Payday Loans

Keresés

A legújabb

Szeged pusztulása és feltámadása - M.K. 1879. PDF Nyomtatás E-mail
Magyarok történetei
2015. március 13. péntek, 09:19

Mikszáth Kálmán

SZEGED PUSZTULÁSA

ELŐSZÓ

A szegedi árvíz, mely az Alföld legvirágzóbb városát dönté romba, egyike azon megrázó katasztrófáknak, miket sötét betűkkel fog följegyezni a történelem.

Illő, hogy mi szemtanúk addig is, míg az árvíz történetét a roppant anyaghalmazból gondos kezekkel nyomozva ki a selejtest és a tényeket, mihez hosszabb idő kell, valaki körülményesen megírná, könnyítsük meg feladatát, papírra vetve a benyomásokat, miket reánk tőn a szörnyű veszedelem, melyben e sorok írója elejétől fogva végig élénk részt vett, vázoljuk nagyban a képet, s a részletek közül azokat, melyek még élénk emlékezetünkben élnek.

De még más célja is van e füzetnek.

Az árvízről, a mentési műveletekről, s általában e borzalmas katasztrófáról az időszaki sajtóban annyi ferdítés, annyi téves dolog lett megírva, hogy az érdeklődő, ki a lapokból olvasta a dolgok állását, sokkal többet most sem tud, mint amikor semmit sem tudott. A fővárosi sajtó a helyi viszonyokat nem ismerő referensei illetéktelen emberek által informáltatva sokszor olyan dolgokról írtak, amiken azok a személyek csodálkoztak legjobban, akikről azok a dolgok írattak. Ilyen a Glück kereskedő és családjának elpusztulása, kiket agyonütött a beszakadó ház, ilyen a zsinagóga összeomlása stb.

Legjobban jellemzi azonban az állapotokat két epizód. A március 17-én itt járt király ama szavai:

»A veszély sokkal nagyobb, mint aminőnek a lapok mondják.«

S Lukács kormánybiztos azon közmegbotránkozást okozott, a veszélyt célzatosan kisebbítő jelentése, melyet őfelségének kérdezősködésére adott a halottak számának bemondásában, midőn azokat huszonnégyre tette. De nyomban utol is érte a nemezis az őfelségét is ámító hivatalnokot, mert egy derék pap rögtön sietett megjegyezni, hogy a veszély első napján csak ő maga több egyént temetett el.

Ily részint téves, részint rosszakaratú, részint pedig félénken takaródzó értesítések helyreigazítása szempontjából íratott e néhány ívnyire szorított története Szeged elpusztulásának.

Azért pedig oly gyorsan mert alapos reményünk van hozzá, hogy ha sokáig késleltetjük, egyszer csak azon vesszük magunkat észre, hogy az elpusztult Szegednek íme már semmi nyoma: egy új, fényesebb emelkedett helyette.

NÉMI ELŐZMÉNYEK

Gróf Széchenyi István lángelméjében támadt először a gondolat, hogy a szép kanyargó Tiszát, mely zúgva, búgva töri szét néha a gátot, szabályozni kellene. Azonban maga sem bízott a Tisza-szabályozás sikerében, 1846-ban lehozatta Paleocapa Péter velencei mérnököt, ki mint európai tekintély volt ismeretes a vízműépítészet terén. Paleocapa megvizsgálta a szabályozási terveket és műveleteket, s kimondá, hogy a Tisza-szabályozás eddig elfogadott rendszere előbb-utóbb Szegedet öli meg.

E szomorú jóslat lebegett Szeged fölött már harminchárom esztendeje...

S ez a jóslat teljesedett be rajta, dacára a sok millió forintnak, mely bele lett ásva a Tisza töltéseibe a jobb- és balpartján egyaránt.

Három évvel ezelőtt már komoly veszély fenyegette Szegedet. Harminc év alatt hatalmas töltések készültek a Tisza mellett, melynek 240 mérföldnyi csavargó medre az átmetszések által egy harmadrésszel megrövidült. A természet alkotta nagy medencék, az óriási árterek és öblözetek elzárattak a Tiszától. Az áradat, melynek hullámai egykor három hét múlva érték el Szegedet, most ide hömpölyögnek négy nap alatt. A meder eliszapodása [!] folyton nagyobb lőn. A Felső- és Közép-Tisza szabályozva lévén, az ár ellenállhatatlanul mehet Szeged felé, miután az Alsó-Tiszával még négy kanyarulatokkal [!] kell küzdenie. Minél magasabbak lettek a töltések, annál magasabb lett a Tisza árja.

A legerősebb gát a Tisza felől védi Szegedet. Ezt maga Szeged emelte. S hasonló áttörhetetlen körtöltéssel akarta magát körülvenni az 1876-i vízveszély védelmei után, de a tanult, s főleg a hatalmas emberek másképp akarták. Az ő tanácsuk abból állott, hogy Algyőn fölül a percsórai gátat kell fölépíteni, mert e gát lesz az, mely megmenti Algyőt, Tápét, Dorozsmát és Szegedet, s ezek húsz négyszög mérföldnyi határát. Ha pedig a percsórai gát valamikor ketté szakadna, Szegedet megmenti északról a baktói-szilléri töltés, keletről az Alföldfiumei vasút-töltés, délről pedig a Szent-Mihály-teleki és a Vöröskereszt melletti töltésvonal.

Ez a terv lett elfogadva és létesítve. Ez volt védelmi fegyvere Szegednek, midőn az emelkedő Tisza március első napjaiban fenyegetni kezdte.

KENDE KANUT

a percsórai kormánybiztos

Kende Kanut magas, szikár ember, őszülő hajjal és szakállal. Prototípje az örök ifjúságnak. Csak valamivel komolyabb Beöthy Algernonnál, és csak valamivel kisebb mameluk Horváth Gyulánál.

Kende Kanut fiatal korában kitűnő bánásmódot tanúsított a nők körében és igen ügyesen kucsérozott, eleganciával tudott mulatni a cigánnyal, s ruháit az első szabónál varratta.

S ezért lett ő percsórai kormánybiztos.

*

Kende különben becsületes ember, s ő maga csodálkozott rajta legjobban, hogy ő miként jutott a vízműépítészeti tudományhoz. Dehát elvégre is azt gondolta, hogy az úr pokolban is úr, s már az magától beleszületik mindenféle tudományba. Így fogadta el a percsórai kormánybiztosi hivatalt, hihetőleg a fizetés kedvéért, s így jutott Szeged kapuinak kulcsa gyenge és laikus kezekbe.

*

A kormány az első napokban, midőn a Tisza rohamosan áradni kezdett, nagy indolenciát tanúsított. Még Kendét sem küldte le, kinek szavazatára a költségvetés tárgyalásánál szüksége volt. Ebbeli mulasztását csak az menti, hogy Kende úgy sem értett a dologhoz.

*

Kende iránt, dacára rokonszenves egyéniségének, elejétől fogva nem volt semmi bizalom, mert dilettantizmusát sem nem volt képes (s dicséretére legyen mondva), sem nem akarta takarni, már pedig éppen a szegedi szójárás szerint »a tanulatlan doktor kész hóhér«.

SZEGED ELŐBBI FEKVÉSE ÉS HELYZETE

Az Alföld e tősgyökeres magyar városa, a különben is lapos vidék egy völgyében terjed el nagy darabon, mintegy hetedfél ezer házzal, s alig van egy-egy pontja, mely magasabb a Tisza vízszínénél, az az áradás pedig, mely a várost megkerülte, két lábnyival magasabbra duzzadt föl, mint maga a folyam. A házak legnagyobb része vályog; legföljebb az alját képezi néhány téglasor. Még az erősebb kőházak sincsenek mély alappal építve, még az emeletes házak egy része is pince nélküli, keskeny, alacsony fundamentomon.

Maga a talaj pedig homok, mely átázik, laza lesz és gyorsan megroskad. A víz eláztat itt mindent. S már azalatt is, míg a víz az Alföldfiumei vasúti töltésnél ólálkodott, bent a városban fakadó belvizek boríták el a legalacsonyabb pontokat.

Szegeden még eddig nem járt a Tisza árja, minélfogva gyarapodott, emelkedett és szépült a derék magyar város; nemcsak második lett népességre nézve az országban, hanem egyike a legszebbeknek, vagyonos vidék központja, hatalmas kereskedelemmel s olyan élénk iparral, aminő aránylag egy város sem. Azonkívül Szeged volt a magyarság védbástyája, a nemzetiségi elemek közvetlen szomszédságában.

Jegyezzük ide a főbb statisztikai adatokat a »volt«-ról, hogy majdan összehasonlíthassuk a »lesz«-szel. Szeged 70 ezer lakosa közt csak 30 ezernek volt megjelölhető a foglalkozása. Van 14 000 vállalkozó, hivatalnok, munkás és mezei gazdászattal foglalkozó, 2092 egyén az intelligens osztályhoz sorakozik, 4768 az iparos létszám, 2000 egyén a kereskedő világhoz, 2200 személy háztulajdonosi minőségben van bejegyezve, 3700 személy szolgálattal keresi kenyerét.

Megjelölhetetlen foglalkozásúnak marad tehát negyvenezer lakos. Mármost milyen foglalkozásnál keressük meg ezek nagyobb részét, ha nem a mezőn, Szeged óriási határában, melynek nagy része kitűnő termőföld, s mely most kevés kivétellel a víz alatt van.

Szeged az eddigi árvizek történetében hallatlan számú házat vesztett aránylag. Meg kell azonban a történelmi igazság nevében jegyezni, hogy kivált a külvárosban kevés volt a magasabb értékű ház. Az emeletes házak tekintetében Szeged Magyarországon a hetvenegyedikhelyet foglalta el. Vagyonosságának három főforrása a kereskedelem, ipar, a mezőgazdaság és az állattenyésztés. Ez utóbbi kettő legfőképp.

Szegednek 7047 lova, 300 szamara, 9000 darab szarvasmarhája, 119 kecskéje, 26 892 db sertés és 1330 kas méhe volt. (Ez óriási állományból valószínűleg csak igen kevés maradhatott.)

116 kisebb-nagyobb iparvállalata volt; ebből 4 az élelmezési, 13 a ruházati, 13 az építészeti, 23 a szövészet- és takács iparra esik, 17 a faiparra, 20 az érciparra, 22 a bőr- és papír-, 3 pedig az olaj- és zsíriparra.

Ami Szeged nagyiparát illeti, bírt egy gőzmalommal, mely egy gőzgéppel 68 000 mázsa lisztet gyártott, volt egy szeszgyára, melynek gyártmánya 500 000 akóra rúg, ehhez járul még a tégla-részvénygyár és a gyufagyár, mely 250 munkásnak adott kenyeret.

