Jókai Mór (képünkön) műve bemutatójának örvendezhet az a színházbarát, aki szereti a szórakoztató vígjátékoknak ama típusát, amit a 19. századi magyar színpadok hoztak divatba, pl. népszínműként. A bolondok grófja újszínházi előadásán most Almási Sándor, Helyei László, Szarvas Attila, Szabó Sipos Barnabás, Nagy Zoltán,Vass György, Nemes Wanda, Szabó Zsuzsa, Tordai Teri, Gregor Bernadett és ifj. Farkas Sándor szórakoztatja ekképp a nagyérdemű publikumot –Ádám Tamás rendezésében.

Jókai Mór (1825–1904), a több mint százkötetes regényíró, ha nem írta is be magát a színház világtörténetének lapjaira,a magyardrámairodalomban csak otthagyta a névjegyét néhány eredeti színdarabbal (A zsidó fiú, Dózsa György, A szigetvári vértanúk, Levente stb.), amelyek a maguk korában szép sikert arattak – és persze néhány regényének mások által színpadra vitt változataival is (Az arany ember, Az új földesúr stb.). Színműíróként akármennyire elfeledett is lett mára, drámaírói életműve három kötet.

A történet novellaőse, a Történetek egy ócska kastélyban, a Nővilág 1858-i évfolyamában jelent meg először. Ez az adomázó, anekdotázó, novellisztikus hangvétel a színdarabon is érezhető, mint ahogy az E.T.A. Hoffmanntól Oscar Wilde-ig ívelő, halványan átderengő misztikus kísértettörténet-hangulat is. A főhős maga meséli el, hogy mindez hogyan is esett. De „A bolondok grófja” végül is szelíd, derűs, három felvonásos békebeli színmű. amelynek ősbemutatója 1887 szilvesztere előtt volt a pesti Népszínházban. Bár a szerző műfajilag énekes bohóságnak nevezte el, a darab lényegében, a kor divatjának megfelelően erősen hajaz a népszínművekre. Olvasom, hogy a 126 esztendővel ezelőtti előadáson mintegy 80 népdalt énekeltek el a szereplők a korabeli nézők nagy gyönyörűségére, ami azért ma kissé túlzás volna.

Mára nem teljesen ismeretlen, de ritkán játszott színdarab. Örkény István és Gyárfás Miklós közös átdolgozása (valószínűleg az 1950-es évek elejéről) kéziratban maradt fenn, de azt színházban nem mutatták be. Az eredetit 1974-ben Vámos László tévéjátéknak, 1987-ben és 1995-ben pedig Berényi Gábor rádiójátéknak rendezte meg. Színdarabként legutóbb (talán 1998-ban) a Budaörsi Játékszín vitte színre Lőte Attila rendezésében. De térjünk rá végül is a most látott előadásra!

Koromfi Árpád (Almási Sándor), egy pesti dúsgazdag bankár nemesség nélküli fia megérkezik újonnan vásárolt vidéki kastélyába. Apja felkínálta ugyan neki azt az életkezdési lehetőséget, hogy ő is bankár legyen, vagy politikus, vesz neki akár egy képviselőséget is az Országgyűlésben, de a fiatalember inkább egy vidéki kastélyt szeretne, ahol kedvére gazdálkodhat. A megkapott kastély egy elhunyt grófé volt, a jutányos vételár ellentételeként viszont az új tulajdonosnak át kell vennie a teljes személyzetet, sőt a fiatal Iringa grófkisasszonyt is (Nemes Wanda). Koromfi a kastélyba érkezve kénytelen szembesülni vele, hogy a személyzet a maga módján egytől-egyig sültbolond. Gerő, a kulcsár (Szarvas Attila), Jenő, a jáger, azaz vadász (Szabó SiposBarnabás), Benő, a kocsis (Nagy Zoltán), Pető, a komornyik (Vass Zoltán), Balkon, a tiszttartó (Helyey László), Mártha, a grófkisasszony dajkája (Szabó Zsuzsa) sem egészen komplett; maga, Iringa kisasszony pedig nem hajlandó beszélve kommunikálni, csak énekel. Az új birtokosnak fel van adva a lecke, s miközben furfanggal sikerül neki mindenkit „kigyógyítania” a maga bajából, még bele is szeret a szép Iringába. Közben feltűnik Fulgentia, egy egyházi nevelőintézeti főnöknő (Tordai Teri), aki a lányon keresztül szeretné rátenni a kezét annak vagyonára, valamint a Koromfi menyasszonyának számító Kalazáncia bárókisasszony (Gregor Bernadett), akit viszont a háznép segítségével kell visszariasztani a tervezett násztól, hogy Iringa is, aki közben beleszeret Koromfiba, boldog lehessen választottjával. A játék végén arra is fény derül, mi okozta a valójában álbolondok ilyetén állapotát, s hogy Koromfi miként nyeri el „a bolondok grófja” most már önként is vállalt címét.

