Hogy lett Matula bácsi a magyar antiszemita színjátszás „úttörője”?

Hogyan úszhatta meg a magyar antiszemita színjátszás egyik megteremtője a komolyabb felelősségre vonást? Hogyan lavírozott Illyés Gyula az állambiztonsággal? És hogyan gyártott – kivételesen nem egy népi író – Moldova György hamis mítoszokat az ávósokról? Egy frissen megjelent tanulmánykötet elsősorban a kommunista állambiztonság és a népi írók kapcsolatát elemzi.

Papp István Szemek a láncban című tanulmánykötetének a címe Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versére utal, amelyben a költő szerint „Mindenki szem a láncban”. És valóban – ahogy a kötetben is olvashatjuk –, az 1945 utáni politikai rendőrség „egyfelől hatalmas hálóként kerítette be a társadalmat, ugyanakkor nem önmagában létezett, hanem sok-sok láncszem kapcsolódott hozzá”, ahol az egyes szemek pozíciója természetesen más és más volt.

Szívességi háló

Illyésről például közismert volt, hogy a hatalom legfőbb birtokosaival is kapcsolatban állt, egyfajta kijáró szerepe volt a Kádár-rezsimben. Papp könyvében a népi írók összetartozás-érzése nagyon fontos szerepet kap. Az Illyés Gyuláról szóló írás is azt a helyzetet elemzi, amiről az író csak rövid említést tesz naplójegyzeteiben: Illyés magát Péter Gábort, a rákosista államvédelem vezetőjét is tegezte azon egyszeri alkalommal, amikor beszélnie kellett vele. De miről kellett beszélgetniük? Németh László unokatestvéréről, Németh Péterről volt szó, akinek a szabadon bocsátása ügyében járt el Illyés, 1948-49 táján.

Ez az ügy akár halálos veszedelmet is jelenthetett volna az érintett számára, hiszen szovjet katonák lelövése ügyében vetődött fel a neve. Papp azonban kiderítette, hogy az írótárs, Németh László rokona valójában csak a helyszín közelében járt, és legfeljebb a lelövésük után láthatta (ha látta) a holttesteket. Persze a koncepciós perek korában ennyi már bőven elég lehetett volna, hogy súlyos ítélet szülessen. Ennek elmaradása összefügghet Illyés közbelépésével is.

Ugyanakkor az írótárs rokonának megmentése furcsa helyzetet eredményezett: Illyés vagy tényleg sikeresen interveniált, vagy pedig egyszerűen „megvezették”. Papp szerint inkább egy mondvacsinált üggyel vonták be abba a „szívességi hálóba”, hogy neki kelljen kérnie valamit a kommunista állambiztonság vezetőjétől. Pedig Papp szerint – amit Illyés naplójegyzetei is megerősítenek – az író inkább távol tartotta volna magát a politikától, amikor 1946-48 között rájött, hogy a monolit egypártrendszerben valójában nincs igazi mozgástere.

„Börtönt rakjatok vagy bástyát”

Ennek ellenére Illyés nem volt teljesen önfeladó, behódoló: állandóan taktikázott. Az építőkhözcímű versében például a munkásokhoz fordul: „börtönt rakjatok vagy bástyát, jól vigyázzatok!”. Ez azért elég erős kitétel volt, nem véletlen, hogy 1951-ben egy írókongresszuson, ahol felolvasta ezt a versét, Révai Józseffel, a Rákosi-rendszer legfőbb kultúrpolitikusával is összeütközésbe került.

Ugyanakkor Illyés a hetvenes évekbeli naplójegyzeteiben már inkább kedélyesen emlékezik vissza a Révaival való akkori és korábbi (feltehetően ötvenes évekbeli) találkozóira. Sőt, ezekből az is kitűnik, hogy a hetvenes években már egészen más a viszonya a hatalomhoz: Aczél Györggyel, a vezető kádári kultúrpolitikussal rendszeresen találkozott, sőt Kádár egyik látogatását is feljegyezte (Aczéllal együtt ment hozzájuk az első számú pártvezető).

Tehát Illyés a hetvenes évekig kapcsolatban maradt a pártvezetéssel. A témát vizsgáló másik történész, Standeisky Éva is írt erről a Gúzsba kötve című 2005-ös tanulmánykötetében. Szerinte Illyés, Németh László, Veres Péter az írók közül, illetve a zeneszerző Kodály Zoltán a „nagy közvetítők” közé tartoztak. Vagyis az írótársak vagy más értelmiségiek hozzájuk fordulhattak, ha konfliktusba keveredtek. Standeisky úgy véli azonban, hogy „a kapcsolat korántsem merült ki a közvetítésben”. Egy antidemokratikus, „a szabad nyilvánosság fórumait nélkülöző társadalomban” ugyanis ez nem is lehetett másként, azaz hol személyes, hol a közösséget érintő problémákkal fordultak a pártvezetéshez.

