Payday Loans

Keresés

A legújabb

„Az individualizáció nagy vesztesei a nők" PDF Nyomtatás E-mail
2013. június 16. vasárnap, 20:01

„Az individualizáció nagy vesztesei a nők"

Hegedűs Zsuzsa
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

 

 

Elgondolkoztató eredményt hozott a 2011-es népszámlálás. 1 millió 317 ezer magyar ember él egyedül. A 30 év alatti férfiak 95 százaléka nőtlen. Egyre jellemzőbb, hogy a szülői házat elhagyó fiatalok nem egy társsal lépnek ki a „nagyvilágba", hanem egyedül kezdik meg önálló életüket.

A családok - és ebbe már az élettársi kapcsolatokat is beleveszik - 53 százaléka egyetlen gyermeket sem tart el, negyedük mindössze 1 gyereket vállal. Utasi Ágnes szociológus, az MTA doktora ugyanilyen jelenségeket figyelt meg 1989-2000 közti adatokat vizsgálva. Az egyetemi professzor ugyanakkor bizakodó, szerinte van esély arra, hogy a tendencia változzon, a partnerkapcsolatok jelentősége ne csökkenjen.  

Fotók: Fűrjes Viktória

Meglepték a népszámlálási adatok?

Abszolút nem. Nem most kezdődött ez a folyamat, nem is a rendszerváltozáskor, hanem a nagyipari fejlődéssel beinduló modernizációval, urbanizációval, amely Magyarországon az elmúlt évtizedekben ellentmondásosan és durva gyorsasággal ment végbe, ezáltal szétszakította az emberi kapcsolatokat. De ha pusztán az adatokat vizsgáljuk, nemzetközi összehasonlításban azt látjuk, hogy, hasonlóképpen történt ez a legtöbb európai országban, a skandináv országokban például sokkal magasabb az egyedül élők aránya.

Mikortól számítjuk a modernizációs folyamat partnerkapcsolatokra gyakorolt szembetűnő hatását Magyarországon?

Lényegében a '70-es, '80-as évektől; a folyamatot felerősítette az, hogy korábban az emberek a falvakból a nagyiparba, a nagyvárosokba áramlottak. A tradicionális közösségeket elhagyva megszakadtak a régi kapcsolatok. Szociológiai tény, hogy bizalmatlanabbak vagyunk azokkal szemben, akiket nem ismerünk. Az emberi kapcsolatok bizalomhiányos, bizalomvesztett korszaka erre az időpontra vezethető vissza. A modernizáció kétarcú: a nagyvárosi lét sok ismertséget eredményez, ám ezek a kapcsolatok sokkal felszínesebbek a régi kötelékeknél, mert nincs idő arra, hogy elmélyüljenek.

A bizalomhiány csak a nagyvárosok jellemzője?

Ma már nem. A legfrissebb közösségi kapcsolat vizsgálatunk azt igazolta, hogy a legrosszabb helyzetben a munkanélküliséggel küszködő nagyközségek lakói vannak. A modernizáció exlex állapota arra kényszeríti az ott élőket, hogy a lakóhelyükön kívül vállaljanak munkát. A napi ingázás miatt sem a helyi-, sem a munkatársi közösséghez nem tudnak kapcsolódni.

A mostani népszámlálás bizonyította, hogy a népesség nagymértékben az ország középső részén koncentrálódik, Budapesten a legnagyobb a népsűrűség. Egy korábbi kutatásában leírta, hogy a fővárosban felszínesebbek a kapcsolatok, mint bárhol máshol az országban, a budapestiek 42,7 százalékának nincs állandó partnere.

Így van, az atomizálódás a fővárosban a legnagyobb, itt alakul a legtöbb gyenge, bizalomhiányos kapcsolat. A bizalomhiány miatt a partnerkapcsolatban sem alakul ki tartós elköteleződés. Ehhez jön még a társadalom szexuálerkölcsi normájának megváltozása és az egyre erősebb individualizáció. A modernizáció, az individuális jövedelmek révén majdnem mindenki el tudja tartani saját magát, nem kell tehát, hogy egy nő gazdaságilag függő viszonyba kerüljön egy férfival. Emiatt is átmenetivé válik az elköteleződés.

Pedig az Budapest előnyére válhatna párkapcsolati szempontból, hogy a több ember nagyobb választékot jelent. Helyszín is akad bőven az ismerkedésre.

