Az egyik legismertebb – és mégis alig ismert - eset a gyömrői gyilkosságoké. A pest megyei községet 1944 novemberében hagyta el végleg a front, és ekkor kezdődtek meg az első lépések azért, hogy a mindennapi élet visszazökkenhessen a rendes kerékvágásba. A régi állami kontrol megszűnt, az új még nem volt sehol.

A hadsereg természetesen igyekezett minél gyorsabban lerázni magáról a polgári közigazgatás terhes kötelezettségét, ezért sietve legitimálta a legalább minimálisan megbízhatónak tűnő helyi jelentkezőket. Az előző rendszer alatti üldöztetés általában elégséges kritérium volt, főleg ha az illetők emellett még kommunistának is mondták magukat.

A helyi hatalmasságok

Gyömrőn a Tanácsköztársaság idején direktóriumot vezető Krupka Jakab, valamint a deportálást elkerült – eredetileg budapesti illetőségű - Schwarzstein fivérek, és ez utóbbiaknak néhány rokona, ismerőse lett az a pár személy, akik hirtelen kinevezték-kineveztették magukat vezetőknek. Közülük csak Krupka volt valamennyire autentikus kommunistának nevezhető (illetve az új direktóriumhoz ideiglenesen csatlakozó Lakos György, tizenkilences vörösgárdista), de gyakorlatilag egyik valódi vezető sem állt szoros kapcsolatban a kommunista párttal az illegalitás évei alatt.

Természetesen országos jelenség volt, hogy a kommunisták - és a „kommunisták” - igyekeztek a Vörös Hadsereg „farvizén” magukhoz ragadni a helyi hatalmat. Nem volt ez tehát másként Gyömrőn sem.

Illetve mégis.

A magukat kommunistának valló helyi gazemberek ugyanis a Vörös Hadseregnél is vörösebbnek mutatták magukat. Akadályozták például az iskolák újranyitását, betiltották a hitoktatást. (Mindkét rendelkezést a szovjet katonai parancsnokság vonatta vissza.) Százakat rendeltek közmunkára a szovjet igényeket is megelőzve. Egy alkalommal még a proletárdiktatúrát is kihirdették a községben. Nem csak a helyi, de még a szovjetekkel visszaérkező emigráns kommunisták is megdöbbentek ezen a hozzáálláson, hiszen ekkor még a lakosság megnyerése volt a fő politikai irányelv. A hadsereg viszont egyelőre mögöttük állt, hiszen Schwarzsteinék meggyőzően kardoskodtak amellett, hogy a községet túlnyomórészt nyilas érzelmű, „fasiszta” elemek lakják, akiket muszáj kordában tartani.

Elmondható, hogy ilyen szervezett és kiterjedt öntörvényűséggel kevés helyen léptek fel az országban az új hatalom önjelölt letéteményesei, és azokon a helyeken is hamar közbeszólt a kommunista párt, a rendőrség vagy az országos politika. De nem itt.

Mivel Gyömrő járási központ is volt, így ezek a politikai bűnözők igyekeztek a járás minden településére kiterjeszteni a hatalmukat. Sorra alakították az MKP alapszervezeteit, a rendőri szerveket, a közigazgatást – de ezek a szervezetek sehol sem váltak el élesen egymástól, és sehol nem szolgáltak valós közérdeket. Ráadásul semmiféle központi irányelvet nem követtek. Ők mindeközben rekviráltak, randalíroztak, terrorizálták a községek lakóit.

A módszereik más okból is visszatetszést keltettek az MKP berkein belül. Ecseren például a helyi párttitkár szerint „a többi elvtársak részéről az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy a szocialista elvek által nem ismert faji különbségek lettek kihangsúlyozva akkor, amikor Schwarzstein elvtárs mint zsidó a szintén zsidó Hartmann elvtársat szemelte ki a Munkás- és Paraszttanács listájának összeállítására.”*

Konfliktus a legitim hatalommal

1945 januárjában történt egy kisérlet arra, hogy az MKP és a szociáldemokraták, legitim rendőrökkel és a szovjet parancsnokság támogatásával leszereljék ezeket a gyömrői karhatalmistákat, és a központi kormányzat rendeletei alapján szervezzék meg a törvényes rendet. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint éppen Lakos György volt az egyik kezdeményező, aki elmondta többek között, hogy „Gyömrő község lakói nem antiszemiták, [...] az emberek a nagykátai gettóba zárt zsidókat élelemmel segítették. [De most] a községben Schwarzsteinéket azonosítják a zsidósággal, miközben a helyi zsidóság köztiszteletben álló vezetője, Szigeti István sem azonosította magát [a módszereikkel].”

