KARAKTEROLÓGIAI TANULMÁNY
LAVATER, GALL, HERMANN, ISSBERNER-HALDANE, SZOKOLY, SZENTPÁLYI, GABÁNYI, ULLRICH, M. W. BILTZ STB. NYOMÁN
A természet bölcs urának és teremtőjének,
az Örökkévaló Istennek:
JÉZUS KRISZTUSNAK
— aki által minden lett, ami lett —
— minél nagyobb dicsőségére!
Ajánlva
BAGÓ MIHÁLY
úrnak
hálám s tiszteletem jeléül.
Mottó:
Két út van. Egyik az emberek írásainak — a mulandóságnak az ismerete;
másik az Isten írásainak — az örökkévalóknak — az ismerete.
I. Bevezetés.
Egyesek már a találkozás első pillanatában keresik az arcon át az embert, ösztönösen érezve, hogy egyszeri meglátás több, mint száz más egyéb. Mások az ember belső kisugárzásából mintegy megérzik, azaz érzésben veszik át az illető egyéniségét. Mindkét ösztönösség évezredes bennünk, amit a régiek is ismertek, de ezen ismeret nagy általánosságban sohase lett közkincs, mert egyrészt a nagy többség — amelyre nem előnyösek e tan tételei — tagadja azt, másrészt mi hasznát se veszik a — haszonlesők…
E könyv célja az emberek, illetve önmagunk megismerése. Amíg nem ismerjük önmagunkat és ama végső ideált, amely felé alakulni és fejlődni kell, addig nem is lehetünk önmagunk irányítói, hanem csak a sors, illetve a körülmények és tömegszokások kormánynélküli sajkái. Minden ember önmaga átka vagy áldása, vezérelvei szerint s ezért burjánzik egyik lelkében — mint dudva — a bánat s békétlenség, másikéban — mint ápolásra szorult nemes növény — az öröm, béke és vidámság.
Kettős az ember, test és lélek. Testisége — érzéki élet, tápélet, idegélet — épp úgy, mint lelkisége — értelmisége, érzelmisége és akaratisága — három-három irányban működik. Ezek összhangosításától függ boldog- vagy boldogtalanságunk. Ezért kell megismerni magunkat úgy testi, mint szellemi, azaz lelki oldalról is, annál inkább, mert minden megismerés az Isten megismerése is! Aki nem ismeri a maga gépét, az nem is tudja azt kezelni. A test se más, mint gép, a lélek gépe. Műszer az anyagi világon való megnyilvánuláshoz.
Létünk az örök volt-van-lesz pillanata. Eme nagy öröklétben attól függ úgy földi, mint mennyei boldogságunk, hogy mennyi filozófiai és etikai, azaz értelmi és érzelmi értéket — tőkét — szereztünk s mennyire tudtuk azokat úgy magunkban, mint magunk körül összhangosítani. Az értékszerzés alatt azonban nem a dolgok és törvények megismerésétértjük, hanem azok átélését.
Mivel az ember kettős, kell, hogy mindkét mivoltában megismerjük, azaz formájában és szellemében. Formájának megnyilvánulása, azaz külseje közismert. Ez a külső forma, mint árnyképe a léleknek, mindig megfelelően szép, vagy rút, illetve harmonikus vagy diszharmonikus az illető lelkisége arányában. A szép alatt persze az idomok és vonalak szépségét értjük, nem pedig a fiatalság üde színét.
Amíg a forma, tartás, mozdulat, hangszín az ember jelenét mutatja, addig világnézete a jövőjét. Egyik a ma, másik a holnap emberének a váza. Ki mit olvas, ki mint gondolkozik és érez, olyan marad vagy lesz, azaz állati vagy emberi, mert a gondolkozás iránya, minősége és mennyisége az, amiből kinő — nemesül vagy romlik — az érzés, akarat és tett, vagyis az — új ember.