20-25 éve az ismerkedés fő helyszíne az iskola, a szomszédság és a munkahely volt, itt születtek a baráti kapcsolatok is. A munkahelyek a nagyipari fejlődéssel és a strukturális gazdasági átalakulással rendkívül rövid életűek lettek. Ma már kevés időt töltünk el ugyanabban az állásban. Többnyire csak a középiskolai évek alatt kialakult barátságok maradnak meg tartósan, ezek a baráti körök azonban az utóbbi időben nagyon erősen rendiesedtek.

Rendiesednek?

Rétegződnek. A hasonló iskolázottsággal rendelkezők, a hasonló körülmények között élők, az azonos érdeklődésűek kötnek barátságot, ebbe a magukhoz hasonlóakat vonják be, így az életfeltételeket tekintve is zárt körök jönnek létre.

Nem így volt ez mindig?

Régen nem. A közös munka a földeken, a szüret; a gyári munkások nyolcórás együttléte a gyártósor mellett, a közös munkába utazás életre hívott olyan társaságokat is, amelyeknek kevesebb köze volt a hasonló műveltséghez. Régen évekig ugyanaz a személy volt a postás, az eladó a közértben, ugyanaz az óvónő nevelte fel a szülőket és azok gyerekeit. Ez ma már mind nincs így. Minden felpörgött, iszonyú gyorsasággal változik a környezetünk, változnak a szomszédaink. Ennek ellenére állítom, hogy elsősorban a makrovilág atomizálódik. A kisebb körök, a szülők és az utódok kapcsolata ma is nagyon erős, és többnyire nagyon jól működik Magyarországon. Vizsgálatok szerint a magántársasági kapcsolatok is döntő fontosságúak. A társadalom háromnegyede a családot és a baráti társaságát nevezte meg, mint akikhez baj esetén érzése szerint biztosan fordulhatna segítségért. Szóval a mikorvilágban még létezik egy erős szövet.

Pozitív vagy negatív, hogy bekövetkezett ez az értékrendi váltás? Úgy érzem, mintha az individualizáció szót negatív értelemben használná, holott a tanulmányok alapján ez egy előrevivő fogalom.

Az egyént előre viszi. Az individualizáció az urbanizálódás egyik nagy vívmánya, az egyéni választás nagyobb szabadságát adja. De a szabadság bizonyos helyzetekben kényszerű önkorlátozással is kell hogy járjon. Individuummá csak egy közösség részeként válhat az ember. Ha nem járul mellé szolidaritás és altruizmus, akkor a társadalom összessége számára hátrányos. Az individualizálódásnak szerintem a nők a nagy vesztesei. Harminc fölött a nők maradnak nagyobb arányban egyedül, ha egy kapcsolat úgy megy tönkre, hogy abból gyermek született, az nagyobb eséllyel a nőnél marad, aki ezáltal még nehezebben talál magának új párt. Persze hozzá kell tenni, a szabadságot a nők akarták kivívni saját maguknak, s természetesen nem kívánnak visszalépni.

Ezt úgy tűnik, igazolják a tanulmányok és az adatok is: a 30 év fölötti egyedülállók többsége nő.

Igen, de ők is több csoportból tevődnek össze. Ha egy 30 fölötti diplomás nő kilép egy több évig tartott párkapcsolatból, sokkal nehezebben talál magának társat, mert addigra a státuszának megfelelő diplomás férfiak elkelnek. A 30 fölötti diplomás férfiakra ez a megállapítás nem igaz. Tehát a házassággal nem végződő élettársi kapcsolatok sokszor hátrányt jelentenek a fiatal nők számára. A másik csoportot a 60 év felettiek jelentik. A magyar férfiak korai halálozása miatt nagyon magas a 60 év feletti nők körében az egyedül élők aránya.

Idén dőlt meg egy újabb tabu: az első néhány hónap gyermekszületési adatai szakítottak azzal a tendenciával, hogy házasságban több gyerek születik. Az utóbbi négy hónapban élettársi kapcsolatból 1240-nel több gyerek született, mint házasságban. Mégis azt mondja, hogy ez hátrányos a nőknek?

Az együtt élő partnerkapcsolatok formálisan és praktikusan is házasságszerűen működnek. Az ide születő gyermek ugyanúgy nevelkedik, mintha házasságba születne. Problémát az okoz, ha az együttélések megszakadnak. Olyankor jellemzően beszűkül a kapcsolat az utódra és az őt tovább nevelő szülőre, jellemzően az anyára

A gyerek szempontjából befolyásolja a jövőbeli viszonyt az őt közvetlenül nem nevelő szülővel - főleg tehát az apával - az a tény, hogy egy együttélés vagy egy házasság szakadt meg?

