Tudják, merik, teszik… II. – Bűnösök közt cinkos, aki néma…

A halál nem kötelező, nincs kőbe vésve…

Semmelweis idején, az 1860-as években már tudtunk volna antibiotikumokat tömegesen előállítani – legalábbis technikailag. Az első egyszerű mikroszkóp már megszületett az 1600-as években, s a parányi élőlények, a legnagyobb baktériumok világába már ekkor bepillantást nyertünk. Aztán minden jó kétszáz évre feledésbe merült. Újra fel kellett találni a mikroszkópokat, s újra kellett felfedezni a baktériumokat, s azonosítani gyulladást keltő hatásukat.

Az I. Világháborúban a legtöbb katona nem a lövések és szúrások miatt halt meg, hanem az azt követő fertőzésekbe… Még évtizedek teltek el, míg az angol Florey (és nem Fleming!) vasakarattal megvalósította az antibiotikumok kutatását, s tömeggyártását. A szappan, vízvezeték, s a szennyvízelvezetés óta ez a találmány lendített legtöbbet az egészségünkön. Tudjuk, milyen sok értelmes ember, művész, de uralkodó is fiatalon halt meg egy egyszerű sebfertőzés, vagy TBC fertőzés miatt. Azt gondolnánk, ez a sok száz millió ember nem halt meg hiába, tanultunk belőle. Hiszen a történelem nagy leckéje: jóval többen haltak meg járványokban, betegségekben, mint háborúban.

Logikus lenne, ha emiatt többet költenénk betegségmegelőzésre, és ha az nem megy, gyógyításra, mint tömegpusztító fegyverekre. Mindig az ellenkezője történt.

Az iskolákban persze a csatákról, és királyokról tanulunk, Florey nevét én is 50-es éveimben olvastam először… A betegségek megelőzése az egyetlen kiút a gyógyíthatatlan magyar egészségügynek. A csapból is folyik (jogosan), hogy vészhelyzetben van az egészségügy, kevés az orvos, elmennek a rosszul fizetett dolgozók külföldre. A magyar egészségügy akut problémáin egyszerűen nem lehet már segíteni a jelenlegi kereteken belül. De ebből a keretből ki lehet lépni. Tekintve, hogy az egészségügy kapacitását nem az influenza járványok és kéztörések kötik le, hanem a daganatos betegségek és a szív- és érrendszeri bajok, látszik a kiút is. A problémát nem megoldani kell, hanem megszüntetni. Ha nincs szív- és érrendszeri betegség és daganatos betegség (vagy legalábbis töredéke a mostaninak), akkor az egészségügy óriási tehertől szabadul meg. Ahogy a tbc-től is meg lehetett szabadulni antibiotikumokkal, ugyanúgy meg lehet szabadulni az infarktus és stroke betegségektől olcsón, mellékhatások nélkül, s immunerősítőkkel, megfelelő mennyiségű vitaminnal a daganatos betegségektől (nem elhanyagolva persze a lelki tényezők fontosságát).

De csak akkor, ha hagyják. Hiszen sokan meghalnak rákban, de néhányan jól megélnek belőle . . . Akik, ha a szükség úgy hozza, akár bérgyilkost is felfogadnak, mint a Welsz ügy kapcsán sejthetjük.

Míg Horváth professzor mögött ültem a tárgyaláson, végig azon morfondíroztam, hogy fajulhattak idáig a dolgok. Mitől züllött ilyen mélyre a társadalom, miért történik meg ez a katasztrofális tömeghalál? A háborúk és a Holokauszt sem volt megírva a csillagokban, mind tragikus emberi aljasságok sorozatos következményeként történik. A párhuzamok nyilvánvalóak. Az emberi faj sajnos tragikusan ostoba, így a hibái (apró módosításokkal) újra és újra ismétlődnek. Mindezt a kiútkeresés miatt érdemes leírni. Oly sok védőrendszert tart fenn minden szervezet, társadalom, jelentős anyagi áldozatok árán, de a valóságban mégis mindez mit sem ér… Berendeztünk egy társadalmat, elvileg rengeteg biztonsági szinttel, és védekezési mechanizmussal, melyek mindegyike – egymással összefogva – ellenünk fordult, mintegy rákos daganat, mely elpusztítja a gazdáját, akiből táplálkozik. Ez a bírósági eljárás úgy tükrözi beteg, korhadt társadalmunkat, mint csepp a tengert.

