Payday Loans

Keresés

A legújabb

A Hunyadi-dinasztia PDF Nyomtatás E-mail
Magyarok történetei
2015. március 20. péntek, 09:48
PÁLOSFALVI TAMÁS

A Hunyadi-dinasztia tündöklése és bukása

Aligha van a magyar történelemben még egy család, amelyet olyan egyértelmű tisztelet övez, mint a Hunyadiakat. E tisztelet kortól és politikai rendszerektől függetlenül állandónak tekinthető, és ugyanúgy jellemzi a közvéleményt mint a hivatásos történészeket.

Az utóbbi időben ugyan történtek kíslérletek e már-már zavaróan ideális kép árnyalására, az idő még nem érett meg egy modern, elfogultságoktól mentes értelmezés számára. Ennek oka csak részben az öröklött hagyomány egyoldalúsága; legalább ilyen fontos szerepet játszik az alapkutatások évtizedes elmaradása, és ezek helyett réges-régi, lassan dogmává merevedett vélemények kritikátlan átvétele és ismételgetése. A jelen kis írás, természeténél fogva, ugyancsak nem törekedhet akár csak részletes átértelmezésre. Célja csupán annyi, hogy megvizsgálja, beszélhetünk-e a Hunyadiak esetében dinasztiáról, s ha igen, milyen értelemben.

Dinasztiáról, a szó szoros értelmében, olyan uralkodócsaládok esetében szoktunk beszélni, amelyek legalább két uralkodót adtak egy, vagy több, monarchiának, illetve más, monarchikus jellegű, de annál alacsonyabb státuszú politikai szerveződésnek (hercegség, grófság, stb.). Csak a középkori magyar történelmet tekintve, ilyen értelemben kétségen kívül dinasztiának minősülnek az Árpádok, az Anjouk, a Habsburgok vagy a Jagellók. Ami a Luxemburgokat illeti, ők ugyan a magyar trónon csak egy uralkodóval (Zsigmond) képviseltették magukat, más uralmi területeiket (Németország, Csehország és tartozékaik) figyelembe véve teljes joggal lehet őket dinasztiának tekinteni. Eltekintve az olyan speciális intézményektől, mint a római királyság, amelyet választás útján töltöttek be, az európai középkor általában az öröklés elvét favorizálta, azon belül is az egyenes ági öröklést az oldalágival szemben. Ennek megfelelően az egyes uralkodói dinasztiák fennmaradásának, normális körülmények között, csak az utódlásra alkalmas örökös hiánya szabhatott határt. Franciaország trónján 987-től több mint háromszáz éven át követték egymást apáról fiúra a Capeting-ház uralkodói, akiket IV. (Szép) Fülöp három fiának halála után a dinasztia egyik oldalága, a Valois grófok követtek a királyság élén. Angliában a Plantagenet dinasztia a 12. század közepétől egészen 1485-ig volt hatalmon, hol egyenes-, hol oldalágon örökítve tovább a trónt. De sem a Capetingek, sem a Plantagenetek nem számítottak „új” családnak már akkor sem, amikor Franciaország, illetve Anglia trónját megszerezték, hiszen az előbbiek mint hercegek, az utóbbiak mint grófok évszázados múltra tekinthettek vissza.

 

Ugyanez elmondható azon uralkodói dinasztiákról is, amelyek a késő középkorban „emelkedtek föl”. Közismert, hogy a magyarországi Anjou uralkodók a Capeting dinasztia egyik oldalágából eredtek, éppen úgy, ahogy a második, Valois burgund hercegi dinasztia is, amely Hunyadi Mátyás kortársa, Merész Károly 1477-ben bekövetkezett halálával tűnt le a történelem színpadáról. A leszármazáson alapuló öröklés elvének általános elfogadottsága magyarázza, hogy a középkori monarchiák politikai társadalmának (rendjeinek) csak rendkívüli helyzetben, és akkor is korlátozottan volt módja beleszólni a trón betöltésébe. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem, ahol első ízben 1440-ben történt meg, hogy a rendek egy olyan uralkodót hívtak meg a trónra, aki semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt elődeivel. III. Ulászló lengyel király, akiről szó van, nem az egyetlen királya volt azonban az országnak, és meghívását kizárólag a legitim uralkodó, V. László zsenge kora és az oszmán fenyegetés indokolta.