Félek, igen. Nehéz úgy elválni, szétmenni, hogy a korábbi partnerek egymás iránti ellenségességét ne plántálják a szülők a gyerekbe. A kapcsolattartási vizsgálatok is jelzik, hogy idősebb korukban a gyerekek főként az anyával tartják a kapcsolatot, az apával kevésbé.

A népszámlálási adatok ismertetésekor sokakban felmerült, hogy vajon nincs sok ál-egyedülálló, akik csupán a szociális támogatások miatt vallják annak magukat?

Biztosan vannak ilyenek is, de nem hiszem, hogy ez nagy tömeg lenne. Ahol vannak kiskapuk, ott vannak ügyeskedők is, ez nem csak erre a területre igaz. A kiskapukat kell bezárni.

Úgy fogalmazott a beszélgetés elején, hogy megváltozott a társadalom szexuálerkölcsi normája is. Milyen értelemben? Ez is a 70-es években kezdődött?

Kicsit korábban, már a '60-as években, a szexuális forradalom és a fogamzásgátló gyógyszerek megjelenésével. Olyan értelemben mondom, hogy az utóbbi 15-20 évben a házasság előtti együttélés teljesen elfogadottá vált, sőt mostanra már a falvakban is az. A Szegedi Tudományegyetemen, ahol tanítok, látom a példát: hétvégén a fiatalok veszik a táskájukat, és hol az egyikük szüleihez, hol a másikukéhoz utaznak. A társadalom 90 százaléka ma ezt már teljesen elfoghatónak tartja. Amit ma sem fogad el a társadalom többsége, az a megcsalás, annak ellenére, hogy a gyakorlat és az elmélet között jelentős a különbség. És hát a többség nem támogatja az azonos neműek együttélését sem.

Amikor a szexuálerkölcsi normákat említette, azt hittem, a szinglikre gondol. Ön szingli-kutatásokat is végzett. Egyesek szerint a szingli-jelenség Magyarországot két-három évtizedes késéssel érte el, és nem is egészen úgy jelent meg, mint Nyugaton, a magyar szinglik ugyanis házasságra és gyerekre vágynak...

De bocsánat, ki mondta, hogy a nyugati szinglik nem?! Ezt inkább csak a piac sugallja. A marketingnek jó lenne, ha lenne egy olyan réteg, amelyik a legjobb minőségű divatcikkeket keresi, és abszolút fizetőképes. De még Bridget Jones vagy a Szex és New York főhősei is állandó párkapcsolatra és gyerekre vágynak.

Úgy folytattam volna a mondatot, hogy de egy tanulmány azt vizionálja, hogy hamarosan Magyarországon is „társadalmilag elfogadottá válik a tartósan vállalt egyedüllét".

Én nem látok ebben változást. Tavaly zajlott egy nemzetközi vizsgálat, arra kérdeztek rá, hogy „valaha élt-e már együtt valakivel házassági kötelék nélkül". Az adatok mindenhol magasak: Franciaországban a teljes népesség 40,8 százaléka válaszolt igennel, a svédeknél 49,2; a dánoknál 47,6 százalék. Magyarországon 20,2 százalék, tehát látható, hogy nálunk nem kirívó a szám. Más vizsgálatokból is az derül ki, hogy Magyarország az átlagtól nem nagyon tér el.

Ahogy említette a beszélgetés elején, a skandinávok viszont nagyon eltérnek az átlagtól.

Így van, ott nagyon magas az egyedülállóak aránya. Ennek oka részben az, hogy a skandináv emberek hagyományosan nem várták el, hogy házasságban éljenek a polgártársaik. A másik oka pedig a bőkezű szociális rendszer: igen sok pénzzel támogatják az egyedül élőket, így szükség sem volt egy társra gazdasági értelemben.

Tavaly ősszel jártam Stockholmban, ahol meglepve tapasztaltam, hogy mennyire szenvednek a magasan képzett svéd nők attól, hogy nem találnak maguknak hasonló kvalitású férfiakat, emiatt egyre nő a szinglik száma a fővárosban; miközben teljes északi falvak maradnak nő nélkül, a férfiak kénytelenek Ázsiából importálni maguknak feleséget. A népszámlálási adtok nyilvánosságra hozatalánál történelmi változásként emlegették, hogy 2011-ben már Magyarországon is több nő rendelkezett diplomával, mint férfi.

