén szemléletes és a kötet érdekességei közé tartozik Decsy Sámuelnek és Katona Istvánnak a Szent Koronáról ellentétes nézeteket valló munkája.
Az antológia maradéktalanul teljesíti kitűzött célját. A kiválasztott szemelvények egy-egy munkát is átfogóan jellemeznek, de nyomon követhetőek a 18. század gondolkodását meghatározó irányok, hatások és folyamatok is. Emellett a kötet meghatarozta – a szövegek mennyiségét, és jelentőségét szem elott tarto – szűk keretek között a korszak műfaji sokféleségét is sikerült bemutatni.
Megis vegyes érzésekkel veszi kézbe az olvasó a kötetet. Egyrészt mind a szélesebb olvasóközönség, mind az érintett szakterületek képviselői örömmel forgathatják e fáradságos és gondos munkával összeállított antológiát, amely számos szerző alaposabb megismerésére, (újra)felfedezésére csábít. Azonban a szemelvényeket olvasva sokszor látnánk szívesen a teljes munkát, illetve az életművek más darabjait. Sajnos erre a szerzők túlnyomó többségénél nincs módunk. Reméljük viszont, hogy e könyv – kijelölve a további utat a jelen és a jövő filológusai, irodalomtörténészei számára – tartósan ráirányítja a figyelmet a 18. század e sokáig mellőzött tudásanyagára, amely éppoly nélkülözhetetlen kultúránk, gondolkodásunk, irodalmunk megismerésében, mint az előző és az ezt követő század írásbelisége
*
