Pancsatantra – Hindu tanmesék
Fordította: Dr. Balogh Barna
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

ELŐSZÓ

Az indiai Pancsatantra - az Ötös Könyv - a világ legősibbnek tartott és leghíresebb mesegyűjteménye, a szanszkrit irodalom legrégebbi nyelvemléke, melynek eredete az időszámításunk előtti hatodik évszázadra nyúlik vissza. Évszázadok folyamán a Pancsatantra nagy hatással volt más népek meséire is - két ősi japán mese ma is megtalálható a Pancsatantrában - a latin, a perzsa, majd a középkori meseirodalomra tett hatásáról nem is szólva. Eredetileg tizenkét-tizennégy könyvből állt, de az idők folyamán, amikor szanszkritra ültetett hindu alakot nyert, Ötös könyv lett a neve. Célja: állatmesék alakjában bölcsességre tanítani és jó tanácsokkal ellátni a rádzsák fiait. Ugyanakkor a régi kutatások alapján nem kétséges, hogy eredeti formájukban valaha a nép ajkán születtek meg a mesék.

A legenda szerint egy Visnusármán nevű brahman írta, aki szerzőként szerepel is az első mesében. Mahilá-Rópja királya hívatta magához a mesélő brahmant, mert a nehézfejű hercegek nem akartak tanulni, sem írott könyvet olvasni. A király kérésére a bölcs öt kötetet állított össze - minden akkoriban ismert híres könyvből. Ezekből aztán a királyfiak játszi könnyedséggel sajátították el az élet összes bölcsességét. Szerzőségét Bidpainak is tulajdonítják, de ezen - a fennmaradt óperzsa és egyéb régi fordítások egyszerű, szűkszavú szövegéhez viszonyítva nagyon is bő és világos stílusú - szanszkrit kéziratot sohasem találták meg.

A régi 12-14 könyvből álló mesekönyvet fordította le Kuszru Anusiruán perzsa király (531-579) pehleuire, a korabeli perzsa irodalmi nyelvre, i. sz. a Vl. században. Ez a pehleui fordítás is elveszett, de fennmaradt az abból ismert, benne szereplő két sakál ("Kalila és Dimná"-nak nevezett) arab fordítás. Kalila és Dimná nem más, mint könyvünk két főszereplője, a Karataka és Damanaka nevű sakálok, akik az oroszlán tanácsadói voltak. Ebből készült Narájána Hittuupadesa (Jó tanítás) című szanszkrit mesegyűjteménye is.

Nincs a világon még egy a Pancsatantrához hasonló tanítómese-gyűjtemény. Állatok és emberek nyelvén szól az olvasóhoz, és amellett, hogy történetei rendkívül fordulatosak, szórakoztatóak és mulatságosak, mély értelmüknél fogva valóban életbölcsességre nevelik az embert. Gyermek és felnőtt egyforma érdeklődéssel és haszonnal veheti kezébe ezt a nagyszerű mesekönyvet, mely játszva lopja be tudatába az életbölcsesség s az élet megismerésének ősi, örök törvényeit.

Úgy hisszük: ezen munkánkkal közelebb hozzuk a magyar ifjúsághoz s a felnőtt olvasóhoz is a rokonszenves indiai nép mindennapi életét és gazdag lelkivilágát. Nemigen készült eddig a Pancsatantra igazi szellemének megfelelő magyar fordítás, és ennek nemcsak az az oka, hogy az Ötös Könyv tele van verses idézetekkel, "tanító kádenciákkal", amelyeket rövid, velős tartalmuk miatt nehéz - és nagy számuk miatt sokszor lehetetlen is - visszaadni, hanem mert a Pancsatantra meglévő hindi és egyéb külföldi szövegei igen rövidek és darabosak. Egyéb szanszkrit nyelvemlékek viszont arról tanúskodnak, hogy eredeti alakjában az Ötös Könyv igen virágos, keleti stílusú, bő történeteket tartalmazott - akárcsak a másik híres és szintén ugyanolyan régi szanszkrit mesegyűjtemény, a Sukaszaptati (A Papagáj hetven meséje). Ennek fennmaradt szövege is főként csak mesekivonatokat tartalmaz, s ezek ilyen formában - túlságosan tömör voltuk miatt - jóformán élvezhetetlenek. Ezt a fordítást éppen ezért az eredeti népi szellemben készítettük (Kielhorn: "Panchatantra, Sanscrit text with notes Bombay" és Benfey szanszkritből készült "Fünf Bücher indíscher Fabeln, Márchen und Erzühlungen" c. munkája nyomán), de kibővítve átdolgozva, hogy az ősi indiai mesék eredeti szépsége a mesemondásra oly alkalmas magyar nyelvünkben kellőképpen érvényre juthasson. Ugyanakkor a hindu meseirodalomra jellemző sok naturalisztikus részt is úgy dolgoztuk át, hogy a könyvet gyermekek és felnőttek egyformán olvashassák.

