Messze lent délen már régen verekedtek, de Kisregőc még nem kapott semmit sem a háborúból. Csak beszéltek a kocsmában, a boltokban, a községházán és a piacon, a templom előtt, hogy kiütött a szabadság, nincs már se úr, se paraszt, se jobbágy, se robot.

Hanem, hogy mi van, azt még nem tudták.

Ősszel aztán azt is megtudták. Egy honvédzászlóalj töredéke vonult át a községen. Az volt a parancs, hogy útközben, amennyire lehet, toborzással kiegészítse magát.

A tisztek a nagyvendéglőben ütöttek tanyát s szétküldték legügyesebb embereiket. Az úribb nevelésüek szónokoltak és szavaltak, az arra termett honvédek táncoltak és énekeltek - a község lázba jött s a legények csapatostól siettek a kocsmába fölcsapni.

Áron fia Jakab, nézte-nézte, hallgatta a toborzást. Valami új, ismeretlen érzelmek kezdettek zsongani benne. Mintha egy hang kötelességre figyelmeztette volna, melyeket teljesítenie kell.

Sokáig nem volt tisztában magával, hogy mit tegyen. Végre egy gondolat villámlott át fején. Mintha valaki taszigálta volna, ment egyenesen a sorozó-bizottság elé.

- Mit akarsz, fiam? - kérdé egy tiszt.

- Beállni honvédnek, - felelte halkan.

- Zsidó vagy, ugye-e?

- Az.

A tisztek összesúgtak.

- Vannak szüleid? - kérdé a kapitány.

- Vannak.

- Itt hagyhatod őket? Nincsenek rád szorulva?

Jakabnak összeszorult a szíve. Aztán ránézett a kapitányra és felelt:

- Miért kérdezi ezt a tiszt úr éppen tőlem? Eddig mindenkit bevettek, aki jelentkezett. Bevették Gál Pistát, özvegy anyjának egyetlen fiát.

A kapitány szárazon így felelt:

- De te zsidó vagy ám fiam s ebbe a legénységnek is van beleszólása.

- Nekem épp úgy kötelességem fegyvert fogni, mint a többinek. Itt születtem, itt is akarok meghalni, a haza az enyém is, nemcsak a maguké... Nem akarom, hogy majd azzal vádoljanak, hogy gyáván elbujtam, mikor minden fiatalember a háborúba sietett. Még ha csak száraz kenyeret eszem is, akkor is a szememre vethetik, hogy azt sem érdemlem meg, mert itthon ültem, mikor mindenki elment megmenteni az országot.

Egy öreg orvos erősen bólintgatott a fejével.

- Igaza van, csak nem tudja magát jól kifejezni. Az ő vérüknek együtt kell hullania a mi vérünkkel, az ő vérüknek is meg kell öntözni ezt a földet, addig itt nincs joguk, addig itt nincs hazájuk. Az inspiráció beszél belőle. Be kell venni.

Fejébe nyomták a honvédsapkát s Jakab kiment a piacra.

Egy negyedóra mulva valóságos zendülés volt odakint. Jakab fejéről letépték a sipkát s őt kilökdösték a zászlóaljból.

- Zsidót miközénk? Zsidót katonának? Hát ez meg már miféle új módi?

- Mi nem állunk mellette.

- Egy sorba sem állok vele.

- Kergessétek a pokolba.

- De fiaim, - kiabált le a tornácról az öreg orvos - miért nem akarjátok megengedni, hogy ő is meghaljon a hazáért?

- A mi hazánkért ugyan ne haljon meg, nincs az rászorulva.

- Hát ti elmentek küzdeni, szenvedni, talán elesni, ő meg itthon üljön a sutban?

- Csak hadd üljön, arra való, semmi köze mihozzánk. Nem közibénk való.

És mivel Jakab vagy harminc lépésnyire még mindég reménykedve várt, elkezdték kővel hajigálni.

A tisztek nem tehettek mást, engedtek a zászlóalj kivánságának; az öreg orvos ugyan fölhozta, hogy Pesten némi ellenállás után bevették a zsidókat a nemzetőrök közé, de a tisztek viszont ellene vetették, hogy Pozsonyban nem engedték meg a zsidóknak a nemzetőrségbe való belépését.

Adott jelre rendbe és sorba lépett a rekrutákkal kiegészített zászlóalj s nagy trombitaharsogás közt elindult föl a hegyek közé. A trombitaharsogás és fegyverek csörgése sokáig hallatszott szét a sárga őszi alkonyatban... Azután csönd lett. Az öreg emberek hazakísérték a síró asszonyokat.

Jakab egy kazal aljában heverészve hallgatta a katonaság zajának eltávozását. Azután hazament. Kezet csókolt az anyjának és kiment a boltba az öreg Áronhoz. Senkinek sem tűnt föl, hogy ma milyen sápadt és szomorú.

Azután megint soká, nagyon soká nem jutott nekik semmi a háborúból. A mezők hó alá kerültek, az utak majdnem járhatatlanok lettek. Az emberek szánon jártak, lépéseik zaja elveszett a hóban. Az egész falu olyan csöndes lett, mint a temető. Akkor egyszerre a háborúnak egy hulláma átcsapott rajtuk.

