Az a benyomásom, mintha megváltozott volna az időhöz való viszonya a diagnózis óta. Túlontúl elfoglaltnak tűnik.

Mindig is sűrűn éltem, de biztos, hogy amikor az ember szembesül a ténnyel, miszerint meg vannak számlálva életének hónapjai, akkor az idő sokkal fontosabbá válik. Ugyanakkor minden napnak tudok örülni. Sosem voltam vallásos, de mostanában elalvás előtt fohászkodom, és megköszönöm, hogy ez a nap is megadatott még. Megváltozik az ember, és más lesz a viszonya a családjához is. „A kaszás, ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad” – írja Shakespeare, és egyetértek vele.

Szigorúbbá vált a tekintetben, hogy mire mond igent vagy nemet?

Mindig rengeteg külföldi meghívásom volt, de azokat a betegségem miatt már nem merem vállalni. Itthon pedig – lehet, hogy ez hibám, bár előnyként is fel lehet fogni –, ha szakmai beszélgetésre hívnak, akkor nehezen mondok nemet. Szerintem a hippokratészi elv kötelez arra, hogy segítsek, és ezt nem csak injekcióval vagy műtéttel lehet. A szavak is fontosak. A rendelést sem hagytam abba, mert sokan számítanak rám.

Ez a munka része. De privát vágyai, álmai, amiket még valóra szeretne váltani…?

Nincsenek.

Most derül ki igazán, hogy mennyire munkafüggő, már bocsánat!

Igen. Ez komoly probléma, bár én ezt nem munkaként élem meg. A géniuszkutatásból azt tanultam, hogy jellemző rájuk a mániás-depressziós karakter. Az ihletettség lázában elhiszik magukról, hogy megváltják a világot. A mániás fázisában vizsgálatokkal is igazolni lehet, hogy felpörög az agy: gyorsabban mennek az idegingerületek, és tényleg jobban jönnek a rímek, az alliterációk. Emiatt azonban kiszipolyozódik az agy, amit aztán az úgynevezett „alkotói válság” követ. Ők így hívják a depresszió szakaszát. Ezt a hullámzást magamon is érzem, bár mániás túlsúllyal. Ezért is vagyok munkamániás. Ebből következően teniszezés, vitorlázás helyett inkább Kertész Imre sorsát értékelem genetikai szempontból.

Ez genetika, ön szerint, hogy az alkotás ennyire fontos? Vagy pedig a környezet okán vált ilyenné? Amikor a 60-as évek második felétől kezdve sodródott azzal, hogy szinte teljesen egyedül, úttörőként kitaposta a korábban tiltott genetika útját?

Biztos van ebben hajlam, mert apám is nagyon aktív volt, szemben anyuval, aki nehezen viselte apunak ezt a hiperaktivitását. Én is túl izgága és „nehéz” ember vagyok, ezt érzékelhette elhunyt első feleségem, és a mostani is. De azért a genetikai program megvalósulása külső tényezőktől függ, és ezt jól fölvezette. Elindultam egy úttörő pályán kutatóként, de közben orvos is akartam lenni, aztán jött az ismeretterjesztés is a televízióban, majd a géniuszkutatás… A 70-es évek sorozatai kapcsán ismert lettem, sok helyre hívtak, és nagyon besűrűsödött az életem. Visszanézve be kell vallanom: nehezen mondtam nemet, ami valóban baj. Bár az, hogy megértem 80 évet, már önmagában nagy tett. A magyar férfi átlagosan 70 évig él.

A szülei is hosszú ideig éltek…

Igen. Anyuka 93 évig, apu 83-ig. Éppen ezért csalódás is nekem, hogy számításaim szerint nekem 90-ig kellene élni, de hát ez nem fog összejönni… Létezik a Galton-formula: az anya és az apa élettartamának átlaga, amihez generációnként három évet lehet hozzáadni – így ki lehet számolni, hogy mi a várható élettartama egy embernek.

„Nem fog összejönni…” – mondja. De hátha!

Nagyon valószínűtlennek tartom, pedig jó lenne!