Nem mulasztom el, hogy e helyen köszönetet ne mondjak munkatársamnak, aki az általam több forrásból gyűjtött nyersfordításokat oly nagy szeretettel dolgozta ki és írta le, hogy a munka oroszlánrészét ő végezte.

Kívánjuk, hogy a hindu életbölcselet e híres mesegyűjteményét ne csak az ifjúságunk, de felnőtt olvasóink is ugyanolyan örömmel és haszonnal forgassák, mint teszi ezt India népe, a nagyszerű fantáziájú nép, mely több mint 2000 esztendővel ezelőtt ilyen szórakoztató, szívderítő és mély szociális tartalmú, bölcs meséket adott a világnak.

DR. BALOGH BARNA

Visnusármán összeszedett minden könyvet e világon
s öt tanító-könyvet írt meg, hogy az ember tisztán lásson.

Élt egyszer egy gazdag és hatalmas uralkodó. Amarasaktinak hívták. Nevét mindmáig megőrizték, mert a szegényekkel nagyon emberségesen bánt. Kincseskamrája tele volt ragyogó drágakövekkel, palotája fényárban úszott, és mindig szívesen adott azoknak, akik arra rászorultak. Rendkívül eszes és művelt király volt, a sorsa mindent megadott néki, amire ember csak vágyakozott. Szívét mégis nagy bánat emésztette, mert három szép fia olyan nehézfejű volt, hogy tanítómestereik nem mentek velük semmire. A hercegek nem akartak tanulni. Amikor a király meggyőződött arról, hogy fiait nem vonzzák a könyvek és a tanulmányok, magához hívatta tanácsadóit, és így szólt hozzájuk:

- Tudtok róla, hisz nem titok, hogy fiaim nem okos gyermekek, hogy nem szeretik a könyveket. Ezért szomorú az én szívem és nincs örömöm szép birodalmamban. Ötszáz tudós él itt az udvarban. Találjátok ki ti, hogyan világosítsam meg fiaim értelmét! Ez a parancsom számotokra, udvari tudósaim!

- Felség! - válaszolta egyik tanácsadó. - Mindenki úgy kezdi, hogy tizenkét esztendeig nyelvtant tanul. Ha ez már hiba nélkül bevésődik tudatukba, Hanu törvénykönyve következik. Azután Csanakja könyvei az életbölcsességről, végül Vátszjájana szerelemkönyvei és egyebek. Miután a törvény és az életbölcsesség, majd a szerelem könyveit megtanulták, az ifjak elméje magától megvilágosodik.

Megszólalt a második tanácsadó.

- Uram, királyom! Rövid az élet! A nyelvtanulás nagyon sokáig tart. Írass egy nagyon rövid tankönyvet, amelyből fiaidat tanítani lehet. ÉI itt városbirodalmadban egy pap, akit Visnusármánnak neveznek. Ő minden könyvet elolvasott nagy tudós, híre tiszteletet ébreszt alattvalóidban. Reá kellene bízni az ifjú hercegek nevelését. Biztos vagyok benne, hogy rövid idő alatt nagy hatást tenne rájuk.

Mahila-Rópja város uralkodója e szavak hallatára új reményre ébredt, magához hívatta Vis-nusármánt, és így szólt hozzá:

- Nagy feladatot bízok rád! Az én kérésemre kell oktatnod fiaimat. Szeretném, ha bölcsességük nagyobb lenne minden más ember bölcsességénél. Ha ezt megvalósítod, száz birtoklevelet adományozok neked.

A tudós pap arca mozdulatlan maradt, és tiszteletteljesen válaszolta.

- Őszintén felelek, királyom. A tudást nem birtoklevélért adom. Kizárólag királyi szódért és kedvéért, tanításukat elvállalom, magammal viszem őket, és ha fél év alatt nem lesznek okosak és bölcsek, ne hívjanak engem többé tudós Visnusármánnak.

Az uralkodó és tanácsosai nagyon megörültek a csodálatos ígéretnek. Mindjárt felkészítették az útra a hercegeket és Visnusármánnal együtt még aznap útra keltek.

Visnusármán szétágazó nagy tudásával öt könyvet szerkesztett össze, melyeket a nagy tudomány törvénykönyveiből rövidített. A tömör, tartalmas könyveknek a következő címeket adta: "A barátok elhidegülése" "A barátok megtalálása" "A varjak és a baglyok háborúsága" "A szerzett tulajdon elvesztése" és a "Meggondolatlan cselekvés".

Az ifjakkal ezeket a könyveket olvastatta - mulatságos és tanulságos tartalmuk miatt soha nem unták meg -, és fél esztendő elteltével a hercegek valóban megismerték az életbölcsességet, megokosodtak, ahogyan tanító mesterük előre megmondotta.

