A Bach-korszak neoabszolutisztikus évei után a magyar rendőrség feladata lett a közbiztonság megóvása mellett a közerkölcs és a közegészség védelme is. Az 1848-49-es forradalom leverését követően az osztrák császári rendőrség vajmi keveset foglalkozott a közbiztonság megteremtésével és a közönséges bűncselekmények megelőzésével/megtorlásával. Idejük, energiájuk és embereik jelentős részét a politikai bűnösök felkutatása kötötte le. A császári rendőrség távozása után a rendőrség újjászervezését Podmaniczky Jánosra bízták.1861-ben, amikor is Thaisz Elek[2] foglalta el a rendőrfőkapitányi rangot, ironikus módon egy olyan férfi döntött a prostitúcióval kapcsolatos ügyekben, akinek a felesége maga is érdekelt volt ebben az üzletágban.[3]Thaiszné, azaz Reich Fáni ugyanis korábban prostituáltként dolgozott, később pedig egy táncmester felesége lett (tőle szöktette meg Thaisz Elek). Foglalkozásából eredően Reich Fáni kétes ismerősökkel rendelkezett, akiken – miután megcsinálta szerencséjét a főkapitánnyal – minduntalan segíteni próbált. Így történt, hogy a főkapitány jó néhány nyilvánosház, kávéház és táncterem patrónusává vált. Védelmezte őket az esetleges panaszokkal és feljelentésekkel szemben, sőt a rendőrség korruptságát bizonyítja az, hogy ők is szereztek lányokat a madame-oknak. Ha pedig személyes kapcsolatban nem is állt valaki a hatóságokkal, a lefizetés általában jó eszköznek bizonyult arra, hogy gondjaikat mérsékeljék. Hatalmas összegű védelmi pénzek tűntek el a hatóságok markában, a prostitúció pedig rendkívül jövedelmező üzletággá vált. Brick Mayer rendőrbiztos volt az a személy, aki kézben tartotta ezeket a sötét ügyeket. Úgymond Thaisz és felesége jobb kezévé vált, ő segédkezett a védelmi pénzek beszedésében, illetve az engedetlenek megbüntetésében.[4]

Magyarországon, eddig a bizonyos pontig nem szabályozták a prostitúciót. Erre 1867-ig kellett várni, amikor is megalkották a prostitúcióra vonatkozó szabályrendeletet. Szabályozták a bordélyházak szervezeti felépítését, a madame-ok, és a prostituáltak jogait, a madame hatáskörét, az árakat, és meghatározták a kerületi, tiszti orvosok, illetve a kerületi és főkapitányi kötelezettségeket:

3. §. Türelmi bárcát bordélház nyithatására, úgy szinte az engedélyezett helyiség változtatására csak a főkapitány adhat […].

5. §. A bordélházak mennyisége egyelőre 40 számban állapíttatik meg.

6. §. Egy bordélházban tizenötnél több, ötnél kevesebb nő nem lehet.

9. §. Tizenhét évesnél ifjabb hölgyet, vagy türelmi bárca és orvosilag kiállított egészségi bizonyítván nélkül bordélházba felvenni senkit sem szabad.[5]

17. §. A bordélház utcára nyíló ablakai egész napon által befüggönyözve tartassanak.[6]

18.§.A bordéltulajdonos házában lakó egy-egy nőnek 20 forinton felül nem hitelezhet […].Ez a paragrafus tehát azt kívánta kiküszöbölni, hogy a prostituált akkora tartozást halmozzon fel, amennyit képtelen lenne kifizetni és ezzel szabadságát visszanyerni. A gyakorlatban azonban ez rengeteg esetben nem valósult meg.

19.§  Azon összeget, melytől a bordéltulajdonos lakás és ágy fejében hányadot vesz […] a főkapitány fogja minden egyes bordélra nézve meghatározni […]. Ezen összegen és hányadon felül a kereset egészen a bordélban lakó kéjhölgyet illeti. Valójában azonban a maradék keresetből még bizonyára levontak, hiszen a fennálló tartozást is törleszteni kellett (a ruhaneműket, ékszereket, kozmetikai szereket, esetleg az óvszerek árát), illetve nem lehet kihagyni az orvosoknak járó összeget, melyeket legalább 4 naponta kellett kiadniuk a kéjnőknek – természetesen saját pénzből[7].