E könyv csak az általános nézőpontokat, a kulcsot nyújtja, mert nem a tételek tömege, hanem a törvények ama kulcsa a fontos — ha nem magoltatni, de gondolkoztatni is akarunk —, amelynek alapján a tételeket hozták. Az arc- és alaktan soha nem csal, soha nem téved, csak ott van kivétel, ahol a gondolkozás — azaz világnézet — megváltozott, például hitetlenből hívő, vagy fordítva, hívőből hitetlen lett s noha újabb világnézete után igazodik már megnyilvánulásaiban, de idomzata még nem alakult. Ilyen kivételek azonban ritkák, de vannak. Ilyenek a terhelt arcú jó emberek s a szent arcú bűnözők. Egyik lefele, másik felfele megy életútján…
Aki megtanult nézni, az fog tudni látni is. A nézni tudás a bölcsesség nyitja, a látás annak telje; fokozatai: a fogalom, ítélet, következtetés és az ihletet megérzés. Aki nem tud nézni, az bámul. Az ilyen, ha az egész világot is beutazza, olyan marad, mint aki nem látja ruhától az embert, fától az erdőt, forma mögött a lényeget, rang mögött az egyéniséget, Ácsfián az Istenfiát… Átlátni a formán és felismerni, hogy a természet sohase túloz, minden túlzás — úgy a túl nagy, mint a túl kicsi a megrontott természet jele, ez a bölcsesség egyik előfeltétele, amely nélkül senkise juthat a dolgok lényegének a megismeréséhez, a külsőn át a belsőhöz, alkotáson át az alkotóhoz, testen át a szellemhez. Már pedig akkor csak a látszatvilágot ismeri, ami pedig maga az áltudomány, mely nem jutott el a tapasztalattól a megsejtésig, a világtól az Istenig.
Szellemi voltunk igaz névjegye: testi formánk; egész raktárkészletünk mennyiségi és minőségi mérlege, csak ismerni kell ama mínuszokat és pluszokat, melyeket a lélek jóra vagy rosszra hajló erői vésnek és faragnak a testre.
Figyelni s tanulni ezer alkalom van naponta. Az első azonban végignézni az állatokon s megfigyelni azok megnyilvánulását, mozgását, érzékiségét, örömét, haragját, majd a primitív emberekét — színesektől fehérekig, — végül a kiválókat, azaz állatkerttől pantheonig mindent s akkor átlátunk minden tisztánlátást zavaró rangon, képzettségen, származáson s meglátjuk, ki hol áll az állat és az ember, avagy az ember és az Isten között… Hol és miért csak ott… Mi az uralkodó benne, az állati vagy emberi? Nem csak egy olyan nagyság-e az illető, akinek feje és tudása felemésztette nemesebb részét: szívét és érzéseit… S megismerjük, nem csak szellemi torzulatok vagyunk-e sok tudással és érzékiséggel megterhelten, de bölcsesség és szeretet nélkül; olyan, mint aki mindent tud a hiábavalókból és mulandókból: nyelvet, zenét, táncot, modort, illemet és nagyzást — de semmit az örökkévalókból, az Isten igazi, azaz ama törvényeiből, melyek a felsőbbrendű embernek Istennel, másokkal és magával szemben való örök törvényeire és követelményeire megtanítanak. Már pedig ezek nélkül az egész élettanfolyamunk, amit bölcsőtől koporsóig járunk, nem ért semmit, akár csak ama rossz diák éve, akit osztályismétlésre utasítanak…
S ma, amikor annyira meg van tévesztve az emberiség épp az igazi keresztény, illetve szentírási szellemet mellőző nevelés folytán, — hogy más életcélt és életértéket nem is lát, nem is ismer, mint a diplomát, rangot, pénzt, babért, dicsőséget, evést, ivást, szeretkezést, sportot és önimádást, — feltétlen és elengedhetetlen szükséglet rámutatni, hogy az ember igazi és örök, jobban mondva egyetlen értéke egyedül az őegyénisége, illetve lelkülete, mert ez — ő! Ez és semmi más. S ez az, mely őt lelki fajsúlya szerint felsőbb vagy alsóbbrendű életbe sodorja, képletesen mondva: állatiba vagy istenibe idővel…
Minden ember annyit ér, amennyi az ő lelki értéke és oda való, ahova vágyai és céljai húzzák, állati vagy isteni életbe.
És minden ember annyira nagy, amennyire le tud hajolni. Viszont minden ember annyira kicsi, amennyire felfele kapaszkodik.
Ezen a téren a minta az — Ácsfia, — a jutalom ellenben az — Istenfia. Egyiket át kell élni, hogy a másikká legyünk.
Minden ember az, aminek látszik, nem pedig az, amit álarca, a világi maszk mutat, ami a testtel elmúlik, ami nem a lélek sajátja.
A karriér nem a rang és pénz, sem nem a tekintély és hatalom, vagy dicsőség megszerzése, hanem az állati ösztönöknek isteni ösztönökké való átnemesítése, ama evolúció, mely az állati képmásból isteni képmást farag…
Nem az a fontos tehát, hogy mint jelentünk meg e világ formatárában, hanem hogy mely irányban alakulunk, mert többet ér egy alulról fölfelé haladó rút, mint egy felülről lefelé süllyedő szép… Mert az irány, az út, a cél a — jövőnk.
Ilyen elvek és tételek után persze, hogy kevés megértésre várhat az arc- és alaktan, de hát az igazság sohse csinált e földön — karriért…
Végre, amint a Szentírás se arra van, hogy másnak hirdessük, hanem, hogy mi éljük át, úgy az arctan is nem a mások, hanem a magunk hibáinak a felismerésére, hogy meglátva gyengeségeinket és hajlamosságunkat, elkezdhessük azt a kúrát, amit az üdvözülés előfeltételének, léleknemesítésnek mondunk.
