– Egyszer a neves rendezőt, Krzysztof Kieslowskit idézte, aki szerint az igazi pokol a film elkészülte után kezdődik. Az Állampolgárt tavaly novemberben mutatták be hazájában, pokoli volt a fogadtatása vagy kíméletesek voltak önnel a kritikusok és a nézők?
– Számomra ez nem pokolnak, inkább csak nehéz feladatnak bizonyult. Krzysztof fáradtnak érezte magát, amikor ezt nyilatkozta, de az az igazság, hogy alapvetően is egyfolytában az volt. Mert egyébként miben is áll az én munkám, vagyis a rendező munkája? Először is a film kitalálásából, elkészítéséből, aztán pedig jöhet a promóció. De összességében ez az utolsó állomás már tele van örömmel. Itt, Budapesten például megállított egy kedves idős lengyel hölgy, és olyan szépeket mondott a filmről meg a fiamról, hogy öröm volt hallgatni.

– Manapság több történelmi témájú film is megkapta önöknél a lengyelellenes jelzőt. Ön, aki intézménynek számít hazájában, nem félt kitenni magát egy ilyen esetleges támadásnak?
– Bizony féltem az ilyen hangoktól. Ismerve a nálunk folyó politikai vitákat és hangulatot, már előre készültem arra, hogyan fogom magamat megvédeni, előre gyártottam a válaszokat és az érveket. De most már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy a közönség megmentett ettől engem. Már nagyjából félmillió néző váltott jegyet a filmemre, ami meglepő, ha azt vesszük, hogy ez egy szerzői film, ami nem annyira könnyed és egyértelmű szórakozást kínál. És ez erőt ad nekem, segít abban, hogy figyelmen kívül hagyjam azokat a hangokat, akik azért bántják az Állampolgárt, mert nem képesek elviselni a kritikus véleményeket. A közönség valószínűleg azért nem reagál ilyen túlérzékenyen, mert ez mégiscsak egy komédia. Mi lengyelek hajlamosak vagyunk túl komolyan venni a dolgokat. Ugyanakkor nagyon jó humorérzékünk van, csak sajnos nem a minket érintő témákkal kapcsolatban. Ez a film viszont azt sugallja: hát igen, ilyen hibáink, hátrányaink és komplexusaink vannak, de a lengyel humor képes ezt feldolgozni. Úgy, ahogy ezt például a csehek olyan sikeresen művelik, de említhetném az olaszokat is. Egyelőre úgy tűnik, a közönség hálás ezért, és együtt nevetnek azon, milyen abszurd volt az életünk a kommunizmus alatt.

– Főszereplője kiskamaszként tapasztalja meg a nagy szerelmet. Ám a történelem közbeszól: a hatvanas évekbeli kommunista pártvezetés antiszemita uszítása miatt a fiú és a zsidó lány útjai elválnak. A filmet nézve az volt a benyomásom, hogy ez a szál nemcsak a sokszorosan terhelt zsidó–lengyel viszonyról szól, de az ország kétarcúságát is bemutatja: az érzékeny, artisztikus, és a hazafias, de türelmetlenebb Lengyelország létezését. Jól gondolom?
– Ez az én nagyon személyes történetem. Az első szerelmem egy olyan lány volt, akivel együtt mondtam verseket a zsidó kultúrát népszerűsítő egyesületben. Őszintén mondom, hogy fogalmam sem volt akkor arról, hogy ő zsidó. Együtt gyerekeskedtünk, vele éltem át az első csók élményét, aztán elváltak az útjaink. 1968-ban, amikor az akkori lengyel pártvezér, Wladyslaw Gomulka támadást intézett a megmaradt lengyelországi zsidóság ellen, már egyetemre jártam. Egyszer csak arról értesültem, hogy a lány elutazott. Kérdeztem, hogy miért? És csak ekkor tudtam meg az igazságot. Ez az abszurditás jutott az én nemzedékemnek. Krakkó Podgórze nevű negyedében laktam, és a villamossal mindig a kihalt zsidónegyeden át vezetett az utam, ahol csak gyanús figurák lézengtek. Ezért is próbálom a filmemben is azt a kérdést kutatni, honnan jött az én nemzedékem antiszemitizmusa, amikor szinte soha nem találkoztunk zsidókkal?