A KSH korábbi adatai alapján is látszik, hogy a nagyvárosi egyedülállók között sok a magasan képzett nő, a kisebb településeken pedig az alacsonyan képzett egyedülálló férfi. Ez a két réteg kis eséllyel talál egymásra. Utóbbi többnyire piacképtelen még a kisvárosi, falusi házassági piacon is, aligha lenne az a diplomás nagyvárosi nők körében.

Engem meglepett, mikor azt írta korábban, hogy a főiskolai végzettségű nők körében szembetűnően magas a hajadonok aránya, magasabb mint az egyetemi végzettségűeknél. Mindkét réteg diplomás.

A főiskolai végzettségűek többsége pedagógus vagy egészségügyi szakdolgozó, illetve bankokban az ügyfelekkel foglalkozó személyzet nagy része is a főiskolákról kerül ki. Tehát olyan helyeken dolgoznak, ahol többségében nőket alkalmaznak. Ezek a pályák beszűkítik az ismerkedési lehetőségeket.

Többször nyilatkozta: nem a szingliség túl gyakori, hanem a magány; lassítani kellene az életritmuson. Nem úgy tűnik viszont, mintha ebbe az irányba haladnánk.

Egyáltalán nem erre haladunk. Pedig szerintem a jelenlegi bajaink és a társadalom szétesésének okozója a túl gyors fejlődési ütem. Ha lépésről-lépésre történt volna a modernizáció, ha az igények nem ugrottak volna pillanatok alatt az elérhetetlen nyugati színvonal szintjére, akkor nem lett volna annyi feszültség. De lényegében egy csapásra megszűnt az agrártársadalom, bekerültek az emberek a magasabb szintű igényekkel együtt járó városi létbe, és innen már nem volt visszaút. Még akkor sem, ha valaki visszakerült az eredeti közegébe. A fogyasztói társadalom megzabolázott bennünket, mindenki elhitte, hogy elérheti azt, ami csak keveseknek sikerül. Ezt jól példázza a devizakölcsönök esete is. Sokan azt hitték, hogy a demokratikus társadalom együtt jár a jóléti társadalomnak azzal a szintjével, ami mindenkinek a legjobbat biztosítja. Teljes tévedés vette körül az embereket. Hivatalosan azt mondták, hogy nem probléma a strukturális munkanélküliség, máshová kell költözni. Igen ám, de arra senki nem gondolt, hogy territoriálisan mekkora egyenlőtlenségek vannak, hogy egy kis falusi házat nem lehet egy győri lakásra elcserélni, mint ahogy akkor javasolták. Át nem gondolt lehetőségeket kínáltak, amelyek szétszakították az emberi kapcsolatokat. A társadalom szerves fejlődése hiányzik.

Csak Magyarországon?

Nem csak itt, de Kelet-Közép-Európa nagyon lemaradt. A körülmények változtak persze az évtizedek alatt, ma már szabadok a határok, Németországból majdnem ugyanannyi idő alatt Budapestre lehet érni repülővel, mint Békéscsabáról autóval. De az egyenlőtlenségek megmaradtak, sőt nagyobbak lettek.

A politika megoldhatja ezt?

A politika katalizálhat folyamatokat, támogathatja mondjuk a gyerekvállalást, de annyi pénzt nem adhat, amennyiből egy gyerek felnevelhető. A kulcs az emberi kapcsolatokban rejlő erő. A külföldre távozók közül pár év után egyre többen jönnek vissza, mert rájönnek, hogy mégiscsak itt vannak a kapcsolati hálóik. A PhD hallgatók egy része is a képzés után szembesül azzal, hogy hallgatóként még befogadják a külföldi egyetemek, de ha már a helyiek elől veszik el az álláshelyeket, akkor beszűkülnek a lehetőségeik.

Mit gondol, a következő népszámlálás ugyanezeket az adatokat hozza majd, csak más számokkal?

Nem biztos.  Egyre több olyan elvált szülő gyerekével találkozom, akik soha nem szeretnék elhagyni partnerüket, házastársukat. Az is látható, hogy a párkapcsolatokon belül jelentősen megváltozott a munkamegosztás, amihez hozzájárult a háztartások gépesítettsége is. Korábban elképzelhetetlen lett volna azt látni egy játszótéren, hogy fiatal apukák tömegével vannak ott a gyerekeikkel, vagy hogy az apa helyett az anya menjen vissza szülés után dolgozni. Persze ez még mindig nehéz, a fiúk úgy szocializálódnak, hogy érzésük szerint nekik kell többet keresni s eltartani a családot.  Én ennek ellenére optimista vagyok. Talán az emberi kapcsolatok lassan versenyre kelnek a javakkal.

LAST_UPDATED2