Az itt-ott bántóan erős igazság ne fájjon senkinek, kivételek vannak és ami főbb: lehetnek ha(!) szembefordul a bennünk alvó isteni, a bennünkélő állatival… Ismétlem, hiba nélkül senki sincs. Tökéletesnek csak a tökéletlen látja önmagát…
II. Az állatokról.
Az emberismeret előfeltétele az állatismeret. Ezért szükséges az állati idomzat és ösztön ama főbb pontjait ismertetni, amelyek az összehasonlító módszer kulcsai.
Ha az állatok, de kivált a medve, mókus és emberszabású majom mozgását megfigyeljük, sok hasonlóságot és rokonságot látunk az emberrel nemcsak mozgásban, de formában, érzületben és gondolkozásban is, csak persze kezdetleges állapotban, mintha csak a természet ezeken át tanult volna alkotni alsóbb- és felsőbbrendű — színes és fehér embereket…
A medve lábai rövidek, de törzse hosszú, járása dülöngő, otromba, menetvonala görbe, nyaka majdnem fejvastagságú és rövid, szemgolyója gömbölyű, füle magasan fekszik a fejtetőn, homloka kicsi, talpa nagy, vádlija mondhatni nincs, stb.
Az emberszabású majmoknál hasonló rokonságot látunk. Az áll felső lebenye szörnyen nagy, míg az alsó túl kicsi, majdnem hiányzik, mint az alsóbbrendű állatoknál. Orruk alig van, szemfoguk hegyes, járásuk dülöngő, menetirányuk imbolygó, testtartásuk előrehajlottan görbe, fogaik ritkák, orrlyukaik gömbölyűek, az orr vége gumós, szájuk nagy, az egész arcot átfogó, a szemfeletti csont kiálló, a szem túl mélyen fekvő és kicsi, felső karuk hosszú, lábszáruk rövid, törzsük és kezük hosszú de vékony s olyanok az emberi idomzat mellett, mint gyermek rajza a művészé mellett… Szemeik, kivált a páviánoknak, nagyon közel fekszenek egymáshoz s pislantásaik villámszerűén gyorsak, tekintetük szögletes és fejmozdulat nélkül pislognak ide-oda, mint az alattomos és félénk ember, füleik nem kerekdedek, hanem otrombán szögletesek és testükhöz aránylag túl nagyok, másoké túl kicsik, amellett hegyesek, homlokuk szinte hiányzik, nyakuk majdnem fejvastagságú, fejüket vállaik közé húzzák, kivált ha figyelnek, feltűnők a túl hosszú — butaságra valló — körmeik, állásuk, tartásuk görbe, faruk nincs, se csípőjük, sírásuk hangos, de könny nélküli, színérzékük alig van, hangjuk nyers és rekedt, testük szőrös.
A csimpánz és gorilla rövid, kis emberies orra, mely majdnem beleolvad az arcba, hátradűlten fekszik, ellenben orr helyett az áll fejlett és hosszú, jóval hosszabb az arc egyharmadánál. A felső áll túl nagy, míg az alsó alig fejlődött ki, fülei túl kicsik és rútak, magasan is fekszenek. Vádlija nincs, akárcsak a perverzitásra hajlóknak, s amíg felső karjai és kézujjai hosszúak, addig a jellemet és kitartást jelző hüvelykujjak túl kicsik, fejletlenek és torzak.
Nem lehet mindent leírni, végig kell nézni az ember és állat idomzat- és mozgássorozatait s akkor látjuk jól, mi a különbség formában és lélekben az állat és ember, valamint az alsóbbrendű és felsőbbrendű egyéniségek között…
A ragadozókat figyeljük meg és a legtöbbet torznak látjuk. Keselyük, baglyok, vércsék, sasok, valamint a tigrisek, párducok, oroszlánok oldalról nézve pláne kegyetleneknek, kivált, ha felingerelve vicsorítanak, démoniaknak látszanak. Ez a hidegségtől kegyetlenségig játszó vonás megvan némely emberen is, mely megnyilvánul a vicsorítással rokon fagyos mosolytól a köhögésszerű nevetésig és baromszerű bőgéssel és ordítással kevert röhejig, amit megfelelő állati természet is kísér… Minden állatot, mint az embert, két oldalról kell nézni, elülről és oldalról s ekkor, meglátjuk, hogy annyira torz a legtöbb állat, hogy szinte úgy érezzük, talán nem is az Isten remekei ezek… Isten ilyen sok-sok torz, csúnya, otromba, buta és gonosz lényeket épp úgy nem teremthetett, mint ily sok tökéletlen és diszharmonikus embert, mint amennyi van… A teremtés ténye és jelen állapotai között valami megoldást keres az ember, azt, amely ide torzított mindent s ez — a lélek betegsége… Mert így oly szörnyű volna úgy az állatvilág, mint az emberi is, — amit majd később látunk át e tanok folytán, — hogy képtelenség volna egy bölcs Teremtőtől így eredeztetni a világot és kivált az élő lények lelkületét.