Ez időtől pedig a Pancsatantra, azaz Ötös Könyv, az életbölcsesség ősi tankönyve elterjedt egész Indiában és a fiatalság nevelésére szolgált, mert helyes a szólás:

Aki folyton ezt a könyvet forgatja és olvasgatja, Elkerüli a szenvedést, s nem sújt rá az ég haragja.

E L S Ő K Ő N Y V

A barátok
meghasonlása,
elhidegülése

Az oroszlán és a bika
nagyon jó barátok voltak,
de a sakál megjelent
és máris egymásnak rontottak.

Valahol messze délen, Mahilá-Rópja városban élt egy gazdag kereskedő, öreg Vardhamána. Vagyonát becsületes, szorgalmas munkával szerezte. De bármekkora is volt a gazdagsága, magában így bölcselkedett:

Megszerezhetsz mindent pénzzel.
Nyerhetsz vagyont, gazdagságot.
De ha okos vagy, pénzt gyűjtesz és meghódítod a világot.
Mindened van, ha van pénzed, van ezernyi jó barátod,
Okosnak és bölcsnek tartnak s kineveted a világot.

Összeírta hát minden áruját s egy derűs szép hajnalon felrakodott a szekereire. Valóságos kis karaván lett, mire mindennel elkészült. Az első szekér elé két gyönyörű szerencsebikáját fogta, Szandsivakát, az életerőset és Nandakát, a szívderítőt.

Elbúcsúzott családjától, gyermekeitől, barátaitól és elindult a távoli Matura város felé. Nagyon meleg volt az idő, a karaván lassan haladt, eltikkadtan ballagtak, amikor végre a Dsamna folyó felől hűvösebb szellő áradt feléjük. A bikák is megérezték, hogy vízhez közelednek, meggyorsították lépteiket és mohón ereszkedtek le a parton. Senki, még Vardhamána sem figyelte a partot, a talajt s mivel vigyázatlanok voltak, mocsaras partszakaszra kerültek.

Szandsivaka, az életerős bika volt a legvigyázatlanabb, s szügyig belesüllyedt a lágy mocsárba. Küzdött a hatalmas állat, már a jármát is összetörte, mire a karavánkísérők kimentették. Az élethalál-küzdelemben a bika annyira kimerült, hogy a mocsár szélén összeroskadt. Vardhamána, a kereskedő szomorúan nézte gyönyörű, kedves állatát és úgy határozott, hogy vár néhány napot, míg az értékes állat talpra áll. Három napja táboroztak már a folyóparton és a bika még mindig csak hevert a sáros parton s a karavánkísérők türelme elfogyott, suttogni kezdtek egymás között, majd a kereskedő elé járultak, hogy tiltakozzanak.

- Uram! Bizonytalan a vidék. Sok oroszlán és tigris kószál az erdőkben s inni idejárnak. Nem kockáztathatod szolgáid és állataid életét, karavánod biztonságát a bika miatt, mert helyes a szólás:

Okos ember nem áldozza a sokat a kevésért.

Nyereség a fontos mindig! Mindent megkapsz te pénzért.

A kereskedő megszívlelte a jó tanácsot és úgy határozott, hogy Szandsivaka mellett két őrző szolgát hagy, ő pedig karavánjával továbbindul. Felrakodtak a szekerekre s a karaván folytatta útját. Mikor már annyira messze voltak a parttól, hogy eltűntek s nem voltak láthatók, a bikaőrzők elbátortalanodtak. Félelem szorongatta szívüket, mert hátuk mögött volt az ezer veszedelmet rejtegető erdő, ahonnan észrevétlenül bármely percben kiléphetett a halál, oroszlánnak álcázva magát. Nem mertek tovább maradni. Szegény Szandsivakát sorsára hagyták és a karaván után lopakodtak. Közel hozzájuk, mégis rejtőzve, hogy észre ne vegyék. Néhány nap múlva abbahagyták a settenkedést és Vardhamána elé járulva hazudtak.

- Uram, szegény bika elpusztult. Utána elégettük, mert tudtuk, te is ezt tetted volna... Vardhamána még szomorúbb lett, szívét mély részvét töltötte el. Sátrába vonult, illatos füstölővel elvégezte a gyászszertartást. Így emlékezett meg róla és elvesztését nagyon soká fájlalta.

Dsamna folyó fölött szellő simogatta a tájat. Éjszaka lehűlt a folyó és a mocsár is, Szand-sivaka lassan magához tért. Kivánszorgott a marasztaló sárból és oda cammogott, ahol zsenge fű zöldjét lengette a szél. Nagyon éhesnek érezte magát, hálásan, szorgalmasan legelgette a kövér, tápláló fűszálakat. Alig telt el néhány nap ismét megerősödött, hatalmas szügyét nekidüllesztette a szélnek és vidáman belebömbölt a világba. Mintha ő maga lenne Siva isten szent bikája, mert helyes a szólás:

Akit mindig ver az élet,
meg van verve az nagyon.
Akit mindig véd az élet,
nem verhetik azt agyon.
Egyiket nem oltalmazzák,
mégis megáll a lábán,
a másikat féltve őrzik,
mégis púp nő a hátán.

