Mára már kinyílt szemű kiskamaszok azok a kisgyerekek, akik öt évvel ezelőtt még akár édesapjuk nyakában nézték végig az ultraliberális várospusztító, Demszky Gábor utolsó szánalmas fellépését a Március 15. téren. A kordonok mögé bújt egykori tanácsköztársaság-imádó állázadó bekövetkező bukása teljes tudatában fröcsögött a nemzeti ünnepen, és bújt el az esetleges tojászápor elől esernyős fogdmegjei védőszárnyai alatt. Demszy Degesz Budapest történetének legfontosabb rombolója még utoljára saját fellépésével megtestesítette a liberális kettős mércét, aztán a szokásos nácizás, fasisztázás közepette eltűnt a porondról. Demszky ugyanis utoljára is vette a bátorságot, hogy felszólaljon március 15-én, azon az ünnepen, amelyet ő egykoron még a kommunista időszakban is már nacionalistának és prenácinak tartott. Hasonszőrű barátaival ellentüntetést szervezett azért, hogy a kádári rendőrség örökre elvegye a kedvét 1848-tól a kokárdás fiataloknak. A Március 15. térre annyi szenny zúdult az elmúlt időszakokban, hogy éppen itt az ideje a nemzeti ellenzék, a magyar politikai élet második legerősebb pártja, a Jobbik nagytakarításának. A párt a Petőfi-szobornál tartja vasárnap ünnepélyes megemlékezését.
Demszky néha előbukkan még most is a fekáliából, nem egyszer szereplője a szektatévé különböző műsorainak, és jól fizetett nyugdíjasként ugyanazokat a vérlázító ultraliberális mantrákat szajkózza, mint várospusztítása idején. Demszkynek és csapatának még a szagát is el kell örökre űzni a Petőfi-szobor környékéről, arról a misztikus helyszínről, amelyet fiatal korában pont ez a liberális véglény szentségtelenített meg úgy istenigazából.
Demszkynek és belső-belvárosi állázadó körének ugyanis nagyon gázos volt 1848, de leginkább az, hogy 1972-ben voltak olyan zsidó és nem zsidó budapesti fiatalok, akik szép számban összegyűlve, Kossuth-nótákat énekelve tiltakoztak az elnyomó bolsevik rendszer ellen. Demszkyék már akkor is a jobbára zsidók vezette véres, vörös patkányköztársaságot favorizálták, de ez csak így maradt fenn hivatalos önéletrajzában:„1972-ben egy baloldali diákkör szervezte tüntetés miatt politikai szervezkedésben való részvétel vádjával egy évre kizárták az egyetemről".
1972 március 15-én több száz fiatal – a hivatalos programon kívül - független megemlékezést tartott a fővárosban. Demszkyt és hasonszőrű barátait rettenetesen fölbőszítette a „nacionalista” tüntetés. Az egyik visszaemlékező szerint Demszky akkoriban így érvelt: ha itt „nacionalista” megmozdulásokra sor kerülhet, akkor annak az lesz a vége, hogy a Dunába fogják lőni a zsidókat.
Demszky és elvbarátai ezért úgy döntöttek: a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján ellendemonstrációt tartanak a kommün emlékműve előtt. Ezek a szélsőbaloldali fiatalok – köztük például Majtényi László, a későbbi ombudsman, majd ORTT-elnök – elhatározták, hogy vörös karszalaggal, Lenin-jelvénnyel és egyéb rituális kellékekkel vonulnak a szoborhoz, elhelyezik a hűség és a hála virágait, majd munkásmozgalmi dalokkal zárják a vörös szertartást. A hatalom persze igyekezett megakadályozni az akciót, s a helyszínen igazoltatta a Lenin-fiúkat. Büntetőeljárás nem indult, a szélsőbalos ifjakat kizárták a KISZ-ből (érdekes adalék: a ma politológusként ténykedő Kéri László volt az intézkedő KISZ-titkár), s egy évig el kellett kerülniük az egyetemet.
