Nekünk Mohács kell?

Szigethy Gábor előszava

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

Ady Endre

Történelmünk válságos pillanataiban, hajnalban, alkonyatkor, mint templomtoronyban a harang, megkondul Mohács emlékezete.

Harangok sokféleképpen zúgnak: nagymisére, vecsernyére, temetésre, feltámadásra. Széchenyi István 1830-ban a Hitel utolsó mondatával feltámadásra kongatott, Magyarország volt – mondták addig, a gróf hinni akarta: lesz! És lett, mert akarta, mert cselekedett. A Stádium előszavában megfogalmazta, tudta: a feladatokat „mindenek előtt tökéletes világosságra kell – vagy legalább kellene hozni, míg arrul lehet vagy lehetne szólni, mily módokhoz kelljen tehát nyúlni egy szép, bátorságos és dicső jövendő-készítésre; mert ha úgy is jól van minden, és semmi konvulzióktul vagy elnyomatástul félnünk nem kell, akkor maradjunk a réginél; ha Mohácsnál valóban meghalt már nemzetünk, akkor feküdjünk mi is szép elszánással (!) – melyhez egyébiránt semmi sem kell, mint apátia, vis inertiae és restség – nemzeti sírgödrünkbe; s ha igaz, hogy valami más tart fogva, akkor görbedezzünk tovább láncaink alatt....”

Széchenyi nem akart láncok alatt görbedni, láncok vájta sebeit nyalogatni sem kívánta. Azon gondolkodott, miképpen kellene kibújni a ránk tekeredett láncokból, ha széttörni azokat nem tudjuk, nem lehet.

Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács – sírtak a magyarok.

Fenébe a siránkozással, önimádással, lelkünket ajnározó sajnálkozással, temetéssel, gyásszal – vallotta, hirdette gr Széchenyi István –, siránkozás helyett cselekedjünk. Amit lehet, amíg lehet!

Egy ifjú erdélyi magyar arisztokrata, báró Kemény Zsigmond olvasta a Stádiumot. Hallgatta a harangzúgást, feltámadásunk esélyeit mérlegelte. Értette Széchenyi szavait. A mohácsi veszedelem okairól kezdett gondolkodni. 1838-ban megjelent tanulmánya látszatra történettudományi urunk eredeti források tanulmányozása után Kemény Zsigmond hazánk történetének harminchat évét beszéli el, azárnyék királyok, Ulászló és Lajos országvesztő tehetetlenségét elemzi, feltárja a „főnökök”, azaz a hatalomra éhes főnemesek, birtokosok s a királypárt, a hatalombirtokló országnagy nyílt vitáit, titkos szövetségeit, kalandos összeesküvésekben kiagyalt fondorlatos terveit, elmeséli galád tetteiket, mert számukra soha nem országdolga fontos, mindig csak össze szövetkező, összeesküvő, hatalomra törő, hatalombitorló kapzsiságuk, önös érdekük. A birtokszerzés, hatalomgyarapítás mocskos, de boldogító öröme elvakítja a hat urasok tekintetét. Gazdagodnak, s közben sorvad, pusztul az ország. Égnek az országhatárok, délről a török, nyugatról a Habsburg készül hazánkból a maga részét kikanyarítani.

Vakulsz, magyar, ha pénzzel tele a zsebed?

Kemény Zsigmond írásában nem említi Dózsa György nevét, a vérbe fojtott parasztmozgalomról nem beszél. Meggyalázott nemesasszonyokról, felnyársalt nemesurakról, lángba borult nemesi portákról sem szól; a tüzes trónon megégetett székely szellemét nem idézi meg. Nem említi a korabeli Európa külpolitikai sakkjátszmáit, amelyekben legfeljebb ha gyalogként vették számításba a magyar nemeseket, s királyunk sem volt több bármikor lecserélhető figuránál. Nem elemzi Kemény a török megnövekvő politikai tekintélyét, lenyűgöző katonai erejét; az átrendeződő politikai szövetségek képlékeny hadrendje, amely hadrendből Magyarország mint érdektelen szövetséges rendre kihull, említetlen marad.

A mohácsi veszedelem okairól töprengve Kemény Zsigmond csak néhány lapot szentel a rettenetes nap eseményeinek, s bár kínálkozó szépírói lehetőség nagy hatású tablót festeni a halottak borította, vértől csatakos csatatérről – a Mohácsnál történteket Kemény csupán néhány szikár mondatban mondja el.

A csata: utolsó epizód; egy rettenetes színjáték vércafatos végjátéka.

Ha egy mindenéből kiforgatott, tönkretett, megalázott ember végső kétségbeesésében a Dunába öli magát, felesleges ostobaság hosszan arról beszélni: a szerencsétlenül járt halálát a víz okozta!

Kétségtelen: Kemény Zsigmond a történelmi eseményeknek csupán egyetlen oldalát világítja meg. Belső pártharcok, kormány és ellenzéke közötti véres viszályok, hatalmasok önérdekű torzsalkodása, a királyi hatalom elherdálása, helyi zsarnokok kiskirálykodása, egyet nem értés, széthúzás – erről s részletesen csak erről ír.

