Gárdonyi Géza
Öngyilkosság öngyilkos nélkül.
– Egy hirlapiró emlékirataiból. –
– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta Párducz József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője.
Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni is csak «ciceró»-ban szokott volna.
Ah! én nyomorult «petit»-nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!
– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket mindenki olvassa.
Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi főkapitánynak:-51-
– Zelenváry Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.
A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.
– I-vel vagy ypszilonnal?
– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név nemesítve! Különben azelőtt Buxbaum Alfréd volt a nevem, a nélkül, hogy zsidó voltam volna.
Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá Buxbaum Alfréd van jegyezve!
A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban Párisban, s ő megnyugodott benne.
Azt mondta, hogy nincs semmi hír.
Kétségbe voltam esve.
Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.
Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.-52-
– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat!
– Az baj!
– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz forintra!
Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát vetett.
– No, van-e hír?
Alig mertem kinyögni, hogy nincs.
– Az nem baj, irjon, a mit akar.
– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?
Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig mért.
– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?
– De kérem, ha nem történt semmi!
Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta, üljek le s irjam, a mit diktál.
Irtam:
Léghajó városunk fölött. Ma hajnalban a koránkelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz kilométernyi magasságban.
-53-
Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.
– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.
Azután folytatta:
A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót.
Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább:
Vakmerő rablótámadás. Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze,rendőr megint nem volt sem közelben, sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna.
Ennél a hírnél azt kérdeztem a szerkesztőmtől, hogy ez is költött hír-e?-54-
– Persze, hogy az!
– De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget?
Kicsinylő pillantást vetett rám.
– Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk. Hát kit szidjunk? A római pápát? – Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? – Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja s köztük előfizető, hát így nem marad más hátra, mint a rendőrség, a melynek tiszteletpéldánya van.
S diktált tovább:
Talált erszény. Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogczédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok»-ból. A ki elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti.
– Ez sem igaz?
– Persze, hogy nem!
– Hátha valaki kéri?
– Nem igazolhat olyant, a mi nem igaz.
Beláttam, hogy igaza van.
– No hát, most próbáljon magátul irni.-55-
Rágyujtottam egy szivarra s azután kisütöttem a következő hírt:
Botrányos verekedés. A szobában ketten voltak: a főispán és a polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindíg köhög. Ez utóbbi arra kérte az előbbit, hogy kímélje meg a füsttől; de az előbbi rá sem hederített az utóbbi szavára. Ezen azután összekaptak és kidobálták egymást a szobából. A melyik kiesett, az mindig visszatért és kidobta a másikat, nem csekély épülésére a hivatalnokoknak.
Szerkesztőm igen jónak találta ezt a hírt, csupán annyit változtatott rajta, hogy a «Botrányos verekedés»-ből «Kedélyes mulatozás»-t csinált, a polgármester és főispán helyett «Pál és János» testvéreket irt, a füstöt és köhögést kitörülte és azt írta, hogy a két testvér tréfából dobálta ki egymást az ajtón, s a megbotránykozó hivatalnokok helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» irt, s legvégül odatette: «Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett.»
Ezt a kifejezést «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által tündöklött» – a szedők soha sem osztották széjjel, mert csaknem minden rendőri hírnek ez volt a vége.
Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint a szentirást.
Hát még, mikor igazán volt hírünk! Öngyilkossági -56-esetet kihúztunk két hasábra, sokszor egy oldalra is.
Például egyszer a rendőrségnél ezt a hírt kaptam:
«Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt.»
Én meg is irtam hírnek ezen módon, de a szerkesztőm egészen máskép dolgozta át. Ezt irta ebből a két sorból:
Szörnyű öngyilkosság.
Mi történt ma a város végén?
A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben terjed a legalsóbb néprétegekig.
Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önkényt a hideg halál jégkarjaiba.
Egy fiatal élet, Bodza András zsákoló, a diófa lombtalan ágára hurkolta önnyakát.
Az öngyilkosság előzményei.
Miként saját kiküldött tudósítónk irja: az öngyilkos Bodza Andráson bizonyos melancholia volt észrevehető a zsákolások alatt, csupán akkor aranyozta meg a jókedv az orczáját, ha Finkelstein Salamon, a gazdája, bagót adott neki. Az öngyilkosság napján korán kelt s midőn fölült az ágyban és kezébe vette a csizmáját, feleségéhez így szólt:
– Lyukas a csizmám!-57-
A felesége nem is sejtette, milyen mély értelme volt ennek az egyszerű megjegyzésnek!
Azután szalonnát evett kenyérrel és a szalonnát erősen megpaprikázta.
Mikor ezt elvégezte, kiállott az utczaajtóba és így szólt:
– Komisz idő lesz!
Felesége ezeknek a szavaknak sem tulajdonított mélyebb értelmet.
Mikor az utczaajtóból befordult és a kertbe ment, a felesége még látta, hogy vakaródzott.
Az öngyilkosság.
Bodza András kivitte a köpülőt. Odaállította a diófa alá, azután egy sóhajjal a szájában és egy madzaggal a kezében fölállott a köpülőre, átvetette a madzagot a diófa keleti oldalán levő vastag ágon, azután hurkot kötött rája, ezt a fején át a nyakába húzta és így szólt:
– Isten veled világ!
A következő perczben összeszedte lelkének és lábainak minden erejét és elrugta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek, nyelvét kiöltötte és lábaival olyanféle mozdulatokat tett a levegőben, mintha káposztát taposott volna.
A hulla felfödözése.
Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni; át akart futni a kerten át a szomszédba, a hol a komaasszonyával -58-egy garasára törkölypálinkát szoktak hozatni en moitié, vagy a mint ők fejezik ki magukat: «mutyiba».
A mint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a diófán.
– «Ez nem dió, – úgymond – hanem ember.»
Közelebb menve, egy 15 másodperczig tartó éles sikojt hallatott s így kiáltott föl:
– «András! Mért akasztotta föl kend magát?»
András nem felelt, csak a szomszéd kutyája válaszolt egy végnélkül tartó fájdalmas vonítással.
A hulla levevése.
Bodzáné sikojtására és az eb vonítására összefutottak a szomszédból és Bugyogó Kelemenné szül. Lekvár Juliánna elkérte kölcsön a Szűk Ferencz ködmönszabó 16 krajczáros fekete csontnyelű bicskáját, melyetSzűk Ferencz a túri vásáron vett egy Feigelstock Izsák nevű czeglédi kereskedőtől és ezzel a bicskával elmetszette a madzagot.
A hulla nagy súlylyal esett alá és ökle úgy rázuhant Bibircsók János favágó arczára, hogy ennek orra azonnal földagadt és a pipa kiesett a szájából.
A köpülő a tett színhelyétől 3 méternyire és 96 czentiméternyire feküdt.
Tetején egy láb rugásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem rozsdás.
-59-
És így ment ez tovább a következő czímek alatt: A hulla bejelentése. A hulla elszállítása. A bonczolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint társadalmi kór. A zsákolók magatartása. Stb.
Ezt lapunk főszerkesztője mind ama két sornyi hír után csinálta. Úgy nem látta Bodza Andrást, mint a hogy én nem láttam, s mikor ezt az eseményt irta, akkor még sem a bonczolás, sem a temetés nem történt meg.
A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön s még az utczasarkokon is olvasták.
Ugyanazon napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási történet csak tréfa volt, valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a rendőrséget.
Másnap azután kénytelenek voltunk azt irni, hogy «A lapunk mult számában megirt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a fejetlen, mihaszna rendőrség vezette félre, miért is az egészet visszavonjuk».
Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet!
