(Elbeszélés.)

«Hát persze, hogy bűn!»

Tessék csak szerkesztő úrnak kezébe venni azt a tollat s utánam stenografálni, a mit elbeszélek! Aztán majd kiderül, hogy az nem csak bűn, sőt kriminalitás.

Én is a «toll embere» vagyok. Csak hogy én nem azt a részét használom a tollnak, a mit kegyed, hanem azt, a mit kegyed a tolláról letép. Igen is: fosztott tollal és pehelylyel kereskedem. En gros. Exportban. Ott van a nagykereskedésem a Töhötöm-utczában a sarkon, átellenben a nagy bajuszpedrő gyárral. Csak tetszik ismerni a Hunyadi Mátyás bajuszpedrő gyárt? Az nekem sógorom.

Annak a bajuszpedrőjét használta Mátyás király is. - Mi ketten képviseljük a magyar industriát a külföldön. A millenniumi kiállitásban is részt fogunk venni.

Tehát, hogy mingyárt az elején kezdjem: tavaly az athléta bál alkalmával történt. (Tetszik tudni: én is athleta vagyok, a «nemzeti» csónakegylet tagja.) Ez a bál szokott a farsang tetőpontja lenni. Milyen diszítés! Micsoda toilettek! És a hangulat! Én nem tánczolok egyebet, mint csárdást. Ez nekem szent fogadásom. Nem csak «nyelvében él a nemzet»; hanem lábában is él. Reszketősen járom a csárdást. Ugy tudom a reszketőst tánczolni, mintha a nehéz hideg lelne vitustánczczal párosítva. Az első csárdás volt nyugvó óra előtt. Ez volt a baj. Mert ha a nyugvó óra után lett volna, az mentségemre szolgált volna. A tánczosném egy gyönyörűséges szép kis barna volt: épen olyan tűzről pattant, mint én. Szikrázó két fekete szeme, hamis szemöldöke, gyönyörű fitos orra, piros orczáján mosolygó gödröcskék; de a mi legjobban megigézett: az az a parányi piros száj, a mi szüntelen nyitva volt félig, a legszebb gyöngyfogakat engedte orozva kivillogni. Engem kinzott szörnyű módon, hogy miért vannak ezek a parányi piros ajkak szüntelen félig nyitva? Hisz ez bűvészet! Én ennek a bűvészetnek tudom az ellenbűvészetét. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy tánczfordulónál odaöleltem magamhoz a kis barnát s egy egészséges csókot czuppantottam azokra a varázsló ajkakra.

Mit tetszett mondani? «Ezért aztán kapott ön egy egészséges pofoncsapást!» - Az lett volna nekem jó! Mert azzal ki lett volna egyenlítve a számla. Lekvitteltünk volna naturáliákban. - De nem úgy következett ám. A kis barna szemei még jobban szikráztak, a cseresznye ajkak pedig e szókat mondták: «ezért ön keservesen meg fog bünhödni!» Ezzel ott hagyott s felkereste a mamáját.

Ekkor gondoltam csak meg, hogy milyen meggondolatlanságot cselekedtem. Ismerem hiréből a kis barnának a familiáját. Az apja előkelő fehérnemü kereskedő a körúton; két bátyja athléta: az egyik a bajnoki díjért versenyezett az ökölviadalban, a másik országos hirü vasparipanyargoncz. Ezek engem összekaszabolnak! - No de én is ott leszek majd. Magam is athléta vagyok. S úgy felemelek két kézzel egy mázsa tollat, mint más ember két mázsa vasat. Hát csak jöjjenek. Állok az elégtétel elé.

Másnap reggel háromfertály tizenkettőre, még ki sem törültem az álmot a szememből; kopogtatnak az ajtómon, kinyitom s majd a lábamra hág, úgy tör befelé, de nem a szekundáns; hanem egy zöld galléros ember, egy hosszu papirossal a kezében. Törvényszéki szolga volt és idéző levél.

Az államügyész följelentése következtében, köszöntet a budapesti kerületi törvényszéki biró, hogy a holnapi napon jelenjek meg a hivatalszobájában, személyesen, magamat védelmezni az ellenem emelt közerkölcsiség elleni vétség vádja ellen.