Hitelintézetei közül fölemlítendő: a »Szegedi Kereskedelmi- és Iparbank«, mely 1867-ben alapíttatott 2000 részvénnyel s 200 000 Ft. részvénytőkével, továbbá a kitűnő ügykezelés alatt levő »Kézművesbank« 100 000 Ft alaptőkével, a »Szeged-Csongrádi Takarékpénztár« 19 millió értékkel, a »Szegedi Általános Takarékpénztár« 80 ezer alaptőke mellett 165 ezer érdekelt betéttel és 178 000 váltó-tárcával, a »Szegedi Téglagyár Társulat« 120 ezer Ft részvénytőkével, a »Légszeszvilágítási Társulat«, 310 ezer forint részvénytőkével, s végül a »Gyártelep Részvény Társulat« 500 000 forint részvénytőkével.

Az Alföldfiumei vasút Szegeden 241 539 forint bevételt csinál. E bevételből áruszállításra 137 145 forint esik. A Szegedre érkező küldemények a két vasúttal 50 000 tonnát, a hajóval érkezők pedig 60 ezer tonnát képviselnek.

Ezen adatokkal kívántam bemutatni Szegedet mint üzletpiacot, s ezek jellemzik gazdasági fejlettségét is.

HARC A VÍZZEL

A veszély március 1-én lett föltűnőbbé. A Tisza vize majdnem elérte a 25 lábat a 0 fölött. A lakosság, mely eddig a »jam alios vidi ventos« melegítő tudatával látszólagos non chalance-szal nézte a Tisza áradását, meghökkent. A vészbizottság, mely Taschler főkapitány elnöklete alatt alakult meg, elrendelte a kényszermunkát, a közigazgatási ügykezelés a legszükségesebb rendőri teendőket kivéve megszüntettetvén, a város összes tisztikara a védelmi munkában való közreműködésre használtatott. Lázas tevékenység folyt mindenütt. Március 2-án 21 darab ponton érkezett le 30 hidász kíséretében.

Ez volt az első jel, mely arra emlékeztetett, hogy hátha ezek a pontonok nemsokára itt fognak átsikamlani Szeged utcái között, hol most mi járunk-kelünk...

A pontonok, melyek ott állottak a városháza előtt, úgy tűntek föl, mint megannyi készen álló koporsó. Mintha figyelmeztetnének, hogy: itt temetésre készülnek.

A város borongó hangulatot öltött, dacára a verőfényes napoknak, melyek ragyogó fényt, tavaszi zománcot öntöttek szét és megaranyozták az öreg ismerős épületeket... haláluk előtt.

Az utcák elvesztették szokott jellegüket; néptelenebbek lettek, s csak siető embereket lehetett látni végig menni; a sétálások megszűntek; még akinek nem volt is dolga, restellte észrevétetni, hogy nincs. A korzó mutatta legjobban a megváltozott képet; ezelőtt rajként hemzsegett rajta a tarkábbnál tarkább közönség, most a verőfény sem csalt ki senkit.

Mintha egyetlenegy ember lett volna az egész város, egyetlenegy ember, akinek valami nagy baja van, aki nem mer mosolyogni, vagy nem tud, mintha egyetlenegy szív lett volna az egész város, melyet összeszorított valami aggodalmas előérzet...

Március 4-ig a víz elérte az eddig soha nem tapasztalt magasságot, 25 láb 6 hüvelyket, s ezalatt a Maros is folyton emelkedett, siettetve a katasztrófát. Taschler védbizottsági elnök március 3-án bocsátotta ki elsejét ama kiáltványoknak, melyek a lehető legtapintatlanabbul voltak szerkesztve. E kiáltványban nyugalomra és a rendeletek pontos teljesítésére hívja föl a közönséget, jelezve egyszersmind, hogy a percsórai gát esetleges elszakadását ágyúlövés fogja tudtára adni a népnek.

Míg idebent éjjel-nappal hazafias virrasztás címén ülésezett a vízvédelmi bizottság a legkülönbözőbb elemekkel föleresztve, s more patrio prókátori okoskodásokkal pótolva a szakértelmet s határozva jót, rosszat, addig a percsórai töltésen lázas hévvel folyt a munka. A kormánybiztos, Kende Kanut is előballagott valahonnan a tizenkettedik órában, s miután 15 ezer forint erejéig megcsapolta a város pénztárát, s miután a Pallavicini őrgrófra kivetett összeget nem bírta beinkasszálni, a helyszínre utazott erősíteni a töltést, mely ha átszakad, Szeged halálos veszedelemben forog, mert akkor a hátulsó töltések, melyek csak 22 lábnyi magasak, bajosan fognak a vad áradatnak ellenállhatni. Ez volt az általános hit Szegeden, s a percsórai gátba volt vetve minden remény.

S volt remény, dacára Kende Kanut egy hirtelen közforgalomba jött nyilatkozatának, mely szerint ő nemigen bízik a töltés szilárdságában. E reményt leginkább három kipróbált szegedi ember (akik a »szegedi hősök« nevet is megérdemlik) ottléte támasztotta. Novák József városi ügyész, Váradi Ignác és Szekerke József bizottsági tag dolgoztak ott szakadatlan eréllyel...

- Míg azok ott vannak, semmit sem kell félni mondogatták az emberek egymásnak biztatgatólag. Ösmerik ezek a vizet; és megfogják. Saját testükkel is megfogják.

Én felvidéki ember létemre naivságnak hittem az ilyen beszédet, hogy valaki a vizet megfogná; hiszen nem nyúl az vagy pintyőke, de végre is ami annyi száz embernek rendületlen, habár rusztikus hitét képezi, némi tiszteletre készt, s magam is hinni kezdtem már, hogy addig csakugyan nem jöhet a víz, míg Novák, Várady és Szekerke őrzik.

Március 5-én délben az Újszegedre közlekedő tiszai hajóhíd, kivált az előrelátó Pillich Kálmán korábbi sürgetésére, nagynehezen beköttetett s ezzel erős lélegzetet vett mindenki, mert most már veszély esetére volt egy út, amerre menekülni lehet a népnek. A vízvédelmi bizottság, melyben Taschleren kívül Dáni főispán, Pálfy polgármester, Reizner főjegyző és Zombory tanácsnok vettek kiváló részt, nem sújthatók az önteltség és a hatalommal kacérkodás vádjával. Maga a főispán csak igen csekély hatáskört tartott meg magának, éppen annyit, amennyinek meg bírt felelni, nemkülönben a szerény Pálfy. Csupán Taschler mert többet erejénél. De őt is folyton ellensúlyozta a többiek higgadtsága.

A vízvédelmi bizottság »sanior pars«-a csakhamar magaslatára emelkedett azon tudatnak, hogy tanácskozása laikus nézetek levében úszik, s megrettent még azon gondolatra is, hogy a saját ambíciója veszélyt hozhasson a városra, s mihelyt imminensebb lett a veszély, maga kereste meg a kormányt komisszárius kinevezése és szakértő leküldése iránt. Ugyancsak március 5-én le is jött Boros Frigyes főmérnök, s azontúl élénk részt vett s irányadó volt a vízvédelmi bizottság üléseiben.

E napon jött le Lukács György miniszteri tanácsos is, a sunyi természetek szokásával magával hozva zsebében a kormánybiztosi kinevezést és a statáriumot is, anélkül azonban, hogy ezt nem tudom miféle magas, csak az ő nagy talentuma előtt érthető politikából elárulta volna, eleinte csupán úgy gerálta magát, hogy ő személyes meggyőződést jött szerezni a várost fenyegető veszély mérvéről, hogy annak alapján a helyzetről kimerítő jelentést tehessen a kormánynak. Már ez együgyű lépése előre vetette árnyékát azon tehetetlen aprólékos és nevetséges taktikának, mellyel a szegény öreg apó nem sok vizet zavart meg, és azon erélyességhiánynak, mely egyrészben Szeged szerencsétlenségének oka.

A közvélemény legszívesebben Dánit látta volna kormánybiztosnak, ki ha mint kormányközeg nem bírja is a város népszerűségét, de mihelyt nagyobb bajok távol lökik a látkörből a politikai párttusák lándzsáit, egyszerre a »magáénak« látja őt minden szegedi ember, s szívesebben engedelmeskedik még kérésének is, mint bármely idegen parancsnak.

E napon nagy mérveket öltött a munka a belső töltéseken is, az államvaspályai töltést ezer meg ezer ember magasította, rajként lepte el a nép. Az általános kényszermunka alól senki sem vonta ki magát; igazságosan volt az fölosztva és minden kivétel nélkül. [28] Estefelé megtekintettem a munkát, s azon meggyőződésre jutottam, hogy csak a szegedi ember tud a töltésen dolgozni. Kellő felügyelet nélkül is bizonyos összhangzatos rendben ment a szakszerűséget kívánó munka: mintha valamennyinek tanult mestersége lenne a gátépítés.

- Beleszülettek, mint a cigány a muzsikába mondtam ott valakinek.

- Hátha még 1876-ban és 77-ben látta volna: akkor még a kisasszonyok is kinn dolgoztak.

- A szobalány meg persze bögrébe hordta utánuk a kávét.

Az általános munkakedvet látva, a hősies védelem a biztonság érzetét kölcsönzé a lakosságnak. Záloga volt az a menekvésnek.

Csendes este következett be. A szőke Tisza alig mozdult medrében s egész nap nem áradt semmit. Nyájasan, biztatón csillogott ki széles medréből a partjain hullámzó néptömegre.

Mátrcius 5-én este mindenki nyugodtan feküdt le a több napi kimerültség után.

S íme, éjfél után 2 óra 45 perckor két ágyúlövés dörgése riasztotta föl Szeged alvó népét.

A Tisza átvágta Petresnél a percsórai töltést. A leghatalmasabb kapu megnyílt a rakoncátlan elem ereje előtt.

Zúgva közeledett hatalmas hullámgyűrűkben, hogy összezúzza Szegedet.

LUKÁCS GYÖRGY

szegedi kormánybiztos

Lukács György 61 éves, de legalább úgy néz ki, mintha 97 éves lenne. Tisza Kálmán nemrég azt mondta a parlamentben éppen Lukács kormánybiztosra célozva, hogy ő már 61 évvel is látott nagy dolgokat elkövetni.

Az meglehet. Lukács György miatt azonban bízvást behúnyva tarthatta egész életében excellenciás szemeit, mert Lukács György már 10 éves korában is túl volt a hatvanegy éven.

*

Lukács György arca olyan alakú, mint egy körte. S ha az emberiség elmondhatja, hogy egy alma miatt lett szerencsétlen, Szeged egy körte miatt lett az.

Homloka magas, de csak a hajdeficit tette azzá. A feje búbján egy nagy dudorodás van, egy töltés alakú kidomborodás fut végig.

Tisza Kálmán valószínűleg ebből eszelte ki, hogy akinek a fején is ilyen gát van, az lesz a legkülönb ember a szegedi gáton.

Mert hogy mi más incidens folytán küldte Szegedre komisszárusnak, a nyomozó történelem soha sem fogja kisüthetni.

*

Lukács György helyettes államtitkárnak három nevezetes dolgára fogunk Szegeden emlékezni.

Hogy igen édesdeden és igen sokat alszik. (Tehát jó lelkiismerete van.)

Hogy igen jó étvággyal bír (tehát még nem is olyan öreg), s hogy igen jól van mindenről értesülve.

