KÉT ÁLLAT

Hajtóvadászat volt a szomszédban. Egy vadász oldalba lőtte véletlenül a másiknak a kutyáját. Azokban a napokban gyakran beszéltünk a kutyákról.

Egy délután Dobay bácsi ült nálunk - keresztapja a mi földesurunknak -, maga is jómódú birtokos. Olyan, mint valami magyar ruhába öltözött bibliai próféta. De jóízű pipás ember.

Ő is beszélt egy kutyatörténetet.

- Ez akkoriban volt - mondotta -, mikor az első cséplőgépet vettük. Bizony, már jóideje!

Egy szűrszabó telepedett azon a télen a falunkba. Nem éppen fiatal, bajusztalan ember. A vezetéknevét bizony már elfelejtettem. Valami Dramó, vagy Pramó, vagy Kramó, ilyenforma valami tótos név. De ő maga nem volt tót. Meg is bicskázta volna, aki azt mondta volna neki, hogy nem magyar. Kutya erős, mokány ember volt az! Még a szeme is mindig kötekedésre állott.

Mért telepedett éppen a mi falunkba? - már nem tudom. Talán a felesége miatt, hogy a feleségét nem merte hazavinni. Szép teremtés volt a felesége, de bizony ahogy később megtudtuk, nem a liliomos kertbül szerezte. Részegen vette-e el, vagy józanon? Azt se tudom. De arra emlékszem, hogy erősen őrizte. Mindenképpen tisztességes asszonyt akart belőle nevelni.

Hanem biz ők csak tengődtek minálunk.

Mátyás arra számított, hogy nagy a falu, sok szűr kell bele. Nem ösmerte a parasztnak a természetét, hogy szűrt csak vásáron vesz, ahol válogatni lehet. Mátyásnak el kellett vinnie a kész szűrt a vásárba. Ott vette meg tőle a tulajdon szomszédja is.

Hát mondom, csak tengődött. Eljön az aratás ideje. Fölállítjuk a gépet. Mindenre van ember, csak etető nincs még. A gépész azt mondja, hogy etetőnek erős, ügyes ember kell a gépre.

Gondolkodom, hogy ki lenne alkalmas?

Ahogy így tűnődve sétálok haza a kertek alján a legelőn át, látom, hogy egy piros kötényes és piros kendős menyecske gombát vagy sóskát szed ottan.

No, nem lehet más, csak a Mátyás felesége.

Megszólítom:

- Jó napot, galambom! Maga ugye a Mátyásné?

Fölemeli az arcát. Betegszín fehér arc, festett szemöldök, mosolygó macskaszem.

- Az vagyok - feleli rám bámulva.

- Van-e sok munkája az urának?

- Sok? Kevés sincsen. Ha gomba nem teremne a réten, meleget se főzhetnénk. Maga ugye a tekintetes úr?...

A kertek felől erős kiáltás száll felénk:

- Rózsi!

Az asszony elmosolyodva pillantott vissza.

- Már hí. Mennem kell. Nem szereti, ha beszélnek velem.

- Féltékeny?

- Az, a bolond.

- És most magát megveri, mert velem beszélt?

- Engem?

Az a hang, amellyel ezt a szót mondta, meggyőzött arról, hogy a szűrszabó nem veri a feleségét.

- Gyerünk - mondottam -, beszélni akarok az urával.

Az ember ott pipázott ingujjban a kert sarkán, és úgy nézett rám, mint a dühös bika.

- Mátyás - mondom neki -, az asszonytól hallom, hogy nincsen dolga. Nekem egy erős és ügyes ember kellene a gépre, etetőnek. Magára gondoltam.

Hamarosan megegyeztünk. Csak arra kért, hogy az asszonynak is adjak valami munkát a gép mellett.

A következő napon már ott állt a gép tetején az ember, s buzgón eregette a megoldozott gabonakévéket a dobba. Az asszonnyal zsákokat és ponyvákat foltoztattam.

Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy Mátyás gyakran rápillant a feleségére a gép tetejéről.

Egyszer a szomszéd tanyáról átjön az ispán. Feltűnik neki a menyecske. Míg én az asztagok rakásán rendelkezem, odasomfordál és pödörgeti a bajuszát - beszédbe elegyedik vele. Talán tíz szót se váltottak még, hallom, hogy a gép nagyot duhan: eltorkollik. Nagy zűrzavaros kiabálás, szaladgálás. A gépész megállítja a gépet. A nagy szíjat ledobják.