Ebből is látszik, hogy ez a vígjátéki helyzet mennyire más, mint az általában megszokott ajtócsapkodós, fel nem ismerős, ki kivel fekszik le bohózati sémák. Amit a néző veszít a harsány röhögések elmaradásával, megnyeri azon a szelíden derűs, békebeli, jókais hangulaton, amit átleng a 19. század humora, és ami szerethetővé teszi Szigligeti Ede, Csiky Gergely és mások korabeli vígjátékait, mert bizony mulatságosak ezek is, csak másként! És még csak nem is porosak, mert ha azt vesszük, Jókai bizonyos értelemben a 20. századi abszurd színjáték előfutárának is értelmezhető evvel a nem mindennapi szituációjával. EztÁdám Tamás isjól megérezte, és rendezésében a gótikus regénytől az örkényi abszurdig terjedő elemeket ötvözve teremt igazi alapot a szórakoztatásra.

A művelt néző számára plusz örömforrás, hogy Jókai az előadásban nem lett lebutítva az egyszerűsített regények szintjére, hanem teljes nyelvi gazdagságában érvényesül. A műveletlen nézőt akár zavarhatja is, hogy nem minden szót ért pontosan, de a pallérozott elmének jó mulatság a szövegkörnyezetből rájönni egyes, általa talán nem ismert régi szavak, fogalmak jelentésére, élvezni a némettel, latinnal kevert eredet felismerését, szófordulatok nyelvi szépségét. Mint mikor a megszokott ételt egy új fűszer feldob. Ezzel tanulva, mai nyelvét gazdagítva szórakozik a néző, ez az ő interaktivitása – hogy ilyen trendi szóval fűszerezzem a mondandómat – mindvégig.

Az előadást játszó személyek kiválasztása is nagyon jól sikerült. Almási Sándor igazi romantikus alkat, kellően jóképű, ugyanakkor egyszerű, nem hivalkodó, kicsit naiv, de eltökélt fiatalembert látunk itt, megvívni a maga harcát az őt körülvevő valós és képzeletbeli világgal. Ez nem társadalmi dráma, Jókai mégis belecsempészett valamit a maga és kora életfelfogásából, amikor ez a fiatalember sem a bankári, vagy politikusi pályát áhítja, hanem a nyugodt, békés vidéki gazdálkodást. Sőt az eredeti tulajdonos, meg az álbolondok bizonyos értelmű összekapaszkodása tekinthető akár a társadalomból való kivonulásnak is, a békességóhajtás egyfajta szimbólumának. Ez akár a mának kezet nyújtó egyfajta életfelfogás. Koromfi/Almási azzal, hogy felvállalja az őt körülvevő mikrovilág elvárásait, befogadottá válik, és őket is „megváltja”. Amikor rájön, hogy mi a kulcs Iringa eléréséhez, amikor egy vadbőr alá bújva hallgatózik a szobában, a külsők számára ő is bolonddá válik, mégis ez az út vezet célhoz. A művész játékában ez abszurddal kevert romantikusság nagyon szépen, plasztikusan épül fel.