Erről őfelsége a király is meggyőződhetett.

Lukács kormánybiztos szerepe tulajdonképpen ott kezdődött, mikor Herrich kezdett szerepelni. Ők ketten egészítik ki egymást, azzal a különbséggel, hogy Magyarországra nézve sokkal jobb lenne, ha Herrich lenne belügyminiszteri tanácsos, s Lukács a közlekedésügyi, dacára, hogy Herrich sokkal jobban érti a maga szakmáját, mint Lukács Györgyét, Lukács György pedig éppen annyira nem érti a Herrich szakmáját, hogy talán még magáét is jobban.

Hanem hát vannak esetek, amikor még az is baj, ha az ember túlságosan érti a maga dolgát.

*

Ha Lukácsra nem lehet is ráfogni a lángelmét, az az egy azonban bizonyos, hogy gondos stiliszta.

Ittléte alatt folyton egy plakátot fogalmazott a néphez, de hát ezen irodalmi remek sehogy sem akart sikerülni. Megírta kétszer, meg összetépte. Valami nagyon szépet akart. Végre is Herrich figyelmeztette:

- Vigyázz, Gyurka! Még egyszer nyakadon vész az a plakát. Eltalálja borítani a víz a várost, s nem lesz hova kiragasztani.

Ekkor aztán megjelent a plakát utolsó fogalmazványa. Már csak legyen mégis valami kézzelfogható jele, hogy ő valamikor kormánybiztos volt.

Hanem az igaz, hogy nagyszerű is volt.

Egész Szeged úgy megijedt a stílusától, hogy nyomban kihurcolkodott.

Bakaynak azonban annyira megtetszett, hogy a posthumus makulatúrákat is elvitte és fölolvasta a »ház«-nak.

...................

De már most nem dicsérem tovább. Az a két Tisza dolga.

A VESZÉLY A PITVARBAN

Az első nap

A petresi szakadásnak híre, mely 5-én este 10 órakor történt, méltó aggodalomba ejtette az egész várost. Praktikus emberek, mint Pillich Kálmán és a percsórai töltés egyik derék védelmezője: Novák József kimondták, hogy ők nem bíznak többé Szeged megmaradásában. Kivált ez utóbbi nyilatkozata szájról-szájra járt, növelve a rémületet, melyet már maga a tény okozott.

A percsórai vonal, melyen a szakadás vagy száz öllel a percsórai kereszttöltés alatt esett, a védgát legerősebb pontjának tartatott, méltán volt tehát fájdalmas hatása a hióbi hírnek. A lakosok kis része egyes alacsonyabb pontokról kezdett kihurcolkodni.

A katasztrófa annál meglepőbb volt, mert Novák József folyton megnyugtató leveleket írogatott a töltésről Reizner jegyzőnek, miknek minden sora egy óra alatt terjedt el az egy gondolatban hevülő városban, mint aminő rohamosan lüktet keresztül a meleg vér egy csöppje az idegrendszeren. [!]

A víz most már Szeged felé közelgett, s két nap múlva ide kellett érkeznie. Az egyedüli mentség most az Alföldifiumei vasúti töltés kimagasítása és megerősítésében volt kereshető. Az itteni gyors munkálatok teljesítésére Boros vezérlete alatt állandó bizottság alakult Szabados János, Jakabfy Lajos, Zombory Antal, Fodor István, Császár József, Börcsök-Ferenczi János, Prosznitz Vilmos, Weiner Miksa, Gál Ferenc, Dörner Ede, Boros István, Reiner Ferenc, Lemle Miklós, Bittó Ferenc, Dobó Sándor, Obláth Lipót, Szekerke József, Molnár Márton, Pillich Kálmán és Tóth Sándorból.

A város külsőleg is új arcot öltött. A boltok nagy részét bezárták tulajdonosaik, imitt-amott a kapukat kezdték egy bizonyos magasságra befalazni. A nyitva maradt boltokban lázas sürgés-forgás folyt a portéka fölrakásában az alsó polcokról a magasabbakra. Az utcákat ezernyi katonai egyenruha tarkította. A táviratilag iderendelt kétezer katonából e nap érkezett Temesvárról a 6. gyalogezredből egy zászlóalj és a 78-ból két század.

Ezalatt a Petresnél beömlött ár, miután déltájon átjött a szentjánosi magaslatokon, megkerülve a partos helyeket végig hömpölygött a végtelen síkon s kiönté a tanyai lakosokat a sövényházi töltésre, délután fél ötre már a baktói-macskási töltés tövében terült el a víz... e gyilkos utazó tenger.

Ki alhatott volna nyugodtan idehaza?

A gazdag fogai összevacogtak a selyem paplan alatt, a szegényes gyékényen fekvő is gondterhelten süllyeszté arcát a tenyerébe.

Egy olyan ellenség közelít, aki nem osztogat kegyelmet se úrnak, sem szegénynek, aki mindent elszed, minden kigondolhatót összetör, még azt a fejfát is a temetőben, mely kedveseink sírját jelzi. Bemegy a repedéseken át a sírokba és fölveti azokat a pihenő csontokkal együtt.

Kinek ne lenne veszteni valója, mikor a tenger útra indul és megáll a kapunál, megzörgeti, hogy eresszék be...

Holnap éjjel már itt fog kopogtatni a tenger!

Második nap

Március 7-én Taschler következő kiáltványa jelent meg a két helyi lapban, a »Szegedi Hiradó« és a »Szegedi Napló«-ban, valamint kiragasztatott a falakra is.

ÉRTESÍTÉS

A percsórai társulat vonalán beomlott víz tegnap d. u. a sövényházi régi kereszttöltést és magaslatokat meghágta, és a víz az algyevi indóháznál a vasút, valamint a baktó-macskási töltés mellé feküdt.

Ma a hajnali időszakban mind az algyevi vasútvonal, mind a baktó-macskási töltés átszakadván, rövid idő alatt a víz a szilléri, továbbá az Alföldi Vasút helybeli pályaudvara mellett lévő töltést fogja érinteni.

Ezen súlyos helyzetre való tekintetből a lakosság értesíttetik, hogy ha az innét kijelölt végső védvonalaink szerencsétlenségbe dőlnének, s a város belterületére a víz behatolna, minthogy Tápé, Dorozsma és Horgos felől veszélyes vízfolyásokkal vagyunk környezve, egyedüli menekvési hely és pont Újszeged és Torontál megye felé lehet.

Ezen menekvési helyhez a legbiztosabban az államvasúti indóháztól a vashídon át, továbbá a fahídon át juthatni el, mely utóbbin a katonaság a rend fönntartását biztosítja.

Amidőn tehát a közönség kellő alkalmazkodás végett erről értesül, egyúttal figyelmeztetik, hogy az esetre, ha a víz a belterületet elöntené, e közlekedést egyenesen a kövezett útvonalakon tartsa föl, s mindenki a kövezett utcákon igyekezzék a menekvési pontokhoz eljutni. Kelt Szegeden, 1879. március 7-én. Taschler, vízvédelmi bizottsági elnök.

Ezen az ijedtség bélyegét magán hordó, s gyarlón fogalmazott kiáltványnak beható következései lettek, s ezért szükséges azzal itt hosszabban foglalkozni.

Már maga a »Szegedi Napló« mindjárt megjelenésekor szükségesnek látta kommentárral ellátni, kijelentve, »az nem jelenthet annyit, hogy már most meneküljünk«.

Nagy hiba volt, hogy a vízvédelmi bizottság fejének nincs egyetlen biztató szava a néphez, hanem egyszerűen a menekülésre utalja. Kiben legyen még bizalom, ha azt a legjobban értesült hatóság is föladja?

Rögtön kezdődött a hurcolkodás, a fejvesztettség, a családapák hazafutottak övéikhez, a kereskedők bezárták boltjaikat, csüggedés szállta meg a kedélyeket, s a menekülhetési eszközök beszerzésére képezte minden fő természetes gondolatát. Mások ismét, kik biztonságban vélték magukat érezni házaikban, élelmi cikkek beszerzésében fáradoztak. Mint statisztikai adat legyen fölemlítve, hogy e napon öt mázsaszalámi fogyott el Szegeden. Némelyek pénzt hajszoltak föl nagy nehezen a már fölzavart nyugalmú városban, hol az európai értékfogalmak egyszerre összezavarodtak (mert nem lehetett tudni, mi hát most az igazi vagyon, s mije lesz még valakinek holnap), hogy biztos helyekre elszállíthassák s költséggel elláthassák hozzátartozóikat.

S innen van az, hogy aznap éjféltáján, csupán harminchét szegedi ember dolgozott Szeged utolsó védbástyáján, az Alföldi Vasút töltésén, mikor a kerekedő szélben haragosan csapkodták a habok a gátat.

S innen a töméntelen szemrehányás, mely Herrich és mások útján felkerekedve még a parlamenti terembe is bejutott a miniszterelnök szájából.[29]

Ezen távirat így hangzik:

Alulírottak becsületszavunkra állítjuk, hogy a Herrich-féle hivatalos távirat, melyben Szeged népét piszkolja, botrányos és célzatos valótlanság. Nagy Sándor, Eisenstdter Lukács, Mikszáth Kálmán, Kátay László, Felmayer János, Kalmár István.

A távirat aláírói között mindkét helyi lap szerkesztőjének ott a neve. Hogy lehettek volna ők tehát olyan meggyőződésben lapjukban, aminőt a miniszterelnök úr tulajdonít nekik a ház színe előtt, midőn éppen ők sietnek fölháborodva visszautasítani hasonló véleményt.

Ez egyszer rossz helyen merített őexcellenciája argumentumot.

K. A.

Hiszen igaz, hogy pillanatnyira el volt zsibbadva Szeged, de hát lehetett-e az másképp? Az is igaz, hogy a vízvédelmi bizottság elnökét csak jóakarat vezette, s általában ő mint városunk egyik legbuzgóbb embere, mindenki háláját megérdemli. E sorok írója nem Taschlert akarja kiszolgáltatni a közvéleménynek, amiért nagy dolgok élén nem tudott nagy lenni (még egy igazi nagy ember sem mindig az), e sorok írója pusztán rá akar mutatni azon pillanatnyi zsibbadás okaira, mely Szeged népét elfogta, s mely »hivatalos pártfogói« útján rossz hírbe keverte.

Minden körülmény összeesküdött, hogy feketébbé tegye a mai napot.

A hír rémítő alakban öltöztetve hozta meg, hogy Tápé és Algyő már víz alatt vannak.

A város maga is megkezdte a hurcolkodást: a levéltárat és pénztárakat a földszintről az emeletbe szállította. Künn a Széchenyi téren pedig a néptelen utcákon messze elhangzó kalapácsütésekkel tákolták a följárókat a vár bástyáira, ahova a nép menekülni fog. Minden kalapácsütés azt látszott kongni: vész... vész...

Délután 4 órakor azt jelenté Gaissner Károly lovas ezredes a főispánnak az Alföldi-vasúti pályaudvaron.

- A víz egy ember lépteinek sebességével jön a baktói töltés tájáról: éjfélre itt lesz.