Az ember s világa összhangját illetőleg nem utolsó észrevétel az sem, hogy amilyen az ember „sugárzása”, olyan állatvilága is. Az ember pedig olyan, amilyen a világnézete és etikája, azaz vallása és hite. A néger legtorzabb s állatvilága is a legszörnyűbb. Afrika ragadozói, ocsmány hüllői, de még növényevő emlősei is, valamint madárvilága messze alatta áll az európai állatvilágnak úgy idomzatban, mint szellemben, csak épp — mint üres nő a szellemi nőt! — színekben múlja felül emezeket. A kakadutól, papagájtól, pávától, kolibritől s egyéb rikácsolótól a fülemüle csattogásáig, az afrikai, ázsiai és amerikai bennszülöttek egész lelki színképe adva van a fehér emberig… S amíg a színes fajok állatvilága vagy lélekben torz, azaz ragadozó, vagy formában otromba, mint a víziló, majom, stb., addig Európában az európai ember szellemével és lelki sugárzásával arányban, állatvilágának szelleme is, formája is, finomabb madártól — emlősig, sőt őzeink, szarvasaink is szebbek, plasztikusabbak, mint a tevék vagy antilopok.
A papagájfélék, — mint sok feslett nő, — látszólag szebbek, de arcuk oldalról és közelebbről nézve csúnya, kivált szemeik, szemkifejezéseik valóságos rútak. Görbe orruk, roggyant szemük és rikácsoló hangjuk némely elvénhedt kiélt és összeroggyant keleti fajú puhányra emlékeztet. Léleknélküli színessége olyan, mint aki festékkel pótolja a rútságát a lelkiek híján… Ugyanilyen torzak a keselyűk oldalról és szemközt nézve.
A majmok ülőgumói, egész alsó testük, nemi szervük, kivált a nőstényeké, undorító s kiállhatatlan a szemnek; de hű képe lelkületüknek és a velük egy földrészen lakók, erkölcsi világnézetének…
Az oroszlánban ami szép volna, azt értékteleníti lelki torzulata, vérengző volta.
Akinek csak némi érzéke is van a szép idomokhoz, — nem a színekhez! — azok könnyen felismerhetik ezeken az állatokon épp úgy a torzát, mint ahogy felismerjük a kis borjún, báránykán, őzikén a szépet, a formás összhangot. Nem megszokás ez, hanem velünk született, — csak nem mindenkiben fejlett — érzék, akár csak az etikai jó, művészi szép, vagy filozófiai igazság iránti érzék. Ha szokás volna, nem tetszene négernek a fehér nő, majomnak az emberi nőstény, mint ahogy nem tetszenek s nem vonzók a fehéreknek a színes férfiak vagy nők, sem a majom őnagyságák…
Az állatok lelkivilágát illetőleg némelyek azt tartják, azért nem produkálnak, mert nincs kezük. Ez téves. Mert a majomnak van keze s produkál is, csak nem annyit, mint a művészi fészket rakó madarak, pl. a pinty. Miért? Mert nem a kéz, hanem a kellő logika hiányán múlik a tökéletesebb alkotó képesség. S akinél a logika fejletlen, vagy egyirányú — mint némely szakembernél is — az nem tud a résztől az egészig emelkedni, csak inkább szétszedni — analízis — mint a majom, de nem összerakni — szintézis — mint a harmonikus ember. Ezen épül vagy dűl az Istenben való hit is; nem látja némelyik az okozatoktól az okot…
Az állati formákat illetőleg magunk előtt kell tartani a következő méreteket. A giliszta egyvonalú lény, egyenes, mint a ceruza. A kígyónál már elválik a nyak előtti fej, — mint külön idom, — a nyak utáni testtől. A gyíkok idomzata még több, lábaik is vannak. A madárfélék teste még fejlettebb, lábaik — szárnyaik vannak, noha kinyújtva nem mások, mint egy felfujt, madárrá domborodott gyík vagy kígyó, mint a repülő gólya. Ez a több részekre való tagozódás így folytatódik felfelé az emlősökig, majd a majomig, onnan feljebb a primitív színes emberekig, végül az európai klasszikus arcú s idomzatú görög arcig.
