Prohászka Ottokár éltető kovásza volt lelki-szellemi erjedésünknek

2015. június 09.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Éltető kovásza bizony, éspedig egy olyan korszakban, ami kísértetiesen emlékeztet a maira. Hiszen hányan mondják legyintve máig, hogy nincs is Isten, pláne, ha bajba kerülnek. Ezért ha valamikor, akkor hát ilyenkor kellenek a Prohászka Ottokárok.

Prohászka 1882-től huszonkét éven át volt teológiai tanár a Magyar Sionon, Esztergomban. Már ekkor észrevette, hogy a liberalizmus mennyire kikezdte az emberek lelkét, legfőképpen azzal, hogy azt akarta elhitetni velük mindenáron, hogy nincs Isten. De mivel indokolták ezt? 

Néhai méltán népszerű ifjúságnevelőnk, Tomka Ágoston jezsuita atya (1946-ban a kommunisták által indexre tett) ifjúsági regényében (A viszokai hős fiúk, 1938) bemutatja ezt, amikor idézi a fiúk lelkét-szellemét „megdolgozni” mindenre kész „moszkvai ember”-t, a kommunista agitátort:

„A „moszkvai ember” arról beszélt, hogy nincsen Isten. A tudomány, magyarázta, már régen bebizonyította ezt. Isten, mondotta, képtelenség. Ha volna Isten, már régen meg kellett volna őt találni, mert a legnagyobb távcsövekkel 150 millió fényév távolságra is át meg átkutatták az eget, de Istennek még sehol nyomára nem akadtak. Azután Kant és Lapaz – gondoltam magamban ez a „tudós” alighanem Laplace-t érti – azt is bebizonyították, hogy az egész világ magától lett, úgy sűrűsödött ködből össze. Nem volt tehát teremtés, nincsen tehát teremtő. A papok is tudják mindezt, de nem engedik az embereket ennek ismeretére eljutni, mert féltik a hatalmukat. Azután azt magyarázta a moszkvai ember, hogy a gyermekeiket hogyan tegyék hitetlenné. Először is ne engedjék meg nekik, hogy azt a sok butaságot, amit a hittan órán hallanak, megtanulják. Azután pedig bizonyítsák be gyermekeiknek, hogy nincsen Isten. Azt is elmondotta, hogyan. Ne adjanak gyermekeiknek egy napig enni, mondotta, amikor pedig enni kérnek, utasítsák őket, hogy Istentől kérjenek és mondassék el velük a Mi Atyánkat. Azután mutassanak rá, hogy hiába kérték a mennyei Atyát, hogy mindennapi kenyerüket adja meg nekik ma, nem kaptak semmit. Azért nem kaptak semmit, mert nincsen Isten. Ha volna Isten, nem hagyná hogy az, aki tőle kér, éhezzen. Azután szólítsák fel gyermeküket, hogy szüleitől kérjen és miután szépen kért, adjanak neki. Látod – mondják azután –, Isten nem adott neked kenyeret, mert Isten nincsen, én adtam, mert én vagyok. Istent csak a papok találták ki.”

Nálunk már az 1890-es években is így „érveltek” a liberális és szocialista-szociáldemokrata agitátorok, aminek sokan be is dőltek. Prohászka vállaira éppen ezért óriási felelősség nehezedett. Ki kellett emelnie a néptömegeket a fentebbi koponyazsugorító ateista szólamok mocsarából. Közérthető, egyszerű nyelven kellett rádöbbentenie őket a legelemibb igazságra, Isten létének belátására. Ami miatt ugyanakkor nemcsak az efféle agitátorok szólták meg. Bangha Bélajezsuita atya ezt írta erről (Világhódító kereszténység, 1940):

„Sokan akkoriban rossz katolikusként vádolták Prohászkát s gyakran hangzott a bíráló szó, hogy amit a szószéken mond, azt nagy részben akár egy protestáns vagy zsidó szószéken is elmondhatta volna. De Prohászka nagyon jól tudta, mit csinál; tudta, hogy félrenevelt hallgatósága a teljes igazságot akkor még nem viselte volna el s okos alkalmazkodással egyelőre beérte azzal, hogy olyan igazságokat hangoztatott s olyan formában, amelyeket a hittől, igazságtól messze eltávolodott kor is megérthetett.”