Hiszen van nekünk Alaptörvényünk, benne az élethez, és egészséghez való joggal, szabad véleménynyilvánítás jogával, jogegyenlőséggel, stb. – s ezeknek az ellenkezője valósul meg. A bíróságnak azt kellene betartani, s nem ezt teszi. Vannak politikusok, akik elvileg a közakaratot képviselik (demokrácia!?) s ennek az ellenkezőjét teszik.

Van közpénzen eltartott kutatógárda és akadémia, melynek kutya kötelessége lenne legsúlyosabb betegségeink okainak feltárása, gyógyítása. De ezek a névtelen feljelentések gyártásában élen járók…

Van közpénzen eltartott közszolgálati média, ami erről a gyalázatról egy szót se szól…

Van államilag is ellenőrzött gyógyszergyártás, mely elvileg gyógyulásunkra épít üzleti terveket.

Van közpénzből fizetett egészségügy, ahol a betegeket gyógyítani kellene, s nem mérgezni, például citosztatikumokkal.

Bárhova is nézünk, kifordult sarkaiból a világ. Azok veszik el a legtöbb pénzt és időt tőlünk, akik a legtöbb adópénzt kapják, s ezért a legtöbb kárt okozzák nekünk. Miért hagytuk, hogy így legyen? Lehet-e ezen még változtatni?

Fogalmam sincs, hogy lehetne a gyakorlatban megvalósítani az Alaptörvényben rögzített jogokat, azaz az élethez és egészséghez való jogokat. Mit tehetünk, hogy aprópénzre váltsuk, s a gyakorlatban megvalósíthassuk? Mivel az ottani elveknek pontosan az ellenkezője történik, most a fásult, cinikus, kiábrándult véleményem leírásán kívül semmi mást nem tehetek. S ez nem az én egyedi problémám. Nálunk a lakosság kb. 4/5-e hal meg keringési és daganatos betegségekben, kb. 10 évvel a nyugat-európai, 15 évvel a japán átlagéletkor előtt. Ott persze ügyelnek arra, mit esznek, mennyit mozognak. Erre itt nincs pénz. De lenne a Horváth-féle megoldás…

Tehát: az Alaptörvény betarthatatlan. Léte tudatos félrevezetést takar – a megélt tapasztalatok szerint.

Politikusok készítették az Alaptörvényt. Elvileg kell alaptörvény az alapvető jogok és kötelességek tisztázására. De most csak a kötelességek léteznek, a jogok nem . . . Márpedig ha a kettő nem együtt megy, a kötelesség – azaz az adófizetés felmondható… Akkor összeomlik a rendszer.

A politika…

Évtizedes tapasztalatom szerint, a politikusok (országgyűlési, megyei képviselők) 9/10-e nem érti az alapvető, természettudományos és műszaki kérdéseket, pedig egy technikai civilizációban élünk. Ha itt végleg lekapcsolják az áramot, és bezárják a benzinkutakat, egy hónap múlva tömeges éhínség és pusztulás, káosz kezdődik. Ezzel szemben a képviselők döntő többsége jogász, bölcsész, közgazdász – így orvosi, műszaki kérdésekhez nem ért, és fél is ezektől. Még egy szakértői véleményt sem tud átrágni, megemészteni. Nem szabad ilyen emberekre bízni a véleményünk képviseletét. Még jószándékú butákra sincs szükségünk, nemhogy olyan arrogáns garnitúrára, akik ráadásul még le is néznek minket…