Amíg a majmok orrgerince, valamint a medve, macska, kutya és szarvasféléké beleolvad az arc és fej tömegébe, addig már az emberszabású majmok orrgerince kicsit kialakult, a primitív emberé még kidomborodóbb, noha majdnem beleolvad a két pofacsont közti arcrészbe, végül az európai ember orra egyenesen külön arctagot, külön idomot, önálló testrészt képez tömegben és formában is — nem csak szervezetiségében — a fejen.
Hasonlóan vagyunk az állal is. Állatoknál a felső állrész nagy, míg az alsó annyira kicsi, hátra és aláeső, hogy mintegy észrevehetetlen és jellegzetesség nélküli. Az embernél épp fordítva van, felső kicsi s az alsó fejlett, de nem aránytalanul nagy, mert minden aránytalanság, — azaz harmadon felüli, miről később szólunk, — torzulat.
Így vagyunk a homlokkal is, míg az embernél kiemelkedő, az állatoknál kicsi és többnyire hátradűlten elmosódó. Ezt akkor látjuk, ha megfigyeljük, milyen és mennyi a fül fölötti koponyarész. Az állatok füle túl magasan fekszik, míg az okos emberé mélyen, az orr síkjában.
Mindezeket az idomzati különbségeket meg kell tanulni látni, mert amíg az ember a természet alapvonalait, a fajok idomzatait nem ismeri, addig az egyénit még kevésbé tudja megkülönböztetni. Ha azonban az állat, majd a színes fajok, végül a primitív európai, aztán a klasszikus európai arcokat meg tudjuk különböztetni, akkor elkezdhetjük a fogalmak és ítéletek gyümölcsöztetését, a — következtetést. Ezt a tanulmányt azonban az állatkertben, az állatoknál kell elkezdeni és a szépművészeti múzeumban, a szép képek és szép szobrok, nemes arcok szemlélésén át a szép és okos férfiak és nők testrészeinek a megfigyelésénél végezni úgy az alakot, mint a mozgást illetőleg. Így kellő formaérzékkel rendelkezők hamar felismerhetik az alak és jellem közti kellő összhangot, a vonalak és idomok lélektanát.
Ha az állatok eltéréseit megfigyeljük és alakjuk, valamint mozgásuk lelkét az emberével összhangba, hasonlatba hozzuk, úgy megtaláljuk az emberismeret kiindulásának kulcsát s megértjük, hol mit, miért és mint írt elénk a természet a maga tiltó, vagy ajánló hieroglifjeivel.
Akiknek nincs módjukban állatkerti tanulmányokat végezni, nézzék át az állatképeket, valamint a háziállatokat és figyeljék meg megnyilvánulásaikat örömtől-haragig, nyugodtságtól félelemig, mert ez a két pont az, amely között leng, él, küzd és vergődik úgy az állat, mint az ember lelke.
Hogy a mozgás mennyire faji és egyéni, még a jóformán semmi kifejezést nem adó halak úszásán is meglátható.
Egészen más, könnyed, hirtelen, gyors mozdulattal úszik az aquárium apró cápája, valamint a vele rokon többi ragadozó hal, mint pl. a szelídebb ponty. Ugyanez áll a ragadozó madarak röptéről és ragadozó emlősök mozdulatairól is; gyorsak, ügyesek, elevenek, de egyben nyugtalanok is, míg a növényevők mozgása nyugodt, békés. Amint minden faj-, madár, hüllő, emlős, stb. más-más alakra, színre, szagra, hangra, mozgásra aszerint, hogy ragadozó vagy nem, úgy más-más ama emberek lelkülete és idomzata is, akik békések, mint akik „ragadozók”… Csak amíg az állatoknál tisztán a táplálkozáson és fajon, addig az embereknél a világnézeti tanulmányokon is múlik az egyén és a faj értéke és értékelése. Ezen a ponton van elhanyagolva a mai áltudományos korszak téves nevelése: termeli és árasztja a tudóst és szakértőt, és elhanyagolta az — embert…
Mindenen át a lélek beszél, sőt mondhatni, hogy épp a szó az, amin át a lélek leplezve nyilvánulhat meg. S korunk kultúrája és illeme sokat eltakar a lélek kiálló durvaságaiból az elől, aki nem ismeri az arc és alak a-b-c-jét… Hogy mennyire különböznek az egyedek a fajon belül, annak legnyilvánvalóbb jele, hogy a csordás, csikós és pásztor egyformán ki tudja választani külseje után minden gazda állatát. Ugyanígy van a kertész virágaival, mert mind-mind más; minden falevél épp úgy, mint minden szó, minden mondat és gondolat. S mindeneken át a lélek beszél, csak olvasni kell tudni…
