A Gulagon a nők annyira hozzászoktak az erőszakhoz, hogy nem is próbáltak menekülni, a táborokban pedig nemcsak olyan gyerekek voltak, akik ott születtek, de olyanok is, akiket az anyjukkal együtt „tartóztattak le” – állítja ANNE APPLEBAUM amerikai újságíró és történész. Interjú.
ADAM TYCNER: Gustaw Herling-Grudziński szerint a lágerekben raboskodó nők legnagyobb kincse a testük volt. A nők szexuális kihasználása mindennapos esetnek számított.
ANNE APPLEBAUM: Nehéz általánosítani, hiszen nagyon különböző táborokról van szó. Ott volt a legrosszabb, ahol köztörvényes bűnözőket is tartottak fogva. A szabályok szerint egyik táborban sem lehetett együtt tartani a férfiakat és a nőket, voltak helyek, ahol valóban be is tartották ezt a szabályt. Néhány fogoly visszaemlékezéséből kiderül, hogy évekig nem láttak egyetlen nőt sem. Más táborokban viszont csak elméletben létezett az elkülönítés. Itt együtt dolgoztak a férfiak és a nők, és nem volt nehéz átjutni a női zónából a férfiak barakkjába.
A nők ki voltak téve az erőszaknak?
1945-ben száműzték Szibériába Edward Bucát, a Honi Hadsereg katonáját, ő írja le a visszaemlékezéseiben, hogy amikor nőkkel dolgozott a fűrésztelepen, egy csapat urka, azaz köztörvényes támadt rájuk, akik fogolytársaikat terrorizálták a lágerekben. Buca elbeszélése megrázó, mert az derül ki belőle, hogy a nők már annyira hozzászoktak az erőszakhoz, hogy nem is próbáltak menekülni vagy védekezni. Számukra ez a mindennapok része volt. A foglyok éjszaka bejártak a női barakkokba. Az urkák egyszerűen bementek, és minden nőt megerőszakoltak, akit odabenn találtak. Szolzsenyicin szerint tizenkét-tizenhárom évesek is részt vettek ebben.
A tábor felügyelői engedélyezték ezt?
A felügyelők és parancsnokok nem akartak maguknak pluszmunkát, ezért általában nem próbálták megelőzni az erőszakot. Egyébként gyakran maguk az őrök is részt vettek ebben. Itt nem kizárólag erőszakról volt szó. A női foglyokat akár egy élelmiszer-fejadag ígéretével is rá lehetett venni szexuális szolgáltatásokra. A foglyok visszaemlékezéséből rekonstruálható a forgatókönyv. A felügyelő kiszúr egy nőt, aztán nehéz fizikai munkára osztja be, például elküldi fát vágni. Aztán rendszeresen felajánlja, hogy könnyebb munkát ad neki. Ez rendszerint bevált. Még a fizikailag és pszichikailag nagyon erős nők is annyira kimerültek az erejüket meghaladó munkától és éhezéstől egy idő után, hogy elfogadták a parancsnok ajánlatát, és szexuális kapcsolatot létesítettek vele. Néha könnyebb munkára osztották be őket, de gyakran csak az élelmiszer-fejadagot emelték.
Mit tudtak ajánlani a nőknek az urkák vagy a tábori hierarchiában magasabb pozíciót elfoglaló foglyok?
A rabok egy csoportja jó kapcsolatban állt a fegyőrökkel és a tábori adminisztrációval. A kapcsolataiknak köszönhetően ugyanazt el tudták intézni a nőknek, mint a fegyőrök: szereztek nekik másik munkát vagy nagyobb élelmiszeradagot. Ezenkívül a biztonság kérdésével is számolnunk kell. Az a nő, aki kapcsolatot létesített egy köztörvényessel, biztosra vehette, hogy más fogoly hozzá sem ér. Az urkáknak volt valamiféle betyárbecsületük, a törvényeik szerint más nőjét megkörnyékezni megbocsáthatatlan bűn. Ezért fordult elő, hogy művelt értelmiségi nők, politikai foglyok összeálltak brutális, primitív bűnözőkkel, hogy viszonylagos nyugtot biztosítsanak maguknak.
Voltak-e szerelmespárok a szó hétköznapi értelmében véve?
Voltak ilyen esetek is. Ez egyébként nagyon érdekes jelenség, mert olyan emberek között is alakultak ki kapcsolatok, akik sosem látták egymást. A negyvenes években létesítetek táborokat külön a politikai foglyoknak, ezekben szigorúan betartották a nemek elkülönítésére vonatkozó szabályokat. Arra viszont volt lehetőség, hogy levelezzenek egymással a női és férfizóna rabjai. Írtak egymásnak, plátói kapcsolatot létesítettek olyasvalakivel, akivel személyesen sosem találkoztak. Némelyik táborban találkozhattak az ilyen párok a zónákat elválasztó kerítésnél, és olyan esetek is ismertek, amikor a pár úgy döntött a levelezés után, hogy házasságot köt „a kerítésen keresztül”. A párok a szögesdrót két oldalán állva esküdtek hűséget egymásnak a pap előtt, aki regisztrálta az ilyen kapcsolatokat.