Moldova elbocsátott légiója

A mostani kötet számára készült másik vadonatúj Papp-tanulmány az Ávós legendák – Moldova György: Az elbocsátott légió címet viseli. Moldova ma is vállalja a Kádár-kultuszt, éppen nemrégiben ünnepelte születésnapját, és az egyik bulvárlapnak arról nyilatkozott, hogy megszakította a kapcsolatot régi barátjával, mert az negatív megjegyzést tett Kádár Jánosra.

A Kádár-kori propagandának azonban Moldova már az adott korban is megfelelt (bár voltak egyes művei, amelyek nem ebbe a logikába illeszkedtek). Papp viszont mai szemmel nézve a leginkább téves képet adó Moldova-regényeket ismerteti. A Magányos pavilont inkább csak röviden említi, de az ennek folytatásaként megjelent művet, Az elbocsátott légiót hosszasan elemzi. Hangsúlyozzuk, hogy egy fiktív történetet mesél el Moldova, de az ebből az olvasóban kialakuló kép téves és erősen manipulatív.

Papp szerint ugyanis Moldova az „elbocsátott légióval” egy máig élő fogalmat és mítoszt teremtett. Az 1956 után elbocsátott, fizikai munkakörbe, megalázó helyzetbe kényszerített ávósok mítoszát, akik saját szemszögükből nézve „az ellenforradalom” idején megvédték a rendszert, de akiket aztán a Kádár-kor hajnalán szélnek eresztettek. (Moldova könyve 1969-ben jelent meg, egy évvel a prágai tavasz elfojtása, a Varsói Szerződés csapatainak, így Magyarországnak a beavatkozása után.) Papp rámutat azonban arra, hogy egyáltalán nem bocsátottak el sok egykori ávóst a kádári „tisztogatások” alkalmával (amelyek a regény által sugallt időponttal ellentétben nem 1958-ban, hanem a hatvanas évek elején történtek amúgy is), ráadásul az elbocsátottak sem fizikai munkakörbe kerültek döntően.

Az 56-os, aki később karriert épít

Ám talán nem is az „elnyomott” ávósok képe a legvérlázítóbb a kötet alapján, hanem amit Moldova sugall az egykori 56-os felkelőkről. Az elbocsátott légió egyik fiktív mellékalakja ugyanis „Oncs Gábor” korábbi felkelőparancsnok, aki 1956 után előbb egy (kitalált) energetikai minisztériumban, majd pedig a külügyminisztériumban tölt be felelős posztokat. Sőt, szinte Oncs oktatja ki az olvasót – valójában az történik szerinte „ma és holnap” (azaz 1969-ben, amikor itthon még a gazdasági reformmal próbálkoznak), ami őt „igazolja”, vagyis e verzió szerint a kádári reformok valójában az 1956-os felkelők programját valósítanák meg.

Ennek kapcsán az egyik leghamisabb jelenség a kötetben az, amit Papp is kiemel, hogy ha valaki 1956-ban fegyveres felkelőcsoportot vezetett volna, jó eséllyel akasztófa várt volna rá Kádár idején, nem minisztériumi állások. Pláne nem lehet összehasonlítani a felkelők és az egykori ávósok helyzetét a kádári megtorlás idején. Tehát Moldova itt ismét hamis képet rajzol a valóságról. A hvg.hu megkérdezte az 1956-os felkelők életútjával foglalkozó Eörsi László történészt is, aki elmondta, nem tud olyan felkelőparancsnokról, aki 1956 után bármilyen Kádár-kori minisztérium magasabb rangú hivatalnokává avanzsált volna.

Szilvási jó újságíró volt

Érdemes kitérni arra, hogy a köztudatban a Kádár-kori lektűrirodalom Moldova mellett leginkább Berkesi Andrást és Szilvási Lajost (néha Végh Antalt) jelenti. Ők a Kádár-kor nagy példányszámú regényeit írták. Berkesi egyébként maga is ávósból lett erősen középszerű író, és Szilvásit sem az irodalomtörténészek szoktak piedesztálra emelni. Egy helyen a Gúzsba kötve szerzője, Standeisky Éva is együtt említi Berkesit és Szilvási Lajost, de Papp is egy kategóriába sorolja őket, tulajdonképpen Moldovával és Végh Antallal együtt.

Mindez azért érdekes, mert tavaly jelent meg a Szilvási Lajos című életrajzi kötet, amelynek szerzője, Faragó József megállapítja: Szilvási sem Berkesivel, sem Moldovával nem állítható párhuzamba egy fontos szempontból. Ez Szilvási életének legfontosabb tíz napja volt. Az 1956. október 23. és november 4. közötti időszakról van szó, amikor Szilvási az Igazság című forradalmi lapnál dolgozott a legendás szerkesztővel, Obersovszky Gyulával. Ám míg Obersovszky alakja köré egész legendakör fonódott, addig Szilvásit tipikus szocialista íróként könyvelték el.

