Négy évtizede énekli jellegzetes költői-szomorkás dalait, miközben Tarr Béla állandó munkatársa, és mint ilyen, az egyik legismertebb magyar filmzeneszerző. Szerinte a liberális gondolkodásnak egy időre befellegzett, pedig önmagáról azt állítja, hogy liberális, ilsoviniszta és redenta. Miért vitték be a Kádár-korban rendőrök? Mit keresett a HIT Gyülekezetében és a diliházban? Mit vár a hazai politikában? Folytatódik a Napfény íze-sorozatunk. Interjú Víg Mihállyal.

hvg.hu: Kisebb megszakításokkal lassan négy évtizede nyomja ezt a jellegzetes underground zenei vonalat. Közben lecserélődött többször is a közönség, a zenésztársak, a divat, megváltozott a politikai rendszer, betört a digitália, a mobilvilág. Egy Balaton-koncert viszont nagyjából ugyanaz. Az állandóság gyönyörködteti?

Víg Mihály: Szeretek játszani. A színpad egy olyan élmény, ami nagyon hiányozna, ha abbahagynám a föllépéseket. Szokták mondani a színészekről, hogy meggyógyulnak a színpadon, ha betegek. És így ráadásul jobban tudom követni, mi történik körülöttem, így kapok egy csomó visszajelzést. Egy Szűcs Judit-paródiát tudnék itt idézni: „Ne várja senki, hogy nyugdíjba menjek, mint oly sok sztár a fénykora után”. De ezzel nem csak én vagyok így. Müller Péter, Bárdos Ági, Menyhárt Jenő, ef-Zámbó Öcsike, Pajor Tamás, szinte minden régi kolléga fellép időnként.

hvg.hu: A Balaton zenekarról a 80-as években sugárzott valami sajátos szabadságérzés, kívülállóság, és ez már elég volt, hogy kikiáltsák gyanús ellenzéki zenekarnak. Mennyiben más most a megítélésük?

V. M.: Direktben sosem politizáltunk. Néha eljátsszuk Késmárky Marika Nem vagy te Néróvagy az Illés Ne gondold című számát. Szokták mondani, hogy ha valaki művészettel foglalkozik, és kormánypárti, azzal valami nem stimmel. Az „elmúlt nyóc évbe” valahogy nem volt igény ilyen fokú szervilitásra, mint ami mostanában látható, nem volt ennyire divat a politikai lojalitást ilyen nyíltan honorálni. De hát ez van. A Fidesz egyébként ebben sokkal jobb, szórja ki a tízmilliókat a megbízhatónak tartott művészeinek. Ma két részre van felosztva az ország: velünk vagy, vagy ellenünk. Aki nem fideszes, az komcsi. És a legfőbb ellenség, a maroknyi „hőzöngő” balliberális értelmiség. A Demokratában olvastam, hogy Orbán Viktor, hazatérve Azerbajdzsánból, kijelentette, hogy ott jó, mert mindenki beáll a sorba és követi a kormány politikáját. Legkényelmesebb a háromharmad.

hvg.hu: Más most koncertezni, mint a 80-as években?

V. M.: Persze. Szokták mondani, hogy ha nincs valami, ami ellen meg tudod határozni magad, az sokkal nehezebb helyzet, mert mindent szabad. A 90-es években ez a bizonytalanság nagyon jellemző volt. Most valószínűleg megint vannak ellenálló zenekarok, mert megint nagyon bekönyökölt a politika az ablakon.

hvg.hu: És a Balaton is újra ellenálló zenekar lesz?

V. M.: Nem ellenálló vagyok, hanem kívülálló. Szolidaritásra most ebben az országban nem számíthat senki, senki nem bízik senkiben, mindenki ideges, türelmetlen, agresszív. Nem hallatszanak józan hangok, amik ezt a szörnyű közhangulatot csillapítani próbálnák. Én arra számítok, amire sokan mások is: „ki kell inni fenékig”. Jön a Jobbik, aztán attól vagy kijózanodik az ország, vagy nem tudom, mi lesz. Ahogy egy alkoholistának is el kell jutni addig a pontig, hogy ha még egy kortyot iszik, meghal, ha nem iszik, akkor talán fel tud állni. És valószínűleg az MSZP-nek ugyanúgy meg kell szűnnie, mint az SZDSZ-nek és az MDF-nek, mert kifogyott a szufla. Itt valami másnak kell történnie. Talpon a vidéken csak a Jobbik van. A liberális gondolkodásnak egy időre, úgy látszik, befellegzett. Márpedig én azt szoktam magamról mondani, hogy liberális vagyok, ilsoviniszta és redenta.