Bent az erdő mélyén élt az állatok vörösbarna félelmetes királya, Pingalaka, az oroszlán. Egyik napon éppen a szomorúságát akarta oltani a folyónál, amikor meghallotta Szandsivaka bömbölését. Szokatlan, ismeretlen hang volt. Pingalaka nagyon megijedt, de igyekezett eltitkolni kísérői előtt. Gyorsan megtorpant és alattvalóit csatarendbe parancsolta, ő maga lehevert egy fügefa alá.

Az oroszlán és kísérete nyomában most is, mint mindig, ott settenkedett két sakál. Egyiket Karatakának, másikat Damanakának hívták. Apjuk valaha miniszter volt Pingalaka vezérkarában, de a régi nagy méltóságból kiesett és ma már az emlékét is elfeledték. A két sakál is kegyvesztett lett s irigykedve kullogtak az oroszlán nyomában, Most látták Pingalaka intézkedéseit s jelentősen egymásra néztek. Damanaka szólalt meg először.

- Királyunk inni akart a parton. Mi lehet az oka, hogy bár szomjazik, mégis visszafordult? Furcsa helyzet! Mért állította csatarendbe udvarát? Mért hever olyan lehangoltan a fügefa alatt?

- Mi közünk hozzá? Azt teszi, amit akar! - felelte Karataka, majd rövid gondolkodás után hozzátette, mert helyes a szólás:

Fából kihúzta az éket, meg is halt szegény majom!

Mihez semmi közöm sincsen, abba nem avatkozom.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Damanaka.

Karataka pedig ott állva egy bokor tövében, mesélni kezdett.

A majom és az ék

Volt egyszer egy kis liget egy nagy város közelében. A liget közepén a városban lakó gazdag brahman faragott fából szentélyt akart építeni. Sok fát hordatott oda és elkezdték az építkezést. Az építésvezető és munkásai minden délben, mikor az ebédidő elérkezett, otthagyták a munkát, a tér elcsendesedett.

A ligetet szegélyező erdőben majmok tanyáztak s ezek nagy érdeklődéssel lesték, figyelték az emberek szorgoskodását. Egyik alkalommal egy hosszú szál andsana-fából való gerendát akartak a munkások kettéhasítani. A hasadékot khadira-fából való nagyon kemény ékkel tágították. Ám közben az ebédidő elérkezett, otthagyták a munkát.

A majmok alig várták az emberek távozását, azonnal leugráltak a fákról, rátelepedtek a már elkészült falakra, a deszka-halomra, és a gerendavégeken bolondos jókedvvel kiabáltak, játszottak.

Az egyik öreg majom - kinek ideje már lejárt - a félig elhasított gerendára ült és a benne lévő éket ütötte, rángatta mindkét kezével. Oly mulatságosnak találta a játékot, hogy teljesen belefelejtkezett. Ez lett a tragédiája. Az ék kilazult, heréje a hasadékba került, s mikor az éket egy utolsó fogással kirántotta, a rés összezárult s a majom belehalt szörnyű kínjába.

*

- Tanulságul mondtam, de megismétlem, mert helyes a szólás:

Fából kihúzta az éket, meg is halt szegény majom,

Mihez semmi közöm nincsen, abba nem auatkozom.

- Azért mondom, hogy tudd: semmi közünk a királyunk dolgához. Könnyen élünk, van eledelünk. Mindig találunk valamit, amit otthagytak a nagyok...

Damanaka rosszallóan szólt.

- Az a baj, hogy te csak a hasaddal törődsz. Mert helyes a szólás:

Aki csak a gyomrának él, magának való bolond,

Árpát kér mindig a kacsa, egyebet ő sose mond...

Karatakát azonban nem lehetett meggyőzni.

- Mi nagyon is jelentéktelen alattvalók vagyunk Pingalaka előtt. Eszemben sincs, hogy dolgaiba avatkozzam, mert helyes a szólás:

Kis ember tartsa a száját, kérdezetlen ne szóljon.

Elzavarják, kigúnyolják - csak távolba maradjon.

- Jaj ne beszélj így! - szól rosszallóan Damanaka. - Elfelejtetted, hogy helyes a szólás:

Ha kicsi vagy s távol maradsz, ha méghozzá szavad sincs,

Eltűnsz, mint porban a gyémánt, az elveszett drága kincs.