Hát az történt, hogy Mátyásnak nem a munkáján volt a szeme, hanem a feleségén. Oldatlan kévét dobott a dobba. A gép elfulladt. Mátyás hirtelen a lábával akarta lenyomintani. Hát le is ment a kéve, de lement a lába is.

Már az ősz elején jártunk, mikor egyszer beállít hozzám, színtelenül, lesoványodottan - falábon.

Gondolkoztam: mitévő legyek vele?

A maga hibájából nyomorodott meg, de énnálam, az is igaz.

Pénzt adjak neki?

Akármennyit adok, kevesellni fogja a lábáért.

Eltartsam holtig?

Az meg sok. Különben se kedves az ilyen féltékeny ember a háznál: nem lehet tudni, kibe mikor hajít vasvillát.

Egyet gondolok, aztán mondom neki:

- Maga most már nyomorék ember. Munkája akkor se volt, mikor épkézláb ember volt. Hát arra gondoltam, veszek magának egy fadudát, verklit. Aztán adok hozzá egy kordét, meg egy lovat. Maguk abból ketten megélnek: ide-oda járnak városról városra: és hát maga muzsikál, az asszony meg szedi a pénzt.

Érdeklődéssel hallgatott. Csak az asszony említésére komorodott el a szeme.

- Az asszony? - mondotta búsan. - Nem tudom, hol az asszony.

- Nem tudja?

- Csak addig volt velem, míg bevittek a kórházba. Aztán egypárszor a kapusnál kérdezősködött, hogy meghaltam-e?

S a levegőbe intett, mint mikor az ember legyet hajt el magától.

- Mindent eladott, míg beteg voltam, még a tajtékpipámat is!

Tíz nap múlva ott volt a faduda. Úgy szólt, mint az orgona és cifra volt, mint a görög oltár. Valami hat nóta volt benne, köztük a lengyel himnusz is. Mátyás elindult világgá.

Úgy egy esztendő múlva bent járok a megyegyűlésen. Hát ahogy egy kis utcán szivart veszek a trafikban, hallom, hogy valamelyik házban egy kutya visít.

Én az állatsírást nem bírom. A szenvedő ember csak részvétet kelt bennem; a szenvedő állat látása gyötör.

És a kutya visított, sikoltozott.

Valaki verte.

Gondoltam, majd csak vége szakad, de nem szakadt vége. Már a szivart is kifizettem, az állat egyre üvöltött. A szemben-szomszédos deszkakerítéses kis házban verték a kutyát. Nem állhattam meg, hogy be ne hajoljak, s rá ne kiáltsak az állatkínzóra.

Hát ahogy benézek, látom, hogy egy ócska katonaruhás koldusféle veri a kutyát.

- Ne, disznó! Ne, gyalázatos!

Bottal verte.

A kutya minden ütésre felsivalkodott, s félreugrott, de megint visszatért a gazdája lábához. Az meg ahelyett, hogy megbocsátott volna neki, újra püfölte.

- Hé, atyafi! - kiáltom be a kerítésen.

Az ember fölemeli a fejét. Az arca ki van vörösödve. Megismerem benne Mátyást.

De ő is megismer engem. Kapja a sapkáját és alázatosan köszön.

- Mért bántja azt a szegény kutyát?

- Nem bántom, könyörgöm, csak tanítom.

- Hát aztán mire tanítja ilyen keservesen?

- Táncra tanítom, a menkü üsse meg, de nem akar.

Akkor látom, hogy a faduda is ott áll az udvar sarkában, egy bodzafa alatt.

Az ember magyarázón folytatja:

- Ha táncolna ez a kutya, tízannyit keresnék. Az anyja már táncolt. De azt ellopták. Ennek meg akármit csinálok, nem akar táncolni.

- Nem is arravaló a kutya.

Felelet helyett odalépett a fadudához és bizonyára az én tiszteletemre rákezdte a lengyel himnuszt.

A kutya fölkelt. Elvette a gazdája kezéből a sapkát. Megfogta az árnyékbőrnél. Két lábra állt és hozzám jött.

Szép, okos állat, habár csak közönséges fehér bundáskutya. Aztán olyan szenvedő szemmel nézett reám...

- Mátyás - mondom az embernek -, mennyiért adná el ezt a kutyát?

Mosolygott. Gondolkodott.

- Öt pengőért odaadom a tekintetes úrnak.