A szabályok be nem tartása esetén enyhébb esetekben a büntetés bordélyháztulajdonosok esetén 100 Ft-ig, kéjnők esetén 50 Ft-ig terjedő bírság, súlyosabb esetekben akár (hosszabb-rövidebb) dologházi elzárás, nem budapesti lakosok számára pedig kitoloncolás lehetett.[8]

1881-ben a XXI. törvénycikk keretében létrehozták a fővárosi rendőrséget. A törvény meghatározta a rendőrség hatáskörét, szervezeti felépítését, személyzeti létszámát és költségvetését. A rendőrség volt köteles többek között rendeletileg intézkedni a közrend, a közerkölcsiség és szemérem érdekeinek megóvása érdekében[11]. A fővárosi rendőrség közvetlenül a belügyminiszter alatt állt. A rendőrség hatáskörébe tartozott az ipari és egyéb engedélyek kiadása (ide tartozik a perditáknak elvileg kötelezően kiváltandó bárca és egészségügyi engedély is).

1884-ben egy új szabályrendelet volt hivatott pótolni a hiányosságokat az addigi szabályozásokban. Ekkorra ugyanis a végéhez közeledett Thaisz Elek 17 évig tartó „uralma” a hatóság berkein belül. A szabályok új korszakot nyitottak a prostitúció hazai történelmében.  A rendelet ugyanis elismerte a magánkéjnőket – vagyis elismerte azokat a hölgyeket, akik nem bordélyházakban űzik foglalkozásukat és szabályozta működésüket. Ez természetesen csak azokra a hölgyekre vonatkozott, akik rendelkeztek engedéllyel – a titkos prostitúciót ezek után is üldözték és büntették.

7. §. A templomok és az iskolák közelében nem létesíthetnek bordélyt

22. §. Arckép szükséges a bárcához – ezzel a rendelkezéssel igyekeztek kiküszöbölni azt, hogy a kéjnők egymás között cserélgessék engedélyüket.[12]

A prostitúciót nem szabályozták központilag, a törvényhatóságok szabad kezet kaptak a probléma megoldásában, azonban az általános tendencia az volt, hogy azokban a városokban, ahol rendeletek születtek a prostitúció szabályozására általában a budapesti mintát követték.[13]

1885-ben Török János vette át a főkapitányi szerepkört Thaisz Elektől. Az új rendőrfőkapitány 36 bordélyt záratott be és igyekezett fellépni a korrupcióval szemben. Ezzel párhuzamosan javult a perditákkal szembeni bánásmód és csökkent a bordélyosok hatalma. Ettől kezdve figyelhető meg az a tendencia, hogy a kéjnők a nyilvánosházakat egyre inkább elhagyva a prostitúció színtere a bordélyházakból áttevődött egyéb helyszínekre pl. garniszállók, szállodák, fürdők, kávéházak stb.[14]

Az 1900-as szabályrendelet lényegében a prostitúciót mellékfoglalkozásként űző, egészségi lappal bíró nők és a találkahelyek ellenőrzéséről szól. Megjelenik egy új kategória, a diszkrét kéjnők kategóriája. Ezeknek a hölgyeknek a foglalkozására, engedélyeire szigorú adatvédelmi szabályok vonatkoznak, azokat teljes diszkrécióval kezelik. A diszkrét kéjnők magánlakásokon is űzhették foglalkozásukat/mellékfoglalkozásukat és megválaszthatták az orvost, aki kezeli őket. Ezekből látszik, hogy őket különleges előnyök illették meg, jóval több mozgásterük volt és elbírálásuk is különbözött „átlagos” társnőiktől. Valójában ők a megfelelői a mai luxusprostituált kategóriának.[15]

1909-ben újabb rendelet születik, melyben a prostituáltak kizsákmányolás elleni védelmét rendezik és az egészségügyi lapos kéjnők megnevezése igazolványos kéjnőre módosul. Az igazolványos kéjnők száma hamarosan meghaladta a magánkéjnők és a bordélyházi kéjnők együttes számát.[16]

Bár nem tartozik már a korszakunkhoz, de érdemesnek látom megemlíteni az 1927-es rendeletet is, mely a prostitúciót igénybevevő férfiak kivizsgálását is lehetővé teszi, illetve 1928. május első napjával megszüntette a bordélyházak működését.[17]

Szót kell ejteni a prostitúció egészségre gyakorolt negatív hatásairól is. Korszakunkban rendkívül sokan szenvedtek különböző nemi betegségektől, különösen a szifilisztől. Abujakór[18] a kor népbetegségének számított.