A Hunhír.info pontosan öt évvel ezelőtt így tudósított: Több táltos dobos is a helyszínre érkezett, a tompán puffanó hangok elnyomták a szánalmas bohóc fasisztázó, zsidózó, nácizó, össze-vissza kevert, kapkodó beszédét. A tömeg az egész Demszky-féle látványshow alatt hatalmas pfujolással, "Demszky, takarodj!" és "Hazaáruló!" bekiabálásokkal tette szinte hallgathatatlanná a várospusztító megszólalását.
A hangulat a budapesti Március 15-e téren népünnepélyre hasonlít, amikor egy szerencsétlen marionettfigura színpadi próbálkozását egy jókedvű, ám rendkívül lármás tömeg akarja teljesen ellehetetleníteni és nevetségessé tenni. A tüntetők közben kifeszítettek egy 16 méter hosszú nemzeti színű zászlót, és folyamatosan fojtják a szót a pár szimpatizáns gyűrűjében kétségbeesetten vergődő Demszkybe.
Újdonság még, hogy a rendőrök és az NBH munkatársai tanultak a nyugati kollégáiktól a rejtőzködés és az álcázás területén. Több, a pisztolya csövével kikandikáló Alpha dzsekit viselő kopasz, nagy darab, kapucnis titkosszolgát figyelt meg munkatársunk.
Sajtó- és fotóarchívum: a 2013. 11. hét érdekes eseményei sorozatban
Rendszerellenes tüntetés 1988. március 15-én Budapesten a Bem szobornál. A transzparens felirata: "Sajtószabadságot". Budapest, 1988. március 15. MTI Fotó: H. Szabó Sándor
25 évvel ezelőtt, 1988. március 15-én zajlott Budapesten az 1956 óta legnagyobb tüntetés a Demokratikus Ellenzék szervezésében a szabadságjogokért.
Az 1980-as évek közepének március 15-i ellenzéki tüntetéseinek egyik jellemzője volt, hogy a részvevők száma évről évre nőtt, de 1986-ig nem haladta meg a becsült 1000 főt. 1987-ben már figyelemre méltó változás történt a tüntetés nagyságrendjében, mert becsült létszáma több ezresre nőtt. A társadalmi elégedetlenség egyik fokmérője volt a Magyar Demokrata Fórum megalakulása is 1987 őszén. 1988 március 15-én tüntetés napján, a kora reggeli órákban a demokratikus ellenzék számos prominens képviselőjénél házkutatásokat tartottak, s lefoglalták az elkészített transzparenseket. Az 1988. március 15-i tüntetés mégis a Kádár-rendszer addigi legnagyobb ellenzéki tüntetése volt. A rendőrség kora reggel rövid időre előállította Molnár Tamás, Pálinkás Róbert, Nagy Jenő, Rácz Sándor, Gadó György, Demszky Gábor, Solt Ottilia, Haraszti Miklós budapesti lakosokat, de később elengedték őket.
Nemzeti zászlóval, valamint "Egyesülési Szabadságot!" és "Valódi Reformokat!" feliratú transzparensekkel vonuló fiatalok a március 15-ei ünnepségek alkalmával a Parlament előtt. Budapest, 1988. március 15. MTI Fotó: Varga László
A tömeg a Petőfi téren gyülekezett, majd a Petőfi Sándor utcán át a Batthyány-örökmécseshez vonult, ahol az őrizetbe vett Demszky Gábor beszédét Hodosán Róza olvasta fel. A tüntetők a "demokrácia" jelszót skandálták, sajtószabadságot és igazi reformokat követelő transzparenseket vittek. A következő állomás a Parlament melletti Kossuth szobor volt. Ekkorra a tömeg már mintegy tízezres méretűre duzzadt. A szobor talapzatáról Tamás Gáspár Miklós mondott beszédet.Nyilvános tüntetésen 1956 óta először hangzott el Kádár János távozásának, szabad választásoknak, többpártrendszernek és új alkotmánynak a követelése. A Bem József téren Pákh Tibor beszélt, illetve Nagy Jenő előállítása miatt a Demokrata 12 pontját Martin Ferenc olvasta fel. Este, a hagyományoknak megfelelően, volt egy második tüntetés is, melyen a tömeg a Lánchídon át a Budai Várba vonult. Mindkét demonstráció békésen zajlott le, a rendőrség tömegoszlatással nem avatkozott be.