Az állatok fejalkata is más, a növényevőké hosszabb, a ragadozóké kerekebb, vagy legalább rövidebb. A lovasok tudják, hogy a nemes ló fejcsontja kifelé hajlik, a rossz lóé befelé. A fehér ló gyengébb, a fekete erősebb, mint a barna, a vörös ló a legerősebb, de legravaszabb is. Ez részben az emberekre is illő… Amely lónak nagy és egymástól távol álló fülei vannak, az rest és buta. Amelyiknek fülei szünet nélkül előre-hátra mozognak — fülelnek — ravasz, de egyben okos is. Ha füleik kicsik és előreállók, valamint szépek, az jó ló. Minden lónak más a derékhossza és a nyakhossza is. Rövid nyakú ló se jó. Járásuk is más, egyiké csendes, nyugodt, másé könnyed, nyegle, büszke, önhitt, hiú. Mert minden fejlettebb állatban megvan a hét fő bűn egy-egy kis adagja… Ha a lovaknál ily nagy az osztályozás, mennyi lehet az embernél… s egyes állatoknál, pl. a kutyáknál…
Sok emberben van valami hasonlóság az állatokra. Mennél alsóbbrendű állatra hasonlít valaki egészben vagy részben — orrban, szájban stb., — annál alsóbbrendű, ahhoz hasonlóbb lélekben is. Már Arisztotelész hirdette az ember és állat közti hasonlóságokat. Láthatjuk is, amint az, ember Istennek, úgy az állat az embernek bizonyos fokig torzított „képmása.” S ha nem is lehetett eddig még eme formai összefüggéseket és hasonlóságokat tételes tudománnyá tenni, — nem a tudományos anyag, hanem a kellő érdeklődés híján, — annyi mégis bizonyos, hisz a festők, szobrászok, színészek és egyéb lélekbúvárok tudják, hogy a test és a lélek, arc és jellem kölcsönhatásban állanak egymással.
Még azt is figyeljük meg a ragadozó állatoknál, hogy nem tudnak, nem mernek szembenézni az emberrel, mintha bűnösségüket éreznék. Ellenben a növényevők lágy és nyugodt tekintete szinte belénk néz, belénk hat, mintha maga az ártatlanság nézne ránk, szeretetre és jóakaratra számítva, nem híve, hogy mi — az állatember — vágóhídra visszük pillanatnyi élveink kielégíthetéséért… Szörnyű állattragédiák, csak — nincs, aki megírja…
Az állati lelket illetőleg érdekes az állatanyaság tünete. Az állat kölykeiért mindenre kész. Kölykei egyszeri sikítása megvadítja s azonnal támad. A primitív ember is ilyen, kivált az anya; mindenre, még a bűnre is kész gyermekiért, mintegy önmagát imádva benne s mint az állat: közönyös a máséval szemben. Ez az állati anyaság hatja át korunkat is jó részben, mely míg feleslegesekkel halmozza el a magáét, addig a más gyermekével szemben még a szükségest is közönnyel tagadja meg; szeresd felebarátod helyett, szeresd felemagadat — azaz gyermekedet — elvét vallva… A nemes anya azonban nem túlzó a sajátjával, de nem is közönyös a máséval szemben se!
Vannak, kik azt hiszik, ha a nő anya lesz, megnemesül; jobb, szeretőbb, áldozatkészebb lesz. Ez azonban csak a nemes nőkre vonatkoztatható, de nem a gonosz hajlamúakra, akik annál önzőbbekké lesznek, mert az anyaság azt fejleszti bennük, ami alaptöbbletük, mely az állatot vadabbá teszi, a nemes nőt nemesebbé.
Végül — mert ez a mindenek alapja, — jegyezzük meg képzeletünkben azt az idomzati normát melyhez hozzá mérhetjük a mínuszok és pluszok tömegeit s ez a modell lesz az, mely maga a harmonikus átlagember.
De ha mégis valami nemesít és mássá alakítja a lelket, mint amit az idomzat mutat, az a világnézet! és a velejáró valláserkölcsi irányzat, mely ha nem is sugárzik kezdetben át a test idomzatán, de már kifejeződik lelki szomjában, majd gondolkozásában, érzésében, szavaiban, cselekvéseiben, idők multán idomain is.
Az állatok lelkivilágából idézek néhány töredéket Bréhm állatvilágából.
Bréhm írja, hogy sok olyan eset is van, — mint péld. borjúját a veremből kiszabadítani akaró ama elefánté, mely lábaival akként tördelte le a verem szélit, hogy lejtős kijáratot készítve, kivezethesse borjúját, — amikor szinte reménytelennek látszik, hogy más magyarázatot találjunk, mint ama közkedvelt feltevést, mely szerint a magasabbrendű emlősök úgyszólván emberek, beszélőképesség nélkül. (I. K. 104.)
