Shakespeare

A MAKRANCZOS HÖLGY.

(Fordította: Lévay József)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELŐJÁTÉK

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

BEVEZETÉS

A makranczos hölgy mostani formájában először a nagy folio-kiadásban látott napvilágot; de van egy régibb darab, mely „A Pleasant Conceited Historie, called the Taming of a shrew” czím alatt már 1594-ben megjelent nyomtatásban s valószínűleg több évvel azelőtt színre is kerűlt. Ennek és Shakspere Makranczos hölgyének egymáshoz való viszonyát többféleképen igyekeztek megmagyarázni. Nem számítva Hickson hypothesisét, hogy Shakspere darabja a régibb és a másik ennek elrontott utánzása: két számbavehető magyarázat közt választhatunk. Az egyik szerint, melyet Pope is követett, a régibb darab Shaksperenek ifjúkori munkája, melyet később újra átdolgozott és megjavított. E mellett szólna a két darab nagy hasonlatossága; a cselekvény menete mind az előjátékban, mind a tulajdonképeni darabban ugyanaz, s a régi darabnak némely helye szóról szóra feltalálható Shaksperenél is. Pope annyira meg volt győződve e föltevés helyességéről, hogy Shakspere Makranczos hölgyének kiadásába több helyet átvett a régi darabból. Mások azonban figyelembe veszik a két darab közt lévő különbséget; szerintök a régi darab csak olyan, mint a csontváz, melyet Shakspere látott el hússal és bőrrel, s általában ez a régibb darab épen annyira alatta áll Shaksperenek, mint az őt megelőző színművek valamennyien; s így inkább az a föltevés járna közelebb a valósághoz, hogy a régi darab egy régibb költőnek a munkája, melyet Shakspere átdolgozott, a mi azon korban s épen magánál Shaksperenél is nem volt szokatlan dolog.

Megismertetvén a különböző hypothesiseket, nem reánk tartozik, itéletet mondani közöttük; annyi azonban bizonyos, hogy a darab benső ismertető jeleinél fogva, a Makranczos hölgy Shakspere legelső művei közűl való. Gervinus azon hét dráma közé számítja, melyeket együttesen „Shakspere első drámai kisérletei” névvel jelöl meg. Kora származásának bizonyítékait ezekben foglalják össze: a Makranczos hölgyön még meglátszik a római iskola hatása, vagyis az a modor, melylyel a XVI. század olasz írói, Ariosto és Macchiavelli, a Plautus-féle vígjátékot utánozták. A pedáns (kit a jelen magyar fordítás „vándor”-nak nevez) és Gremio az olasz vígjátékból vett alakok, sőt Gremiot egyenesen Pantalonnak is mondja Lucentio. A jellemzés még nem oly erős, mint a költő későbbi darabjaiban, ellenben annál gyakrabban szereti kimutatni tanultságát és olvasottságát, a mi szintén fiatal íróra vall.

A vígjáték tulajdonképen három részből áll s háromféle forrásból származik. Első része az előjáték; a részeg Ravaszdi átöltöztetése a gróf ruháiba. A nagy úr játéka az alvó koldussal ősrégi ötlet, melynek már az Ezeregyéjszaka regéi közt nyomát találjuk, a hol Harun khalifa ugyanezt a tréfát játsza Abu Hassánnal, a juhászszal. Azon ötletek közé tartozik ez, melyek korról korra, nemzetről nemzethez vándorolnak, s különféle népek irodalmában különféle alakban lépnek fel, s épen úgy megtaláljuk a spanyol Calderonnál, mint a dán Holbergnél. Jó Fülöp burgundi herczegről és IV. Károly császárról hasonló tréfát tartott fenn a hagyomány. A mi darabunkban a lordnak e játéka az üstfoltozóval az előjátékot s a tulajdonképeni vígjáték keretét képezi, a mennyiben a szinészek a gróffá tett Ravaszdi előtt játszanak. Shakspere azonban a darab további folyamán, egy helyet kivéve, nem vesz többé tudomást az üstfoltozóról és a befejezést is kihagyja, melyben a részeg Ravaszdit a gróf emberei ismét régi rongyaiba öltöztetik. A makranczos hölgy mostani formájában valószínűleg azért nem találjuk a befejezést, mert Shakspere szinészei jól ismerték azt a régi darabból s a szerint játszották el, s kimaradván a színházi kéziratból, a nyomtatott kiadásba sem került be.