Halálos fordulatok

Még ennél is rendkívülibb dolog történt 1458-ban, Hunyadi Mátyás trónra lépésekor. Ő ugyanis nemcsak elődeivel nem állt semmilyen rokoni kapcsolatban, hanem uralkodói dinasztiából sem származott sem apai, sem anyai ágon. Vonatkozó példáért azonban nem kell nagyon messzire menni, hiszen egészen hasonló dolog történt Csehországban is Podjebrád György trónra lépésével. Az ő hatalomra jutását ugyanazon okok indokolták, mint Mátyásét: V. László utód nélküli halála (1457) után az országot kormányzó, a hatalmat ténylegesen gyakorló főúr trónra emelése tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak a belső megosztottság megszüntetésére. A dolog, mint látni fogjuk, sem Mátyás, sem Podjebrád esetében nem bizonyult problémamentesnek. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy bármelyik reális alternatíva működőképesebb lett volna.

Az, hogy Hunyadi Mátyás egyáltalán elfoglalhatta Magyarország trónját, mindenek előtt apja, Hunyadi János kivételes katonai és politikai karrierjének volt köszönhető. A katonai pályán viszonylag alacsony sorból fölemelkedő nemes politikai „áttörése” Itália kicsiny államaiban nem volt ritka jelenség (gondoljunk például a milánói Sforzákra), a Magyarországhoz fogható nagyobb monarchiákban azonban rendkívülinek számított. Bekövetkezéséhez Hunyadi kétségtelen tehetsége és ambíciója, valamint a folyamatos oszmán katonai nyomás mellett olyan váratlan fordulatokra is szükség volt, mint Habsburg Albert 1438-as, majd I. Ulászló 1444-es váratlan halála. Az 1440-es években aratott katonai győzelmeinek köszönhetően 1446-ra, amikor az I. Ulászló halálával támadt hatalmi űr betöltése halaszthatatlanná vált, Hunyadi János nemcsak az egyik leggazdagabb főúr volt, hanem politikailag megkerülhetetlen tényező is, aki ráadásul élvezte az oszmánellenes harcban érdekelt európai erők, főként a pápaság támogatását is. Kormányzóvá választása (1446 június) ennek megfelelően híven tükrözte az aktuális hatalmi-politikai helyzetet, de akkor aligha látta bárki is, hogy később a királyi trónig vezető út első állomásának bizonyul majd. Főképpen, mert hogy az országnak V. László személyében volt legitim uralkodója.

Hunyadi János kormányzói megbízatása 1453 januárjában, miután V. László megkezdte tényleges uralkodását, hivatalosan véget ért. Gyakorlatban ugyanakkor, mivel a királyi várak és birtokok a kezén maradtak, és azokhoz megkapta a királyi felség főkapitánya és a királyi jövedelmek kezelője címet, a helyzet nem sokat változott. A „királyi felség főkapitánya” cím (supremus capitaneus regie maiestatis) tulajdonképpen megfelelt annak, amelyet Hunyadi régi ellenfele, Jan Jiskra 1440 óta ugyancsak V. László nevében viselt. Ennek tényleges tartalma persze függött a mindenkori erőviszonyoktól, nem úgy, mint a másik címé, amelyet Hunyadi 1453 elején kapott a királytól. Ez, a „Beszterce örökös grófja” az egyik első magyarországi arisztokrata méltóságnak tekinthető, és egészen nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy egy szintre emelje a családot a másik régi riválissal, a Cilleiekkel. A cím birtokában, akárcsak Cillei Ulrikot, a király nagybátyját, Hunyadit is megillette a „tekintetes és nagyságos” (spectabilis et magnificus) megszólítás, és ami ennél is fontosabb, a grófság örökölhető volt.

A grófi cím adományozása idején Hunyadinak már két fia volt, az idősebb László és öccse, Mátyás. László, aki az 1430-as évek elején született, az 1450-es években apja oldalán bekapcsolódott a politikába, és minden bizonnyal apja Hunyadi örökösének tekintette magát. Ugyanakkor az, hogy a családi birtokokon és a besztercei grófi címen kívül mit fog örökölni, távolról sem volt biztos. A főkapitányi cím és a királyi jövedelmek kezelése szorosan összefüggött Hunyadi János óriási tekintélyével, de azt aligha gondolta bárki is, hogy az ezzel járó hatalom automatikusan megilleti a fiát is. Amíg János élt, a királyi udvar, bármennyire szerette volna is, nem merte nyíltan megkérdőjelezni a család magyarországi befolyását, miután azonban a nagy hadvezér 1456 augusztusában sírba szállt, az addig elfojtott ellentétek felszínre törtek.