Ebbeli működése végül is meghozta az eredményt, hiszen, folytatja Bangha, amíg „Prohászka előtt divat volt a pappal s Egyházzal szóba sem állni, viszont Prohászka óta divat lett az Egyház és a templomi szószék”. De álljon itt erről még paptársa, Izsóf Alajos megrendítő vallomása(Zászlónk, 1913. január 15.):

»Két ifjú beszélget az esztergomi szeminárium egyik csendes termében. Egy előadás az Isten lényegéről iszonyúan fölkavarta különben nyugodt kedélyüket.

– Barátom, ezek szédültes dolgok. Mondom neked, fogalmam se volt, hogy így lehet gondolkodni az istenségről. Micsoda kilátások, micsoda mélységek, mekkora birodalma a gondolatoknak, érzéseknek! Te, én eddig mintha nem is éltem volna. Hisz csak most látom, minő roppant nagy a világ és minő mérhetetlen az Isten és ki vagyok én? – És föl-alá járva, forró homlokát tenyerével próbálta hűtögetni.

A másik talán nem is figyelt társa szavaira, mereven maga elé szögezte tekintetét, azután mintha csak magának mondana valamit, sóhajtva szakadt föl belőle a szó:

– Micsoda ész! Istenem, micsoda ész! Minő boldog lehet az, akinek ilyen gondolatai vannak! Szeretnék beletekinteni ennek az embernek a koponyájába. Hogyan nézi ő a dolgokat? Mit láthat ott, ahol mi semmit se látunk?!...

Utána kutatva, mi izgatta föl ezeket az ifjakat ennyire, nem nehéz rátalálnunk az okra. Az esztergomi szeminárium annáleszei [évkönyvei – Ifj. T. L.] elárulják, hogy akkor a theológiai katedrán Prohászka Ottokár ült és ő tartotta előadásait az istenségről és az a koponya, melybe a sóhajtozó ifjú annyira szeretett volna beletekinteni, az ő koponyája volt. Az annáleszek azt is megsejtetik, hogy akkoron Esztergomban, a Szent hegy tövében nagy erjedés volt folyamatban az ifjú leviták világában. És az éltető kovásza ennek az erjedésnek Prohászka Ottokár volt. Simor prímás tette őt oda a szellem erjesztőjének. És ha az ősz főpap maga nem érhette is meg, az, amit szándékolt, hatalmasan bevált – új élet kezdődött az esztergomi szemináriumban, a papságra készülő ifjúságban. És most is fönn áll Prohászka Ottokár a katedrán és előadást tart és szól:

„Harmóniára van szükségünk Isten és ember között, ember és világ, lélek és természet, tudás és hit, kis végességek és végtelen igények között. Ezeket a harmóniákat hirdetem. Nincs sok belőlük. Szellemi világunk inkább lázadó, mint imádkozó kedvében van. A világ, a természet, az ösztönös, küzdelmes élet úgy mered a szellem felé, mint a nyers kő a művész elé s formát, mértéket, harmóniát kér tőle. De oly kevés az életművész. Így azután szakadás van hit és tudás, szív és ész, külvilág és belvilág, psziché és füzis [lét – Ifj. T. L.] közt és harmóniák helyett siralom tölti be a lelket. Ily körülmények között átérezzük, hogy mily nagy jó, mily kimondhatatlan áldás az ész és szív, a hit és tudás harmóniájára nevelni s Istenhez közelebb hozni az embert s rásegíteni őt arra, hogy az élet örvényei fölött is harmonikus, dalos lelke legyen, hacsak olyan is, mint a csízé a szakadék fölött!”«

Olvassuk hát ma is buzgón Prohászkát, hogy lelkünket a „magasságok felé” emeljük, magához Istenhez, legyen evilági létünk bármennyire is „lefelé húzó”!