A maradék 1/10-ed nagyjából belesimul a politika fő áramába, egy mukkot sem szóltak, mikor például gyógyszergyári érdekcsoportok nyomása hatására kiszorították a hagyományos gyógynövényeket, s a táplálék kiegészítőknél letiltották ez előnyös hatások feltüntetését, s a vitaminoknál leszorították a napi javasolt adagot az egészséges szint alá. Arra megy ki a játék, hogy sok legyen a krónikus beteg, akkor csilingel a kassza, de ehhez fontos a politikus gárda segítsége. S ők ebben, de csak ebben segítenek.

Soha egyetlen párt se verte az asztalt, a betegség-megelőzés ügyében, az egészséges életmód tömeges elterjesztése ügyében. Egy konzervatív (a szó jelentése konzervál, értéket őriz, márpedig az egészség fontos érték) pártnak ez kötelessége lenne! De senki nem merte ezt a valóságban is felvállalni, belefeszülni a hámba ebben a kérdésben.

Valami kísértetiesen hasonló vonul végig az összes, hatalomban levő csoporton. Az az érzésük, hogy övék a hatalom, s emiatt nem tartoznak senkinek sem számadással. Nem szolgálnak, hanem kegyet gyakorolnak, ha épp (és egyáltalán) leereszkednek hozzánk, akik pedig eltartjuk őket. Példájuk ragadós, az összes hivatal így viselkedik. Nem szolgálnak, uralkodnak. Mi vagyunk értük, nem fordítva. Fizetjük a világ legmagasabb ÁFA- ját, s a munkabérek közterhei elképesztő magasak – s kormányzati teljesítményük szánalmas.

Ebből a gyalázatos perből, (s a hasonló esetek sorából) feldereng a valóság: Magyarország gyarmat. A politikusok tették azzá, gyengévé, kiszolgáltatottá. Amikor egyszerre fizettünk a törököknek, és Bécsnek is adót, akkor sem volt ekkora a teher. És janicsárnak is kevesebb gyereket vittek el, mint ahány embert ma az egyébként gyógyítható szív- és érrendszeri, s daganatos betegségek elvisznek.

A politika felől gyakran hoz a szél olyan jelszavakat, hogy segítik az innovációt, a hozzáadott értékkel bíró vállalatokat, a foglalkoztatás-bővítést… Ha a Horváth professzor találmánya nem az, akkor mi az? Ha ezért neki a vádlottak padja jár, akkor miért nincs ott a sok tolvaj, dilettáns politikus, hol az elszámoltatás? A pokol bűzét sodorja a szél a politika felől…

Welsz Tamás nem is olyan rejtélyes halála jó példa erre. Simon Gábor, az MSZP elnök-helyettese (az „éhségmenet” szervezője) vélhetően megvesztegetési pénzekből villákat, autókat, és százmilliókat halmozott fel. Welsz Tamás pedig a fekete pénzeket mosogatta szorgalmasan. A paletta bármely oldalát kiszolgálta.

De öreg mentőautókat is vitt Afrikába. Valami jót is tett, bár lehet, hogy ez csak a színpad volt, a színfalak mögött zavaros dolgok történtek. Soha nem fogjuk megtudni az igazat, hogy mi történt, amikor meghalt egy rendőrautóban. (Kis közvélemény kutatásom résztvevői szerint egyszerű bérgyilkosság áldozata lett.)

Megvan a gyilkosság vélhető motivációja. Hatalmas kő eshetett le nyugdíjpénztári igazgatók, bankárok, és gyógyszergyári igazgatók szívéről. Épp elég politikai krimit láttunk ahhoz, hogy tudjuk, az öngyilkosság teóriája egy vicc. De senki sem kíváncsi a mellette ülő rendőrök vallomására. Főleg az ügyészség nem. Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók… Welsz Tamás szeme előtt a hatalmas haszon lebegett. A veszélyeket talán látta, de az esélyeket rosszul becsülte fel. Még évekig fogják „vizsgálni” aktáit, aztán majd a felesésbe merül, mert mindig lesz épp elég friss botrány.