Hunyadi László, a jelek szerint, a legteljesebb mértékben apja politikai örökösének tekintette magát, vagyis úgy gondolta, hogy a továbbiakban mindama hatalom őt illeti, amit korábban János gróf gyakorolt. Más állásponton voltak azonban a család ellenfelei, főképpen Cillei Ulrik, akinek véleményét sokan mások, köztük a király mellett a Hunyadiak egykori szövetségesei is osztották. Ők úgy gondolták, hogy a dolgok rendje szerint a királynak kell uralkodnia, ehhez pedig szüksége van a királyi birtokokra és jövedelmekre. A konfliktus ezek után elkerülhetetlen volt, és a magyar középkorban szokatlanul szélsőséges formát öltvén, Cillei Ulrik 1456. novemberi, majd Hunyadi László 1457. márciusi erőszakos halálához vezetett.

Királyi vértelenség

Alighanem örökre rejtély marad az, hogy pontosan mi történt 1456 novemberében Nándorfehérváron, annyi azonban bizonyos, hogy Cillei felkoncolását a kortársak többsége az eskü megsértésének tekintette, amellyel az idősebb Hunyadi fiú a király és a gróf bántatlanságát szavatolta. V. László ezt követően gyakorlatilag fogolyként nevezte ki főkapitánnyá Hunyadi Lászlót, és ugyancsak nem szabad akaratából ígérte meg, hogy nem torolja meg nagybátyja halálát. Hunyadi László letartóztatása és kivégzése (márc. 16-án) egyrészt bosszú volt a királyon korábban esett sérelmekért, főként Cillei megöléséért, másrészt világosan mutatta, hogy László gróf túlbecsülte saját lehetőségeit és a király oldalán álló erők nagyságát.

Hunyadi László kivégzésével a Hunyadi család látszólag végzetes csapást szenvedett. Öccse, Mátyás, a király túsza volt, és bár a Hunyadi párt vezetését átvette a néhai kormányzó özvegye és sógora Szilágyi Erzsébet és Mihály, az ismét fellángoló polgárháború nem sok jóval kecsegtetett. Hogy mi történt volna, ha V. László nem hal meg 1457 novemberében, érdekes, de megválaszolhatatlan kérdés. Mindenesetre a király váratlan halála egy csapásra megváltoztatta az erőviszonyokat. A tizenhét évesen elhunyt királynak gyermeke nem volt, és bár a nővéreivel kötött házasságok révén a szász herceg, valamint a lengyel király is igényt tarthatott a magyar trónra, a döntő pillanatban egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy igényének érvényt is szerezzen. Ez a helyzet, kiegészülve más tényezőkkel (például a pápaság támogatásával, amely az oszmánellenes harc legfőbb zálogát a Hunyadi házban látta), azt eredményezte, hogy az ifjú Hunyadi Mátyás vált az egyetlen olyan király-jelöltté, akinek személyében az egyébként megosztott magyar politikai elit képes volt konszenzusra jutni.

Mátyás trónra lépése, mint fentebb szó volt róla, a maga nemében példátlan volt a magyar középkor történetében. Nem származott királyi vérből, és ez a helyzet megszülte a maga problémáit. Egészen másként alakulhatott volna Mátyás és az ország története is, ha az ifjú király az 1458 januárjában kötött szegedi szerződés értelmében feleségül veszi Garai László nádor leányát, Annát. Garai Anna három uralkodóházzal, a Piastokkal, a Luxemburgokkal és a Habsburgokkal állt közeli rokonságban, ami Mátyás (és esetlegesen születendő fia) számára jelentős legitimációs többletet jelentett volna. A dolgok, mint ismert, másként alakultak, és az ugyancsak nem királyi vérből származó Podjebrád Katalin halála (1464) után Mátyás sok éven át hiába próbálkozott azzal, hogy megfelelő hitvest találjon magának. Kosarat kapott mások mellett a Jagellóktól és a Habsburgoktól is, részben persze politikai okokból, de részben a származása miatt. Végül, több mint tíz évvel Katalin halála után sikerült csak eljegyeznie Aragóniai Beatrixot, aki apjának, Ferdinánd nápolyi királynak a házasságon kívüli kapcsolatából született. Mátyásnak azonban Beatrixtól sem született utóda, így uralkodása utolsó szakaszában kénytelen volt kísérletet tenni házasságon kívül született fia, Corvin János herceg trónutódlásának elismertetésére.