No ez szép kis história!

Az én barnám az államügyész kezébe adta az én csókomnak a megtorlását. Erre az egyre nem voltam készen.

Másnap pontosan a rendelt órában megjelentem a biróság szentélyében. Már akkor ott volt az államügyészi helyettes. (Az is athleta, csakhogy más, velünk rivalizáló egylet tagja.) A diványon ült a terhelő tanu és panaszos fél, a mamájával: az én kis barnám; mind a ketten fekete ruhában, fekete keztyűben.

Az első «ki vagy, mi vagy? voltál-e már fogva? megeszed-e a sonkát?» kérdések után elém adá a biró a rettenetes büntényt a melylyel vádoltatom, megintve, hogy igazat mondjak; mert csak töredelmes vallomás által nyerhetem meg a biróságtól enyhébb büntetés kiszabását.

Gavallér ember a biró előtt nem hazudik. Megvallottam az elkövetett bünt egész őszintén.

Ekkor az államügyészi helyettes-rágyújtott a plaidoyéra. Csoda dolgok sültek ki abból! Be lett bizonyítva, hogy én vagyok az oka az általánosan elterjedő erkölcstelenségnek, hogy a sürü öngyilkosságok, párbajok, családi drámák lábrakapó mániájának mind ez az én büntényem képezi a vezető bolygó fényét, annálfogva «principiis obsta»! Kéri a rám idézett paragrafusok szerint megérdemlett büntetés kiszabását nyomorult fejemre.

E remek vádbeszéd után a biró a panasztevő hölgynek adta át a szót.

Nojszen ha bámultam a minap azt a félig nyitott száját: ugyan teljes elismeréssel kellett adóznom a teljesen felnyitottnak. Milyen ékes szólással bír az a kis lány! Mikor előadta, hogy egy fiatal leánynak legdrágább kincse a szeplőtlen becsülete: a ki ebből csak egy csipetnyit is elrabol, az visszaadhatatlan drágaságot pusztitott el; egy fiatal leány együtt él és hal a jó hirnevével: az olyan mint egy virág, melyről ha egy bimbót leszakítanak, gyökerestül kivész! - Hát erre a szóra az egész hallgatóság könnyezett. S mikor aztán kigyuladt arczczal és amazoni taglejtéssel követelé bünömhöz méltó megfenyíttetésemet; fejemnek levágatását és azonfelül életfogytig való bebörtönöztetésemet: akkor a hallgatóság tomboló tetszésnyilvánításban tört ki: úgy, hogy a birónak kellett rendre inteni a karzatot.

Akkor következett aztán én rám a sor. No hát mivel tudom magamat a súlyos vádak ellen védelmezni?

Hát hiszen én sem hiába olvasom minden nap a lapokban a törvényszéki csarnokot: valamit csak profitáltam belőle.

- Hát én akkor beszámíthatatlan állapotban voltam.

- Ejh, édes vádlott úr! szólt erre az államügyészi helyettes gunyosan. Hiszen konstatálva van, hogy az elkövetett bűntény a nyugvó óra előtt történt, a mikor még vádlott úr nem ivott egyebet egy pohár kürászónál. Hát a «nemzeti» csónak egylet tagjának egy pohár kürászó is a fejébe megy?

Ez sértette az ambitiomat.

- Hát igen is nem megy a fejébe! Tessék a Neptun tagjának velem egy egész palaczk kürászóra kiállani! Majd meglássuk, hogy melyikünk áll meg a lábán tovább.

A biró figyelmeztetett, hogy kerüljem a személyeskedést, s mondjam meg hogy mitől voltam hát részeg.

- Mitől voltam? Hát ezeknek a szép szemeknek a sugaraitól voltam. Tessék megitélni! Nem butellia számára ömlik-e ki e delejes hatásu szemekből az a mámorító fluidum, melynek befolyása alatt a lélek önkivületbe jön: hogy saját akaratát elveszíti s a suggestionak a hatása alatt azt kénytelen cselekedni, a mit a delejezője parancsol? Nézzen oda biró úr!