- Tán valami terved van? - kérdezte Karataka. Damanaka fölvette arcára a bölcs kifejezést, s így szólt:

- Királyunk gondolatai most zavarosak. Udvara is tanácstalan. Hogy mi történik, senki sem tudja... Most odamegyek eléje, hízelgéssel kiveszem a titkát, aztán eloszlatom félelmét. Okos és bátor vagyok!

Karataka csak mosolygott.

- Te oszlatod el a félelmét? Hogyan?

- Sok mód van erre... - válaszolta - hamisság, képmutatás, harc és óvatos várakozás, vagy lesben állás. Soroljam még? Valamelyik ellen felajánlom ravaszságomat s ezzel eloszlatom a félelmét...

- De miből sejted, hogy királyunk, a félelmetes, maga is fél? - kérdezte Karataka.

- Óh, erre könnyű rájönni. Már Manu is mondta, pedig rég volt, hogy a Manvantara elkezdődött, s ő még előtte járt a Földön. S azóta is helyes a szólás:

A félelem súlyos teher, ha valakin rajta ül.

Nyugtalan a szeme, szája, agya forró, vére hűl.

- Én most bátor leszek, bátrabb, mint valaha. Eloszlatom az oroszlán félelmét. Ha ezt meg tudom tenni, a király a befolyásom alá kerül. Miniszter leszek én, az apám helyett.

- Te akarsz miniszter lenni? - kérdezte Karataka és már nem mosolygott. - Hiszen azt sem tudod, miként szolgálja királyát a miniszter!

Damanakát már nem lehetett eltántorítani tervétől. Vígan vakkantotta: - Én ne tudnám? Hiszen helyes a szólás:

Miben áll a nagy tudomány, miniszter tudja mindahány! Ha királyod hozzád beszél, sokáig élj! - kiáltsd, s ne félj!

- Milyen okos vagy te! - csodálkozott Karataka -, de hát mivel lépsz eléje? - Majd óvatos leszek, mert helyes a szólás:

Magból fa nő, ha hull eső

Beszéd közben szóra szó jő.

- Csak azt teszem még hozzá magyarázatul, a bölcsességet anyám tejével szívtam magamba. Apám pedig azt tanította... de hisz erre neked is emlékezned kell!, hogy csak keveset szabad beszélni. S ha már szólunk, jól válasszuk meg az időt s az alkalmat.

Karatakának még mindig voltak aggályai. - Vigyázz, mert helyes a szólás:

Bátran szólok király előtt! Kemények ők! Okos legyek!

Körülöttük kígyónépség, ők szilárdak, mint a hegyek!

- Igazat szóltál - válaszolta Damanaka. - De amit én tudok, az is igaz, mert helyes a szólás:

Megtudhatod, hogy akivel szemben állsz az vajon milyen?

S ha ezt tudod, emberedet vezetheted kényelmesen.

- Hát ha így áll a dolog - felelte Karataka -, akkor tüstént eredj is és szerencse kísérjen utadon.

Damanaka magabiztos volt, főhajtással köszönt Karatakának és kilépett a bokor rejtekéből.

Pingalaka éberen figyelő szeme mindjárt észrevette s odamordult udvarmesteréhez.

- Koppants csak a bambusszal! Úgy látom régi miniszterünk fia szeretne elém járulni. Engedd a közelembe, meghallgatom...

Ahol a bambusz lekoppant, a kijelölt helyen Damanaka leült. Az állatok királya hatalmas körmökkel ékes, óriás jobbját feléje nyújtotta. Nagy megtisztelés volt ez, de még nagyobb az óvatosan figyelő uralkodó szívélyes kérdése.

- Hogy szolgál az egészséged? Régen láttalak!

Damanaka tudta, mi az illem. Elkészített mondókáját elkezdte:

- Uram, királyom! Mért jöjjön az, aki nem hiányzik? Most se jöttem volna, ha nem látom elérkezettnek az időt! Az én hűségem töretlen volt eddig is. A királynak kicsire és nagyra egy-formán szüksége van. A kóró is hasznára lehet, hogy fogát piszkálja vele, hogyne lenne hasznára, akinek Iába és szája van! Apám is hűségesen szolgált, királyom. S mert te bölcsen úgy intézkedtél, hogy más álljon a helyére, mi, fiai azért mindig hűségesen a nyomodban jártunk. Nem azért tettük ezt, hogy minket helyezz vissza apánk méltóságába, hanem mert tisztelünk és becsülünk. Tudjuk, óh hatalmas király, hogy helyes a szólás:

Oda teszik, hová való, drágakövet és szolgát

Homlokékkel nem övezi senki sem lábaszárát.

- És ha a király a homlokékét mégis a lábán hordja s idő előtt elveszíti, vagy elkoptatja, ez nem a homlokék hibája, hanem a királyé. Ez a válaszom, Uram, királyom kitüntető kérdésedre. És csak azzal toldom meg, hogy helyes a szólás:

Ki drágakőt üvegnek tart, s üvegnek néz ékkövet

Elriaszt az maga mellől önérzetes lelkeket.