hvg.hu: Édesapja néprajzkutató volt, otthon két rádió szólt önöknél, a Szabad Európa és a Bartók Rádió. Mindez a beatkorszak idején. Ebből az elegyből keveredett ki a Balaton-hangzás?

V. M.: Nyilván ez mind hatott rám. Elég hamar megtanultam gitározni, észrevettem, hogy könnyen lehet olcsó sikereket aratni ezzel a tudással a házibulikon. Nyilván nagy hatással volt rám, hogy egész gyerekkoromban komoly repertoár szólt apámnál: kortárs zenét, középkori zenét, Bartókot hallgatott. Láttam cigányokat énekelni a lakásunkban. Amikor hazatért a gyűjtőútjairól, például Indiából, iszonyú mennyiségű zenét hozott, az dübörgött naphosszat két szekrényméretű hangfalon. De meghallgatta az Illést is, amire nem mondta, hogy rossz, de annyira azért nem volt oda érte.

hvg.hu: Pedig pont az Illés volt az, aki először bedolgozta a népzenei elemeket a beat zenébe.

V. M.: Igen, és valljuk be, az Illésnek volt egy nagyon komoly korszaka. Ma is érdemes odafigyelni a hangszerelésre. Mindig is jobbnak tartottam, mint az Omegát. Egyébként a hetvenes években leginkább jazzklubokba jártunk. Valószínűleg akkorra az Omega–Illés-hatás leáldozott, A KEX elment, a Syrius is. A progresszivitást a jazzben találtuk meg és persze Cseh Tamásban. Illetve az amatőr színházi mozgalomban. Ezt ráadásul (persze jelentős kivételekkel, mint a Halász Színház, a Kovács István Stúdió, a Probo vagy az Orfeó), az állam is támogatta. Pedig ezek bizonyos szempontból szintén a szabadság szigetei voltak, és sokkal kevésbé szóltak bele ezek produkcióiba, mint a kőszínházi előadásokba. De a kőszínházakban is voltak nem egészen rendszerhű darabok, a filmekről már nem is beszélve. Ebben az időszakban mindenki a sorok között olvasott. Nem kellett direkt a politikai rendszerre támadni, az akkori stupid hatalom már attól is idegbajt kapott, ha valamit nem értett.

hvg.hu: A 80-as évekbeli alternatív zenekarokat sem igen értették.

V. M.: Igen, de akkor már nem üldözték ki az országból, vagy csukták le még az ilyen gyanús elemeket sem. Mindenkinek van egy-két története, hogy bevitték a rendőrségre és ott elbeszélgettek vele, hogy ne feszítsék nagyon túl a húrt, de ennyi.

hvg.hu: Önnek is van?

V. M.: Igen. A lengyel szükségállapot első évfordulóján kimentem Lukin Gáborral és Kis Kovács Zsuzsával Lengyelországba, ahol fényképeztük a tüntetésoszlatást. A képeket aztán egy koncerten levetítettük a Lengyelországban is vannak jó csajok című dalunk közben. Ahogy a koncert után jöttem ki az Ikarus Művelődési Házból, láttam, hogy a kapuban ott áll négy titkosrendőr, és vasvillaszemekkel néz rám. Akkor még hazaengedtek, pár nappal később azonban behívtak.

hvg.hu: Mit történt?

V. M.: Mondták, hogy Lengyelországban milyen nagy nyomor van, itt meg milyen jó. És hogy fogjam be a szám, mert remélik, még akarok fellépni. Leszögezték, hogy a lengyel számot nem játszhatom, és pláne nem vetíthetek olyan képeket. Kérdezték továbbá, hogy voltam-e katona. Mondtam, hogy nem, mert a diliházban voltam. Aztán meg kellett nyugtatni őket, hogy ezzel nem azt akartam mondani, hogy a színpadon nem vagyok az ítélőképességem teljes birtokában. Aztán elengedtek.

hvg.hu: A diliház akkoriban bevett módszere volt a katonaság elkerülésének.