- Ebben a bíróság nem illetékes! Kiáltá közbe az ügyész.

No ezzel aztán egészen balekemmé lett a Neptun!

- Hát hiszen én is azt mondom, hogy nem illetékes! Annálfogva követelem, hogy a biróság rendeljen ide szakértő orvosi tekintélyeket, a kik vizsgálatot tartván, illetékes véleményt adjanak abban az előzetes kérdésben: van-e olynemű delejező fluidum a panasztevő úrhölgy szemeiben, mely egy delejezésre fogékony ifju lelket a kérdésben forgó bűntény elkövetésére indíthat.

A biró ebben az értelemben mondta ki a határozatot, tizennégy nap mulva új tárgyalást tüzve ki, a midőn a Rókus-kórház és a Veres kereszt megfigyelő osztályának orvosai, mint szakértők meg fognak hivatni.

Ezzel haza bocsátottak bennünket.

Én pedig ezután a tárgyalás után őrülten szerelmes lettem ebbe a kis barnába. Véghetetlenül megtetszett nekem, hogy leányi becsületének megsértéseért ilyen kegyetlen megtorlási módot választott.

Majd én más módját találom az elégtételadásnak.

Felszólitottam a sógoromat, a hires bajusz-pedrő gyárost, hogy legyen közvetitő az ügyemben. Megtörtént: elfogadtak; látogatást tettem náluk. Előadtam a komoly szándékomat. Meghallgatták. Kezemet és szivemet és vagyonomat - tehermentesen - ajánlám fel. Megtörtént a kiengesztelődés. Az apa is beleegyezett. Egy fehérnemű kereskedőnek egészen helyes egy tollkereskedő vőt kapcsolni magához. A kis barna is megszeretett és nem kívánta már a fejemet levágatni.

Időközben ugyan kaptunk holmi megidézéseket a birósághoz az elhalasztott ügyben; de hát már azokon nagyokat nevettünk. Persze, hogy tájékára sem mentünk a törvényszéknek.

Végbement szerencsésen az esküvőnk is: anyósom fényes reggelivel vendégelte meg a násznépet; s onnan egyenesen hajtattam a menyasszonyommal a központiba, megkezdendő a tündéri nászutazást a narancsok hazájába. Az egész család kikisért az indulóházig.

Midőn azonban épen jegyet akarok váltani, odalép hozzám egy két csillagos rendőrbiztos s barátságosan a vállamra téve a kezét, a fülembe súgja:

- Uram! Én nekem parancsom van önt elfogni.

- Elfogni engem? Hisz nem szököm én pénztárral.

- Igen sajnálom. Nekem egy elfogatási parancsom van ön ellen: a ki a kerületi biróság által közerkölcsiség elleni vétkezés miatt három heti államfogságra itéltetett.

- Ah! az a bolondság! Az a csók história? Hiszen nézze uram: már rendben van a dolog. A panaszos fél kibékült: feleségemmé lett.

- Az önöknek a magánügye. De az államügyész nem vonta vissza a vádat, a mit hivatalból emelt ön ellen; s ön in kontumáczium el lett itélve három heti fogságra, a mit rögtön meg fog kezdeni az én kiséretemben: már meg is váltottam a jegyeket Szegedre.

A feleségem elájult, az asszonyok jajgattak, a férfiak szedtevettéztek, de az mind nem használt semmit; engem bizony a szép Olaszország helyett elvittek Szögedébe a csillagbörtönbe, a hol három hétig ültem párbajvivásért elitélt krakélerek s sajtó ellen vétett újságirók s más afféle országháborítók társaságában, s mire a feleségem, apósom, anyósom, sógoraim kiszaladgálták számomra a legfelsőbb kegyelmet, akkor már csak három nap volt hátra a strófomból.

És mind ezt azért, hogy megcsókoltam a tulajdon saját esküdt feleségemet.

https://www.youtube.com/watch?v=Q0VSCNKd8XU

Laborfalvi Róza és Jókai Mór ezüstlakodalmukon.