Olyan furcsa… Mindannyian tudjuk az időnk végességét, hogy minden nappal eggyel kevesebb van hátra, de valahogy a búcsú mégis a ködbe vész.

Igen, különösen, ha konkrétan szembesül vele az ember. 2013 májusában diagnosztizálták a betegségem, és az orvosom azt mondta, ha nem vállalom a kemoterápiát, akkor 6-8 hetem van, ha belemegyek akkor két év. Na, ez most májusban telik le. Egy ilyen betegség kórisméje alapján becsülhető a jövő. Én megbékéltem ezzel. Tudom, hogy ez az élet rendje.

Csak hallgatom önt…, és jó lenne kapaszkodókat kapni! Hogy lehet elfogadni, továbbmenni, nagy levegőt venni? Jól érzem, hogy az kell, hogy az ember az utolsó pillanatig szükségessé tegye magát?

Biztos. József Attila megfogalmazta, hogy ha nem tudna verset írni, nem tudna a versírásba menekülni, akkor sokkal korábban meghalt volna. Nekem is az első gondolatom az volt a diagnózis kapcsán, hogy még mindenképpen élnem kell, mert van négy PhD-hallgatóm, egy amerikai és egy ausztrál könyvfejezetre felkérésem, és még jó pár terv a fejemben, amiket meg akartam még csinálni. Ez segített abban, hogy harcolni tudjak az életemért. A zeneszerzőkről szóló könyvet is a kórházban fekvés hat hónapja alatt írtam. Vagyok annyira önkritikus, hogy tudom, a pályám végén vagyok, tehát a nagy dolgoknak már a végére értem. Ezek utórezgések, de nekem fontosak. Örülnék, ha a májusi határidőnél több adatna meg, ugyanakkor – bár ez talán furcsán hangzik, de gondolom ebben az orvosi felkészültségem is szerepet játszik – nem vagyok megrémülve, nem esek pánikba. Mindent megteszek, hogy minél hosszabb ideig tartson, de elfogadom, hogyha nem…

Olyan sokszor felsóhajtunk: Mi az élet értelme? Ön megtalálta a saját válaszát?

A küldetéstudatunk. Ami a genetikai tervrajzunkban benne van – mindegy, hogy ez a Jóisten vagy a DNS adománya –, annak meg kell felelnünk, mert van szabad akaratunk. A maximumot ki kell hozni azokból a lehetőségekből, amiket magunkban hordozunk.

A maximumhoz nem tartozott volna hozzá a Nobel-díj? Nem fáj, hogy nem kapta meg angol kollégájával, Smithells professzorral?

1991 volt életemben a csúcspont, amikor Washingtonban a humángenetikai világkongresszuson az USA egészségügyi minisztere félrehívott három genetikussal. Azt mondta, ők igazságtalannak tartják, hogy Sabin és Salk nem kapott Nobel-díjat, pedig a gyermekbénulás elleni polióoltással sok százezer gyermek egészséget mentették meg. Nekünk köszönhetően pedig ugyancsak sok százezer gyermek fejlődési rendellenessége előzhető meg. Azt mondta, lobbizni fognak a mi Nobel-díjunkért. El tudja képzelni, hogy ott milyen jó egy-két napom volt? Fiatalkoromban volt egy barátom, Ruzicska Péter, akivel elkezdtük az elvetélt magzatok kromoszómavizsgálatát. Kiderült, hogy a magzatok fele kromoszóma-rendellenesség miatt hal el. Azt képzeltük, e kutatás révén képesek leszünk az emberi géntérképet megalkotni. Emlékszem, a Duna-parton sétáltunk, és álmodoztunk a Nobel-díjról...

Libabőrös lettem… Hányat írtunk akkor?

1972–73 lehetett…

37-38 éves volt.