Pedig Szilvási jó újságíró volt Faragó szerint. 1956-ban Nagy Imre hívei közé tartozott, de nemcsak a forradalom miniszterelnökével, hanem Kádár Jánossal is készített interjút ekkor. Mindeközben elítélte a Köztársaság téri vérengzést, de beszámolt például a Tűzoltó utcai felkelőcsoport elesett tagjairól, szovjetek által megölt áldozatairól is. Szilvási tehát rendkívüli információbázissal rendelkezett a forradalom idején, minden érdekelttel, még a szovjetekkel is kapcsolatban állt, és újságírás szempontjából kiemelkedő teljesítményt nyújtott.

Akkori felesége révén Szilvási Nagy Imre közeli munkatársaival állt szegről-végről rokonságban, ez magyarázza jól informáltságát a kormány részéről 1956-ban. (Már 1955-ben elbocsátották a Szabad Néptől, körülbelül akkor, amikor Nagy Imre politikailag átmenetileg megbukott.) A forradalom után viszont a feleség családjának kapcsolatai egészen Kádár János feleségéig értek el, így menekülhetett meg a súlyosabb megtorlás elől Szilvási – álltja Faragó. Ugyanakkor egy másik szempont az lehetett szerinte, hogy Szilvási tényleg cikket írt már a forradalom alatt a Köztársaság téri kommunista pártház ostroma utáni lincselés ellen.

Ezután viszont kénytelen volt meghúzni magát Szilvási, engedményeket tett a kádári vezetésnek, és végül az irodalom fiktív világába menekült, illetve félreeső lapoknál működött évtizedekig olvasószerkesztőként. És míg exávós regényírótársa, Berkesi, illetve Moldova óriási összegeket kerestek könyveikkel, Szilvási egy előnytelen kiadói szerződése miatt gyakorlatilag csak olvasószerkesztői fizetését tudta kiegészíteni a regényírásból. Így fordulhatott elő az, hogy Papp István hiába kereste a legtöbbet eladott Kádár-kori könyvek szerzőinek honoráriumlistáján Szilvásit. Illyés és Németh László 1971-ben egymillió körül kerestek, Berkesi 1,7 milliót termelt, Moldova 326 ezer forintot szerzett. Őket mind-mind megtalálhatta Papp, Szilvási azonban sokkal szerény honoráriumért gyártotta – a szakavatott elemzők szerint valóban nem túl magas művészi színvonalú – regényeit de így is talán ő örülhetett a legjobban, hogy elkerülte a megtorlást 1956 után.

Matula bácsi más szerepben

Papp egyik legérdekesebb írása a kötetben egy harmadrangú népi íróról, Kádár Lajosról szól, aki végül a „magyar Jud Süss”-t, azaz a magyar antiszemita színjátékot alkotta meg. Erről aMagyarság című nemzetiszocialista lap 1944 júniusában ezt írta: „A mű alcíme joggal lehetne ez: Vádirat a zsidóság ellen, három felvonásban.”

Az Ártatlanok? című darabot 1941-ben még „csak” Pest megyei félreeső színpadokon mutatták be. De már ekkor, 1941-ben egy olyan színész is feltűnt a darabban, aki később a Tüskevár című tévésorozatban lett emblematikus figura. A Matula bácsit alakító Bánhidi Lászlóugyanis az egyik főszereplője volt a zsidóellenes uszító előadás-sorozatnak.

Ráadásul az 1944-es német megszállás után Kádár Lajos darabját újra elővették, a színészek közül pedig Bánhidit, azaz „Matula bácsit” 1945 után népellenes bűntettel vádolták meg. A színészt a bíróság aztán felmentette két társával együtt, mondván: „csak szavalták mások szövegeit”.

Kádár szintén megúszta a súlyos büntetést a második világháború után. Teljes bizonyosságot nem szerezhetünk a dokumentumokból, de korabeli ügynökjelentések alapján több mint valószínű: a népi írók közötti összetartás győzedelmeskedett végül 1945 után. A „kriptokommunista” Darvas József közoktatásügyi miniszter közbenjárása nyomán ugyanis – akit Kádár Lajos előzőleg megkeresett – feltehetően leállították a szintén népi táborból indult Kádár elleni eljárást.

Darvas ugyanis ismert népi író volt és egyben parasztpárti miniszter a háború utáni egyik koalíciós kormányban. Ám zsebében valójában a kommunista párttagkönyv is ott lapult, befolyása tehát rendkívül erős volt. Kádár Lajost tehát első fokon népellenes bűntett miatt elítélték, és töltött is bizonyos időt előzetes letartóztatásban, de végül ad acta tették az ügyét.