"Egyesülési szabadságot!" és "Valódi reformokat!" feliratú transzparensekkel, valamint nemzeti zászlóval vonulnak demonstráló fiatalok, a Kossuth téren. A háttérben, a Néprajzi Múzeum épülete. Budapest, 1988. március 15. MTI Fotó: Varga László
Az 1988. március 15-i tüntetés fontos része a rendszerváltáshoz vezető folyamat kezdeti történéseinek.Két hét elteltével, március 30-án alakult meg a Fiatal Demokraták Szövetsége, majd május 1-jén a Szabad Kezdeményezések Hálózata, mely a Szabad Demokraták Szövetsége közvetlen elődje volt.
Volt idő, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni. Március 15-e nem is volt piros betűs ünnep. Akkor azt kellett megmutatni, hogy szabad magyarok akarunk lenni. Ezért jöttünk el ide, Petőfi Sándor szobrához 20 és 30 évvel ezelőtt is. Jóval kevesebben voltunk, mint ma. Erőt és hitet merítettünk Petőfi soraiból, aki a forradalom legnehezebb pillanataiban azt írta: "Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást!"
Polgártársaim! Budapestiek! Magyarok!
Sokadik éve tartok beszédet itt, a Petőfi-szobornál március 15-én. Sokadik éve mindig másról, mégis ugyanarról beszélek. Ez azért lehet így, mert március 15-e sokarcú, de egylényegű ünnep.
A lényeg egy: március 15-e a magyar nemzet szabadságünnepe. De a szabadság éppúgy sokarcú, mint a magyar nemzet. S ebből a sok arcból a változó idők mindig más metszetet világítanak meg.
Volt idő, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni. Március 15-e nem is volt piros betűs ünnep. Akkor azt kellett megmutatni, hogy szabad magyarok akarunk lenni. Ezért jöttünk el ide, Petőfi Sándor szobrához 20 és 30 évvel ezelőtt is. Jóval kevesebben voltunk, mint ma. Erőt és hitet merítettünk Petőfi soraiból, aki a forradalom legnehezebb pillanataiban azt írta: "Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást!"
Petőfi és társai örökségének is köszönhettük, hogy nem féltünk a szabadság ellenségeitől. A kiállásunk akkor lázadásnak minősült. Én akkor, a 80-as évek titkosrendőröktől felügyelt március 15-éin tanultam a legtöbbet szabadságról és nemzeti összetartozásról. Amit akkor tanultam, abban hiszek ma is. Ezért nem félek, ezért nem félünk senkitől ma sem a magyar szabadság ünnepén!
A magyar szabadságba és demokráciába vetett hitem miatt számítottam rendszerellenesnek akkor, és vagyok a demokratikus, szabad és független Magyar Köztársaság elkötelezett híve ma. Most tehát arról akarok beszélni, amiben én sem változtam, és amin szerintem nem is kell változtatni.
Nem kell új rendszerváltás! Különösen 2006 ősze óta hallom sokfelől, hogy le kell váltani a rendszert. Ezzel nagyon nem értek egyet. Éppen azért, mert régen is, most is szabadságpárti magyar vagyok.
Ma Magyarországon a szabadság rendszere uralkodik. Ez a rendszer korántsem tökéletes, és sokszor igazságtalan. Fejlesztésre és tökéletesítésre szorul. De élhetünk a szabadságjogainkkal. A többségnek tetsző kormányt és önkormányzatokat választunk, s négyévente megerősíthetjük vagy leválthatjuk őket. Szabad a sajtó, és a véleményünket is félelem nélkül vállalhatjuk.
1848 óta ennek a nemzetnek még soha nem adatott meg ilyen hosszú ideig, hogy szabad, demokratikus és független országban élhet. Védjük meg ezt a szabadságot!