A híres hadvezér azon a vidéken vonult vissza seregével. Egy zordon, szeles, havas estén tompa dübörgéssel és csikorgással nagy fekete szekerek érkeztek a faluba egy század huszár és egy zászlóalj honvéd fedezete alatt.

A piacon megálltak. Az emberek lámpásokkal jöttek ki megnézni, hogy mi lesz?

Az őrnagy a bírót hivatta.

- Nekünk még ma este tovább kell mennünk.

- Nem lehet, uram, ilyen időben. Mind ott vesztek a hegyek közt.

- Ha ott veszünk is, mennünk kell. Parancs, parancs. Azért hát egy-kettő, vezetőről gondoskodjál. Félóra múlva indulunk, mert nyomunkban az ellenség.

A parasztok fejcsóválva elszéledtek. A honvédek anélkül, hogy a sorból kiléptek volna, szalonnát, kenyeret faltak és pálinkát ittak rá. Néha le-lerázták magukról a havat. Egy öreg paraszt odaszólt egy cingár honvédnek, aki erősen verte össze a bokáját a hidegtől:

- Már mér' nem maradtok itt öcsém? Nem jön utánatok az ellenség ilyen istenverte időben.

- Nagyon vigyázni kell nekünk bácsi, mert mi az ország kincsét őrizzük. Négy szekér aranyat viszünk a bányavárosokból.

A paraszt megemelte süvegét. Annyi pénz tán nincs is a világon. Aztán szinte megdöbbenve tovább ballagott.

Az Áron boltajtajából világosság sugárzott ki. Kint állt Jakab és nézte a katonákat.

- Te is inkább egy kis gugyit hordhatnál körül, - mordult rá egy vén káplár, - mint hogy itt tátod a szádat.

- Könnyű neki itthon, míg mi a fagyos havon a halállal ölelkezünk, - szólt bele egy katona.

- Hej, mikor leszek én otthon, - sóhajtott egy tizenhét-tizennyolcéves fiú, aki egyre a hidegtől csorgó könnyeit törülgette, - pedig tudom, hogy szegény édesanyám sírva gondol rám minden este.

A katonák arcán a szomorúság jelent meg. Valamennyinek az elhagyott otthon jutott eszébe. Sóvárogva fordultak a boltból kiömlő világosság felé... De jó meleg lehet ott bent! Egy őrmester sietett arra.

- Sorakozz! - kiáltott halkan, - mindjárt indulunk.

- Van már vezető? - kérdezte a káplár:

- Van, a bíró szerzett egy erdőkerülőt. Még az éjjel Prázsmárig kell jutnunk.

- Vigyázz! Sorakozz! - hallatszott halkan mindenfelé.

A tisztek a zászlóalj élére lovagoltak, az egész sereg megindult s lassanként eltünt a hulló hóban és az éjszakában.

Ujra mély csönd lett a faluban. A menekülő honvédek nyomát elfödte a friss hó. A tűzhely mellé húzódott emberek hallgatták a szél üvöltését s minden jót kívántak az elemekkel küzködő szegény katonáknak.

Egyszerre csak megzörgették a bíró kapuját. Kiment. Az utca tele volt idegen katonákkal. A kapu előtt tisztek állottak.

- Te vagy a bíró? - szólt egy szálas tiszt fehér köpönyegben. - Mennyi ideje, hogy az ellenség erre vonult?

- Nem láttam én erre ellenséget, uram.

- Ördög és pokol... a honvédeket értem.

- A honvédek? Azok jártak.

- Mikor?

- Nem tudom, könyörgöm, nincs az én házamnál óra.

- Ezredes úr, talán a kocsmába mennénk. Pokoli idő ez, - szólt egy kapitány.

- Jó, hozzátok utánam a bírót.

Az üldöző csapat egy zászlóalj tiroli vadászból és a Civallartuhlánusok egy századából állott. Az expedició élén Bellegarde Hektor gróf ezredes állott.

- No bíró, - fordult a vendéglő nagy ivójában az öreghez, - most sem emlékszel még?

- Emlékszem én, uram.

- Nohát felelj!

- Mire?

- Mennyi ideje lehet, hogy a honvédek elhagyták a falut?

- Lehet annak két órája.

- Ördög és pokol... Kisiklanak a körmeink közül. A megkerülő csapat nem lesz képes eléjük vágni. Hallod-e bíró, egy jó vezetőre van szükségünk.

- Honnan uram, nincs a faluban más, mint asszony és öreg ember.

- Láncos-lobogós, de nekem kell! - toporzékolt az ezredes.

- Reggelre keríthetek, - felelt nyugodtan a paraszt.

- Üssön beléd a ménkű, megbotoztatlak!

- Lehet, elegen vannak hozzá, - felelt nagy flegmával a bíró.

Az ezredes nagy léptekkel járt föl s alá, mialatt a bíró megtöltötte a pipáját és rágyujtott. Az ezredes hirtelen megállt előtte s rámordult:

- Vezess a zsidóhoz!

