Magyar sikert így még nem söpörtek a szőnyeg alá

Az utóbbi években a régió élvonalába került a magyar kortárs tánc, melyet azonban a konstans nemzetközi jelenlét és díjeső ellenére is szinte teljes közöny övez az anyaországban. A Trafóban debütált Nyúzzatok meg! társulata – bár a svéd Aerowaves fesztiválon való szereplésnek köszönhetően nem győz eleget tenni a beérkező nyugati felkérésnek –  a kétes hazai viszonyok miatt felemás sikerként könyveli el a darab látványos felfutását.

Közönséges sztereotípiák

“Kétségtelen, hogy a kortárs tánc valamilyen szinten a kultúra részévé vált, kivájta magának a művészeten belüli helyét, ám a táncon belül már sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen pozicionálni a műfajt” - magyarázza a Nyúzzatok meg! csapatából ismerős Molnár Csaba, miért nem tudja még mindig megemészteni a magyar tömegközönség a műfajt. A táncos-koreográfus szerint a kortárs tánc egyfajta közönségnevelést igényel, amelyben viszont nem állunk a helyzet magaslatán.

“Tőlünk nyugatabbra az ilyen típusú befogadásra ösztönzés már az iskolarendszer része, általános-, középiskolában elkezdődik” - mesél Molnár, elárulva, bár a metódus Magyarországon sem ismeretlen, a feladat az iskolák helyett az értelemszerűen lényegesen kisebb tömegeket megszólítani tudó társulatokra hárul. “A Hodworks vagy a Tünet együttes próbálkozik efféle tudatos marketinggel, ám ez még igen csak gyerekcipőben jár, nem lehet tudni mikor lesz konkrét eredménye.”

A Nyúzzatok meg! színpadra álíltásában szintén döntő szerepet játszó Vadas Zsófia Tamara szerint a magyar közönség alapvetően sztereotípiákra épít. “Ha táncról beszélünk, akkor itt a nagy többségnek még mindig a balett meg a néptánc ugrik be. Ez a kép, pedig alapjaiban határozza meg az igényrendszert és az elvárást, milyennek is kell lennie egy valamirevaló táncelőadásnak. Van a tüllszoknya, meg a csujjogatás, a kortárs tánc meg leragad a szürkezónában, hogy ja, az olyan modern, olyan érzelemkifejezős valami” - tette hozzá.

Molnár szerint a kortárs tánc kalapjába a konceptuális előadásoktól kezdve a performatív projektekig gyakorlatilag minden belefér, így az értelmezési zavarokért részben a műfajon belüli címkézési kaotika is felelős: “Az, hogy a mozgás, a színjátszás és a vizuális kultúra határmezsgyéjén mozgunk ahhoz vezet, hogy simán belefuthatunk olyan táncnak hirdetett előadásba is, amelyben egyetlen mozdulat sincs.”

A monopólium rossz oldalán

A kortárs táncban azonban – más művészeti területekről eltérően – nehezen beszélhetünk nyugati-keleti differenciáról, a műfaj fejlődési stádiumai gyakorlatilag országonként eltérőek. “Bár miközben, mondjuk a holland tánckultúra jócskán meghaladja a magyart, Amerikában például teljesen más a szemlélet, szinte el vannak maradva az itteni alkotókhoz képest” – állítja Vadas hozzátéve, még ha az emberanyag adott is, a megfelelő képzés, intézmény hiánya csírájában fojthatja el a tánckultúra forradalmát. Igaz, amíg például Romániában kizárólag klasszikus táncintézmények vannak, a magyar terepen egyedülinek számító budapesti Kortárs Táncművészeti Főiskola egyből külföldi ugródeszkaként is funkcionál a fiatal alkotók számára.

“A legtöbben nem feltétlen a nagyobb közönségért vagy a több pénzért mennek ki, hanem egész egyszerűen a műfajra irányuló lényegesen nagyobb figyelem miatt” – mondja Molnár, aki szerint ez a megbecsülés nem forintosítható.“Az egész történet a szocializmusban vált ketté, mikor a balett és a néptánc elismert, társadalmilag elfogadott tánc és művészeti ág lett, míg a kísérleti projekteket visszataszították az undergroundba, ahonnan a hetvenes években kezdtek csak el kikászálódni” – állítja Vadas megjegyezve, a kategóriák közt nem hogy az átjárás, de a párbeszéd sem jellemző.