Már előre látom a választ: ez mind demagógia. Az. Addig a percig, amíg egy csendes, éjszakai órán valaki stroke-ot, vagy infarktust nem kap. Akkor az a szerencsés, aki gyorsan meghal. Aki átvészeli, már sose lesz teljes értékű ember, maradék életére végig segítségre szorul.

Welsz Tamás „kiiktatása” mutatja: a háttérből a hatalom (a nem választott formája) bármit megtehet. A választott hatalom ehhez segítséget nyújt. Tudják, merik, teszik.

Az utolsó óra

Azt gondolom, ütött az utolsó óra. Ha nem lépünk fel közösen, ha maradunk a kereskedelmi tévék elhülyített rabjai, végünk. Ha nem térünk magunkhoz, ha nem mutatjuk meg utódainknak, magunknak és a világnak, hogy tudunk, merünk végre egy jó ügy mellé állni, megérdemeljük, hogy tízezrével pusztuljunk. Ha ebből az országból nem indulhat ki jó, akkor joggal nézhetnek le, köphetnek le, zsákmányolhatnak ki ugyanúgy, mint eddig.

Akkor annak kell örülni, hogy olcsó bérért, odaengednek minket a futószalaghoz, mint eddig.

Nyíltan, nyersen kell beszélni: a sima mondatok ideje lejárt, nem használtak semmit.

Tudjuk, hogy nem lesz háziorvos. A minőségi oktatás, lakhatás, pihenés, étkezés már csak maroknyi embernek lesz elérhető.

A tét az, hogy maradunk-e egy csökkenő lélekszámú, elszegényedő, üres szólamokkal kordában tartott birkanyáj, vagy végre felemeljük a szavunkat, ki merjük mondani: Elég! Ha a politika a sajátjait, például Welsz Tamást iktatja ki, az ellen nem tudunk tenni.

Ne számítsunk a „sajtóra”, a média világára. Közönyös irántunk. Ők csak akkor jelennek meg csapatostul, amikor számukra érdekes információ repül fel. Hányan, hányszor izélték meg VV izékét . . . A tárgyalóteremben senki nem volt ott közülük, még Welsz Tamás halálának háttere, igazi okai se érdekelte őket. Nem tehetik, mert a hirdetők parancsolnak. Neki mernének menni a gyorséttermeknek, a cukrozott üdítőknek? A hullagyárak működtetőinek? Nem. Akkor mégis kitől várjunk segítséget?

Nekiszorítottak minket a falnak, innen nincs hátrálás, csak a fulladás.

A tudomány, mint intézmény világától semmi jó nem jöhet. Jól ismerem, mint a tenyerem. Tőlük csak a (névvel, vagy nálunk névtelen) feljelentések jöhetnek.

Évtizedek óta az olcsó, szennyezés-mentes magfúzió egyik tiltott formájával, a hidegfúzióval foglalkozom. Egy, a témával foglalkozó kis amerikai folyóirat (Infinite Energy) technikai szerkesztője vagyok. Elődömet, Eugene Mallowe-t saját lakásában három ember vascsövekkel verte agyon. Néhány hét múlva a 22-es buszon a Moszkva téren, fényes nappal két tagbaszakadt fickó megpróbált megfojtani. Legalább 30 ember nézte végig, hogy próbálják megroppantani a nyakam. Akkor egy vastag sál mentette meg az életem. Miután kiderült, hogy az akkor kísérleteinkben a hőtermelő hatás csak egy napig tart, békén hagytak, de a pénzügyi támogatás megszűnt, s a telefont sem vették fel többé . . . A tiszta, olcsó energia nem alkotmányos jog.