Nem váratott magára.

Itt volt már esti hét órakor: tompa suhogással jött, s nyugodtan állott meg a Makkos erdőnél, mintha nem is fenyegetni jött volna ide, mintha nem lenne semmi rossz szándéka.

Lassú hullámzással, szelíden nyaldosta a töltéseket: mintha csókolgatná.

A harmadik nap

A vízvédelmi bizottság kezéből kivétetvén a rendelkezési hatalom, az események színhelyévé minden tekintetben az Alföldifiumei vasúti indóház és környéke vált. A hatalom ott székelt az étterem körül, s a munkások a töltésen dolgoztak.

Ezalatt megérkezett Herrich közlekedésügyi miniszteri tanácsos is, mint szakember (az egyik következő fejezet neki van szánva), s ott volt látható Kende Kanut is, kin mint valaki mondá, sem eshet baj többé, mert az ő töltése már elszakadt.

Az elmúlt éj, melynek közepe felé hatalmas szél kerekedett, s az ár nagyon megostromolta a töltéseket a Makkos-erdőnél, leverő hangulatot idézett elő az intéző körökben: mert csak 37 ember volt a töltésen s 500 utász.

Szeged hatvanezer lakosa közül csak harminchét!

- E nép vesztét érzi - mondá egy tekintélyes városi polgár, elborult homlokkal. Nem volt az soha ilyen.

- Hol van hát az a sokat emlegetett »Szeged hősi népe?« szólott egy idegen hírlapíró. Mert én sehol sem látom.

Pedig csak elemezni kellett volna a tegnap történteket, s azonnal beláthatta volna, hogy a népnek igaza van, ha vesztét érzi, s hogy »Szeged hősi népe«, ha nem látja itt, még természetszerűbb kötelességét teljesíti egyebütt.

Úgy is volt. Ma már önként számosan jöttek a töltésekre dolgozni, miután családjukat, holmijukat, úgy-ahogy biztonságba helyezték.

De különben is valóságos zarándoklási hely volt az Alföldfiumei vaspálya udvar és környéke. Gyalog, kocsin, reggeltől estig özönlött a nép, részint munkások szerszámaikkal, részint az intelligens osztály tagjai, kik személyesen jöttek megnézni a csillogó szemű szörnyeteget, részint pedig menekülő családok, kik zsúfolásig tölték meg a kirobogó vonatokat.

Nem egy távozó tekintett ki szomorúan kupéjából a távolban fehéredő házakra. Vajon gondolták-e sokan, hogy most látják azokat utoljára?...

A mérnökök izgatottan jártak föl és alá. Néha összesúgnak, mintha tanakodnának a nehéz beteg sorsa fölött: megél-e, nem-e? Szegény Szeged!

A körülöttünk álló polgárok elhallgatnak ilyenkor, s egymást lökik meg némán: »Milyen jó volna meghallani, hogy mit beszélnek«.

Ez általános lehangoltságnak közepette szerkeszté Lukács proklamációját, melyet Burger Zsigmond özvegyénél nyomatott ki, de melyet aztán megsemmisített, mert figyelmeztetve lett, hogy a szegedi népet meggyalázni nem szabad, mert nem érdemli meg, s mert szomorú következményei lehetnek.

E proklamáció egyik passzusa így hangzott:

»Rögtön vonuljon ki a lakosság az Alföldfiumei töltésekhez, melyek ha meg nem védetnek, elvész a város, elvész a szegedi nép becsülete és utálattal fog elfordulni az ország azon várostól, amely közönyössége miatt saját sorsát megérdemelte.«

Az anyatöltés magasságát dél felé már fölülhaladta az ár. Most a bizalom, akinél még megmaradt, pusztán az újonnan emelt nyúlgátakba összpontosult. A szilléri töltés azonban rendületlenül állta a sarat, vagyis inkább a vizet, s koronája biztatólag magasodott ki a hullámok fölött, mely csak hatodfél hüvelykkel állott a Tisza nívóján alul. A szakértők a tápéi töltésen eszközölt átvágástól vártak jelentékenyebb eredményt.

A Vásárhelyről és Szabadkáról jött mintegy ezernyi kubikos munkás, s az 1200 főnyi katona, mely hősies kitartással dolgozott, valamint a halomban érkező szegedi halászok és edzett hajósok, lassan-lassan szétoszlatták a tegnapi nap aggodalmait.

A vízvédelmi bizottság ülésén valóságos lelkesedett hangulat tört ki, midőn Taschler lehangoltan mondá, hogy nem bír a munkához fölügyelőül kellő számú városi képviselőt összehozni.

- Mindnyájan ott leszünk -, kiálták a képviselők.

S ott is voltak éjjel valamennyien. Ember, ember hátán; polgár, paraszt, ügyvéd, kocsis egymás mellett tolták a talicskát, s furkózták a nyirkos földet bástyává.

Minden szomorúság mellett is festői látvány volt látni a töltés végtelen hosszában e nyüzsgő emberrajt a fáklyák vérvörös világa mellett. Azt a képet mutatta óriásilag megnagyítva, mikor a II. Lajos király holttestét keresik urak és királyi csatlósok a Csele partján.

Általában a munkáskézben nem volt immár hiány. A baj okai egyebütt feküdtek. Nem volt kellő munkafelügyelő, s ahol volt is, ott hiányzott a felügyeletben a kellő erély.

Az egész munka pedig nélkülözte a rendszerességet.

Amaz okból volt elégtelen, s ezért volt haszon nélkül.

Jól csak a szegediek dolgoztak; először mert csak ők értenek hozzá, s másodszor mert ők tudták leginkább, miért dolgoznak.

Az utász tisztek nemegyszer megbámulták, milyen ügyesen tömik be a szivárgásokat, milyen bámulatos gyorsasággal és leleményességgel improvizálnak hidakat, átjárókat, s mennyi szakértelemmel foldozzák be karikatöltéssel a támadó réseket.

FEKETE VASÁRNAP

Ma még az öreg harang is szomorúbban kongott a százados toronyban, mintha érezné, hogy soká lesz megint, mire összehívja a híveket.

Az Iskola utcán, mely vasárnapokon tömve van templomba menőkkel, polgári és úri misére, föltűnően néptelen volt. Azoknak is, akik keresztül mentek rajta, nem imádságos könyv volt a kezükben, hanem egy bútordarab, amit valahová biztonságba vittek. Az ünneplő ruhák szépen a láda alján maradtak. Nem volt ma ünnep, hanem fekete vasárnap, csakhogy még feketébb az igazinál. Nem ért ma rá imádkozni senki, pedig lenne miért; nem akart ma tetszeni senki, nem is lett volna kinek.

Hanem hogy hát még se legyen ez a nap minden élénkség nélkül, déltájban az öreg Keméndy rendőri hivatalnok járta be az utcákat dobszó mellett, s recsegő hangon hirdette a statáriumot.

A falakra is odakerült Lukácsnak egy kiáltványa, melyben parancsolja, és rendeli a polgároknak, hogy mindnyájan lássanak a töltésekhez. A kiáltvány utolsó passzusában pedig ugyanarra az »isten nevében kéri«.

Érdekes utcai jeleneteket inszcenírozott a rekviráló katonaság is.

A városháztéren reggeli 10 órakor kilenc rác atyafi szekere állott. A jámbor atyafiak azon hitben jöttek be Szegedre, hogy itt az általános munkaszükségben jó üzletet csinálnak, meg is volt már mindnyájának a pasasirje, midőn a katonaság rátette kezét a heverő jószágra. Opponáltak, hivatkoztak még az ősi alkotmányra is; nem használt semmit.

Még derültebb jelenet lett volna jobb időkben a szolgáló-rekvirálás.

A derék fickóknak ki volt adva a rendelet: ácsorgó fehérnépet a töltésekre terelni; soha bakának nem volt szája ízéhez mértebb foglalkozása.

Egész karikában hajtották ki őket a vasúti töltés felé a »budai országúton«. Azok nem is ellenkeztek valami nagyon, a hagyományos baka-kultusz-e, avagy a végzendő feladat hazafias volta az ilyenkor elmaradhatatlan panaszt egészen elnémítá.

A városban már akkor mindinkább sűrűbben voltak láthatók a tanyai, tápéi és algyői menekültek; eleven tanúsága a nagy veszélynek; mely őket érte, s mely most Szegedet ostromolja, mind megannyi tükör, melyben láthattuk, hogy fogunk kinézni négy nap múlva.

Szakértőink összetett kezekkel álltak egymás ellen folytatva vitát, ahelyett, hogy Szegedet igyekeztek volna megmenteni. Boross működését folytonosan ellensúlyozta Herrich. Tápé átvágása csak félmunka lett, a Maty-hídnál szándékolt robbantások Herrich úr ellenkező akaratán törtek meg, s ami megtörtént is, nem úgy hajtatott végre, mint célozva volt.

Általában el lehet mondani, hogy tehetetlen emberek kezében volt védtöltéseink sorsa; nemcsak hogy nem mentették meg, hanem meg sem kísérelték a megmentést. Még csak nem is experimentáltak.

- S e végzetszerű átok már eleitől kezdve ránk nehezedett. A petresi szakadás alkalmával, midőn azt Novák megsürgönyzé a vízvédelmi bizottság elnökének, egyszersmind sürgetőleg kérte a »gyevi fok« rögtöni átvágását. Ha ezt akkor Kende eszközöltetni meri, napokkal előbb éretik el, ami a tápéi átvágásától tegnap váratott, a duzzadás megakadályozása.

Ma Dorozsma is megadta magát, hosszú ellentállás után. S bár a vészharang, melynek kongása idehallatszott, a Szeged alatt hömpölygő ár szükségszerű szelídültét jelenti, mégis néma részvét dobogtatta meg a szíveket.

Szomorú mentő a mások szerencsétlensége.

De nem is volt mentő; mindössze parányi reményvirág, mely idegen sírokon fakadt.

HERRICH MINISZTERI TANÁCSOS

vagyis: Utazás a lórén

Vasárnap éjféltájban Herrich miniszteri tanácsos fölvett hármunkat egy lóréra, mely a töltés mentében közeledett.

A töltések még jól állottak, kivévén azon a ponton történtek némi veszedelmes csuszamlások, hol az Alföldi töltés a baktóival csatlakozik. De a bajoknak sem lehetett rossz következménye, mert e veszedelmes helyen a szegediek csoportosultak szokott ügyességükkel. A »vörös-keresztről« jó híreket kaptunk, a »szilléri« töltést pedig emlegetni sem kellett; az volt a legjobb, arról legkevesebbet beszéltek Szegeden.

Herrich rózsás kedéllyel nyomta le nagy fejére magas kidomborodású fehér kalapját, s leült a kupé egy padján a bundájába és szuszogott és gondolkozott ha ugyan szokott gondolkozni.

Sötét éjjel volt. A munkások fáklyák mellett dolgoztak. S benn a kényelmetlen kupéban is csupán egy fösvény mécses vetett kevés fényt a jelenlévőkre.

A lóré lassan csúszott végig a síneken...