Előfordult, hogy a nőket lágerbe küldték, a férjük pedig szabadon maradt. Az ilyen házasságoknak volt esélyük a fennmaradásra?
Igen. De ha a házastársak egyikét lágerbe zárták, a másik válást kezdeményezhetett, ezt pedig különösebb probléma nélkül engedélyeztek. A foglyok feleségeit, illetve a raboskodó nők férjeit megfélemlítették, elbocsáthatták a munkahelyükről, ha nem válnak el. Gyakran a biztonság volt a fő szempont. A válás után jobb esélyei voltak a szabadon maradt házastársnak arra, hogy elkerülje a letartóztatást. Tehát ajánlatos volt elválni.
Sokat tudunk a lágerekben raboskodó férfiak hierarchiájáról. A női zónákban is kialakult hasonló tagolódás? Voltak urka nők?
Voltak, és mind a viselkedésük, mind a táborban betöltött pozíciójuk hasonló volt a férfizónákban élő urkák viselkedéséhez és helyzetéhez. Ők is ugyanolyan brutálisak, agresszívak voltak, tetoválták magukat, uralkodtak a barakkokban, gyakran megtagadták a munka végrehajtását, a láger adminisztrációja pedig félt tőlük. A női politikai foglyok viszont a láger hierarchiájának legalján foglaltak helyet. Érdekes, ugyanakkor teljesen különböző csoportot alkottak az úgynevezett monaskik, azaz különböző pravoszláv szektákhoz tartozó nők, akik vallási okokból tagadták meg a lágerben a munkavégzést.
A nők rosszabbul viselték a tábori higiéniai körülményeket, mint a férfiak?
Mindenkinek problémát okozott a higiénia. A tábori latrinák például a legtöbbször csak ideiglenesen elkerített, fölbe ásott gödrök voltak, ezeket mindenki szeme láttára kellett használni. A nők számára a menstruáció miatt tényleg súlyosabb probléma volt a higiénia. Aztán sok esetben egy idő után magától megoldódott ez a probléma. Annyira legyengült a szervezetük az éhezéstől és a fizikai munkától, hogy nem menstruáltak.
Állítólag a női foglyok gyakran próbáltak teherbe esni. Miért tették ezt?
Az egyik nő azt mondta, a terhesség egyszerűen megkönnyítette az életet. Könnyebb munkára osztották be azokat, akik gyereket vártak, és nagyobb fejadagot kaptak. Az utolsó három hónapra a tábori kórházba helyezték őket, ott egy kicsit kipihenhették magukat. A terhesség tehát egyfajta menekülés volt az embertelen körülmények között végzett munka elől. Az is kiderül a visszaemlékezésekből, hogy némelyik nő azért akart gyereket szülni, mert rémisztően magányosnak érezte magát. Ezenkívül időnként amnesztiát hirdettek a gyerekes anyáknak. Ez persze nem vonatkozott azokra a nőkre, akiket „politikai törvénysértés” miatt ítéltek el. Voltak tehát olyan nők, akik teherbe akartak esni, de voltak olyanok is, akik nem akartak gyereket vállalni a lágerben. A táborban töltött évek gyakran mindenféle érzelmet és anyai ösztönt kiöltek belőlük. Az embertelen körülmények között kizárólag a nyereség és a veszteség kategóriáiban gondolkodtak, ilyen mérlegelés szerint pedig a gyerek gyakran csak gondot jelentett. Ráadásul sok nő meg volt győződve arról, hogy ha gyereket szül a táborban, szörnyű sors vár rá, biztos halálra ítéli.
A táborok parancsnoksága engedélyezte a terhességmegszakítást?
Ezt nem szabályozták egyértelműen. Néha engedélyezték az abortuszt, néha pedig meghosszabbították a nők büntetését ugyanezért. A terhességmegszakítás rémálom volt a táborban. Ahol pedig nem engedélyezte a tábor parancsnoksága ezt a beavatkozást, az abortuszt titokban, mocsokban végezték, mindenféle orvosi eszköz nélkül. Ez vérzéshez és fertőzéshez vezetett. Ilyen beavatkozás után sokan már nem tudtak teherbe esni.
Mi történt azokkal a gyerekekkel, akik a táborban jöttek világra?
Nemcsak olyan gyerekek voltak a táborokban, akik ott születtek, hanem olyanok is, akiket az anyjukkal együtt „tartóztattak le”. A rendeletek tiltották a terhes nők, illetve szoptató kismamák deportálását, de a gyakorlatban ezt nem tartották be. Marhavagonokban szállították a foglyokat, a kisgyerekek gyakran nem bírták ki az út viszontagságait, és meghaltak. Mások a deportálás után születtek. A harmincas évek elején és a második világháború alatt zajló tömegeket deportáltak, így több tízezer gyerek börtönévé vált a Gulag. A jelentésekből kiderül, hogy 1949-ben a Gulag félmillió lakosa között csaknem tízezer terhes nő volt, és majd’ huszonötezren a gyerekükkel együtt raboskodtak. A legkisebbek az úgynevezett tábori gyerekosztályra kerültek. Az idősebb gyerekeket rendszerint azonnal áthelyezték a fiatalok számára fenntartott speciális intézetekbe.