- Én sakál mivoltomban önérzetes vagyok s mert sakálnak születtem, ezért engem sem lenézni, sem megszólni nem lehet.

Pingalaka a sakált egy szemvillanással félbeszakította:

- Hagyjuk ezt! Mindegy most, hogy milyenek a képességeid! Az a tény, hogy régi miniszterünk fia vagy. Ez feljogosít, hogy a kívánságodat kimondd! Halljam hát!

- Van ugyan közölni valóm, de nagyon sokan hallanák, ha most kimondanám. Én úgy tanultam apámtól, hogy helyes a szólás:

Nem titok az soha többé, mit négy fülnél több meghallott,

Megjárta az okos, hogyha hat fül előtt titkot vallott.

Az oroszlán intett. A párducok, tigrisek, farkasok tüstént hátravonultak. Mikor kettesben maradtak, Damanaka megszólalt.

- Láttalak, Uram, királyom, amikor szomjadat oltani a folyó felé indultál. Azt is láttam, hogy megálltál. Aggaszt, hogy mi volt az oka?

Pingalaka zavarba jött és nem válaszolt egyenesen.

- Megálltam! - felelte. - Nem volt ennek semmi jelentősége. Damanaka ekkor sürgősen visszavonult.

- Ha nem mondhatod meg, kérlek ne haragudj, hogy kérdeztem. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy helyes a szólás:

Hogy mi illik, mi nem illik, azt az okos megfontolja.

Amit mond és amit beszél, alaposan meggondolja.

A királyt ezzel, úgy látszott, meggyőzte, mert így szólt:

- Úgy látom, te érted a dolgodat... Mondd, hallottad azt a rettentő hangot? Damanaka vállat vont.

- Az is valami?

- Olyan nagy valami lehet, hogy legszívesebben elmenekülnék ebből az erdőből.

- Ugyan miért? Miért követnél el ilyen meggondolatlanságot?

Pingalaka a távolba nézett és így válaszolt.

- Ki tudja, milyen óriás érkezett az erdőbe? Ki tudja, milyen hatalmasság az, akinek ekkora hangja van?

Damanaka a bölcsességét csillogtatta:

- Puszta hangtól megijednél te, az állatok királya? Őseid foglalták el az erdőt s te ilyen könnyen elhagynád? Mily sokféle hang van a világon! Madár, majom, síp és fuvola! Morgás, bőgés, ének és kagylótrombita! Számold csak el királyom, bölcsességed és hidegvéred ne hagyjon el, mert helyes a szólás:

Amikor őt megtaláltam, ízes, hájas, azt gondoltam.

Rárontottam, belébújtam, ám csak száraz bőrt rághattam.

- Hogyan is volt az? - kérdezte az uralkodó. Damanaka azonnal mesélni kezdett.

A sakál és a dob

Egy elhagyott csatatéren, feldúlt erdő tépett lombja alatt kerek dob árválkodott. A holttesteket már rég összeszedték, csontok nem fehéredtek ott, csak a dob hevert a törött ágak alatt. Mikor a szél fújta - a lecsüngő ágak odaverődtek a dobhoz. Döngő hang kongott ilyenkor és messze szállt.

Egyszer arra kószált egy csontsovány, nagyon éhes sakál. Meghallotta a hangot s a rémület elvette hangját. Reszketve hallgatott, le kellett ülnie vékony lábaira.

- Az irhám kell mentenem! Jaj nekem! Csak ne lásson meg, ne vegyen észre az a szörnyóriás, akinek ilyen hangja van... ilyen rettentő hangja...

A hang megint kongatott, de nem jött közelebb. A sakál lassan magához tért rémületéből és gondolkodni kezdett.

- Apám és anyám ebben az erdőben születtek. Az ő apjuk és anyjuk fölé is ennek az erdőnek lombja adott védelmet. Elhagyhatom hát én az ősi örökséget? Ha ijedtségemben most elszaladok, késő lesz a szánom-bánom! Mielőtt bármit is tennék, kiszaglászom: honnan jön a hang...

Összeszedte minden bátorságát, legyőzte rettentő félelmét, lassan szaglászva, vizsgálódva közeledett a hang felé. A hátán égnek állt a szőre, mikor a dobot megpillantotta... Figyelte... látta hogy nem mozdul. Közelebb ment és maga is ráütött egyet. A kongó hangtól már nem ijedezett, ujjongva nyalta a száját.

- Csakhogy végre ennivalót leltem! - vakkantotta. - Mennyi hús! Mennyi háj! Mennyi vér lehet benne!