Kossuth Lajos nehéz örökséget hagyott ránk, amikor azt írta: "én hazám jövendőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban keresem. Beszéljenek erős kormányokról azok, kik a rend ürügye alatt uralomra vágynak, mert a hatalmat csak a szabadság rovására lehet összpontosítani." Egy ilyen erős uralom nélküli, szabadság-elvű demokrácia természetesen soha nincs teljesen készen, mindig tovább javítandó. A tökéletesítés azonban nem azonos a szabadság rendszerének lecserélésével.
Nincs szükség "szentkorona alkotmányára", "igazi rendszerváltásra". Aki ma ilyeneket mond, az a szabadság ellensége. Aki az ősi magyar törvényekre vagy az Aranybullára hivatkozik, tűzhet magára levesestányérnyi kokárdát, mégsem ért szemernyit sem abból, amit a 48-as polgári forradalom és szabadságharc jelentett. Aki a honvédeinket harcra vezető 48-as nemzeti lobogónkat árpádsávos zászlóra cseréli, az semmit se tud a történelmünkről. Aki a magyarság nevében bárkit el akar ijeszteni a mai ünneplés-től, annak fogalma sincs a sokszínű és soknemzetiségű pesti forradalomról. Annak, hívhatja magát Kossuth térinek, semmi köze Kossuth örökségéhez. Szervezhet Magyar Gárdát, attól még a magyar szabadság ellensége marad.
1848-ban is voltak, akik kereplőkkel, füttyszóval, tojással érveltek. Ők voltak azok, akik az első szabad választásokon kifütyülték, megdobálták, a haza ellenségének és orosz kémnek nevezték Petőfi Sándort, a szabadságharc költőjét. Petőfi el-bukott a választásokon, de ma mégis őt tekintjük közös hősünk-nek, az őt elkergető handabandázókra pedig csak megvetéssel emlékezünk. A mai utcai zavarkeltők az ő örököseik, nem a márciusi ifjaké.
Barátaim!
A szabadság-alapú demokráciát tehát nem lecserélni, hanem tökéletesíteni kell, és ebben is tanulhatunk 48-as elődeinktől. A szabadság egyik erkölcsi és politikai fundamentuma a közteherviselés. A márciusi 12 pontban ez volt a 6. pont, az áprilisi törvényekben pedig ez lett a VIII. törvénycikk. Eszerint az ország lakosai "minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan viselik". Ez sokak számára tehercsökkentést jelentett, mások számára pedig, akik korábban nem fizettek, adóemelést.
A közteherviselés legszebb példája a hídpénz bevezetése volt. Ötlete Széchenyitől ered. Javaslatára már 1836-ban, a Pest és Buda közötti állandó híd megépítését elrendelő törvényben is rögzítették: a híd használatáért mindenkinek fizetnie kell majd. A Lánchíd ezért nemcsak Budapest, hanem a magyar közteherviselés jelképe is.
Széchenyi a mindenkire érvényes hídvám intézményét éppen olyan fontosnak tartotta, mint magát a hídépítést. És éppen azért, mert ez ütötte az első rést a nemesi adómentesség falán. Az építkezés megkezdését ezért is hátráltatták évekig óriási viták. Az Országgyűlésben és a két város magisztrátusában is voltak politikusok, akiket az ötlet felháborított. Hiszen Pest városa tulajdonában volt egy hajóhíd, amit ingyenesen lehetett használni - csak éppen magas vízállás vagy jégzajlás idején hetekre szét kellett szedni. Ehhez a korszerűtlen, de ingyenes hídhoz ragaszkodtak sokan. Nem fogadták el azt sem, hogy az új híd ne a város, hanem egy részvénytársaság tulajdonában legyen. Szószólójuk, Kolb tanácsnok jelszava ez volt: "nem adjuk a tulajdonunkat, inkább ne épüljön semmi!"