Világunkban a leggazdagabb 80 embernek van annyi vagyona, mint a legszegényebb 3 milliárdnak. Mi magyarok nem tartozunk a legszegényebbek közé (sőt). De sokunknak érték saját életünk, barátaink, szeretteink élete. Most tehetünk érte, s alkotmányos jogunk is van hozzá. Életünk nem lehet alku, mutyizás tárgya. Innen nincs hátrálás, ez a határ. De csak akkor tehetünk valamit, ha összefogunk. Ha tíz ember tagadja meg az adófizetést, kinyírják őket. Ha tízezer, már felfigyelnek. Ha százezer, már erősek vagyunk. Hányan leszünk, ha újra ki kell állni jogainkért? Vajon Mohács lesz, Nagymajtény, Segesvár, vagy tudunk győzni is?

Mit lehet és mit kell tenni?

Naivitás azt hinni, hogy a megoldás magától az ölünkbe hull nélkülünk, csak úgy ajándékként a gondoskodó államtól. Látjuk, az állam a koporsókészítőket segíti. A tétlenség csak egy biztos eredményt hoz: a korai halált, emiatt népességfogyást, az ország lassú, de biztos elpusztítását.

Fáj még Trianon? Fáj még sok-sok magyar elvesztése? Sokunknak igen, mintegy 100 évvel a tragédia után. Most ez is, s a Holokauszt is ismétlődik, csak lassabban, ügyesebben csomagolva. Akkor Károlyi Mihály gróf tett le a magyarság önvédelméről. Most az összes eddigi kormány. De most nem csak jogos, saját érdekeinket védjük, hanem a jobb sorsra érdemes emberiségét is.

Ezt a csatát viszont itt és most kell elkezdeni.

Persze nem kardokkal, bombákkal, hiszen az erőszak még durvább erőszakot szül, csak a békés, törvényes út járható. A passzív ellenállás térdre kényszerítette a Bach-korszakbéli Habsburgokat, s a hatalma csúcsán lévő Nagy Britanniát is – Indiában.

Ezért a következőket javaslom az összefogásban bízva, azt feltételezve:

Nem fizetünk személyi jövedelemadót mindaddig, míg nem élhetünk alkotmányos jogainkkal – az élethez és egészséghez való jogunkkal.

Az egyéni képviselő-jelölteket fel kell keresni (van fogadóórájuk!), s írásban közölni velük: lépjenek fel határozottan ügyünkben, s erről számoljanak be. Ha nem teszik, bűnrészesnek tekintjük. Megvalósítja a segítségnyújtás nélküli cserbenhagyás, a hazaárulás, és az emberiség-ellenesség bűntényét. Ilyen ember nem képviselhet minket sehol, semmilyen szinten. Ha semmit nem tesz, jogosan tekintjük népünk, és az emberiség árulójaként.

Érdemes lesz egy másolatot küldeni minden gyászjelentésről, ami megelőzhető lett volna. A stroke, az infarktus, a cukorbetegség ide tartozik. Lássa miben segédkezik, nézzen szembe tettével.

Az akadémikusok köztestületétől meg kell vonatnunk az adófizetők pénzét, sőt, vissza kell kérni eddigi adóforintjainkat is.

Amit Semmelweis óta ellenünk tettek, beszédes. Nincs szükségünk a sunyi áskálódásaikra. Nem mindenki ilyen köztük, de a bűnösök közt cinkos, aki néma. Ők pedig mindig némák maradtak. Ennek a köztestületnek hiába adnánk tízszer, százszor annyi pénzt, csak a mohó, tehetségtelen akadémikusok száma nőne.

Oda kell a pénz, ahol tehetség, és eredmény is van, ahol látszik a kreativitás. Ha például Horváth professzor másik találmánya, a művér elterjedhetne, az megint egy exportképes, közepes vállalatot hozna létre. Melyik akadémikus tud felmutatni akár tizedennyi eredményt? Egyik se. Akkor miért dobáljuk a pénzünket feneketlen kútba?

Dr. Egely György