Rárontott tüstént a dobra s a vastag bőrbe mélyesztette körmét, fogát. Egy foga azonnal kitört, de ezzel most nem sokat törődött. Felszakította akkora darabon, amekkorán bepréselte magát. Bent a húst, a hájat kereste, de csak száraz fát talált. Búsan bujt elő a dobból és még búsabban ismételte, hogy helyes a szólás:

Amikor őt megtaláltam, ízes, hájas, azt gondoltam.

Rárontottam, belébújtam, de csak száraz fát rághattam.

*

- Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed! - fejezte be a mesét Damanaka. Pingalaka király udvarára mutatott.

- Gondolod, hogy csak én ijedtem meg? Nézd! Mindenkiben benne van a félelem. Hát akkor én hogyne félnék és mondd meg nekem, hogyan legyek bátor?

- Olyan a szolga, mint amilyen az ura. Ne végy te példát róluk, hanem te mutass nekik követni érdemes példát! Szedd össze, Uram, királyom minden bátorságodat! Addig én utánanézek annak a hangnak. Ha jelentésemmel visszatérek majd, bölcsen eldöntheted, hogy s mint cselekedjél! Pingalaka nem akart hinni a fülének.

- Jól hallottam? Te odamerészkedsz?! Damanaka hősies arcot vágott.

- A hű alattvaló nem sajnálja életét, ha királya kedvét keresi! Az állatok királya nagyon meghatódott.

- Menj hát, bátor hősöm! Kísérjen szerencse fölfedező utadon!

Damanaka leborult előtte, majd messze hátrált, mielőtt útnak eredt. Amikor eltűnt, az oroszlánt még nagyobb félelem fogta el. Remegve mondogatta.

- Nem cselekedtem helyesen... a sakál nem lehet őszinte, hiszen apját elkergettem a közelemből... lehet... s mért ne lehetne, hogy bosszút forral ellenem. Itt nem is maradhatok tovább! Még ide vezeti az ismeretlen óriást és együttesen törnek rám! ... másutt kell várakoznom... keresek rejteket...

Ahogy elgondolta, úgy is tett. Udvarát elküldte s ő elbújva az erdő sűrűjében, lesben várakozott. Damanaka eközben odaért, ahol Szandsívaka legelt. Mindjárt felismerte és ekként gondolkozott:

- Hogy került ide? Bár ez most mindegy! Tökéletesen mindegy! Céljaim érdekében felhasználom... Nagy barátságot melengetek közöttük, majd nagy harcot szítok s közben Pingalakát úgy befolyásolom, ahogy akarom. Mert jól tudom én, hogy helyes a szólás:

Szolga beszédére az úr nem nagyon figyel oda.

De ha bajából kimenti, azt mondja: okos szolga.

Ezt mondogatta magában, míg Pingalaka rejtekhelyét szimatolta. Mikor az oroszlán a sakált közeledni látta, úgy tett, mintha cseppet sem lenne izgatott. Damanaka is közömbös arccal járult királya elé s mint az előbb, most is leült.

- Láttad-e az óriást? - kérdezte tőle Pingalaka. A sakál bólintott és az oroszlán tovább faggatta. - Valóban láttad?!

- A király előtt csak igazat szabad szólni!

- Nos, akkor úgy látszik, csakugyan láttad, mert én a királyod vagyok. De mert király vagyok, azt is tudom, hogy az a csodaóriás azért nem bántott téged, mert észre sem vett, olyan kicsi vagy.

Damanaka szerénykedett.

- Eltaláltad, óh, nagyuram! Hatalmas ő, én hitvány vagyok. Ám mégis - ha te is akarod, uram - szolgáddá teszem a hatalmas ismeretlent.

Az oroszlán nagyot sóhajtott, szíve máris könnyebben dobogott. - Elég erős, elég ravasz vagy, ha ezt valóban véghez tudod vinni.

- Ha valakinek esze van, nincs előtte lehetetlen, mert helyes a szólás:

Többet ésszel s nem erővel, ezt mondják az okosok.

Egy kis egér többet tehet, mint százszámra lovasok.

Pingalaka királyi fenségében kiegyenesedett. Kegyesen nézett Damanakára.

- Az óriást békességében hozd elém! Ha ezt békességesen el tudod intézni, diplomata mivoltodról adsz bizonyítványt. A jó diplomatának pedig minisztereim között a helye. Ez a határozatom, te pedig cselekedj!!

Damanaka szemében vörösen csillogott a diadal. Tüstént a bikához osont, észrevétlenül megközelítette és rákiáltott:

- Óh, te balga Bika! Mily vakmerő vagy! Hogy merészelsz egész álló napon át ily durva hangon, ily erősen bömbölni? Pingalaka, az erdők királya megtiltja ezt neked!

Szandsivaka meglepetten nézett a hang irányába. - Kicsoda üzent nekem?!

Damanaka rosszallóan kérdezte.

