„Nem mondhattam el, hogyan kínoztak meg”

Nagyapja a nácik ellen szórólapozott, ő a kommunista diktatúra ellen küzdött. A most 52 éves Christian Halbrock szüleihez hasonlóan nem érettségizhetett, nem tanulhatott tovább, otthon viszont nyugati könyveket olvastak, nyugati rádiót hallgattak. A 80-as években béke- és környezetvédő csoportokhoz csatlakozott, többször letartóztatták ellenzéki tevékenysége miatt. Kelet-Berlinben egy pincében környezetvédő könyvtárat alapított, 1990-ben részt vett a Stasi-központ ostromában, a rendszerváltás után történész lett: legújabb könyve az ellenállás természetét és gyakorlatát vizsgálja. A napfény íze, 7. rész.

hvg.hu: Éveken át részt vett az NDK-ban szerveződő civil mozgalmakban, ami miatt volt is politikai vegzálásban része. Ön szerint mennyire voltak képesek a civilek megingatni a rezsimet?

Christian Halbrock: Ez a téma nálunk szenvedélyes vita tárgya, ahogy az is, hogy mely csoportoknak volt nagyobb szerepük: a disszidenseknek vagy a független szerveződéseknek. Én nem szeretem ezt a vitát. A ’89 előtti aktív ellenállók nem is számoltak azzal, hogy ennek az egésznek vége lesz, nem gondolták, hogy munkájuk egyszer összeomláshoz vezeti a rendszert. Míg máshol, például Magyarországon vagy a Baltikumban már hírlett, hogy jön a változás, az NDK ilyen szempontból provinciálisabb volt. Inkább arról szólt az egész, hogy egy hazug társadalomban megőrizzük azt az életet, ahol hazugság nélkül élhetünk.

hvg.hu: Akkor miért csinálta az egészet, ha úgysem számolt azzal, hogy valamikor megdöntik a rendszert?

C. H.: A lengyelektől tanultam, ha nem is lehetséges megdönteni a rendszert, de ki lehet alakítani egy ellentársadalmat saját újsággal, színházzal, klubokkal. Ez kellett ahhoz, hogy lehessen ebben a közösségben élni és érdemes legyen itt maradnom. Úgynevezett békemozgalmat és környezetvédő csoportokat alapítottunk, ahol összegyűltek a hasonló gondolkodásúak. Egyetértettünk abban, hogy látszódnunk kell a nyilvánosság előtt, ezért pólókra festettünk üzeneteket és azokban vonultunk fel, szájvédővel tiltakoztunk a környezetszennyezés ellen, vagy biciklis demonstrációkat szerveztünk, mert úgy nehezebben kaptak el minket a rendőrök.

hvg.hu: Úgy tűnik, kialakított egy mikrokozmoszt, egy saját kis világot, a szabadság kis körét. Hol ütközött ez a világ az állampárt szigorú határaiba?

C. H.: Ennek az élhető mikrokozmosznak a kulcsa az volt, hogy fel kellett szabadulnunk - és ez csak egyfajta belső lemondással működött. Egy új generáció része voltam, mely nem panaszkodott már, hogy nem tanulhat tovább, vagy nem építhet karriert. Világos volt, hogy nem akarunk már semmit ebben a rendszerben, nem akartunk részei lenni ennek a gépezetnek. Láttuk, hogy aki magasra jut a karrierlétrán, az sem mondhat semmit, mert mindent a párt mond helyette. Nem volt semmink, úgyhogy veszítenivalónk sem volt. A ´83-as demonstrációk alkalmával, novemberben hat embert letartóztattak és bezártak. Nemcsak a zaklatásnak voltunk kitéve, hanem multiplikátorként is használtak minket: azzal számoltak, hogy elmondjuk majd a többieknek, hogyan bántak velünk. Ezen átláttunk, és mivel nem akartam a többieket eltántorítani az ügyünktől, sokáig elfojtottam, amin keresztülmentünk: nem mondhattam el, hogyan kínoztak meg, ha nem akartam elijeszteni azokat, aki csatlakoztak volna hozzánk. Inkább felkészítettük az embereket, hogy helyt álljanak a kihallgatásokon.

hvg.hu: Ennyire bizonytalan volt, hogy hányan vállalják aktívan az ellenállást?