Az ellenzők évekig többségben voltak, Széchenyi végül mégis győzött. A híd megépítését a Sina-Wodianer-Rotschild csoport által alapított részvénytársaság vállalta, akik 97 évre kapták meg a hídpénzszedés jogát. A Lánchíd építése a szabadságharc végére fejeződött be, amikorra a nemesség már sok előjogát elveszítette, de a díj megfizetése ellen még akkor is sokan tiltakoztak. Volt olyan büszke földesúr, aki inkább a váci révig kocsizott, annyira sértette az egykrajcáros hídvám.
Kolb tanácsnok és követői ma azt mondanák: a nemzetközi tőke kedvéért felszámoltak egy köztulajdonban álló hidat, hogy üzleti alapon elvegyék az emberektől az ingyenes közlekedés lehetőségét. De ma már senki nem értene velük egyet. Mindannyian tudjuk, hogy a Lánchíd nemcsak műszaki, hanem gazdasági konstrukcióként is alapvetően hozzájárult Magyarország és fővárosa modernizációjához.
Polgártársaim!
A "nem adózunk" 160 évvel ezelőtt a feudális nemesség mentalitása volt. Azé az igazságtalan és hazug rendszeré, amely ellen a re-formkor nagyjai, később pedig Petőfiék fellázadtak. Ez a mentalitás azonban nem tűnt el, sokaknál máig öröklődött. A feudalizmus néha tartósabb, mint hisszük.
Hiszen Magyarországon ma is sokan vannak, akik nem hajlandóak részt venni a közteherviselésben. Most nem azokról beszélek, akik nem tudnak - őhelyettük természetesen az államnak kell állnia a közterheket. Hanem azokról, akik nem akarnak vagy éppen a közteherviselés ellen agitálnak.
Kossuth Lajos az utolsó, 1847-ben megnyílt rendi országgyűlésen azt mondta: A konzervatív párt álláspontjával szemben kitartunk az egyetemleges és arányos közteherviselés szükségessége mellett. Az állami bevételek biztonságos megteremtése nélkül nem lesz módunk intézményeink fenntartására s gazdaságunk fejlesztésére.
Az egyetemleges és arányos közteherviselés megteremtése ma is alapfeltétele az ország fejlődésének. És ma is vannak konzervatívok, akik szerint "a magyarok önbecsülésének" győzelmét jelenti, hogy továbbra is minden terhet a négymillió adó- és járulékfizetőre hárítunk.
Már szabadságpárti 48-as elődeink is pontosan tudták, hogy egy polgári társadalom működtetéséhez elengedhetetlen a közteherviselés. Ezért látom riasztónak, hogy 1848 után 160 évvel a "nem adózunk", azazhogy a "nem fizetünk" gondolatával és politikai szándékával még mindig sikert lehet elérni Magyarországon.
Széchenyi és Kossuth óta tudjuk: fejlesztés, országépítés és közteherviselés szorosan összefügg. Mégis vannak ma is politikusok, akik az ingyenes, de sokszor használhatatlan hajóhidat ajánlják nekünk, a hídpénz és a Lánchíd helyett. Vagy éppen azt mondják: ingyen, hídpénz nélkül is lehet lánchidakat építeni - mondjuk lottóbevételből. A történelem és a közelmúlt egyaránt arra tanít bennünket: ezek a viták még sokáig fognak tartani. De azt is megtanultuk: Magyarország mindig akkor volt sikeres és gyorsan fejlődő ország, amikor a Széchenyik és nem a Kolb tanácsnokok igazsága győzött.
Barátaim!
Mi, magyarok szeretünk panaszkodni, szeretünk mindent sorscsapásnak láttatni. Vannak, akik azt mondják: Magyarországnak az a sorsa, hogy kevés ember fizet sok adót, ahelyett, hogy többen fizetnének kevesebbet. Egyre többektől hallom azt is: a magyar nemzetnek az a végzet rendeltetett, hogy végignézze, ahogy a szomszéd országok elszáguldanak mellettük. Sőt, azt is: a 89-ben megalkotott magyar demokrácia leépülését nem lehet megállítani.