- Hát jó, hozza el délután a Koronába.

Így került hozzám a kutya.

Az ember aztán elbeszélte, hogy a fadudával már száz forintot szerzett, de a feleségével ismét összetalálkozott, és az ellopta tőle. Másodszor is elhagyta.

- Bizonyosan avval is úgy bánt, mint evvel a kutyával.

- Nem én, uram. Istenemre mondom, soha egy rossz szóval nem bántottam. A kutya az más. A kutya nem érti a szót, csak a botot.

De nem volt igaz a Mátyás véleménye! Én egyszer rávilágosodtam, hogy a kutya megérti az emberi beszédet is.

Veszett kutya garázdálkodott egyszer a faluban, s hogy az állatorvos nálunk járt, azt mondta, hogy minden kutyát agyon kell lövetni.

Az én kutyám, hogy mindig mellettem járt, dühösen vakkant. Odapillantok, hát az állatorvosra mereszti a szemét és újra vakkant.

- Ez a kutya érti a beszédet! - szóltam meglepődve.

- Dehogy érti - felelte az orvos -, bizonyosan macska futott át a háztetőn.

No, ez annyiban maradt. De én attól fogva gyakran próbálgattam a kutyát. Nem mondom, hogy mindazt a százezer szót megérti, ami a szótárban van, de a köznapi élet kifejezéseit bizony megérti - kivált ha figyeli. Próbálja meg akárki, beszéljen a kutyáról. Mihelyt ez a szó: kutya elhangzik, a kutya egyszerre hegyezi a fülét, s odafigyel.

Sokáig nem hitte ezt nekem senki.

Egyszer, hogy a tanfelügyelő nálunk járt, mondom neki is, hogy a kutya érti a beszédet.

Nem hitte.

Azt mondja:

- Nem a beszédet érti a kutya, csak a hangot.

- Hát mibe fogad, hogy a beszédet érti?

- Tíz forintba.

- No - mondom -, hát akkor legalább visszanyerem az árát. Mingyárt megbizonyítom.

- Jó - feleli. - De azt fönntartom, hogy amit mondani akar a kutyának, azt nekem mondja halkan, és én adom át a szót a kutyának. A kutya nevét pedig nem szabad említeni.

(Hentzinek neveztem el a kutyámat.)

Éppen kint uzsonnáztunk az udvaron, s a kutya is ott bóklászott az asztal alatt.

- Hát - mondom halkan -, tessék valami rossz megjegyzést mondani erre a kutyára.

A tanfelügyelő hátradől a széken, és fél szemmel a kutyára néz. Így szól:

- Ez a disznó dög mindig a lábunk alatt jár. Meg kellene korbácsolni!

Hentzi fölemeli a fejét; a tanfelügyelőre néz. A farkát a lába közé húzza. Elsompolyog. Leül tőlünk valami tíz lépésnyire, és néz hol rám, hol a tanfelügyelőre.

Valami öten ültünk az asztalnál. Az öspörös is ott volt. Mindnyájan nevettünk.

Erre a kutya megcsóválta a farkát, és visszajön hozzánk.

- Eredj, hozd ki a pipámat - mondom neki.

S kérdem a tanfelügyelőtől: melyiket akarja: a cseréppipát, a csibukot, vagy a tajtékpipát?

- A csibukot - feleli a tanfelügyelő.

No, ezt magam se hittem, hogy megteszi a kutya. A mezei kispipámat nem egyszer kihozattam vele, de a csibukot kelletlenül vette a szájába. Nem szerette-e a meggyfaszagot, vagy hogy már régi volt a szár és nem a meggyfaszagot érezte rajta? - nem tudom. De azért elmondtam neki.

- Hentzi, ide vigyázz!

Hentzinek ragyogott a szeme, mint a gyémánt.

- Hozd ki a pipámat: a csibukot.

Hentzi ugrott, mint a villám. A következő percben láttuk: hogyan vergődik az ajtóban. A pipaszár persze keresztben állt a szájában, s le is ütötte a borostyánszopókát a csibukom száráról, de azért kihozta.

A tanfelügyelő erre szótlanul kivette a bugyellárisát, és fizetett.

- Ne - azt mondja -, nem is kutya ez, hanem ember.

(A pénzt az iskolának ajándékoztam.)

- Ez még semmi - felelem. - Ez a kutya nemcsak a szót érti, hanem kitalálja a gondolatot is. Mondjuk például, hozzon ki egy tányérat! Hol láttatok valaha tányérat kutya szájába?