Pope a maga kiadásába átvette a régi darabból e befejezést. Miután Ravaszdi a darab folyamán alkalmat talált arra, hogy újra holtrészeggé igya le magát, a gróf cselédjei ismét régi rongyaiba öltöztetik és visszaviszik a kocsmába, honnan az előjátékban elvitték.

RAVASZDI (fölébred). Simon, bort ide! Mi ez? Mind elmentek a szinészek? Nem vagyok gróf?

CSAPOS. Gróf? Majd mit mondok! Még mindig részeg vagy?

RAVASZDI. Mit jelent ez? Oh csapos! milyen dicső álmam volt.

CSAPOS. Bánom is én! Hanem okosabb volna haza menned, mert majd kiszid a feleséged, ha az egész éjszakát itt álmodod végig.

RAVASZDI. Kiszid? Tudom már, hogyan kell megfékezni a sárkányt. Egész éjjel erről álmodtam; és te a legszebb álomból költöttél fel, melyet valaha láttam. De most megyek feleségemhez, és őt is ránczba szedem, ha bosszantani fog.

Így végződik a régi darab s ez szolgálhat Shakspere átdolgozásának kiegészítéséül is.

A vígjáték második része Lucentio és Bianka szerelmi története s a csel, melylyel Lucentio elnyeri kedvese kezét. Ennek forrása Ariosto I Suppositi czímű vígjátéka, melyet Gascoogne már 1566-ban angolra fordított. Ariosto vígjátékában Damonio leányát, Polinestát az öreg Cleandrohoz akarja nőül adni. Polinesta azonban Erostratot szereti, ki mint inas, Dulippo név alatt Damonio házában lakik s a legbensőbb szerelmi viszonyt folytatja Polinestával. Inasa, a valódi Dulippo, ezalatt Erostrato neve alatt szintén megkéri a leány kezét s nagyobb hozomány igéretével megakadályozza az öreg Cleandro házasságát. Mivel Damonio a nagy hozományra nézve az atya igéretét is birni akarja, Dulippo egy iskolamestert fogad fel az utczán, ki Sienából jött s kit azzal ijeszt meg, hogy a ferrarai herczeg el van keseredve a sienaiak ellen. Rábirja tehát, hogy az ő atyjának, a cataneai Filigonónak adja ki magát s mint ilyen igérjen háromezer arany hozományt Damonio leányának. Végre megérkezik Cataneából az igazi Filigono, s mint Shakspere Vincentioja földerít és rendbe hoz mindent.