V. M.: Amikor engem akartak besorozni, mindössze 3-5 százalék volt alkalmatlan a katonaságra. De a dilisektől féltek. Nem kellett nagyon rájátszani, az ember egy kicsit érzékenyebbnek mutatkozott, az már elég volt a diliflepnihez. Csak azt nem volt szabad kivárni, hogy megkapd a behívót. De ha a sorozás előtt bármilyen ideggyógyintézeti kezelése volt valakinek, az már elég volt a BHSZ (békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatos) címhez, amit később E betűre cseréltek.

hvg.hu: A rendőrség tehát mondta, hogy ezt a számot ne játsszák. Volt ott azért még egy-két dal, ami szemet szúrhatott, nem?

V. M.: Nem nagyon foglalkoztak ezzel. Éppen a lengyel szükségállapot miatt az MSZMP elhatározta, hogy nem fognak egyenruhában beülni a tévébe. Inkább szépen kihátrálnak a hatalomból, és ezt végül meg is valósították. Ahhoz képest, ami Prágában, az NDK-ban, Romániában volt, itt tényleg nagyon békésen ment ez az átmenet. Részben emiatt is van egy csomó problémánk ma is. A magyaroknak kevesebb okuk volt, hogy elátkozzák az előző rendszert, a legvidámabb barakk melegét. Ezért ment simán az átmenet, és ezért lett Horn Gyula és az MSZP újraválasztva négy év után. Itt mindenki már akkor visszasírta a Kádár-rendszert. Hogy összekeverték Hornt Kádárral, az azért sokat elárul a nép éleslátásáról. APendragon legendában mondják, hogy a walesiek abban közösek a magyarokkal, hogy a rabságot jól bírják, de a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Ezt a 30-as években írta Szerb Antal. Úgy látszik, ma is aktuális.

hvg.hu: Spiró György is azt mondta nemrég a hvg.hu-nak, hogy mi magyarok nem küzdöttünk meg a szabadságunkért, az az ölünkbe hullott 1990-ben. Ezek szerint ön is így gondolja?

V. M.: Igen. Ezt a dolgot a Reagan és a Gorbacsov beszélte meg Reykjavíkban. A magyaroknak ebben semmilyen szerepük nem volt. A döntő többség vígan kollaborált a rendszerrel. Nagyon kevesen mertek nyíltan fellépni ellene. Ugyanakkor könnyű mondani most, hogy ez nem is volt teljesítmény. De bizony benne volt a pakliban, hogy megvadulnak a belügyesek. Végül is mindent tudtak mindenkiről, nem kellett volna túl sok embert lecsukniuk, néhány százat, de lehet, hogy csak ötvenet, és akkor megszűnt volna a nyílt rendszerellenes tevékenység. De nálunk a hetvenes évek végétől nem csuktak le írókat, zenészeket, úgy mint, mondjuk a cseheknél.

hvg.hu: A 80-as években összeforródott az akkori demokratikus ellenzék meg az alternatív zenekarok köre. Megvannak még ezek a kapcsolatok? Vagy a politika kikezdte a barátságokat?

V. M.: Nem, mert már nincsenek azok a legendás helyek, Fiatal Művészek Klubja stb., és házibulik sincsenek, ahol találkozhatnánk. De visszatérve a hajdani ellenzékre, engem leginkább az lep meg, hogy mennyire nincs respektjük azoknak az embereknek, akik kiálltak valamiért. Jól leszidják őket ahelyett, hogy méltányolnák, amit tettek. Ez már a 90-es években is látszott, ha átállt valaki, akkor jó ember volt, ha nem, akkor mehetett a fenébe. Egyébként ez sem új: mondjuk azokat a szociáldemokratákat, akiket a 40-es években üldöztek, üldözték az 50-es években is. Nem nagyon szeretik, ha valakinek van önálló véleménye.

hvg.hu: A Balaton, a Trabant és az Európa Kiadó gyakorlatilag párhuzamosan működött jó ideig.