- Hollá! kiáltanak ránk egy helyen... Ide tizenkét karó szükséges.

Herrich megállíttatta a vagont, s nagy álmosan kitekintett a kérvényezőkre, azután ásított egyet, s meghozta a kérelmükre az indorzátát.

- Visszafelé jövet meg fogják kapni önök a 12 karót.

A lóré elindult, Herrich azonban tovább is nyitva hagyta az ablakot, s savószínű szemei a töltés mellett elterülő tengert látszottak vizsgálni műértelemmel.

Az a tenger pedig éppen haragudott.

A szél egyenesen a töltésnek hajtotta a vizet, s a méltóságos tanácsos úr magas kalapját is meg-megbillentette, amint egyenesen a töltések felé fordított arcának vágódott süvítve.

- Ez a szél, félek, bajt hoz reggelig mondja a lórét vezénylő hadnagy Verhovaynak (mert ő volt hármunk egyike) halkan, úgy hogy Herrich, kinek feje s következésképp füle is (mert ő is csak a fején hordja) künn volt a kupéból, nem hallhatta.

A töltések mellett egy egész ölnyire tele volt a víz »kotré«-val, szalmával, mit a szélvész az ártérről a víz szélére hajtott, csupa mozgó dombokat emelve azokból.

E szemétdombok pokoli táncot jártak az út mentében.

Herrich tanácsos végre behúzta fejét, s így szólott okos fiziognómiával felénk fordulva.

- Lássák az urak, nagy szerencse Szegedre nézve, hogy ez a szél most egyenesen a töltésnek fúj.

Bámulva néztünk rá Verhovayval: azt hittük megbolondult.

Most - folytatá szilárd meggyőződéssel -, most ez a szél mind ide veri a gazt s a gaz enyhíti a hullámverést. Töltéseink kevésbé kopnak.

Halkan odasúgtam Verhovaynak:

- S ezt az embert küldik ide Szegedet megmenteni? Akinek még az sem jut eszébe, hogy ha másfelé fújna a szél, akkor eo ipso nem lenne szükség a hullámverés enyhítésére.

Verhovay mosolygott, Herrich pedig, mint akinek igen megtetszett a saját szakszerű véleménye, folyton e tárgyon csüngve dünnyögé:

- Úgy van, töltéseink kevésbé kopnak... igen is kevésbé kopnak.

Alig mentünk öt percig, ismét kiáltás állította meg a vonatot.

- Mi kell? kérdé a hadnagy kihajolva.

- Itt egy helyen szivárog! Zsákokat tessék hozni.

- Kendtek itt szegediek? kérdé Herrich.

- Nem; én magam vagyok szegedi, ez a többi meg csak vásárhelyi ember.

*

Visszajövet hoztuk a zsákot is, a karókat is, azonban Herrich már akkor sehogy sem tudta, hova kellett a karó, hova a zsák, vagy egyáltalán mely ponton fordultak hozzánk munkaanyagért.

A hosszú töltés mentén véges-végig minden munkáscsoportnál (mert csoportokra voltak fölosztva) meg kellett állni kérdezősködni.

- Kegyelmetek kértek valamit az imént?

Ezen csalhatatlan rendszer mellett egy órai késedelmezéssel persze aztán kitudódott, hova kellett a karó, hová a zsák, de kitudódott az is, hogy Herrich úr azt a vonalat, melyet nemcsak tanulmányoznia, hanem megvédelmeznie is kell, még csak nem is ismeri.

VERHOVAY MINT KORMÁNYBIZTOSI HELYETTES

A vasúti töltést az éjjeli (Herrich szerint szerencsés) szeles idő előreláthatólag nagyon megviselte. Novák, Szeghő és Pillich, kik lankadatlan buzgalommal egész a lerogyásig teljesíték kötelességüket, néha két minőségben is, úgy mint fölügyelők, s úgy is mint munkások, még nagyobb munkaerőt sürgettek. Verhovay Gyulát kérte s bízta meg a kormánybiztos, hogy szállítsa Szegedre a Vásárhelyen fogadott munkásokat.

Én és Kalmár István is Verhovayval mentünk. A kormánybiztos az »István« nevű hajót adta rendelkezésünkre, melyen kenyeret vittünk a tápéi- és algyőieknek.

Ma először utaztam a Tiszán.

Szép haragos Tisza, ki hitte volna felőle, hogy ily rakoncátlan!

A jó szegedi nép azt tartja róla, hogy aki egyszer ivott a vizéből, visszatér az hozzá a világ végéről, méla füzeseit a költők éneklik, egyes részleteit festők örökítik, homokos fövényét a népregék tündéreinek picike lábai tapossák...

S most mint bosszúálló elem koldussá tette a jó magyar népet, mely őt úgy szereti.

A hajó födélzetéről sem látszott be az óriási tenger hossza-vége, Szeged 138 246 kat. hold 17 négyzetmérföldnyi határa majd mind víz alatt van, csak itt-ott barnul valami folt, egy-egy tanyai ház kilátszó födele.

A hajó szélsebességgel röpített Tápé felé, vagyis inkább oda, hol Tápé állott azelőtt. A pusztulás iszonyú képe várt itt ránk. Tragédiák, miket kigondolni is iszonyú lenne, hát még látni igazán megtörténteknek. A végtelen tengeren, mint egy keskeny szalag, csak a töltésük maradt meg száraz szigetnek. Ide hurcolkodtak egy kis cókmókkal, némelyek anélkül. A szél süvített, a habok csapkodták a töltést, a gyermekek sírtak, az öregek némán a földre szegzett szemekkel guggoltak ott. A víz egy-egy ló vagy tehén hulláját hömpölygette. A lakosok egykedvűen nézték, nem is találgatták, »kinek a lova lehetett«.

Egy úszó házfödelet vitt a hullám éppen az átvágás felé. Kicsi vityillónak lehetett a kalapja. A tetőn, hol a »fiók szaruk« szorítják a pozdorját a zsupphoz, két egymással farkasszemet néző kis malac állott mozdulatlan, rémült szemforgatással, Milyen csendéleti kép! Hogyan juthatott oda a két kis állat?

Egy sleppet leoldtunk, hogy visszatértünkig menekülők rakodjanak rá. Senki sem akart menekülni.

- Miért nem jönnek? Itt veszi meg magukat az isten hidege!

- Csak nem hagyhatjuk itt a tűzhelyünket felelte mogorván egy deres hajú öreg ember, aki egy megmentett talyiga végében feküdt.

Ez a »tűzhely« szó különben csupán képlet volt, mert olyan hely ugyan nem volt az egész faluban, ahol tüzet lehetett volna rakni kivévén a töltést.

Egy másik gyékényfonó paraszt azt mondta, hogy ő ugyan nem megy egy tapodtat sem, mert hát minek is menne, hova is menne.

- Hát Szegedre.

- Oda is elmegy a víz - mondá meggyőződéssel.

- Szegedről Temesvárra menekülhet.

- Oda is elmegy a víz ismétlé vállvonva.

- Ne fecsegjen bolondokat öreg - inté a kormányos -, mindenüvé csak nem megy az ár.

- De bizony hogy elmegy.

- No hát Svéciába még sem megy feleselt a kormányos, tréfára fordítva a dolgot.

- De bizony oda is elmegy -, viszonzá az rendületlenül. - Ösmerem én a Tiszát, mellette nőttem föl, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul; még ott is egy öles lesz.

Algyőn vonásról-vonásra ez a kép ismétlődött. A falu mellett elmenve, az első emeletéig vízben úszó Pallavicini kastélytól mintegy két puskalövésnyire, az államvasúti cifra hídnál kötöttünk ki, lerakva a kenyeret s fölszedve a 250 vásárhelyi munkást.

Éppen alkonyodott. Elcsendesült a szél, s a végtelen ártér alig észrevehető hullámzásával olyannak nézett ki, mint milliárd ezüst lapokból összerakott óriási tükör: a piruló mennybolt kacéran nézegeti magát benne...

Elbájoltan néztük a megragadó festői képet, a hegyükkel kilátszó füzeseket vérvörösre festve, az egymásba eltűnő s újra kiszakadó csillogó fodrokat, mikkel a víz játszik, s nem az jutott eszünkbe, hogy milyen iszonyú ez a Tisza, hanem hogy milyen gyönyörű, elandalító...

Este kilenckor értünk haza. A víziút iszonyatos élményei után jól esett, midőn végre szárazföldet taposhatott lábunk. A város csendes volt, mintha kihalt volna. Félve találgattuk, vajon mi történt azóta.

- Ez a csend azt jelenti, hogy nyugalom van - mondá Verhovay.

- De azt is jelenti, hogy már mindenki elköltözködött jegyzé meg Kalmár.

Milyen idők voltak ezek! Máskor dehogy jut az embernek eszébe összeszorult kebellel keresgetni mindennek baljóslatú okait, ha egy félnapig odavan.

A városháza elé érve, ott megfordítva, szokatlan élénkség uralkodott. A mentőknek érkezett regatta- és atléta-klub tagjai jártak ott ki és be, s a fővárosi lapok referensei beszélték meg nagy disputák között a napi eseményeket.

Az utolsó órák

De nem hittük, hogy utolsók.

Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. A szakértők tegnap, tegnapelőtt akként nyilatkoztak, hogy ha még huszonnégy óráig meg bírjuk tartani a töltéseket, túl vagyunk a veszélyen, mert a töltések is kiállják a próbát, s akkorára elegendő munkaerő lesz összehozható.

Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanut ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek:

- Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már semmi baj.

A tanács is némileg fölocsúdva az előző rémnapok ijedelmeiből, előrehatóbb intézkedések létesítése körül csoportosult, s a következő átiratot intézte a kormánybiztoshoz.[30]

»Az egész Szeged városának a Tisza folyó pusztító árjától való védelmezése kizárólag az Alföldi-vasúti pályavonal fölmagasításával létesült.

Ezen rögtönözve készült védvonal nemcsak az általános közhangulat, hanem a szakértők egyhangú véleménye szerint is olyannyira gyenge, hogy az több ponton minden pillanatban beszakadhat, vagy elcsúszhat, mely esetben a beömlő árvíz által a város nagyobb része menthetetlenül romba döntetnék.

Ily súlyos és a város lételét fenyegető eshetőségekkel szemben a városnak tek. tanácsa, mely evégett berendeltetik, amikor a védvonalon hiányos vezetés alatt álló és fegyelemhez nem szokott napszámosok maradnak. Ha ilyenkor a mostani időszak szerint, akármely pillanatban keletkezhető szél vagy huzamosabb esőzés áll elő, úgy azok különben is igen gyenge alkotású töltések megvédésére bizonyára kénytelenek [!] lesznek.

Hogy tehát a várost végpusztulással fenyegető ezen eshetőség szintén elháríttassék; városom iránt tartozó kötelesség-érzületemnél fogva arra kérem föl méltóságodat, miszerint méltóztassék oly számú katonai létszámnak Szegedre való rögtöni rendelését kieszközölni, mely hivatva és képesítve legyen a jelenleg helyben tartózkodó legénységnek pihenése alkalmával a védvonalakat megkívánható állapotban tartani. Pálfy Ferenc, polgármester.«

Lukács György azon választ adta, hogy majd holnap veszik ezt beható tanácskozás alá.