A darab harmadik és főrésze, a tulajdonképeni vígjáték, Petruchio és Katalin története. A makranczos feleség megtérítése részint verés és koplalás, részint ijesztés által, régi kedvencz tárgya a népszellem elmésségének, és különféle nemzeteknél találkozunk vele különböző formában ugyan, de lényegében mindig egyenlőn. Többek közt egy franczia fabliau, egy német költemény, egy dán mese foglalkozik e tárgygyal, és ha vándorlását a különféle népek közt s a fejlődés különböző fokain tovább kisérjük, keletre is eljutunk, s itt kereshetjük tulajdonképeni hazáját, hol a férfi felsősége és a nő alárendeltsége mindig legélesebben volt kifejezve. Keleti származására mutat az a mór rege, melyet a XIV. században Don Juan Manuel beszél el. Ez arab rege így szól: Egy szeretetreméltó, de szegény mór ifjú vagyonáért nőül vesz egy gazdag, de czivakodó természetű leányt. Midőn a fiatal pár a menyegző után egyedül marad és asztalhoz űl, a férj vadászkutyájának azt parancsolja, hogy hozzon mosdó vizet. A kutya természetesen nem teljesíti a parancsot, erre a férj haragra lobban, kirántja kardját és darabokra vágja. Ezután ismét asztalhoz űl és az öl-ebet küldi vízért. Mikor ez sem mozdul, dühbe jő, megragadja a kis ebet és összezúzza a falon. Harmadszor lovát küldi vízért. A ló nem mozdúl. „Ohó! kiált az ifjú; azt hiszed, kímélni foglak, mert egyetlen lovam vagy? Nincs senki a világon, a kivel nem így bánnék, ha nem teljesíti parancsomat.” És mivel a ló erre sem mozdult, legnagyobb haraggal levágta a fejét. Véresen, és a kardot ölében tartva ismét asztalhoz ült, és mivel semmi más élő lényt nem látott maga körűl, dühös tekintettel feleségére rivalt, hogy keljen föl és hozzon vizet. Ez, a ki őrültnek tartá őt és egész testében reszketett, gyorsan teljesíté parancsát, mire férje köszönetet mondott neki, kijelentvén, hogy vele sem bánt volna máskép, mint kutyáival és lovával. Az asszony egy szót sem szólt, s olyan lett, mintha kicserélték volna. Erre a hálószobába mentek, de a vőlegény rövid pihenés után kijelenté, hogy az izgatottság miatt nem tud aludni; legyen hát feleségének gondja arra, hogy reggel senki se költse fel és jó reggeebéd várjon reá. Midőn másnap korán reggel a szülők és rokonok megjöttek és a férjet sehol sem látták, aggódni kezdtek, hogy talán meggyilkolták. Az asszony azonban aggódva visszaküldé őket a kamara ajtajától, s az ég szerelmére kérte, legyenek csendesen, különben mindnyájokat megöli a férje. Mikor a rokonok megtudták, mi történt, nem győzték eléggé dicsérni a férj viseletét, a czivakodó nő pedig kigyógyult hibájából, s mint engedelmes asszony békében és boldogan élt férjével. Az asszony apjának nagyon megtetszett e módszer, s nehány nap mulva maga is meg akarta próbálni a saját feleségén; és midőn ez nem engedelmeskedett neki, leszúrta egyik legnemesebb lovát. De az asszony hideg vérrel viszonzá: „Bizony velem nem boldogúlsz, ha száz lovat ölsz is meg. Előbb kellett volna kezdened, mert most már nagyon jól ismerjük egymást.”

A makranczos nő megtérítéséről szól a XVI. század közepéből való angol ballada is, mely valószínűleg ismeretes volt Shakspere előtt. Czíme „A merry jest of a Shrewd and Curst Wife lapped in Morel’s Skin, for her good behaviour.” Itt a veszekedő asszonynak anyja is van, ki még nagyobb sárkány, s példával és szóval bíztatja leányát. A férj hosszas szenvedés után a következő módon segít magán: megöli Morel nevű lovát, lenyúzza bőrét és besózza. Azután a pinczébe hurczolja feleségét, véresre vesszőzi és mivel még mindig daczos marad, azon véresen, a besózott lóbőrbe burkolja. Ebben oly iszonyú fájdalmakat szenved hogy hirtelen megtér és javulást igér. Midőn az anyós másnap e miatt bele akar kötni a férjbe, ez az öreg asszonyt is hasonló bánással fenyegeti, mire az anyós ijedten elszalad, az apa pedig és a többi rokon nem győzi eléggé magasztalni a fiatal férjet és megtért feleségét.

Mind e meséknek egy alapgondolatuk van: a férfi felsősége a házas életben, melynek az asszony jó vagy rossz szerével köteles magát alárendelni. Az eszközök, melyekkel a férfi engedelmességre szorítja a daczos nőt, különbözők ugyan, s többé vagy kevésbbé drasztikusak, de az alapeszme mindig ugyanaz marad. A néphumor nem nagyon finnyás ez asszonyszelidítő szerek kiválogatásában; a besózott lóbőr nem az egyetlen erősebb orvosság, melyet a makacs asszonyok ellen szoktak használni; Abraham a S. Clara is említ egy férjet, ki makranczos feleségét, valahányszor kiabálni kezdett, bölcsőbe fektette, lekötözte és addig ringatta, míg megszelidült. A mesék általában oly betegségnek tűntetik fel a czivakodó asszony makranczosságát, melyet drasztikus szerekkel kell gyógyítni, s hogy ezek a színpadon visszatetszést ne okozzanak, csakis a bohózatosság rikító tarka köntösében léphetnek föl, mely sokat megenyhít és elfogadtat, a mi más öltözetben visszataszító volna.