„Rőszler nő[19] bordélyában Clementine igazabban Brandl Fáni nevű kéjnő tartózkodik, ki daczára amiatt, hogy már 14 nap ota bujakorban sinlődik, mégis akarata ellen otthon tartván Rőszlernő által férfiakkali közösülésre kényszerittetik.”[20] Ez az eset korántsem volt egyedi: ha egy bizonyos kéjnőnek, vagy kuncsaftnak tudomása is volt arról, hogy nemi betegségben szenved, még nem jelentette azt, hogy megfelelően kivizsgáltatja és kezelteti magát. A utcanőt ez fontos bevételektől vonta volna el, a kuncsaft pedig mit kezdett volna egy ilyen folttal az erkölcsi mivoltán. Clementine – azaz Brandl Fáni – esetében a drága barátosnék a rendőrségen tettek feljelentést a bánásmód ellen. Az ilyenkor szokásos procedúra abból állt, hogy szakvéleményt kért a rendőrség arról, hogy valóban fertőzött-e az illető a nemi betegséggel. Ezek után megvizsgálják a feljelentett rendőrségi „előéletét”, mivel ha volt annak már valamilyen hasonló kihágása, akkor szigorúbban ítélték meg az ügyet (mint ahogy Clementine esetének jegyzőkönyvében is hosszasan sorolják mindazokat a kihágásokat, melyeket Rőszler bordélyháztulajdonosnő addig elkövetett). A korábbi incidensek miatt be akarták záratni[21] Rőszlerné bordélyát,„azonban kőzbe jött akadályok miatt” ez nem sikerült. A rendőrség sikerességét (és akaratát) jelzi, hogy az elkövetkező években több esetben is növekedett a Rőszler Mária elleni iratmennyiség[22], ám a többszöri bezárás után is újra visszatérhetett a kerítőnő a piacra.[23]

1881-ben elrendelték, hogy ha valakinek tudomása van arról, hogy fertőző betegségben szenved, azt kötelező bejelenteni és ezzel párhuzamosan a fertőtlenítést is kötelezővé tették (1892-ben létrehozták a Fertőtlenítő Intézetet).[24]

A valamilyen nemi betegségben szenvedő prostituáltak között jóval több volt azoknak a száma, akik nem bordélyházakban éltek, mint nyilvánosházi társaik esetében. Ennek az a logikus magyarázata, hogy a bordélyházi prostituáltak számára jóval gyakoribb orvosi vizsgálatot írtak elő, mint a magánkéjnőknek, így sokkal hatásosabban ki tudták szűrni a megbetegedett lányokat. A rendszeres, általában heti kétszeri vizsgálatokat a kerületi rendőrorvosok végezték el. Ha valamelyik pácienst fertőzöttnek találta, azonnal be kellett utalnia valamelyik gyógyintézetbe. A kerületi rendőrorvosok a rendőrségi főorvosnak tartoztak jelentéstétellel, akinek a hatáskörébe tartozott a javaslatok tétele és a vélemények felülvizsgálata is. A rendőrorvosi feladatkört az 1881. évi XXI. törvénycikkely határozta meg, ezzel pedig a prostituáltak egészségügyi ellenőrzése a rendőrség felügyelete és igénye szerint zajlott.[25] Ők adták ki az egészségügyi bárcákat, melyek nélkül egy kéjnő nem tevékenykedhetett legálisan.

A XIX.-XX. század fordulója körüli időszakban Budapesten megnövekedett a magán, az állami, az egyházi és az egyesületi egészségügyi intézmények, a kórházak építésének száma. Járványkórházakat hoztak létre (pl. Gyáli úti Szent Gellért járványkórház) melyben a járványos megbetegedésekben szenvedőket szakszerű ellátásban részesíthették, esetleg karanténba zárhatták a további fertőzések elkerülése érdekében.