Ugyancsak a belügyminisztériumot is megkereste ma a tanács, kijelentvén, hogy a városi pénztár teljesen üres, százezer forintot kért rendelkezésére bocsájtani.

E pontnál van helye megemlíteni azon visszás helyzetet, melyben a helyi sajtó mozgott.

A szörnyű veszedelemmel szemben, dacára, hogy azt a kormánybiztosi intézmény éppen nem érinthette, mintegy önkényt elveszett a sajtószabadság.

Azt például, hogy a város pénztára kiürült, nem volt szabad megírni, mert ha a munkások megtudják, hogy a városnak pénze nincsen, könnyen hátrányukra magyarázzák a körülményt, s megszöknek a töltésekről.

Az elöljáróság intézményei ellen írni szinte nem volt tanácsos (dacára, hogy a sajtónak ezek bírálása a föladata), mert a hatóság tekintélyét rontani ilyenkor bajt szülhet.

A helyi lapok március 11-i száma némi ártatlan megjegyzésekkel kísérte a különben magát minden időben kitűnően viselt katonaság komikus rekvirálásáról hozott közleményeket, amiért aztán Lukács kormánybiztos beható tanácskozás után (mert ő talán a körmét sem merte megtisztítani addig, míg beható tanácskozást nem tartott valakivel), magához idéztette a szerkesztőket, s a kérdéses közlemények revokálását oktrojálta rájuk.

DÁNI FERENC FŐISPÁN

Se születésére nem úr, se vagyonára, hanem esze van.

S ennyiben egészen ellentéte a főispánoknak, akik urak, gazdag emberek, de rendesen üres fejűek.

Neki magának azonban éppen az a legnagyobb baja, hogy esze van.

Szegednek pedig az, hogy nem használja föl okos dologra.

Mert ha Dáninak nem volna annyi esze, amennyi van, akkor ő sokkal nagyobb mameluk lenne, mint aminőnek látszik, így azonban sokkal kisebb, mint amekkorának szeretné magát mutatni fölfelé.

S ha ő olyan mameluk volna, mint aminőnek magát mutatja fölfelé azóta már rég államtitkár lehetne.

Hanem hát őneki van egy más szenvedélye is; ő a népszerűséget is szereti, s kokettírozik vele, s eltitkolja, hogy a hatalmat is hévvel szereti.

E kettős szerelem emészti föl Dáni Ferencet.

Pedig tevékeny ember. Csakhogy tevékenysége oda irányul: a nép előtt eltakarni a jeleket, amik mutatják, hogy a kormánnyal csókolózott délelőtt.

S viszont eltakarni a jeleket másnap a kormány előtt, hogy a néppel ölelkezett délután.

Dáni Ferenc, mert bízik az eszében, azt hiszi, bolonddá tarthatja e játékkal mind a kettőt.

Pedig ha nem vigyáz, elveszti mind a kettőt.

S ezért volna jobb, ha Dáni Ferencnek kevesebb esze lenne, mert akkor megmaradna vagy itt, vagy ott, hasznát vehetné vagy Szeged vagy Tisza.

Pedig sok hasznát vehetné.

Mert Dáni több, mint eszes ember, több még a talentumnál is, Dáni kész diplomata.

Nemrég, midőn a Simonyi-Károlyi-féle választás után beadta lemondását, a sajtó olyan zseniális ügyességgel regisztrálta e hírt, összeköttetésbe hozva lemondását azzal, hogy immár jól lakott a kormány politikájával, miszerint Dáninak most okvetlenül nyilatkoznia kellett.

S ha Dáni nyilatkozik, végre is meg kell tudnunk, hogy helyesli-e hát a kormány politikáját, vagy városa érzelmeit osztja-e.

Tertium non datur. Ha csak egy szót szól is, kénytelen kettős szerelméből kicsöppenni. Most ez egyszer ki nem siklik.

De bizony kisiklott.

Azt jelentette ki, hogy: a lemondó levelében előforduló lemondási ok nem azonos a sajtóban előforduló lemondási okkal.

Egy Beustnak is becsületére válnék ilyen sima angolnasiklás.

Dáninak különben nem ez a legügyesebb »griff«-je, melyet a közpályán tett.

Ami neki maradandó nevet szerzett, az a szegedi árvíz.

De ami őt legjobban dicsőíti, az azon körülmény, hogy főispán létére, dacára folytonos tevékenységének, úgy ki bírta magát ügyesen vonni minden intézkedésből, hogy ő egy szalmaszálat sem mozdított keresztbe az egész idő alatt.

S ha a gáncsolódó keresni akarja a hibákat, még az utolsó városi hajdú működésében is találhat következményeiben kárhozatos mulasztásokat, csupán az egyetlen Dáni az, aki nem követett el semmi hibát, aki ártatlan az egész katasztrófában, mint egy csecsemő, aki a katasztrófa után született.

S az az igazi diplomácia: a dolog élén maradni, de úgy, hogy ha ez rosszra fordul, a működésnek semmi nyoma ne legyen.

Én az olyan embert, mint Dáni, mindig sajnálom, mert neki kicsiny Szeged, s ő túlságos »nagy« annak.

Dáni egy ország élén nagy dolgokat tudna talán cselekedni és üdvöseket, míg így elzüllődik, s mint a kis bögrébe beleszorított nedv, szétveti a bögrét is.

Dáni azt a benyomást teszi rám, amit Teleki Mihály, Erdély ravasz minisztere.

Gonosz praktikája megölte Erdélyt, pedig e praktika mint Cserey Mihály jegyzi meg elég lett volna, hogy az egész Európát elpusztítsa Erdély üdvéért.

A LEGBORZASZTÓBB ÉJ

Az a sötét szándék, mely a természetben napokkal előbb megfogamzott, ma lett végrehajtva. Szövetségesül jött az éj, s az borongós volt, s fekete éppen, mint az a szándék.

Az állatok ösztönszerűleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn esti 8 órakor az »Új-világ«-ba mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen.

- »Manci« veszedelmet érez, - mondá a gazdája pokrócot terítve rá.

S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végigsüvített a Széchenyi tér fái közt, s hatalmasan megrázta azokat.

Majd egy borzalmas hír szállott szárnyra, sebesebben a szélnél.

- Átszakadt a töltés! Vége mindennek!

Futó emberek lábdobogása vegyült az orkán süvítésébe. Némán szaladtak az utcákon, ki föl, ki le, a város alsó végéből menekültek a fölső végbe és viszont. Aggok, asszonyok, gyermekek, mely utóbbiak közül is nagy batyukat cipeltek némelyek, gyakran lerogyva az úton, meg ismét fölkelve.

A városházhoz siettem. A váratlanul támadt vihar ott is sápadtra festé az arcokat. A szörnyű hír azonban nem volt még igaz. A halálra ijedt Wisinger hivatalnok hozta azt a töltésekről, hol a szélkorbácsolta hullámok egyes helyeken túlcsaptak a töltéseken, mi a laikus előtt méltán szakadásnak tűnhetett föl. Mindössze az történt, hogy egy csomó munkás is hasonló nézetben, eldobva ásót, bunkót, cölöpöt, nyakra-főre rohant a város felé, míg a katonaság összefogdosva részben visszaterelte.

De a város azért föl volt alarmírozva. Amint azonban megtudták, hogy a hír nem igaz, a fölzavart lakosok elkezdték szidni a bolondítót, amiért éjnek idején tréfálja meg őket.

A dolog azonban félig sem volt tréfa. Amerre mentem, mindenütt rákiáltottam az emberekre:

- Jó lesz az éjjel le nem feküdni.

De azt hiszem, csak kevesen fogadtak szót. A kimerültség nem válogatós az időben.

Éjfél táján Kalmár István ügyvéd toppant be az »Oroszlány« kávéházba.

Onnan jövök. A töltések még állanak - mondá halkan -, de csakhogy éppen »még«. Tarthatatlanok reggelig.

Siettem ki a töltésekre. Az egész városban nem lehetett egyetlen járművet kapni; futottam gyalog.

Igen, a töltések állottak még, csakhogy milyen állapotban! Novák, Weiner Miksa, Pillich (ki a percsórai szakadás előtt derekasan viselte magát Újszegeden) keményen hittek még erejükben, de más aligha. Ha elfogtak egy szakadást bámulatos legendai hősiességgel és eréllyel, tíz új lyuk, átszivárgás támadt helyébe.

Olyan volt már akkor az ostromló tenger, ez éjjel a sötétben még iszonyúbb kinézésű szörnyeteg, mint a mesebeli sárkány, kinek ha egy fejét vágják le, hét nő a helyén. Nem lehetett már akkor vele bírni. Itt csak az Isten segíthet: ő is csak úgy, ha nagyon akarja!

Visszatértem a városházára a tanácsterembe. Ott alig ült néhány ember. A főispán sürgönyöket fogalmazott Temesvárra, Budapestre, melyekben fáklyákat kér sürgősen, azután ő is távozott azokat expediáltatni.

Kínos csendesség uralkodott, benn a nagy óra, mely két múlt századbeli arckép között függ, lassan ketyegett, mintha félne tovább menni a kettőnél, melyet az imént vert el a toronyóra.

A jelenlevők szótlanul nézték egymást: úgy el volt mélyedve, komorodva mindenik... mindenki saját magát látta a szomszédjában.

Egészen híven emlékszem e történelmi szép jelenetre.

Az elnöki széken a zöld asztal fején az ősz Csermelényi Iván ült, mellette jobbról két ismeretlen egyén, távolabb Eisenstdter Lukács, Sasváry a »Pesti Napló« és Berényi a »Nemzeti Hirlap« referense, balján Kalmár István s én, utánam Felmayer János.

Kalmárral beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egyszerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja.

Mindenki odanézett.

Nagy János nevű fiatalember rohant be lihegve, övig sárosan, vizesen.

- Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.

Csak most kapta le fejéről a kalapot.

A fiatalember egyénisége, szavai, modora, semmi kétséget nem hagytak fönn többé. Minden szív megdobbant, minden arc sápadtabb lett.

- Meg kell húzatni a vészharangot! Hol a polgármester, hol a kormánybiztos?

Senki sem hallgatott meg. Senki sem mondta meg, hol a polgármester, hol a kormánybiztos. Pedig mind ott voltak a városházán. Senki sem kereste meg őket, hogy tudtukra adja a szomorú dolgot.

Szótlanul, némán ballagtunk le a lépcsőkön. A kapunál azonban egyszerre önkénytelenül megállott mindenki, mintha önmagától kérdezné: hová most, merre?

Haza? De hát van is most valahol »otthon?« Egy óra múlva az az egész haragvó tenger lesz itt csak otthon és kívüle senki.

Robogó fiáker áll meg. Károsy honvédszázados és egy másik tiszt ugrik ki belőle.

Megtörtént! kiáltja föl Károsy.