De vajjon a vígjáték költőjének sem volt más czélja, mint a régi népmeséknek, melyeket alapúl vett? Ő is megelégedett azzal, hogy minél mulatságosabban állítsa szem elé a módot, melylyel a férj megtöri felesége makacsságát, s míg közönségét ekképen megnevetteti, egyszersmind beadja neki a komoly tanulságot: hogy a házasságban a férjet illeti meg a parancsolás, a nőt az engedelmesség? Petruchio és Katalin viszonyában még mást is találunk. A bohózatos eszközök szemkápráztató tarkaságában folytonosan fölcsillan az örök lélektani igazság, hogy a hiúság azon oldala a nőnek, hol legkönnyebben hozzá lehet férni, s melynél fogva leginkább lehet akár jóra, akár rosszra bírni. A ravasz Richárd hiúsága által fegyverezi le Lady Annát, hiúságának hízelegve viszi odáig, hogy elfeledve átkait, az áldozat koporsója mellett kezét igérje a gyilkosnak; az élelmes Petruchio hiúságánál fogva ragadja meg a bősz Kata lelkét, s ezáltal bírja arra, hogy belenyugodjék a hirtelen eljegyzésbe, hogy az esküvő napján megalázott hiúságában sírva fakadjon a vőlegény késlekedése miatt, és végre mint neje nemcsak meg ne gyűlölje férjét rendszeres bántalmai miatt, hanem épen ezek következtében jusson saját hibáinak belátására, megszelidüljön és engedelmes nővé legyen. Tegyük fel, hogy Katalinnak oka van kétkedni férje szerelmében, vagy épen bizonyos arról, hogy Petruchio őt csak pénzeért vette el, s szerelme más nőé: meg lehetünk győződve, hogy sokkal drasztikusabb szerek sem szelidítenék meg lelkét, hanem ellenkezőleg mind jobban elkeserednék s elmérgesűlne. A fenyegetés, koplaltatás, verés mind külső eszközök, melyeknek csak akkor van valódi hatásuk, ha bensőleg egy sokkal hatalmasabb indító ok egyesűl velök Katalin lelkében: az a meggyőződés, hogy ő tetszik Petruchiónak, hogy megnyerte szerelmét, hogy kívüle nincs más nő, a ki vele Petruchio szerelmében osztoznék.

Shakspere, az emberi lélek legnagyobb ismerője, folytonosan feltűnteti Katalin jellemzésében e lélektani motivumot, s leghevesebb czivakodásai, rossz természetének legviharzóbb kitörései közt is el-elárulja a nőt, kinek legfőbb vágya tetszeni és szerettetni. Sőt lelke elmérgesedésének, apja és húga elleni ingerűltségének egyik legnagyobb oka épen az a tudat, hogy míg húga kezét többen is kérik, ő egy férfiúnak sem tudta megnyerni tetszését. A megvetés szavaiba burkolja ugyan fájdalmát, midőn apját megtámadja, hogy árú gyanánt teszi ki a vevők elé; de a harag kitörésében ott reszket a megalázott női hiúság hangja. Midőn egyedül marad Biankával, első kérdése az: melyik tetszik neki legjobban kérői közűl, és atyjával szemben e szavakkal fejezi ki elkeseredésének okát:

Ő a te kincsed, férjet ő nyerend, 
Én lakziján árulok petrezselymet, 
S mert őt szeretted, pártában veszek.