- Lehet, hogy él a világon, aki Pingalakát, az oroszlánt ne ismerné?! Hát ha eddig nem ismerted, majd a magad kárából okulhatsz! Ott áll, egész felséges udvarával a nagy fügefa alatt! Szandsivaka busa nagy feje bánatosan lehorgadt.

- Úgy látszik, meg kell halmom! - bömbölte fájdalmasan. - Pedig oly szép volt itt az élet! De úgy látom, te jószívű vagy, Beszéld rá uradat és királyodat. hogy tűrjön meg itt és ne bántson.

Damanaka dölyfösen bólintott.

- Úgy látom, életbölcsességet tanultál! Ezt minden valamirevaló teremtménynek tanulnia kell! Tehát várj rám, én jóindulattal vagyok irántad. Megkísérlem, hogy a királyt megengeszteljem. Szandsivaka nagy bánatos szemével bámult a tovaszaladó sakál után és nem bírva fékezni nagy indulatát, hatalmasat bömbölt utána.

Mintha Damanaka vinné a szörnyű erejű hangot, minden visszhangjával együtt a király elé. Feszülten várakozott az udvar s már ismét csatarendben állt.

- Uram, királyom! - lihegte a sakál a nagy futás után -, ha tudnád, mily magas vendége van a birodalmadnak! A magasztos Siva isten küldte ide legelni hátas bikáját! Alig mertem megszólítani. Kérdésemre az felelte, hogy Siva, a magasztos, ezt az erdőt választotta ki nekem, hogy itt kedvemre legeljek, bömböljek és heverjek. Dsamna folyót egész hosszában nekem adta, hogy ahol kedvem tartja, ott oltsam szomjamat! A folyót, az erdőt mindenestül nekem ajándékozta, hogy játsszam, ahol akarok...

Pingalaka király torka ijedtében összeszorult.

- Óh, hogy én erre nem gondoltam! Miként is lehetne, ha nem így?! Fűevő, szelíd bika a magamfajta teremtmények között! Siva akarata és védelme nélkül már rég elpusztult volna itt! Remélem, nem bántottad meg?

- Siva őrizzen tőle! Nagyon óvatos voltam. Úgy gondoltam, ha Siva bikán lovagol, az ő magasságos hitvese, Csandiká, oroszlán hátán száguld át a világon. Azt mondtam tehát, hogy te vagy ez az oroszlán és ezt az erdőt régen-régen Csandiká ajándékozta neked. De nehogy félreértsen és szent haragra gerjedjen, azonnal hozzátettem, ha Siva isten ideküldött, biztosan azért tette, mert tudta, hogy Uram, királyom szívesen látott vendége leszel! Jöjj velem, hozzávezetlek, hogy testvéri szeretetben az időt vele töltsd. Együtt morogjatok, együtt ordítsatok, együtt bömböljetek, ha úgy hozza kedvetek. A bika barátságosan bólintott, de előbb - úgymond - járuljak eléd és határozott ígéretet kérjek tőled, hogy semmi baja nem történhet.

Pingalaka nagyon meghatódott s nagy melle dagadt a büszkeségtől. Kihúzta magát és így szólt:

- Tudós miniszterem vagy! Ennél okosabban akkor sem szólhattál volna, ha az én parancsomat teljesíted, mert szívem szerint beszéltél! Most menj vissza és közöld vele, hogy semmi baj nem érheti erdőmben, hol királyi méltóságom és akaratom számára teljes biztonságot ad. De egyben ő is biztosítsa számomra, hogy személyemet nem kell védenem az ő felgerjedő haragjától. Ha ezt megígéri, azonnal vezesd elém.

Damanaka tisztelettudón meghajolt és visszahátrált a miniszterek és tanácsadók között. Az-tán futásnak lendítette lábait. Szíve úgy kalapált a mellében, majd kiugrott. De nem a fáradtságtól, hanem az örömtől, mert látta, hogy a király bízik benne és tervének első részét sikeresen vitte véghez. Mikor azonban a bikához ért, letörölte arcáról az örömöt, szertartásosan közeledett feléje és így szólt.

- Szandsivaka! Örvendj velem! Uram és királyom megesküdött, hogy nem lesz bántódásod! Azt parancsolta nekem, vezesselek hozzá! Bátran jöhetsz. Az ő szeretete biztonságot jelent számodra. Csak egyet ne feledj. Az én ügyességem és jóindulatom vívta ki számodra a királyi kegyet. Ha velem egyetértésben maradsz, nem jársz rosszul. Miniszteri méltóságom mindenkor erősséget jelent számodra is, mert helyes a szólás:

Bárkinek is vagy a fia, bárki vagy az udvarnál,

Jól vigyázz, mert Dantila is elbukott egy szolgánál.

- Hogy is volt az? - kérdezte Szandsivaka. Damanaka pedig lehasalt a fűre és mesélni kezdett.

forrás és folytatás: http://terebess.hu/keletkultinfo/pancsatantra1.html