- Tessék utánam jönni, - s azzal elindult.

Csak két hadnagy ment az ezredessel. A többi ott maradt. A hadnagyok is kint maradtak a bolt előtt.

Az öreg Áron ugyancsak elbámult, mikor a fényes katona szerény szobájában megjelent.

- Én Bellegarde gróf ezredes vagyok a császári hadseregben. Azért jöttem magához, mert maga okos ember, magával lehet beszélni, nem olyan, mint ez a sok paraszt, akik a világért sem árulnának el semmit. Mind az ellenséggel cimborál. Én üldözöm az ellenséget, mely négyszázezer arany kincstári pénzt visz magával. Ha maga utánuk kalauzol, ezer darab aranyat kap. Megértette?

Áron kerekre nyílt szemmel bámult a grófra.

- Ezer arany? Azt tetszett mondani, hogy ezer arany... Óh, Istenem, mekkora kincs... És az enyém lesz... Jakab!

Jakab egy sötét sarokból fölemelkedett.

- Ez a fiam, gróf úr, a Jakab fiam. Nagyon értelmes, bátor fiú... Úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Tetszik tudni, ő hordja szét a környéken a bolti holmit. El fogja önöket vezetni az ellenség nyomába. Prázsmár felé mentek... A fiam még behunyt szemmel is odatalál... Óh, Istenem, a császár ő fenségét méltóztatik szolgálni gróf úr? Öltözködjél föl Jakab jól, hogy meg ne fázzál...

- A pénzt a fiú megkapja, mihelyt föladatát teljesítette. Gyere öcsém!

Jakab tántorgó léptekkel követte az ezredest.

Amint a császáriak a falut elhagyták, a hóvihar megszünt. A szél hamarosan szétkergette a fellegeket s kibújt a hold, csillogó ezüsttel hintve be a fantasztikus hóvilágot.

Legelől ment Jakab, utána az ezredes és tisztjei. Jakab lesütött fejjel haladt. Mintha valami óriási teher nyomta volna vállát. Egy benső hang folyton azt suttogta: vissza, vissza! Sőt mintha néha-néha valaki mellbe lökte volna. Mi ez? Micsoda érzés ez? Mi ennek a magyarázata? Hisz ha ezt az ezredes, a mindenható császár katonája parancsolja, nem kötelessége-e neki engedelmeskedni? Főképp, amikor olyan jó ember, hogy a szegény nyomorult apjának ezer aranyat ád ajándékba? Igen, neki ezt a szolgálatot kötelessége megtenni... mi lehetne a kötelesség, ha ez nem?... igen, igen...

De lábai egyre nehezebbek lettek, lélegzete el-elakadt. Most a prázsmári-útra tértek... ott van a honvédek éjjeli tanyája... szegény fiúk, mit sem sejtve alusznak, anyjukról álmodoznak... s a halál már feléjük tárja karjait.

Most egy dombtetőre ér és megáll... Lent, száz lépésre, a prázsmári híd, a kőből való Krisztussal, azon túl, a holdvilág fényében a falu. Aztán visszanéz. A zászlóalj vagy ezer lépéssel elmaradt, az uhlánusok most kaptatnak föl... A lejtőn csak az ezredes, a tisztje és egy szakasz válogatott vadászcsapat áll.

- Micsoda falu az? - kérdé az ezredes s kardjával lemutat.

A zsidó fiú fölemelkedik, mély lélegzetet vesz, úgy érzi, hogy minden terhétől megszabadult... szívére teszi a kezét... aztán vad, emberfölötti üvöltéssel lerohan a dombról.

- Ébredjetek, itt van az ellenség, vigyázz, vigyázz, ébredj, ébredj!

Elesik, öt-hat ölet csúszik, véres tenyérrel, fejjel fölugrik, rohan, üvölt tovább.

- Lőjjétek le a kutyát! - ordít az ezredes.

A válogatott vadász-szakasz, mintha egy puskát sütöttek volna el, olyan sortüzet ád... A zsidó fiú tántorog, hangja elhal... egyszer megfordul magakörül, szájából vér patakzik... azután a kereszt alatt hanyattvágja magát...

...És Istennek kőből való fia, a Megváltó, a hold szelid fényétől beragyogva, hóval borított töviskoronája alól, mintha szeretettel mosolyogna erre a fiúra, aki egy nagy eszméért halt meg... Amelyet nem is értett, csak sejtett és érzett. Az ezredes sturmsrittet fuvatott s a tiroliak mint a macskák másztak föl a dombra. De a roham elkésett. A honvédek erőteljes tüzeléssel védték a falut, a huszárok pedig a kincses szekerekkel a Prázsmáron túl fekvő dargói szoroson át elhajtottak.

A tiroliak retiráltak. Leghátul egy bekötöttfejű kapitány jött. Mikor a zsidó fiú teteme mellett elhaladt, megrúgta s mormogá:

- Kutya, te vagy az oka, hogy fölsültünk!

A holttest a rugástól megfordult és lehajtotta a fejét. Talán, hogy elrejtse szégyenét, talán, hogy megcsókolja a földet...