Az ilyen nő, ki sokáig hasztalanúl epedett szerelem után, lassankint gyűlöletet és bosszút esküszik az egész férfi nem ellen és megfogadja, hogy soha sem megy férjhez. Azután nejévé lesz az első férfiúnak, ki elismeri szépségét és szerelmet vall neki, azaz kielégíti veleszületett vágyát a tetszés és szerelem után. Katalin sem tesz máskép. Igaz, hogy heves szavakkal, szidalmakkal fogadja Petruchio első vallomását; de ebben ismét csak annak bizonyságát találjuk, mily igazán ismerte a költő az emberi s névszerint a női szivet. Minden nő, a ki sokáig hasztalanúl epedett szerelem után s bosszút esküdött a férfi nem ellen, bosszúesküjébe azt is befoglalja, mily kegyetlenűl fogja elutasítani a férfit, a ki hozzá mer közeledni. Az egész férfi nem ellen régóta táplált és meggyűlt haragnak kitörése ez, mely az egész nem azon egy tagjára zúdul, ki alkalmat nyújt rá. De míg a harag és megvetés kitörései az egész nemnek szólnak, a szívben önkénytelenűl visszhang támad a szerelem szavaira, a bosszú kielégítése után eltűnik a nő szeme elől a férfi nem és csak az egyén marad ott, ki szerelemről beszélt neki s ennek személyében kiengesztelődik a nemmel. A bősz Kata sem tesz máskép. Szidalmai, melyekkel Petruchio vallomásait fogadja, régi elfojtott keserűségének kitörései s azon férfiaknak szólnak, kik eddig nem vették őt figyelembe; de ugyanakkor lelke örömmel szívja magába a rég óhajtott szerelem szavait s hiúsága boldogan talál kielégítést Petruchio dicsérő bókjaiban; úgy annyira, hogy midőn Petruchio a rossz nyelvek rágalmát emlegeti Kata sántaságáról, a daczos leány, nyelvelve ugyan, de mégsem mulasztja el, megmutatni könnyű termetét, egyenes járását. És minden gúnynak, szidalomnak az lesz a vége, hogy belenyugszik az eljegyzésbe és hallgatva távozik. Gyökeret vert már szivében a meggyőződés, hogy ő tetszik Petruchiónak és megnyerte szerelmét; és ez a meggyőződés elég arra, hogy a férj drasztikus szerei később létre hozzák lelkében a teljes átalakulást. Természetesen csakis az erélyes, elmés, nyugodtan okoskodó, humoros és egészséges önzésű Petruchio volt képes ezt az eredményt kivívni, és Shakspere jól tudta, miért rajzolta őt épen ilyennek. Az ábrándos, gyöngéd, holdvilágfaló szerelmesek nem képesek megtérítni a bősz Katákat.

A vígjátéknak ez a harmadik része, daczára eszközei bohózatosságának, valódi jellemvígjáték, s legfőbb, legkiválóbb része a darabnak, melynek nevét is adta. Garrick ezt a részt, elválasztva a többitől, három felvonásos külön bohózattá dolgozta fel, mely 1754-től fogva kilenczven évig állandó műsorán volt az angol színpadoknak; sót azóta is elő szokták venni, mióta (1844-ben) a Haymarket színházban újra színre kerűlt az igazi Makranczos hölgy. Magyarországban régóta a kedvelt darabok közé tartozott. Greguss a jelen század elejéről kilencz színlapját említi, csakhogy különféle czímek alatt adták, mint: 1808-ban „Második Geszner, vagyis a megzabolázott feleselő”; később „Ördögűző Fábián”, „A megzabolázott akaratos”, „Hegyen-völgyön lakodalom”, „A megszelidített”, „A szerelem mindent tehet”. Kétféle kidolgozása volt, de mind a kettőnek Holbein német vígjátéka szolgált alapúl. A nemzeti színházban Shakspere darabjai közűl legelőször a Makranczos hölgy került színre, 1837-ben, Komlóssy Ferencz átdolgozásában, mely Holbein vígjátéka után készült. Ezt használták 1846-ig. 1855-től fogva már Makranczos hölgy czím alatt adták, Deinhardstein színre alkalmazása szerint, Fekete Soma fordításában. Shakspere eredetijének fordítása Lévay Józseftől a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg, s ezt használják 1868 óta a nemzeti színházban is