Igen, és Péter 41 éves korában meghalt infarktusban. Akkor szertefoszlott minden, mert ő volt a legprofibb a kromoszómatenyésztésben. Attól kezdve fel sem merült bennem, csak húsz évvel később, ott, Washingtonban, amikor mások mondták. Ne értse félre, tudom, hogy ez szép álom volt, ami szertefoszlott… Nekem már az is jó érzés, hogy egyáltalán felmerült. Ugyanakkor az a per, ami akkortájt az életem és munkásságom tönkretételét célozta meg, olyan lelki sebet okozott, ami azóta sem gyógyul. A testi sebek behegednek egy idő után, de a lelkiek örökké megmaradnak. Mindent megtört az életemben. Ha tragédiáról beszélek, akkor bizony én annak élem meg. Ahogy azt is, hogy az életemben öt nagy dolgot csináltam itthon, és azok döntően romokban hevernek. A Kóroki Monitor megszűnt, az iskolai oktatást, a felkészítést a családi életre – ami már több mint 500 iskolában futott – betiltották. Nem lesz folytatása az általam bevezetett genetikai tanácsi módszernek. Az optimális családvédelmi szolgáltatás lényegében nem működik. Ha a magzatvédő vitamin fogamzás előtti szedését nézzük, akkor Hollandiában 73 százalék, Angliában 56, Magyarországon pedig utolsóként mindössze 6 százalék használja. Ráadásul a stafétabotot sem tudom átadni senkinek. Nem épült fel körülöttem olyan szakmai csapat… Igen, az első nagy törés az volt, amikor ’56 után nem taníthattam az orvosi egyetemen ellenforradalmi nézeteim miatt. Aztán jött a televíziózás, ami révén a szakmámban romlott a megítélésem…

Az a fajta ismertség és népszerűség épp a saját közegében rontotta az elfogadottságát, pedig előtte számos külföldi ösztöndíjra küldték.

Így van. Tévébohóc, spermahajder lettem… Az egészségügyi miniszter egyszer azt mondta, döntsem el, hogy tévébemondó akarok lenni, vagy orvos. Pedig nekem megadatott, ami József Attilának nem, hogy „egész népemet taníthattam nem középiskolás fokon” – épp ezért a miniszter mondatát nagyon nagy árulásnak éreztem. Ez volt a második törés a hazai szakmai életemben. És aztán jött a harmadik, ez a per, amit nem teljesen értek most sem. Mindezek ellenére, ha elmegyek erről a földről, akkor azért azt mondom, hogy „a Czeizel” nem herdálta el a tehetségét. Érzem, hogy az emberek szeretnek, bár azt is tudom, hogy döntően nem ismernek. Mindenki azt hiszi, hogy tévés celeb vagyok, és ez idegesít. Amikor igent mondtam arra, hogy az életemről M. Kiss Csaba könyvet írhasson, ragaszkodtam ahhoz, hogy ne az ismeretterjesztésen legyen a hangsúly. Az életemben a legmaradandóbbak a nemzetközileg elismert kutatási eredményeim, és az, hogy 35 ezer egészséges kisbaba világra jöttében segédkeztem orvosként. A minap is odajöttek ketten az előadásom után, hogy nekem köszönhetik a születésüket.

Az egy kisvárosnyi emberke!

Igen. Az egy jó város!

Életre, élethez segített sokakat. Abban hisz, hogy nem csupán ez az egy van? Hogy találkozhatunk még valahol, valamikor?

Azt hiszem, hogy nem. A betegségem előtt ateista voltam. De ahogy mondtam, ez megváltozott. Ne értse félre, nem abban a szakállas istenben hiszek, akit Michelangelo megfestett, hanem abban, hogy van ebben a világban valami összerendező elv. Kell, hogy legyen egy Mindenható, aki felügyeli a dolgokat. Nem vagyok olyan naiv, hogy ő velem külön foglalkozik, de valahogy úgy alakítja az emberek sorsát, hogy ilyen kis csodák is beleférnek, mint hogy én a második kemó után még itt lehetek. És ezért nagyon hálás vagyok neki.

Tehát ahogy van genetikai térképünk, úgy lehet a sorsoknak is rendezettségük?

Igen. Persze ez biztosan az öröklődéstől is függ, mert hogy 80 éves vagyok, azt a szüleim génjeinek is köszönhetem, és persze a szabad akarat révén sokszor döntöttem jól és rosszul, ami szintén befolyásolta az életemet.