Komjáthy Jenő
ELMÉLYEDÉS
Hogyan éltem? Mit csináltam? Teljesűl-e minden vágyam? Arany napod, ó, Dicsőség, Süti-e az álmok hősét? Vagy a Végzet ócska rendje Ifjan dob a sírverembe?
Beledob egy vak gödörbe! S elfeledve mindörökre Kövéríti porom a port, És csókolom, ki megtiport? Vaksors az úr e vak tekén, De örökre én leszek én!
Hogy mit írtok majd énrólam, A sok üres, csengő szólam: Nem bánt többé s nem érdekel. Mély homályban bár vesszek el, Tündököljek csarnokokban: Az leszek csak, aki voltam.
Hogy ünnepelt vagy megvetett, Hogy fönt-e, vagy alant leszek: Nem érinti azt, mi bennem Mindig egy, mert véghetetlen: Maga Isten sem töri szét, Tűzmagodat, egyéniség!
Amit írtam, csupa élet, Amit éltem, csupa lélek; Erő a szó, tett a szellem, Isteni láng dúlja mellem: Idő gondját mért viselném? Mit csüggjek a hír szerelmén?
Mit nyerek a hiu tapson? Bár hírem az égbe hasson, Nem leszek én jobb, se rosszabb, Csak árnyékom lészen hosszabb. Tölgyfa is, a terebélyes, Kicsi magban már tökélyes.
Önbevégzett itt a szellem; Amit alkot, csupa kellem, Öröklétü, amit gondol, Halálfia, amit rombol, S bevilágít tiszta fénye A teremtés éjjelébe.
Összehangzó itt az érzés; Kéj salakja, durva sértés, Vér hóbortja, köznap íze: Kiveti a költő szíve, Elrejti a bűvös fátyol, Szőve könnyböl, napsugárbol.
Tiszta mély a költő szeme, Ajakán a szózat zene, Vágy, indulat formába tör, S új valóság lesz a tükör: Új teremtés vagy, költészet, És a régit szebbé tészed!
Állok örök-erdő szélen, Egyszerre és dúsan élem A csepp jelent, tenger jövőt, Mi porba kelt s az égbe nőtt. Lelkem magas mélységbe nyúlt: Volt a jövő, és lesz a múlt!
Hogy mit írtam? S mennyit írtam? Ó, nem annyit, mennyit bírtam! Az utókor, ha emleget, Olvassa el a lényeget! A szívemet olvassa csak, Ha már mindent a porba csap!
Így élek én; ezt remélem, Érzem, mi dúl bennem mélyen; A végtelent egy perc alatt; Múltakba néz a pillanat, S jövőbe nyit dicső utat; - Örök jelen vagy, öntudat!
Sugár vagyok vad vizéren, Tűz vagyok én, úr a véren, Sugárban is, ami ragyog, Az időnek magva vagyok, Mi a térben térrel dacol, Bennem a lét ősárja foly.
Csupa gyönyör, amit írtam, Repülni az égbe bírtam, Pokolba is én leszálltam, Árok terhét bírta vállam; Csupa hév mind és erő mind, Amit szívem, lelkem érint.
Amit írtam, csupa élet, Amit éltem, csupa lélek; Gyönyör a szó, hő a szellem, Isteni láng dúlja mellem: Idő gondját mért viselném? Mit csüggjek a hír szerelmén?!
|