Fotó: Végh László

 

– És megtalálta a választ?
– Nem biztos, de azt bemutatom a filmemben, hogy milyen hatással volt erre az előítéletes hozzáállásra a családi vagy az iskolai neveltetésnek, és hogy mennyire fontos lenne, hogy az én nemzedékem végre magáévá tegye a toleranciát. De ez a történetszál még ennél is bonyolultabb. A filmben szerepel egy idézet Isaac Bashevis Singer egyik gyerekeknek írt könyvéből, aminek a hangoskönyv változatát annak idején én mondtam fel. Ebből a könyvből a gyerekek többek között azt tanulhatják meg, hogy bár a zsidók szegénységben élnek, de közben komoly értékek között – ide sorolhatók az Ószövetség, a Tóra, az ünnepek és tradíciók. Ugyanakkor a könyvben időnként felbukkannak lengyel nevek is. Ezek rendszerint tolvajok, banditák, sötét praktikák gyakorlói vagy éppen félig ördögi szerzetek. Ezért van aztán, hogy a filmemben is a zsidó boltos ilyen szavakkal minősíti azokat a gyerekeket, akik lopnak tőle. Ezt az elfogultságot is szerettem volna bemutatni, hogy nem minden fekete-fehér, hogy az sem igaz, hogy csak az antiszemitizmus létezik, de nincs előítélet időnként a másik oldalon is. Maga Singer is érdekes ebből a szempontból, aki Varsóban nőtt fel. Olvasva a regényeit, főleg az utolsókat, érdekes látni, hogy azokban szinte semmi sem jelenik meg a háború előtti Lengyelország irodalmi vagy színházi életéről, holott az a lengyel kultúra egyik csúcsidőszaka volt, ám neki láthatóan semmilyen kapcsolata nem volt ezzel. És azt is be akartam mutatni, hogy bár mindkét oldalon megvolt a másik féllel szembeni előítélet, a gyerekek, akik csak az első csók élményére vágynak, ezen könnyen lépnek túl.

– Bőven jut a kritikából és a gúnyból a filmjében a kommunistáknak, de valójában az egyházzal, sőt, még a Szolidaritással sem bánik mindig kesztyűs kézzel. Nincs ezek szerint a huszadik századi lengyel történelemnek olyan epizódja, szereplője, amivel vagy akivel maradéktalanul tud azonosulni?
– Én másként látom, mint ő, de a filmem hőse számára az a legtisztább öröm és felismerés, hogy mindent túl tudott élni. De számomra is felemelő, tiszta érzés, hogy annyi minden után, ami történt, itt tudunk ülni és beszélgetni, mint két szabad ország polgára. Ez méltó megkoronázása mindannak, amin az én nemzedékem keresztülment. És ezt nem láttuk előre. Ahogy a filmem hőse sem, aki még 1984-ben is azt magyarázza, hogy a berlini falat sosem fogjuk tudni ledönteni. És akkor ezt én is így gondoltam. Éppen ezért, amikor 1989-ben nyert a választásokon a Szolidaritás, az hatalmas örömöt váltott ki. Persze a filmnek az a része, ami az utóbbi bő két évtizedet mutatja be, már nem ennyire derűs, és azt hiszem, ennek okát itt, Magyarországon nem is kell különösebben magyarázni. És hát nincs mit szépíteni ezen, az én nemzedékem ebben az új rendszerben sok szempontból feledésre lett ítélve. Nem sikerült elkapni a fonalat, nem sikerült lendületesen újrakezdeni. Persze van egy kisebbség, amely továbbra is halad előre közülünk, de ebben a korban már nehéz alkalmazkodni az új helyzetekhez.