C. H.: Az NDK-ban azt tekintettük a legnagyobb problémának, hogy senki nem mert ellenszegülni. Miután kijöttem a vizsgálati fogságból, rájöttem, hogy nem így van: a börtönök tele vannak olyanokkal, akik csináltak valamit, szórólapokat osztogattak stb. A baj csak az, hogy erről senki nem tudott - mert hiányzik a kommunikáció. Hiányoztak az információink arról, hogy mit csinálnak mások, ezért megpróbáltuk legalább helyenként megtörni az információmonopóliumot. Így jött az környezetvédő könyvtár ötlete. A támadási felületet minimálisra kellett szorítanunk, ezért döntöttünk amellett, hogy hivatalosan környezetvédő csoport leszünk. De a könyvtár, azon kívül, hogy a környezetvédelmi írások mellett minden tiltott irodalmat beszerzett, az információterjesztés célját szolgálta. A diktatúra alapja a titoktartás: az emberek nem látják értelmét, hogy bármit is tegyenek, ha senki más nem tesz semmit. De ösztönző hatással van, ha tudják, hogy a szomszéd városban is szerveződnek.

hvg.hu: Honnan kerültek ki egyáltalán az ellenállók? Kiből lett aktív ellenzéki az NDK-ban?

C.  H.: Elsősorban a fiatalokból.  A keletnémet társadalomban nagyon ritka volt, hogy több generáció egy családon belül ellenzéki vagy a rendszernek ellenálló lett volna. Ez itt jellemzően egy rendre épülő társadalom: legtöbben elfogadják a felsőbbrendű hatalmat, és munka után hazamennek családjukhoz, nem mászkálnak esténként. Ehhez adódik több tapasztalat: az 1953-as felkelést leverő szovjet tankok Berlinben, vagy az ´56-os magyarországi történések, melyekből azt a következtetést vontuk le, hogy a Nyugat nem segít.

Mi a lengyelek fele orientálódtunk, ők voltak bizonyos értelemben a példaképeink és Jacek Kuron (a lengyel demokratikus ellenzék kiemelkedő vezetője - szerk.) szavai csengtek a fülünkben. Ő azt mondta, hogy az ellenzéknek egy országban sincs jogosultsága, ha csak öncélúan, saját magának létezik, nyújtania is kell valamit a társadalomnak. Teljesen mindegy, ki milyen ideológiában hisz, be kell bizonyítanunk, hogy ki lehet lazítani azt a csavart, amely beszorította az NDK rendszerét. Tudtuk, hogy meg kell találnunk a kapcsolódást a társadalommal, és utólag, a Stasi-aktáinkból ki lehet olvasni, hogy a szerveződésünknek sikerült szimpátiát kelteni az emberek körében.

hvg.hu: Utolsó akciója 1990-ben a Stasi-központ elfoglalása volt, utána már nem működött a civil ellenállás. Hogyan döntötte el, hogy mihez kezd a rendszerváltás után?

C. H.: Minden, amivel ´89-ig foglalkoztam, reakció volt arra, ami körülvett. Az ellenzéki csoportunk 88-89-ben volt a csúcson, utána minden összeomlott – nemcsak a szerveződés, hanem az is, ahogyan viszonyultak hozzánk. 1989 után elkezdtek minket szidni, mert hirtelen az utolsó NDK-s besúgó is forradalmárnak érezte magát. Nem számított, ki mit mond, csak az, hogy az egyik hangosabb a másiknál. Csak az érdekelt mindenkit, hogy észrevegyék. Én elég korán, ´89 végén már javasoltam, hogy oszlassuk fel a csoportunkat, mert a koncepciónk csak a hatalmon levő állampárt viszonylatában működött.

Az NDK-ban a bátorság és a civil kurázsi hiányzott leginkább. Gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit mondasz, a lényeg az volt, hogy legyen bátorságod kimondani, mert a hatalmon levők úgyis értették, hogy miről van szó, ahogyan a többiek is. A rendszerváltás után elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen információkat tartottak vissza tőlünk. Meg akartam érteni, mit csináltak velünk, milyen történelmi keretben mozogtunk, valamint tanulni akartam, hogy beleszólhassak a társadalom dolgaiba. Így lettem történész.

hvg.hu: Mi aggasztja 25 évvel az újraegyesülés után leginkább? Hol hagyta a diktatúra a legmélyebb nyomokat a környezetében?

C. H: Ijesztő, hogy azok a viselkedésmódok, melyeket a diktatúra kialakított, ma is élnek. A szolidaritás hiánya, a félrenézés kultúrája, a személyiségi jogok semmibevétele folyamatosan jelen van a társadalomban. Az emberek nem lettek jobbak, csak a keretfeltételeink nem teszik szükségessé például a feljelentést. Elméletben akkoriban a szocializmus a szolidaritást ígérte, gyakorlatban azonban az emberek félrenéztek, amikor szomszédjukat letartóztatták, vagy amikor társaikat nem engedték főiskolára. Ma leginkább a gazdasági kirekesztés szintjén érezzük a szolidaritás hiányát: ezen kellene felülkerekednünk, de ehelyett végignézzük, ahogy a sanyarú sorsú embertársaink jogait megsértik. A diktatúra nyomai jól követhetők a munkahelyeken, a hivatalokban a különböző opportunista viselkedésmódokon: a mindennel való egyetértés megalkuvásán, vagy az öncélú, állandó kritizálási hajlamon, amit szintén a megfelelés táplál.