A főhősnő, Iringa grófkisasszony esetében ez a folyamat fordított. Nemes Wandát először szinte kísértetként ismerjük meg, az öngyilkosság gondolatával keveredő énekes nyitóképtől a végső, gyógyult összeölelkezésig. Ez a nő egy olyan feladatot vállalt magára, amely ráégett és nyomasztotta. Iringa szemében akkor gyullad fel az élet szikrája, amikor Koromfi dalolva közelít hozzá, és Nemes Vanda ezt az álomból ébredést nagyon finom eszközökkel érzékelteti. Az előadás egyik legszebb csúcsjelenete, mikor ez a két ember a színpad elején egymáshoz sem érve dalokkal öleli át egymást, meg is feledkezve a világról. A lány magára ébredésének tetőpontja, amikor már maga tesz bizonyságot a szerelméről és választásáról. Külsőségekben ez leginkább a fekete ruha levételében mutatkozik meg ugyan, de Nemes Wanda tekintete szinte virágba borítja a színpadot.

Az „irreális” mikrovilág szereplői mind nagyon jó figurák. Helyey László hangjában is veretes Balkon tiszttartója akkor omlik össze komikusan, amikor arról beszél, hogy veszélyes gázokat tartalmaz a lehelete, amely felgyújthatja a szobát, és ahogy ez a remek színész eljátssza a rettegését, majd ismét magára talál, igazán kiváló szerepformálás.

Nagy Zoltán, mint Benő kocsis egy lelkifurdalástól gyötrődő, eszelős gyilkos szerepéből hátrál vissza a terhet levető józanság világába, igazán kiváló finom humorú játékkal. Szarvas Attila, Gerő kulcsárja valamiféle gyerekes katonásdit játszva német parancsszavakra hallgat, Vass György Pető komornyikja infantilis röhögésekkel és víziszonyával rettent, Szabó Sipos Barnabás Jenő jágeréről is gyorsan kiderül, hogy ő sem komplett és Szabó Zsuzsa vakságba menekült szolgálója mind egyszerre abszurd és egyszerre reális elemekből építkező, jó szerepek, jól megoldva.

A „reális” makrovilág képviselőiként először Tordai Teri jelenik meg, aki minimális, de jó túljátszással érzékelteti, hogy Fulgentia akár veszélyes is lehet, ha az ő elképzelései szerint alakulhatnának a dolgok, majd feltűnik Gregor Bernadett, mint Kalazáncia, aki először pergő szájmenésével érzékelteti, mennyire nem illenek ők össze a vőlegényével, majd a felvázolt nehézségektől visszahátrálva leplezi le igazi énjét. A nevetségessé válásnak ezeket a fokait mind Tordai Teri, mind Gregor Bernadett ízlésesen és kellő átéléssel mutatja fel.

A rendező Ádám Tamás nagyon jó kézzel irányítja az eladást, amely egyszerre romantikus és modern, és nem esik a „lila” művészkedések csapdájába sem. Ez a rendezés két részre bontja a cselekményt, az első felvonás lényegében felvezető, amikor megismerjük a szituációt és a legtöbb szereplőt, a második felvonás pedig kiteljesíti és megoldja a helyzetet, közben kitisztázza a mögöttes tudnivalókat. 
Mira János díszlete egyszerre hitelesen szép, és funkciójában nagyon jól használható az előszínpadi kutas, kertes fás hangulattól a kúria szobabelsőn át az ablakban újra feltűnő kertrészletig. Berg Glória jelmezei ugyancsak hitelesen szólnak a külső és belső világ ellentétéről.

Szeretnék még külön szólni a zenéről! Papp Gyula zenei vezető sok szép dalt szedett össze, közöttük nép- és népies műdalok egyaránt vannak, s gyanítom, hogy egy részük Jókaitól származó, adott dallamokra írt szöveg. Ezeknek a mennyisége és terjedelme természetesen igazodik a mai korhoz. Nagyon megkapó például Iringa „fődala”, amely mind szép, klasszicista-romantikus dallamvezetésében, mind egy kicsit a szöveg hangulatában is Csokonai: A tihanyi ekhóhoz versének énekelt variánsát idézi. A társulat egyik fő nyeresége, ifj. Farkas Sándor prímás, aki a népzenétől cigányzenén át a klasszikus hangszertudást igénylő feladatokig kiváló stílusbiztonsággal kísér mindent egymaga, vagy két-három muzsikustárssal, ahogy megfigyelhető több előadásban, így itt is.

Összegezve a mondandómat jó, hogy az Új Színház vállalkozott Jókai premierre, az előadás több értelemben is hiánypótló, a közönségnek pedig élvezetes.