Mert Kemény Zsigmond nem történész, műve nem történettudományi munka. Ezért, hogy forrásokat nem említ, s nem tartja fontosnak a mohácsi csatavesztést megelőző három és fél évtized minden eseményét lajstromba venni, feltérképezni. Kemény Zsigmond író és politikus: ami hazájában a XIX. század negyedik évtizedében történik, az foglalkoztatja.

Mohács olyan harang, amelyet ha megkongatnak, mindenki odafigyel.

Sokféleképpen lehet harangozni.

A mohácsi veszedelem okairól értekezik, de kora polgárainak húzza a harangot az ifjú erdélyi arisztokrata; a Nemzeti Társalkodó 1838 tavaszán megjelent számait aki fellapozta, s elolvasta művét, nem történelmünkről tudott meg tudományos újdonságokat. Politikai röpiratot tartott kezében: korának gondjai villanhattak eszébe, amíg a történelmi elbeszélés végére ért.

Igen ám, csak ha Kemény dolgozata történeti munka, akkor minden olvasója emelt fővel, szemében könnyel egyetért s egyetérthet a benne foglaltakkal, hisz nem Kemény Zsigmond az első, aki azt állítja: a nemesség önös érdekű széthúzása, egyet nem értő, önző marakodása volt legfőbb oka annak, hogy Mohácsnál nem tudtuk megállítani a török hadak özönlését, s képtelenek voltunk visszaparancsolni határainkról Szulejmán hadát. Nem Kemény az első, aki ezt mondja, de határozottan, egyértelműen mondja. Egyszerű igazság, tankönyvszagú, megtanulható.

Ha viszont Kemény írását politikai röpiratként olvassuk, ha kissé nehézkes mondatszerkezetei, archaikus gondolatfűzése mögött a jelenvaló, a saját korához szóló gondolatot érzékeljük, ha megsejtjük, érezzük az írást belülről fűtő politikus indulatot, akkor már nem olyan könnyű s nem oly boldogítóan egyszerű egyetérteni az ifjú báró történeti elemzésével, politikus következtetéseivel. Mert akkor nem lehet látványosan szomorú közös fejcsóválással tudomásul venni, hogy őseink széthúztak, elpazarolták országunkat, s oh, boldogtalan hazánk, koncként vetettek oda töröknek, Habsburgnak, eladtak a gazdagok, kapzsi, önző hatalmasok, s a maradéknak, nekünk, nincs más lehetőségünk, mint könnyes szemekkel emlékezni a hősvértől pirosult gyásztérre, s bánatosan emlékezni a múltra. Mert ha nem történettudományi munkát, de politikai röpiratot olvasunk, akkor Kemény Zsigmond írása okos indulattal arról szól: magyarok! ébredjetek; ne mindig a sorsra, fátumra, predesztinációra, gyászos végzetre hivatkozzunk, amikor éppen összeomlik az ország! Mohács nagyharang: a tunyákat, resteket, apatikusokat, a felelősséget mindig másokra hárítókat kell hogy felriassza, életre serkentse, tettre nógassa!

Ne hivatkozzunk – tétlenségünket igazolva, önmagunkat megnyugtatva – a török roppant erejére; ne magyarázzuk: a lázadók, a lázadást szítók, a földesurakat gyilkoló kétségbeesett parasztok miatt nem volt kellő hadereje 1526-ban országunknak; a külpolitika, az európai helyzet szövevényes áttekinthetetlenségét se hozzuk fel mentségül; ne beszéljünk mindig arról, ami nem tőlünk függ, amin nem tudunk, mert nem mi tudunk változtatni. Arra figyeljünk, ami tőlünk függ; gondolkodjunk arról: mit kell tennünk, mit tehetünk, hogy életben maradjunk, hogy legyünk!

Írta Kemény Zsigmond, 1838-ban.

Ismerd meg tenmagad – idézi a görög bölcs szavait, s ha Mohácsról szólva, a mohácsi veszedelem okait kutatva hangzik el a talmi gyönggyé kopott két és fél ezer éves igazság, szorongatóan, gyávákat, resteket, tunyákat, önző percembereket megrettentően hangzik a szó: nézz szembe önmagaddal! Cselekedj! És vállald tetteid következményeit!

Mohács könnyekkel öntözött temető, nemzeti nagylétünk pompakoporsója. De ha nemzet élni akar, semmit nem ér a koporsóhoz hordott, felcicomázott nemzeti gyász, könny és virág. Sorsunkért magunk felelünk – állítja tárgyilagos bölcsességgel Kemény Zsigmond. Mert ha pompanappá silányított gyászünnepélyen zokogunk a bennünket ért sérelem miatt, ha bánatunkban gyönyörködünk országépítés helyett, ha mindig mást hibáztatunk, magunkat soha, ha azzal gyötrődünk, amin változtatni, jobbítani nem tudunk, s közben felszántható földjeinket hagyjuk parlagon heverni, ha csupán a panaszkodásban vagyunk képesek egyetérteni, nem a cselekvésben – igazzá válhat a keserű jövendölés: nekünk Mohács kell.

Még nem késő, írta Kemény Zsigmond 1838-ban.