Én nem hiszek az ilyen végzetekben. Abban a cselekvő hazaszeretetben hiszek, amely Széchenyi ötletétől a hídpénzről folytatott vitákon át a megépült Lánchídig vezetett. Petőfi Sándor Forradalom című, 1848-as versében is azt írja Magyarországról: "Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid, akaratja újra lealacsonyít". Szerintem a költőnek van igaza. Ne hárítsuk a végzetre, a sorsra azt, ami a mi akaratunkon, tetteinken, kiállásunkon múlik! A mi cselekedeteink emelik fel vagy süllyesztik le az országot.
Most is sok a dolgunk, nehéz viták állnak előttünk. Arról kell vi-tatkoznunk, hogyan működjön igazságosabban a közteherviselés! Ezeket a vitákat máshogy, más formában, de reformkori és 48-as elődeink is lefolytatták. Hiszek benne, hogy ők döntöttek he-lyesen. Ne szégyelljünk tanulni tőlük!
Viszonylag szolid érdeklődés kísérte Budapest főpolgármesterének utolsó ünnepi beszédét a Petőfi-szobornál, ami egyrészt e hideg szélnek, másrészt a politikus megközelíthetetlenségének is köszönhető volt, ráadásul most már a tojásdobálást is büntetik. Demszky leginkább a szélsőjobb erősödésével riogatott.
A kezdés előtti percekben már "Demszkyt a Dunába!" rigmussal hangoltak a tüntetők a Fővárosi Önkormányzat ünnepi megemlékezésére, melynek jelmondata szerint "A szabadság béke nélkül mit sem ér." Az ünnepi beszéd is nagyjából e gondolat köré volt fölfűzve.
Az F. Kovács Zsolt által koreografált, színművészek által elővezetett, elektrobreakbeatszerű ritmusokra épülő előadásból a színpad előtt álló mintegy kéttucat bennfentesen kívül szinte semmi nem volt látható, olyan messze vonták meg a kordonhatárt a Petőfi-szobor előtti színpadtól, míg a semleges területet jelentős számú rohamrendőr uralta.
Viszont remekül kihangosították a teret, amitől azért kiválóan hangzott a tömeg Budaházy szabadon bocsátását követelő skandálása, a visszatérő "Hülye vagy!" ordibálás, vagy éppen az, amikor az elektronikus bejátszás után egy nemzetiszínű honpolgár megjegyzett: "Bravó, ez igazán ideillett! Szép volt fiúk!", illetve a stadionokból ismert Ria, Ria, Hungária!" rigmusa.
A hangulat Demszky Gábor szólásra emelkedésével érte el a csúcspontját, aki "Polgártársaim! Magyarok! Budapestiek!" felkiáltással üdvözölte a szinte eszét vesztetten fújoló tömeget, amelynek nemtetszés-nyilvánítása mindvégig megmaradt, és különösen akkor erősödött meg, amikor a főpolgármester kitért arra, hogy Petőfiék anno nem randalíroztak, ezzel szemben "békés elszántsággal vívták ki a magyar szabadságot".
Demszky párhuzamot vont 1848 és 1989 márciusának idusa között, emlékeztetve arra, hogy 20 éve a polgárok "békés utcai demonstrációkkal kényszerítették ki az állampárt lebontását". A szónok szerint viszont "ma sokan támadják a demokratikus jogállamot, akik faji elvű nemzeti bolsevista diktatúrát akarnak", ezért félkatonai szervezet tagjaiként masírozva "félemlítik meg a békés polgárokat, köztük az ártatlan cigányembereket."
Ekkor tért rá a szónok mondanivalójának tényleges üzenetére, jelesül, hogy a Jobbik EP-képviselője egy terrorista vezér mellett kampányol, amivel szemben szellemi honvédelem szükségeltetik ma Magyarországon. Ha ugyanis minél több jobbikos kerül a Parlamentbe, annál rosszabb lesz az országnak, "mi, demokraták viszont nem engedjük, hogy Európa politikai szégyenpadjára küldjenek bennünket!"