Persze ebben is volt egy kis hamisság. A kutyának külön tányérja volt az asztal alatt. Még az előbbi gazdája rászoktatta, hogy sapkát tudjon tartani. Könnyű volt átszoktatnom a tányérra. Kedves volt, ahogy a tányérral kért az asztalnál, s mink belevetettük a csontot.

No hát ezt már sehogysem akarták elhinni.

Az uzsonnánk hideg rántottcsibe volt. Kiveszek belőle egy szárnyat, és faragcsálom. Leszólok a kutyának, azon a hangon, ahogy a csontra szoktam hívni:

- Hentzi!

A kutya örvendve csóválta a farkát. Véli, hogy a földre vetem a csontot.

De én a fejemet rázom:

- Hozd ki, amit gondolok.

Hentzi egyszerre eliramlik. Be az ebédlőbe. Onnan be a konyhába. Egyszer csak megint előtűnik. Hozza a tányérat. Nem szereti hozni. Mert hiszen csak az asztal alatt emelgette. De végre is hozza. A foga úgy vacog rajta, mint a telegráfmasina. De azért elhozza. A vendégeim elhőkölnek csodálkozásukban. Hentzi a farkát örömmel csóválja, s tartja a tányérat.

Hát ilyen kutya volt.

Mátyás is bezzeg megbánta, hogy eladta: írt egyszer érte, hogy visszaadná az öt forintot.

Csak annyit feleltem neki, hogy tagja vagyok az állatvédő egyesületnek.

Erre újra írt. Esküdözött a levelében, hogy nem bántja többet a kutyát, csak adjam vissza.

De biz én nem adtam.

Egy májusi napon befut hozzám a kisbéresem, hogy hozzam a puskát, mert a Hentzi kutya megveszett.

Nézem a kutyát. Kedvetlen. Néha félrevonja a szájaszélét és nyöszörög. A szőre meg borzolódik az ég felé.

- Hentzi - mondom -, mi bajod, kutyuskám?

Néz rám keservesen. Féloldalt fordítja a fejét, és megrándul a szája széle.

- Emberek - mondok -, hozzatok ide vizet. Én azt hiszem, nem veszett ez a kutya, csak beteg.

Eléje teszek egy tányér vizet. Hát csak fellafatyolja, mintha mutatni akarná, hogy nem veszett.

Mingyárt eltaláltam, hogy a foga fáj.

Fogatok. Ülök a kocsiba. Magam mellé veszem. Megyünk a városba a fogorvoshoz.

Nincs ezen semmi nevetnivaló. Az állatnak csak azok a betegségei, amik az embernek. Egy test, egy vér, egyazon orvosság.

Hanem ahogy a városba érünk, mi történik? Az egyik házból kihangzik a faduda nótája:

Mert Ponyatovszky nincsen a csatáján.

Az én kutyám hegyezi a fülét. A szeme ragyog. Egyszer csak kiugrik a kocsiból. Elnyargal.

Kiabálok utána:

- Hentzi, Hentzi! Gyeride!

Vissza se fordul.

- No, fene egye meg - mondja a kocsisom -, csakugyan megveszett.

De én mindgyárt gondoltam, hogy hol van. Megállítom a kocsit. Leszállok. Megyek a nóta irányába. Hát már akkor ott jár az én kutyám két lábon Mátyás körül. Nem fáj annak a foga! A szájában Mátyás sapkája. Szedi a pénzt. A falábú ember meg nézi örömtől kivörösödötten.

Mátyás abbahagyja a nótát és hozzám baktat. No, bizony elrongyosodott, mióta nem láttam.

- Hát, hogy élünk, Mátyás?

- Köszönöm, bizony rosszul. Magam vagyok.

- Hogyhogy?

- Az az átkozott asszony megint elhagyott.

Nézte a kutyát. A kutya ugrált, mint a bolond a duda körül.

- Uram - mondotta az ember könnyektől nedves szemmel -, adja vissza nekem ezt a kutyát.

Eszem ágában sem volt, hogy visszaadjam.

Bosszúsan kiáltottam rá:

- Hentzi! Hentzi! Nem jössz azonnal! Tufferfluchte! Komm her!

A kutya vissza-visszafordította rám a fejét, de csak ott maradt. Csóválgatta a farkát Mátyásnak.

Én aztán mérgemben otthagytam.