A kísérlet, mint közismert, sikertelen maradt, a herceg nem lépett Magyarország trónjára. Bár még apja életében eljegyezték a milánói herceg húgával, Bianca Maria Sforzá-val, a házasság sohasem jött létre. 1490-ben Corvin alulmaradt a trónutódlásért folytatott harcban, mégpedig részben azért, mert az apja által felemelt bárók többsége sem őt támogatta. Mátyás dinasztiaalapítása, érdekes módon, ugyanolyan sikertelen maradt, mint Podjebrád Györgyé Csehországban: a „nemzeti” királyt mindkét országban Jagelló Ulászló követte. Ulászló trónutódlása kiválóan mutatja a legitimitás elvének erejét a középkor utolsó szakaszában is. Corvin, mint az ország egyik legnagyobb birtokosa, jelentős politikai tényező maradt, és horvát-szlavón bánként komoly katonai sikereket aratott az oszmánok ellen. Politikusi „életműve” azonban, talán mondani sem kell, nem mérhető sem apjáéhoz, sem nagyapjáéhoz.

A dicstelen vég

Corvin pályafutásának kevésbé köztudott része, hogy már Mátyás életében fölmerült a herceg esetleges boszniai királysága, mégpedig kárpótlásul Habsburg Miksa magyarországi trónutódlásáért. A terv végül papíron maradt, de jól mutatja, hogy maga Mátyás sem bízott törvénytelen fia trónöröklésében. János hercegi címei közül kettőt, a liptóit és az opavait (Szilézia) még apjától kapta, ezekhez 1490 után rövid ideig járult Szlavónia is. Corvin élete utolsó éveiben már csak liptói hercegnek címezte magát, ezt örökölte volna minden bizonnyal fia, a Frangepán Beatrixtól született Kristóf is, ő azonban egy évvel apja után, 1505-ben gyermekkorban meghalt, és vele kihalt a Hunyadi ház is. Mint minden váratlan halál esetén, ekkor is felmerült a mérgezés gyanúja, de ezt sem bizonyítani, sem végérvényesen cáfolni nem lehet. Ami a besztercei grófságot illeti, a címet Mátyás nagybátyjára, Szilágyi Mihályra ruházta, az ő halálával (1461) azonban az megszűnt létezni.

Beszélhetünk-e ezek után dinasztiáról a Hunyadiak esetében? Amennyiben a dinasztiát a jelen írás elején jelzett szűkebb értelemben vesszük, természetesen nem. A besztercei grófság volt az egyetlen cím, amelyet legalább a család két egymást követő generációja viselt, de nyilván senkinek nem jutna eszébe „besztercei grófi dinasztiáról” beszélni. Ha viszont tágabb értelemben használjuk a dinasztia szót, olyan személyek összességét értve alatta, akik apáról fiúra döntő befolyást gyakoroltak az ország sorsára, a kifejezés használata mindenképpen indokolt. Ennél lényegesen történetietlenebb, de mindenkit érdeklő kérdés, vajon alakulhatott-e volna másképp a Hunyadiak és az ország sorsa, ha a család története két sorsdöntő ponton más irányt vesz? Hogy mi történt volna, ha Hunyadi László túléli V. Lászlót, lehetetlen megmondani. Egyáltalán nem biztos, hogy ő is elfoglalhatta volna Magyarország trónját, de itt már a bizonyíthatatlan hipotézisek birodalmában járunk. Némileg szilárdabb terepen mozgunk azt feltételezve, hogy amennyiben Mátyásnak és Beatrixnak nem sokkal a házasságkötés után fia születik, és életben is marad, neki lényegesen jobb esélye lett volna apja örökébe lépni, mint Corvin Jánosnak. Nem így történt azonban, s nekünk a tényt kell rögzítenünk, hogy a Hunyadi-házból csak egy király ült Magyarország trónján: I. Mátyás.

A teljes cikk a 2013 őSZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!