“Örök kérdés, hogy milyen szinten lehet mainstream a kortárs tánc” – vélekedik Molnár, hozzátéve, hogy itthon még a közönséghez eljutni sem egyszerű feladat, a műfajnak így olyan platformokra lenne szüksége, melyek egyelőre még nem adottak Magyarországon. “Nem kell messzire menni, Bécsben egy Vígszínház méretű teátrumba az ottani kommunikációnak köszönhetően még a helyi nyugdíjasok is ugyanúgy eljárnak egy-egy táncelőadásra, egyszerűen azért, mert kíváncsiak és nem tekintenek feltétlen szentségtörésként arra, ami új” – hasonlítja össze a nyugati-és hazai metódust Vadas, aki szerint bár Budapesten adott a Trafó, mint a kortárs mozgásművészet afféle gyűjtőhelye, ám egyéb teátrumok híján rengeteg irányzat így sem jut el az országba.

“A Trafó nagyon bőségesen merít a nemzetközi kortárstáncból, de vannak olyan avantgárd előadások, melyek még ez a stáb sem rakhat programba, egyszerűen azért, mert a piacról élvén nem engedheti meg magának, hogy ne fogyjon elég jegy. Ha lenne egy kiépült befogadórendszer és nem egyetlen helyszínen kellene mindent megvalósítani, jócskán prosperálóbb lehetne a közeg” – mondja Molnár, aki szerint ez nem feltétlen jelent nulláról építkezést, amennyiben a már meglévő teátrumok hajlandóak lennének nyitni az új vonulatok és előadók irányába.

Aranykoron innen s túl

Egy nem vagy csak részben elismert művészeti ág pedig hiába számít állami mankóra, a klasszikus-és kortárs tánc közti financiális különbségeken zongorázni lehet. “A mai magyar támogatási struktúra nem teszi lehetővé, hogy egy társulat hosszú távon, a tagjainak megélhetést biztosítva működhessen, a berögzült módszer ezért az, hogy egy együttes egy adott projekt köré, kizárólag annak idejére áll össze” – állítja Molnár, aki szerint annak, hogy mindenki szabadúszóként szocializálódott megvannak a maga előnyei is. “Az ember mindig keresi a kihívást, az új távlatokat, melyeket egy együttes bebetonozott tagjaként jóval nehezebb meglátni.”

Molnár meggyőződése, hogy ez a rendszer is élhetőbb lenne a külföldön már évtizedek óta jól működő háttérinfrastruktúrával: “A kommunizmus alatt nem volt jelentősége a piaci alapú versengésnek, az állam biztosította a működéshez szükséges összeget, most viszont ez az elkényelmesedés visszaüt: nem a művész feladata, hogy eladja a művét, ám mivel nálunk a legtöbb esetben az alkotó és közönsége között nincs közvetítő, nincs menedzsment, az embernek mindent egyedül kell csinálnia”. Ez szinte azt jelenti, mi varrjuk a jelmezeinket és mi plakátozunk az előadások előtt is – fűzi hozzá Vadas.

Kitöréssel persze mindenki próbálkozik, ám eredmények ide, eredmények oda, csak nem akarnak megnyílni azok a bizonyos csapok. “Szokás szerint idén is pályáztunk az NKA-nál belföldi és külföldi forgalmazásra és szokás szerint idén sem kaptunk semmit. Mintha odafent nem is vennék tudomásul, hogy ez a műfaj igenis szeretne életben maradni.”Pedig abban Molnár is egyetért, az időzítés épp ideális lenne a mentalitásváltásra: “A kényszerű anyagi megoldások ellenére is nagyon erős most a mezőny a magyar kortárs táncban. Előfordulhat, hogy a piac idővel stabilizálódik, ám akkor lehet, már túl leszünk az aranykoron. Nem ez lenne az első eset, hogy a piaci fefutás lecsúszik az alkotói csúcspontról.”