E rövid szava tompán rezgett végig a légen, s mikor kezet szorítva ott hagyott, még akkor is folyton fülünkbe csengett, mint a végítélet: »Megtörtént!«

Sajátságos helyzet volt ez. Egy negyed óráig álltunk ott habozva, anélkül, hogy valahova mennénk, vagy valamire határoznók magunkat a szörnyű helyzettel szemben.

Ekkor már nagy csoportokban jöttek hazafelé a munkások a »budai országúton« mogorván, szótlanul, panasz nélkül, mint valami vert had.

És a vészharang még akkor sem kongott, az ágyúlövés még akkor sem dördült meg, hogy tudtul adja az óriás területen fekvő város lakóinak, hogy itt a pusztulás, a halál, hogy bekiáltson a viskókba: »Ébredjetek föl és meneküljetek.!«

A harang néma maradt[31] s az ágyú nem dördült el.[32]

Én a Széchenyi téren fekvő Zsótér-házba, az Eisenstdter szállására menekültem. Ez erős házban már ekkor több mint kétezer menekülő volt.

Az Eisenstdter ablakai az első emeleten éppen a városház tanácstermére néznek. Kinyitottam az ablakot.

Oly sötétség uralkodott künn, mintha az egész világ valami kormánybiztos feje lenne belülről. A szél ordított s a fölébredt város zsibaját egészen elnyomta. Kihaltnak, csendesnek látszott, mint egy temető a viharban. Csak ritkán bukkant ki egy-egy alak batyuval hátán a házak mögül s tűnt el sebesen a házak között. Saját életét és vagyonát lopta ki mohó sietséggel.

Irtózatos volt e várakozás, mely összes idegeimet fogva tartotta. Ha az ember tudta volna, hogy a halál jön, behunyta volna a szemét előtte, összeszorította volna a fogát, és nem lett volna az rettenetes; ha a tűz jön, elképzelte volna a gerendák recsegését, a hosszú lángnyelveket, amik be fognak csapkodni az ablakon, s amik hamuvá égetnek mindent,... de egy ismeretlen halálos elem közelgett: tudtuk, hogy jő, tudtuk, hogy itt lesz, de még nem tudtuk, mit fog csinálni.

A városház kivilágított tanácsterme egészen üres volt, csak a vaskos tintatartók állottak ott a zöld posztóval bevont asztalokon. Az egyik nyitva feledett ablakot odacsapta a szél vadul a falhoz; az üveg csörömpölve mállott ezer darabra, a szél bejutott a tanácsterembe, s a csillár gázlángjait lobogtatta enyelegve.

E pillanatban megkondult a harang a Rókus-városi toronyban.

Velőt megrázó vészkongása utat hasított magának a vihar zúgásán.

Ércnyelve túlkiáltott mindent!

A szél is szolgájává törpült. Tompa hangjait elkapta s bömböléssé növelte még az atmoszférák között.

A tanácsterem ajtaja ezalatt ismét megnyílt. A belépő alakokat egyenkint meg lehetett ösmerni. Az ősz Lukács kormánybiztos jött elöl, majd Kende és néhány tanácsbeli. Valamennyinek sápadt volt az arca. Egy szőke férfi leborult fejjel az asztalra és sírt.

Leültek tanakodni, hihetőleg a legsürgősebb teendők iránt. Lukács megfogta reszkető kezeibe a tollat, hogy leírjon vele valamit.

De e percben egyszerre mintha elvágták volna, elaludt minden gázláng a teremben, s minden lámpa a városban. Koromsötét éj lett, minő a teremtés előtt lehetett.

A tanácskozók remegve emelkedtek föl, mint valami természetfölötti jel zsibbasztaná meg minden ízöket e jelenet, és senkinek sem jutott hirtelen eszébe, hogy a víz éppen most ért a gázgyárhoz, s bevette magát a gázcsövekbe.

Mint a kígyó, sziszegve, mászva jött az óriási áradat, elfoglalva a völgyezeteket, aztán a dombokat.

Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az út... De mikor aztán elkezdtek az úton hordók hemperegni, lábak nélküli lovak és borjúk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl.

- Az ott a víz!

Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos, és sebesebben, mint az aggodalom. És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett előle kitérni sehol.

És amint látta az ember a magasból nyitott ablakon, hogy a sötétben fehérlő házak egyre kisebbek, alacsonyabbak lesznek, kétségtelenné vált, hogy az ott alant a víz.

S e házak nemcsak kisebbedtek, egy-egy reccsenés, egy-egy roppanás hallatszék néha, nem jobban a rettentő viharban, mintha egy diót törnek szét, s akkor mindig végképp eltűnt valamelyik a fehérlő házikók közül, melyeknek ablakainál még talán estefelé szőke gyermekarcok mosolyogtak... édesen, boldogan.

Mily végtelenség telt el, míg megvirradt! És minek is virradt meg?

A hajnal nem találta meg többé Szegedet... csak a romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak.

A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót.

Irtóztató volt e meztelen kép.

A szél még most sem szűnt meg. Démoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit.

Tűz fönt, víz lent.

A hatalmaskodó elemek mintha egymás szemébe kacagnának, hogy ily szépen egyszerre belekötöttek ebbe a szerencsétlen városba. És egyik sem akar tétlen maradni a pusztítás munkájában. Mintha kihívólag mondanák: »Nos, melyikünk hatalmasabb hát?«

És mintha a hömpölygő ár, amint megcsapkodja az égő ház falait, azt felelné méltóságosan, mogorván:

»Én.«

SZEGED VÍZ ALATT

Egy év beletelik, míg csak egy kis részlete is föl lesz fedve annak, ami az elmúlt borzalmas éjszakán történt. Mennyi nyomor, mennyi feldúlt családi boldogság! Ki győzné azt mind számba venni.

Az ár elborította az egész várost, csupán egyetlen utcáját, az »Iskola utcá«-t hagyva szárazon.

Munkám tulajdonképpen itt véget érne, mert csak azt lehetett föladatom leírni, miként küzdött e város a szörnyű elem ellen, s miképp jött be végre győzve.

Hogy mit csinált, miként pusztított, azt mindnyájan elképzelhetjük, ki enyhébben, ki sötétebben, de rombolásáról még senki sem adhat kimerítő jelentést.

Szeged hatezret meghaladó lakóépülete közül alig maradt meg háromszáz. Hát még mennyi veszett el egyéb értékben! Közel nyolc millióra teszik a szenvedett kárt. Hát azokat a könnyeket, mikkel a szegény ember utolsó kedves bútordarabját siratja, ki veszi számba?

És az a rengeteg nyomor, ezer meg ezer megtört szív, ezer meg ezer földúlt boldogság, örökre eltemetett fészkei az örömnek, iszapba veszett paradicsomok!

Hát még a sok emberélet?

De minek sorolnók, nincsen annak hossza, vége.

Említsük-e az atyát, ki, mint egy szemtanú beszéli, midőn egyik gyermekét a roskadozó házból kimentve visszament a másikért, a ház romja közé temette, s a gyermek ottmaradt harminc óráig a fán, picike kacsóival kapaszkodva az ágakba?

Szóljunk-e az anyáról, ki fuldokolva is végső kétségbeeséssel magasra tartá karjaiban gyermekét pólyáiban, hogy az legalább néhány percig még meg legyen kímélve a haláltól.

És ne hallgassuk-e el annak a gyermeknek szavait, ki saját szemeivel látta, midőn apjának fejét elválasztá törzsétől egy leeső gerenda, s ki a mentőcsónakon jövőknek azt mondá, hogy nem megy el innen.

- Miért nem jössz?

- Ezt a vizet akarom nézni.

- Vizet mindenütt láthatsz.

- Ezt a piros vizet akarom. Apám vérétől ilyen.

De félre a képektől, melyekből egész kötetet lehetne összeírni, s melyek többé-kevésbé mind hasonlítanak egymáshoz, mert mind a nyomort, a szerencsétlenséget, a fájdalmat ábrázolják, csupán más-más alakban.

Az életmentés körül különösen a katonaság tüntette ki magát. A derék Pulz tábornok, ki már a védtöltések védelmében is hervadhatatlan, a csatákban szerzetteknél szebb babérokat érdemelt ki, mindent elkövetett arra, hogy aki még megmenthető, megmentessék.

Az első két napon, különösen a külvárosokban, a fákról kellett az embereket behordani a várnál készített följárókra, ahonnan aztán száraz földön a Bánátba lehetett menekülni.

Éjjelente, mikor a szél elállt, egész a Belvárosba hallatszottak be a »segítség« kiáltások.

A mentéseknél számosan tüntették ki magukat a polgáriak közül is. Zubovics, Horváth Lajos bankigazgató, Kalmár István, Weiner Miksa, Pillich Kálmán, Nyilassy Pál és sok mások, kik e sorok írója előtt ösmeretlenek, buzgólkodtak kiválóbb kitartással.

Pompéji és Herculanum elpusztulásához hasonló katasztrófa ez. A legnagyobbak egyike, mióta a világtörténelem emlékezik.

E két város elvesztéséhez sokban hasonlít a Szegedé.

Herculanum és Pompéjit szintén napok előtt figyelmezteté a Vezuv gyomrából emelkedő füst és lángoszlopok s a föld nyögése, de a könnyűvérű lakosok nem hittek a veszély lehetőségében.

Szeged sem hitt. Sokan ágyaikban, roskatag vályogfalak közt várták be a hullámokat.

A hatóság ellen fölhozott azon vádak, hogy későn kongatta meg a vészharangot, s csak egyszer sütteté el az ágyút, minél fogva nem figyelmezteté elég jókor a menekülésre a népet, csak félig indokoltak, mert a nép maga is tudhatta a veszélyt, napok óta lebegett már a város fölött.

Egy felsővárosi bognár-mester napokkal előbb megérezte a veszedelmet, s legbecsesebb podgyászát hordókba rakva, miután jól elzárta a víz behatásai ellen, láncokkal odakötözte hordóit egy élőfához.

Nem lehetett a tengert megcsalni.

Az áradat kitépte a fát tövestől, s egy éjjel elhempergette a hordókat.

Egész városrészek törültettek el nyomtalanul, egész új utcákat nyitott magának az ár, korlátlan kilátást nyújtva a város egyik végéről a másikig.

Az Alsóváros le a piacig romokban hever, a Tabán nyomtalanul tűnt el, és a víz tükre néhol egyenlő volt a házfödelekkel. A Felsőváros és Rókus szintén áldozata lett a romboló árnak, s csak a Palánk áll; kuszálva, megtépve ugyan, de áll, mint egy óriási fej, melynek teste és végtagjai hiányzanak.

VÉGSZÓ

Leteszem tollamat, azzal a biztos hittel, hogy jön még olyan idő, amikor azt is megírhatom majd: »milyen kis város volt ez a fényes Szeged valamikor az árvíz előtt.«

A hullámokból, melyek utcáit mai napig lepik, mint Aphrodite, üdén, erőteljesen legelőbb is az alkotmányos érzület emelkedett ki.

Ez is a nagyság záloga.