 

 

– A filmben van egy jelenet, ami szinte minden lengyel számára ismert, de a magyarok számára kevésbé, és jól mutatja, milyen más volt ott az emberek viszonya a rendszerváltáshoz, a kommunizmus bukásához.
– Igen, ezt a jelenetet egy külföldinek nehezebb megértenie. Az 1989 június 4-én lezajlott választások után az egyik legismertebb színésznőnkkel, Joanna Szczepkowskával zajlott egy beszélgetés szakmai kérdésekről a televízióban, fő műsoridőben. Ám a beszélgetés nem az előzetes várakozásoknak megfelelően haladt, miután ő egyszer csak azt kérdezte a riportertől: bocsánat, szabad lenne mondanom valamit? Az újságírónő nem ellenkezett, erre Szczepkowska belenézett a kamerába és azt mondta: hölgyeim és uraim, 1989. június 4-én véget ért Lengyelországban a kommunizmus. És az a mondat olyan szimbólummá vált, amit nálunk mindenki ismer. Persze a filmben nemcsak ezt akartam megmutatni, hanem azt is, hogy mennyire eltérően reagáltak erre az emberek, a főszereplő anyja például csak annyit mond Szczepkowskát nézve: igazi szláv szépség!

– Egy nagyon személyes kérdéssel hozakodok elő. Hazájában közismert tény, hogy súlyos betegségen esett át, és a közben átélt élményeiről naplót is írt. Ez a napló megjelent könyv és hangoskönyv formájában is. Miért érezte azt, hogy ezt a küzdelmet mások elé kell tárnia?
– Valójában ez egy véletlennek volt köszönhető. Ahogy megbetegedtem és kórházba kerültem, meglehetősen elszigeteltté váltam. Egyrészt a betegség miatt is el kellett különíteni, de másrészt a média kitartó érdeklődése miatt is szükség volt erre. Folyamatos támadásnak volt kitéve a kórház. A lesifotósok valahogy csak bejutottak és felmásztak az ablakom előtti fára, lefizettek kórházi dolgozókat. A televízióban a legsúlyosabb állapotomban készült interjút adták le. Azt hittem, ezzel vége, és hogy végre önmagammal foglalkozhatok. De ez az interjú akkora hatást váltott ki Lengyelországban, főleg a szintén komoly betegséggel küzdők körében, hogy ráébredtem: elképzelhető, hogy továbbra is érdemes lenne mások számára megmutatni a saját küzdelmemet, hátha ezzel segítek. És a családom javaslatára belefogtam ebbe, és azóta is ez a legfontosabb küldetés az életemben: járni a kórházakat. Beszélni a betegekkel. Gyakran maguk az orvosok kérnek meg erre, mert szerintük közös nyelvet beszélek a pácienseikkel. Ez az új szerepem. Úgyhogy nem eshetek vissza a betegségbe, mert az komoly károkat okozna Lengyelországnak. Nem vagyok persze pszichológus, de nem mondhatok nemet. Találkoztam például egy pár éves kislánnyal közvetlenül a tüdőműtétje után, aki persze a Shrekből ismert, mint a Szamár szinkronhangját. Arra kérlelt, hogy beszéljek úgy, mint ez a szereplő. Elkezdtem ezen a hangon beszélni, és láttam, hogy szegényke nem tud nevetni a fájdalomtól. Mondtam is gyorsan neki, hogy abbahagyom inkább, hiszen látom, hogy fáj neki. De ő csak kérlelt, hogy beszéljek, még a fájdalmat is vállalta, csak hogy hallhassa Szamárt. Hát így zajlik az én mostani életem. Egy orvos azt mondta nekem: kötelezem azokat a betegeimet, akik már nem akarnak élni, hogy az ön könyvét elolvassák azzal a megjegyzéssel, hogy az az úr, aki ezt a könyvet írta, kétszer olyan beteg volt. És szerinte ez a terápia működik.