Demszky ekkor olyat mondott, amivel óriási sikert aratott az ellene tüntetők körében. "E mostani a huszadik, és ebben a minőségemben az utolsó március 15-ei beszédem. Most lehet tapsolni, ordibáló barátaim!" Az ováció a tetőfokára hágott.
A szónok végezetül arra biztatott, hogy minél többen szavazzanak áprilisban a demokratikus pártokra, olyanokra, amilyen ma valamennyi parlamenti párt, illetve a házon kívüliek többsége. Petőfit idézve búcsúzott: "Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!".
Az elmúlt négy évben messzebb kerültünk 1956 céljaitól, mint a rendszerváltás óta bármikor Kuncze Gábor szerint. Az SZDSZ egykori elnöke a Budai Liberális Klub ünnepségén mondott beszédet, a rendezvényen megjelent Demszky Gábor volt szabad demokrata főpolgármester is, aki 12 pontban olvasta fel a liberálisok követeléseit, köztük a Magyarországot elítélő brüsszeli Tavares-jelentés valamennyi pontjának azonnali végrehajtását.
„Erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók, édesapám csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok!” A balliberálisok rendezvényein rendszeresen felbukkanó Bródy János egyik dalával hangoltak a Budai Liberális Klub tagjai az október 23-ai ünnepi megemlékezésükre. A Nagy Imre-emlékház előtti rendezvény mintegy negyvenfős hallgatóságában feltűntek egykori SZDSZ-es kormánytagok is.
Az ünnepség fő szónoka az a Kuncze Gábor volt, akinek belügyminisztersége alatt, 1997 őszén bilincsben vitték el a Kossuth térről Pongrátz Gergelyt, a Corvin köz parancsnokát egy tüntetés miatt. Az egykori SZDSZ-pártelnök az Orbán-kormányt bírálva azt mondta: 58 évvel ezelőtt a magyarok bátorságáról és hősiességéről írt a nyugati sajtó, ma pedig Magyarország botrányairól cikkeznek. „Mi tudjuk, hogy ez a szürreális időutazás, amelyet ránk kényszerítenek, hová visz. Ismerjük jól a diktatórikus szellem vasútját. Tudjuk, hogy nem akarunk visszamenni az egypártrendszerbe, a jogfosztottságba. Nem akarjuk, hogy újra a megalkuvás legyen az elviselhető élet titka és a párthűség legyen a karrier biztosítéka. Nekünk ismerős, amibe vissza akarnak minket rángatni, és tudjuk, hogy nem engedhetjük” – mondta Kuncze Gábor.
A rendezvényen váratlanul megjelent Demszky Gábor is. Az egykori főpolgármester felidézte, amikor 1988. március 15-ére készülve ellenzékiként elvitték otthonából a rendőrök. Mint mondta: most is 12 pontos követeléssel készült, de a jelenlegi hatalommal szemben. „Követeljük az Európai Parlament által 2013-ban elfogadott, úgynevezett Tavares-jelentés valamennyi pontjának végrehajtását. Követeljük az Alkotmánybíróság valamennyi tagjának az újraválasztását, a Költségvetési Tanács lemondását és a bíróságokat felügyelő kormányzati szerv, a Kúria feloszlatását” – fogalmazott az SZDSZ volt elnöke. Demszky azt mondta, jelenleg még a börtönben is jobban érezné magát. „Vannak olyan időpontok, olyan időszakok, amikor a börtön a legtisztességesebb hely” – fogalmazott.
Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin, aki tavaly még az MSZP volt pártelnökének Mesterházy Attilának az oldalán ünnepelte a forradalom és szabadságharc évfordulóját, ezúttal nem volt jelen a balliberálisok megemlékezésén.
Volt idő, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni. Március 15-e nem is volt piros betűs ünnep. Akkor azt kellett megmutatni, hogy szabad magyarok akarunk lenni. Ezért jöttünk el ide, Petőfi Sándor szobrához 20 és 30 évvel ezelőtt is. Jóval kevesebben voltunk, mint ma. Erőt és hitet merítettünk Petőfi soraiból, aki a forradalom legnehezebb pillanataiban azt írta: "Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást!" 