Március 18-án tartá közgyűlését, hol mintegy nyomatékot adott a király szavának: »Szeged lesz

A népre, mely nyomorában is legelőbb nem a betevő falat kenyér után, hanem alkotmányáért nyúl, büszke lehet az ország.

Ez a nép nagy így a földhöz sújtva is. Mint Anteust, valahányszor a földhöz vágták, mindig erősebb lett, Szeged is erőt fog meríteni szerencsétlenségéből.

Királyok szava biztató legyen csak, a világ részvéte törülköző kendő könnyeit szárítani, miniszterek ígéretéből ne csináljon mestergerendát. Erősebb ő ezeknél: saját magában bizakodjék, minden ember a saját két kezében.

S akkor a hajléktalan város mint Pálfy szépen nevezé újra állni fog, a mai tenger helyén, s karcsú palotái mellett szelíden suhan el a megzabolázott szőke Tisza.

- K. A.

HALOTTAK JEGYZÉKE[33]

Ki tudná elszámlálni, mennyi a halott? Hány hever ott a romok alatt? Hányat vitt el az ár s temetett piszkos iszapjába?

Itt csak azon vízbefúltak neveit adjuk, kik a szőregi temetőben vannak eltemetve:

Bellák Béla 15-18 éves, Lapu István 4-5 éves, Zákány Erzsébet 45-50 éves, Gulyás Veron 60 éves, Kocsó Rozál 3-4 éves, Horváth Mari 60 éves, Dékány Antal 5 hetes, megfagyott, Kasza Anna 30 év körül, megfagyott, Kasza Anna 2 kisgyermeke megfagyott, egy ismeretlen öreg férfi, állítólag koldus, 70-75 éves, Deutsch Ignác felesége 60 éves, egy ismeretlen figyermek 5-6 éves, egy ismeretlen csecsemő gyermek, Berta Mihály, egy ismeretlen figyermek 4 év körüli, Rókus, Szép utca, Kátai Ferenc első legénye 30 év körül, egy ismeretlen férfi, nyakán forradás, 50 év körül, egy ismeretlen nő 15 év körül, Pali bácsi vak koldus, 70 év körül, Kecskeméti Erzsébet 60 éves, Nagy János 60 év körül, Berta Katalin 50 év körül, Erdélyi József 32 éves, Nagy-Iván Ferenc 68 éves, Csókási József megfagyott, Pap István 53 éves, Babarczi Rozál megfagyott, Horváth János megfagyott, Benkő Erzsébet megfagyott, Tóth József 84 éves, Stefani, gör. kel. vallású, volt szőregi jegyző, Mészáros Anna, Farkas András h.m.vásárhelyi, Jáger János hódmezővásárhelyi, Arany János hmvásárhelyi, Kettős József, Tuksa Rozál, Kettős Mária, Kettős János, Pollákné, vasúti konduktor neje. Egy ismeretlen.

A MEGMARADT HÁZAK JEGYZÉKE

Szeged hatezret meghaladó lakóházai közül a következő háztulajdonosok épülete maradt meg:[34]

Rókus városrészben: Babarczy, Pollák Sándor 817. házszám, Molnár kerékgyártó, Pollák, Pollák, Pollák S.D., Szőri József, elemi iskola, Szabó 999. sz., kat. templom, plébánia épület, rókusi közkórház, Répás, Tary, városi kövezetvámház, légszeszgyár, téglagyár, Alföldi-vasúti épületek, Marjeta Pál 648. sz. háza

Rókuson összesen áll 20 ház.

Felsővároson: Kis Ferenc, Fodor István, 1297. sz., Fodor István 1296. sz., Gál Ferenc, Kopasz István 1268. sz., Kaszalai Sándor 1269. sz., Őrhalmi Lajos, Kis Gyula, özv. Daróczyné, Vánki György, özv. Bába Antalné, Tápai Antal, Iván János, Temesvári Imre, Szt.-György iskola, Bátori Antal, Tóth József tanító, Bauer gyógyszertáros, Kőrösi (Dugonics születési háza), Szojka Gusztáv, Tary Doctor, özv. Taryné, Réh János, Aigner orvos, özv. Felmayerné, Tóth János, Szücs Ferenc ügyvéd, Szugó, Adler orvos, Tóth Károly, Kertész, Zombory András, sóház igazgatóság, ugyanaz, Kátai István cipész, Őrhalmi örökösök, özv. Popovicsné, özv. Novákyné, Csorba Viktor, felsővárosi templom és zárda, városi fecskendő helyiség, Török pék, Takács 42. sz., Tóth Károly, Molnár Imre, Bánhidy Vendel örökösei, özv. Felmayer Antalné, Pálmay, özv. Zsidegné, Widermann, Vékes Ferenc, Lázár, Korpásy Menyhért, Kászonyi Károly, Felmayer festőgyár, Felmayer timár (részben), Zsótér Andor, Tombácz Mihály, Kopasz Mihály, Ábrahám György, Nagy Mihály Ferenc, Novák Mihály, Arleth Ferenc, Csuri József, özv. Novák Jánosné, Kopasz István, özv. Kopasz Jánosné, özv. Szücs-Neczkóné, Antalfi János, Gyártelep, ifj. Kopasz István, özv. Bábáné, Felmayer festő, Felsővárosi Kaszinó, Bába Ferencné, Haris János, Wagner F. A., Zsótér Andor, özv. Lovásziné, Kátay Ferencné, Kátay István, özv. Kőrösi Pálné, Damianovich, Nyáry György, özv. Hunterné, Hubert András, Doktor József, Terhes örökös, Rác templom, Sóház (Fluck F. lakása), Sóház (Serman lakása), Sóház (Adler pénzt. lakása), Sóház (Hanel lakása), Sóház (Szücs lakása), Sóház (üres), Légszeszgyári vízvezeték, Bittó Ferenc, Kátai Ferdinánd, Zsótér Andor háza.

Összesen felsővároson 99 ház.

Alsóvároson: Apáca-zárda, Alsóvárosi barátok zárdája, Alsóvárosi iskola, 1064. sz., 839. sz., 738 sz., 744. sz., 53. sz., 1541. sz., 1542. sz., 1543. sz., Németh Imre, Lábdy Antal, özv. Egressyné, 1509. sz. ház, indóházi épületek (Államvasutak).

Összesen 16 ház.

Belváros: Sópajták, Kincstári épületek, Rainer Ferenc, Heszlényi József, Rainer Ferenc, Szeged-Csongrádi Takarékpénztár, Pfann József, özv. Aigner Károlyné, Rieger, Öhring András, Boros Frigyes, Zsótér András, Aigner József, Kiss Dávid, Neubauer József, Grün János, Götz János, Városi bérház, Városi széképület, Zsótér András (törvényszék), özv. Burgerné, Hétválasztó, Feketesas, özv. Schfferné (megyeház), Páva korcsma, özv. Burgerné, özv. Kovácsné, özv. Kovácsné, dr. Rosenberg Kálmán, Kontraszti pék, Holtzer Salamon, Kelemen István, Kohn József, Burger Alajos, Molnár, Katona kórház, Vízház (városi istálló), Babarczy ügyv. régi Götz, Holtzer, Aigner, Lévay, Weisz Károly, özv. Kohenné, Izr. egyház, Szobotka, Gál Ferenc, Dr. Hertz Lipót, Rónay, Sári Teca, Oltványi, Weisz Sámuel, Próféta vendéglő, Kézműves bank, Kéménczy Adalbert, Kárász, Klausál, Wagner F. A., Kárász Imre, özv. Katona, Krausz tesvérek, Janiky István, Eisenstdter Lajos, Színház, »Pörös« vendéglő, Rónay, Aigner Vilmosné, Gottlieb Sára, Rosenberg Izsó, Dáni Ferenc, Weisz Jakab Fülöp, Lichtenberger Mór, Árvaház, Dr. Hertzl Fülöp, Zseravitza, Szegedi Takarékpénztár, Gábor József, Kiss István, Tary, Fehér kereszt, Hoffer, Báró Dietrich, Reáliskola, Krausz Herman, Kain, Horváth, Tukacs, Egressy, Eisler Fülöp, Krausz testvérek, Pálfy, Nagy József, Nemesághy, Pálmay, Takácsné, Ipartársulat, Bakay kötélgyára, Szabó Imre, Treszky István, Felmayer, Honvéd kaszárnya, özv. Leffterné, Nagy Pál örökösei, Belvárosi templom, Gimnázium, Tóth Béla, özv. Bieberné, Berta 401. sz., Kelemen István, Ottovay 2 ház, Szűcs Ferenc, Kálló Antal, Priváry, Brunmüller, Linnertné, Priváryné, Tary, özv. Schfferné, özv. Csórné, Laskovits, Lemle Miklós, Fekete kutya, özv. Endrényiné, dr. Erőskövy, Kopasz örökösök, Kunnerth, Csakovácz, Nyíry Bálint, Kolb Antal, Priváry, Szendrőy, Kolb Antalné, 390. sz., Oltványi Pál, Okrutzky Coriolán, Puszwald János, Georgievics György, Pillich Istvánné, Rákossy Nándorné, Priváry Pálné, Báró Gerliczy, 378. sz., 379. sz., szerb iskola, Bója, Szávits testvérek, Firigyházky, Radimitsné, Janiky István, 271. sz. ház, Nagy József, gőzfürdő, Egressyné, Ivánkovics, Somogyi István, Leffter 2 ház, özv. Kohenné, Kiss János, Jordán gőzmalom, 919. sz., gőzmalom, 1474. sz., 1448. sz., 1449. sz., 1450. sz., 1452. sz., 1453. sz., 1454. sz., 1455. sz., 1540. sz. ház, Scheinberger Antal, Hoffer, Leffter, szerb egyház, Leffter, Hungária szálloda, Ivánkovitsné, Pfann 2 háza, özv. Eisenstdter Lajosné, Glosauer, Wagner F. A., Traub, Politzer, Bene Imre, Bózsits, Szávits, Janiky, Egressy, Kéry János két háza, Damjanovits örökösök, Ströbl (Oroszlán kávéház), özv. Polcznerné, Kátay, Lengyel Lőrinc, Auer József, Dáni Nándor, Stojkovits, Ördög János, Kresztics, Seifmann Mór, Szőnyi János, Kontraszti, Waldmüller, Burghardné, özv. Csikósné, Wodianer, Szőnyi, Szuló, Szabó Imre, Leffter, Ligeti, Kresztics, Mozgay, Ivánkovits, Janiky, Mészáros Pálné, Bauernfeind, Ivánkovits, Mészáros Pálné, Pálfy polgármester, Madár-Bainville, Kresztits Lázár, Ivánkovits, Pillich Kálmán, kisdedóvó, özv. Krikayné, Kiss Dávid, Klauzálné, Wagner F. A., Kiss István, Bamberger örökösei két háza, Vászó és a Szegedi Ipartársulat háza.

Összesen belvárosban: 249.

Kimutatásunk szerint áll összesen: a Belvárosban 249, Felsővároson 99, Alsóvároson 16, Rókuson 20, összesen: 384 ház.


LAST_UPDATED2