V. M.: 1979-től 82-ig volt a Balaton első időszaka. Aztán Lukin Gábor hazajött egy év után Amerikából, és akkor megcsinálták Vető Jánossal és Méhes Mariettával a Trabantot. Hamarosan én is beszálltam hozzájuk, akkor egy ideig nem is volt Balaton. Amikor Lukin 1984-85-ben elment, akkor elkezdetem újra a zenekart csinálni. Ekkor az Európa Kiadóval működtünk szorosan együtt. Közös volt a dobosunk (Magyar Péter), a szintis (Másik János) és a gitáros (Dénes József, Dönci) is. Tehát tulajdonképpen háromnegyed részben lefedte egymást a két zenekar, teljesen más programmal. Az a korszak szerintem az Európa Kiadó és a Balaton számára is az egyik legjobb időszak volt.

hvg.hu: 1987-ben pedig újra abbahagyta a zenélést, mivel belépett a HIT Gyülekezetébe. Pajor Tamás (megtéréséig a Neurotic zenekar frontembere – a szerk.) invitálta oda?

V. M.: Igen. Ő mondta, hogy menjek oda. Én pedig odamentem, de a továbbiakban ezért őt már „nem terheli felelősség”. Mondjuk, soha nem gondoltam, hogy nincs isten, vagy legalábbis nem voltam benne biztos. Szerintem van, de ezt magánügynek gondolom. Egy idő után rájöttem, hogy a gyülekezet nekem mégsem tetszik, eljöttem. De hat évig mégsem volt zenekarom, mert a feleségem bennragadt, és nem akartam, hogy a házasságom még zűrösebb legyen. Amikor ő meghalt, akkor kezdtem el újra, részben terápiás céllal, részben, mert már nem volt ellenállás otthon. Ez a 90-es évek közepén történt. Onnantól rendszeresen játszom.

hvg.hu: Július 12-én lesz 15 éves Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmje, s ennek apropóján előadják a film zenéjét az A38 Hajón. Tavaly a Sátántangónak volt évfordulója. Hogy került a filmzene közelébe?

V. M.: A filmesek már a 70-80-as években nagyon progresszív társaság voltak, a Balázs Béla Stúdió, a Budapesti iskola, Bódy Gábor és mások. Ezek a rendezők elég komolyan érdeklődtek a könnyűzene iránt is. Én sem Tarrnak csináltam az első filmzenét, hanem Müller Péternek, Szabó Ildikónak és Szirtes Andrásnak. Tarr Bélával egy barátom révén ismerkedtem meg. Hallotta az egyik kazettámat, és felkért az Őszi almanach című filmjéhez. Ezután már együtt dolgoztunk. Engem egyébként mindig is nagyon érdekeltek például a vonósnégyesek. Nem akartam csak könnyűzenész lenni. Most is csinálok egy csomó új zenét, sok filmzenét írok, csak most nem magyaroknak, hanem külföldi rendezőknek. Legutóbb egy török filmhez, most egy amerikai dokumentumfilmhez csináltam zenét. De svájci, kanadai főiskolások is felkértek filmzeneírásra. Tarr miatt megtalálnak az interneten.

hvg.hu: Az utolsó lemeze, A fény közepe a sötétség alagútjában a 90-es évek közepén jelent meg. Mikor lesznek – a filmzenék mellett – új Balaton-dalok?

V. M.: Csak akkor írok új dalokat, ha valami eszembe jut, szemben Karinthy kínai költőjével, aki akkor hagyta abba a versírást, amikor eszébe jutott valami. Csak azért, mert 2015-öt írunk, és az idei CD még nem jelent meg, nem kezdek bele. Van egyébként 5-6 új dalunk, a koncerteken szoktuk is játszani. A zenészeim is több zenekarban játszanak, nehéz összehozni egy komoly próbafolyamatot. Nincs időnk rá, mert ha dolgoznánk, nem tudnánk miből megélni. Azon is gondolkodom, hogy mivel lemezt már egyáltalán nem érdemes csinálni, inkább képeket kellene felvenni a dalokhoz és felpakolni a YouTube-ra. Ma már egy mobiltelefonnal mindez megoldható