Milyen körülmények voltak ott?
A gyerekosztályokon erre a feladatra beosztott nők foglalkoztak a gyerekek ellátásával, de túl kevesen voltak ahhoz, hogy akár a legalapvetőbb gondoskodást is megkaphassák a gyerekek. Ezenkívül a munka könnyűnek számított, ezért kiváltságos női rabokat, vagyis rendszerint bűnözőket osztottak be ide, akik nagyon rosszul bántak a gyerekekkel. A barakkokban tombolt a himlő, a gyerekek fejét borotválták, hogy irtsák a tetveket. Hideg vízben mosdatták, verték és erőszakkal táplálták őket. Az anyáknak csak rövid látogatásokat engedélyeztek a nap végén, munkaidő után. Gyakran azt sem engedélyezték, hogy az anyának bármiféle kapcsolata legyen a gyerekkel a szoptatási időn kívül. Ilyen körülmények között esélyük sem volt a gyerekeknek arra, hogy megtanuljanak beszélni vagy legalább mászni. Gyakran előfordult, hogy négyéves korban is csak egy szótagos szavakat tudtak kimondani. A gyerekzónákban nagyon magas volt a halálozási arány.
Miért nehezítették meg az anyáknak, hogy kapcsolatban maradjanak a gyerekükkel? Ez valamiféle megtorlás volt?
A látogatás megszervezése valószínűleg pluszmunkával járt volna. A szervezés mellett még ügyelni kellett volna arra, hogy minden a szabályoknak megfelelően történjen. Könnyebb volt hát egyszerűen megtiltatni az anyáknak a kapcsolattartást, így rengeteg vesződségtől megkímélhették magukat.
Milyen sorsuk volt azoknak a gyerekeknek, akik a lágerben nőttek fel, és túlélték?
Ha pár évesek voltak, általában árvaházakba kerültek. Túl kicsik és fejletlenek voltak ahhoz, hogy megjegyezzék a vezetéknevüket. Senki sem törődött az irataikkal, ezért az árvaház személyzete sem tudta, kik ezek a gyerekek. Bizonyos idő elteltével új vezetéknevet adtak nekik. Így a táborokból szabaduló anyák nehezen tudták megtalálni a gyereküket. Sok nő sosem látta viszont a gyerekét, akiket pedig megtaláltak, azokhoz általában nem volt kegyes a sors. A „gyerekzónák” és a szovjet árvaházak szörnyű körülményei között nőttek fel, esélyük sem volt arra, hogy megtalálják a helyüket a felnőttek világában. A társadalom perifériájára sodródtak, a bűnözők csoportjait erősítették.
A statisztikákból kiderül, hogy 1942-ben a Gulag összes foglyának 13 százaléka nő volt. Három évvel később 30 százalék volt ez az arány. Mivel magyarázható ez a különbség?
Ennek két oka volt. Először is 1942-ben sok foglyot behívtak a hadseregbe, ez megváltoztatta a nemek arányát a lágerekben. Ezenkívül 1941 végétől bevezették a munkahely elhagyásának tilalmát, és sok nőt e törvény alapján deportáltak. Ne feledjük, hogy a nők visszaemlékezései és memoárjai ugyanúgy nem tükrözik az arányokat, mint a férfiak beszámolói. A politikai foglyok hagyták ránk a legtöbb írást, ők nagyrészt műveltek voltak, de csak a deportáltak kis hányadát tették ki. Sokkal népesebb csoportot alkottak a kulákok feleségei, a köztörvényes bűnözők és az úgynevezett bitovijék, akiket kisebb törvénysértés, például lopás vagy munkakerülés miatt börtönöztek be.
Próbáltak a nők megszökni a lágerekből?
A nők sokkal kevesebben voltak a lágerekben, fizikailag gyengébbek voltak, és kisebb esélyük volt a túlélésre a táboron kívül. Ennek ellenére előfordult néhány szökési kísérlet. Kutatásom során találkoztam egy cigányasszony esetével, aki élt az alkalommal, és elszökött a láger közelében lévő, felszámolás alatt álló cigánytáborral.
Mindebből az következik, hogy a nők helyzete nehezebb volt a táborokban, mint a férfiaké.
Nem volt nehezebb. A táborokban különféle veszélyeknek voltak kitéve a nők, mégis tovább éltek, jobban szervezettek voltak, és segítették egymást.
Fordította Kovács Edit
Anne Applebaum
neves amerikai újságíró és történész. A Gulag története (2005) című monográfiája magyarul is megjelent. 2010-ben Petőfi-díjat kapott. Remélhetőleg Between East and West című kelet-európai útleírásának és 2012-ben megjelent Iron Curtain. The Crushing of Eastern Europe 1944–56 című monográfiájának is lesz magyar kiadója.
Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter felesége, 2013-ban lengyel állampolgárságot kapott.