A koponya agykészletére vonatkozólag is érdekeset ír Bréhm: „Egy óriási gorillának kisebb agyveleje van, mint egy embercsecsemőnek. Eltekintve a hátsó és középső fejrész csekélyebb fejlettségétől, a homloklebenyek is hiányzanak, pedig ez különbözteti meg az embert az állattól s ez teszi az embert magasabb lelki működésre képessé” (105. o.) (Bréhm).
Az ember homlokagyában 70, míg az emberszabású majoméban legfeljebb 12 központot mutattak ki. A nagy agyrétegnél pedig az embernél legfeljebb 20 százalék esik az alacsonyabb rendű, érzéki központok teljes felületére, míg 80 százalék föléjük rendelt magasabb tevékenységnek szolgál. Az óvilági majmoknál ez a viszony fordítva van.”
Szerintem Bréhm eme szavai csak azt igazolják, hogy az állat lelke azért képtelen felsőbbrendű szellemiségekre, mert egyrészt, billentyűzete — agyközpontja — kevesebb, 70 aránya a 12-höz, — másrészt a 20 és 80 százalék fordítva van. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a majom — mint a négerek hiszik — ördög, illetve emberi vagy állatemberi „rokonság”… aki az élet egyetemét járó emberrel szemben még csak — óvódista…
Wundt arra a kérdésre, miért nem beszélnek az állatok, azt feleli, mert nincs mondanivalójuk. Ez is szobatudós válasz. Az állatok beszélnek. Egy kis galambom volt, mikor első tojását letojta, egész nap ki és be repült és hívta a feleségemet, egész más hangszínnel turbékolgatva, hogy nézze az ő örömét: a tojását. S egész nap ott ült a tojása mellett s beszélt a tojásához. — Kutyákon figyeltem, hogy több hangon beszélnek, öröm, bánat, félelem, veszély, harag s egyéb lelkiállapotaik szerint. Beszédjük hiánya nem a mondanivalójuk, hanem agymivoltuk hiányán múlik.
Hogy házat nem építenek… Utóvégre, ha az angyalokkal az emberekről beszélnénk, ők is mondhatnák, hogy az emberek még állatok, mert nem képesek annyi kis logikára, hogy a Teremtő nyilvánvaló és szükségszerű létét teremtéséből felismerjék, — vagy arra, hogy testiségük elégtelensége folytán önmaguk lelkiségére — a lélek szükségszerű és nyilvánvaló létére — feleszméljenek…
Máshol — írja Bréhm, — az öreg gorillahímek letépett lombos ágakat használtak a legyek elkergetésére… Nem célom az állatot embernek állítani, de géppé se tehetjük… Épp oly titkos jelenség, mint az ember, melyre azonban ésszerűbb választ ad kelet, mint nyugat, mert kelet bölcse a természetben, nyugaté a könyvtárakban érintkezik velük…
A lelki működés alapja fogalom, ítélet, következtetés. A fogalom — írják — hiányzik az állatoknál. Kétséges! Ha a következtetéshez az előző kettő szükséges — azaz fogalom és ítélet, — akkor az is megvan az állatoknál, mert következtetnek. A darvak őröket állítanak ki. Az őr valamit — követ — vesz az egyik lábujjai közé s egy lábra állva virraszt az éjben. Ha elalszik s a kő kiesik, felébred, mire újra felveszi és őrködik, ellenőrizve magát az elalvástól… Erkölcsi élettel is találkozunk az állatok között. Az őz nem szeretkezik mások előtt… Egyik gólyafészekbe a gazda libatojást tett, mikor kikelt a gólyák közt a kisliba, a hím megbotránkozva kelepelte össze a környék gólyáit s azok a fészekhez repülve kelepeltek, tanácskoztak majd, — közösen megtámadva a tojót, széttépték házassági perverzitásnak vélt hűtlenségéért, melynek gólya helyett liba lett a látszólagos eredménye…
Szociális érzéke is van az állatnak. Persze, mint mindene, ez is fejletlen, de van. A csordában élők őröket állítanak fel s az őrök nem esznek, nem legelnek, hanem a többi érdekében böjtölnek s figyelnek, jóllehet éhesebbek, mint a többi.
Logika az is, hogy a szarvasmarhafélék vezetőállata nem a szenvedélytől elvakult bőgőszarvas, hanem mindig egy vén és tapasztalt nőstény…
Ma már tudjuk, hogy még az atomnak is van lelke, mennyivel inkább a sejtnek — mint Huter igazolja —, vagy pláne a növénynek és végül az állatnak. Csak hát ehhez nagyobb és tisztább szeretettel áthatott szemlélődés kell, mely mint assisi szt. Ferencnél, még a farkast is testvérnek lássa…
Az állati logikára elmondhatjuk, hogy csak arányban — azaz mennyiségben, — de nem minőségben más. Kevesebbre terjed ki, de épp oly következetes, mint az emberé.
Kelet szerint a lélek építi a testet. Keresztelő szent János esete is igazolja, (Szt. Lukács ev. I. r. 40—45 v.) hogy már a magzatban öntudatos a lélek. Amilyen a lélek színvonala, olyan tökéletes és formás, azaz olyan szép és finom szervezetet épít magának.
Állati lélek torzat, mert primitív, színes népek és a fehér alsóbbrendűek szintén, míg a felsőbbrendű — a művész és bölcs — tökéletesebbet, mert több logikával és nemesebb céllal építi, aminek arányában kapja a fentről való segítséget is… Innen van aztán, hogy amilyen primitív a szellem, olyan torz a teste már születéskor…
Nyugat gúnyolja ezeket a tanokat, azonban nem tud helyébe se jobbat, se megfelelőbbet adni s ez — elég bizonyság bizonyos irányú elmaradottságáról…
Vay magyarázata szerint az állatot életprincípium élteti, míg az embert szellemprincípium. Hasonlóan szól Szt Pál apostol I. Kor. II. 12-ben, mondván, hogy mi „Isten lelkét vettük, nem e világ lelkét”… A zsidó is azt tartotta, hogy a pogányban, illetve gojban — baromi, azaz állati lélek van, nem Isten lelke… Nyilvánvaló, hogy valami különbség van köztünk, de nem olyan nagy, mint azt épp azok állítják, akik nem ismerik a lények emberen felüli és aluli Jákob-lajtorjáját, angyaloktól s arkangyaloktól kezdve fel a trónok, kerubok és szeráfok, valamint le az állati fokozatokig.
Ezek előrebocsátása szükséges volt annak a megállapításához, hogy amilyen a test idomzata, olyan a lélek érzelmi, értelmi és érzéki volta állattól emberig, mert az állat se más, mint „lelkiség szerint alakult — testiség”. S ha idomzatunkat az állatokhoz viszonyítva vizsgáljuk, nem járunk tévutakon, mivel egy törvény alatt áll mindkettő, ember és állat… Csak amíg a felsőbbrendű lények — mint a nemes ember is — mindent, amit megérintenek, nemesítik, addig az alsóbbrendű lények megrontják. Egyik épít, a másik — rombol.
Ez a lelki fajiság feltalálható az állatvilágban is.
Az állatok értelmiségéről és logikájáról tesz még tanúbizonyságot az alábbi néhány eset, mit szintén Bréhm állatvilágából idézek.
Egyik majom játszógolyója mindig elgurult a helyéről. Erre — feltámasztotta egy alátett kenyérdarabbal…
Másiknak rövid volt a nádszála elérni valamit, mire egy másik nádszálat dugott bele s meghosszabbítva, elérte a kívánt tárgyat…
Harmadik maga engedte magának a vizet, de mikor a külső vízcsapot elzárták — persze látta —, kiment és megnyitva azt is, visszafutott a csaphoz — inni…
Negyedik házi majom egyszerű „fűts be” felhívásra behozta a fát, a papírt rendesen alárakta s gyufát hozva meggyújtotta, aztán nézte, míg jól ég s akkor betette a kályhaajtót…
Vén majmot láttak, hogy frissen törött zöld gallyal hajtogatta magáról a legyeket
Majmok fészket építenek éjjelre a fákra s ott alusznak, míg a hím lent a fa tövében, háttal dűlve a fának, alszik és őrködik családjára…
Az orángután nedves időben falevelekkel takarja be magát.
A gyerekmajom minden kicsiségért jajgat, sír, hadonászik, akár csak a terhelten született, gonosz hajlamú gyerek, míg a felsőbbrendű nyugodt, csendes és kedves.
Mi a majom? Ember? Állat? A jövő dönti el. Annyit csak, hogy az amerikai inkákat se fogadták el annakidején embereknek s vadászták, csak egy jezsuita nagy harca után fogadta el Róma — embereknek… Lesz idő, hogy mint assisi szent Ferenc a farkast, — a majmot is elfogadják egyszer — mostohatestvérnek…
A gorilla haragos, az orang komoly, a csimpánz vidám. Ez a hármas karakter rajt van az arcukon is és feltalálható az emberek között is…
Ezek után nyilvánvaló, hogy az állat gondolkozik és következtet, tehát van logikája. A logika pedig lelki, illetve szellemi állag. Ennélfogva az ember és állat között nem minőségi, hanem csak mennyiségi különbségek vannak, amiből persze úgy teológiai, mint filozófiai szempontból egész új kort hozó következtetéseket kell és lehet hozni…
Nyomtatható változat