A hatalmaskodókat sikeresen lefegyverezték, a fegyvereket átadták a szovjeteknek, másnapra összehívtak egy többpárti jelölőgyűlést a közigazgatás törvényes működésének beindítására, és távoztak. Azzal azonban nem számoltak, hogy a leváltottak a katonai hierarchián lényegében kívül eső - és sok fontos kérdésben felette álló – szovjet államvédelmi hatósághoz, vagyis az NKVD-hez fordulnak a „fasiszta megmozdulás megakadályozására”.

A leváltottak számítása bejött, mivel a másnapi gyűlésen megjelenő katonák elvitték a hivatalosan nem is létező „direktórium” szóbajöhető ellenfeleit, többek között az előző nap ideiglenesen megbízott Seprűs főjegyzőt, aki a front előtt is ezt a hivatalt töltötte be. Seprűs amúgy annyira „fasiszta” volt, hogy Karsai László történész kutatásai szerint mintegy „fél tucat levélben jelentették föl 1944-ben zsidóbarát magatartása miatt”, továbbá többszöri felszólítás után sem esküdött föl a nyilas kormányra. Ám úgy tűnik, hogy Schwarzsteinék számára mindenki fasiszta volt, aki a hatalmi törekvéseik útjában állt.

Elvitették például az ellenük panaszt tevők közül a szociáldemokrata György Endrét (aki nem mellesleg a dédapám volt), de a fasisztának szintén nem nevezhető Lakos Györgyöt is. Szinte hihetetlen az az elvetemültség és arcátlanság, ahogyan ezek a helyi kiskirályok kijátszották egymás ellen nemcsak a párttársaikat, de még a megszálló hatalom képviselőit is.

A foglyok az NKVD-től az Andrássy 60-ba kerültek, páran bíróság elé álltak, de „vád hiányában” (ami önmagában is egy abszurd kategória bírósági tárgyalás esetén) felmentették őket, és nyár közepére-végére már mindenki otthon volt. Ők voltak a szerencsések.

A hatalmukban megingatott, de kiváltságaikba erősen kapaszkodó vezetőknek azt kellett tapasztalniuk, hogy bizony mások is átvehetik a helyüket. Felkészült, ténylegesen hozááértő emberek. Például az előző közigazgatás nyilas szimpátiákkal nem vádolható tagjai. Márpedig el voltak tökélve arra, hogy megtartsák a hatalmukat.

Bármilyen áron.

A pártszervezetben is tovább erősítették a pozícióikat. Március végén az MKP járási titkára azt jelentette az országos központba, hogy „a járási vezetőségnek az a benyomása, hogy a helyi szervezet vezetőségének egyes tagjait a Schwarzstein testvérek befolyásolják.”

Az MKP Pest megyei szervezetének küldöttei is felmérték a gyömrői helyzetet. Belső jelentésükben elmarasztalták az ideológiailag képzetlen helyi kádereket éppúgy, mint a különböző (népszerűtlen) hatósági feladatok felvállalását, vagy a korrupciót. Kitértek arra is, hogy „lehetetlen, hogy minden zsidó, aki a faluban megmaradt, okvetlenül a kommunista párt tagja legyen, főleg, ha egy nagykereskedő vagy hasonló volt, aki csak éppen személyes bosszúból lett kommunista [...].”

Schwarzsteinék nem csak a helyi kommunistákat befolyásolták: a járás összes településén az ő akaratuknak megfelelően kellet történjen minden. A rendőrparancsnokok mindenhol az ő embereik voltak, a legénység pedig szinte kivétel nélkül a kommunista párt soraiból került ki.

Segítségükkel ezek a gyakorlatilag szabad kezet kapott – felsőbb szervek által nem ellenőrzött, a már létező törvények betartására rá nem kényszerített – gazemberek megírták a járás XX. századi történelmének egyik legbrutálisabb epizódját.

A terror

Egyszer csak elkezdtek eltünedezni az emberek, miután bekísérték őket a rendőrségre.

Az áldozatok zöme az előző rendszer politikai, gazdasági „elitjéből” került ki. Jegyzők, papok, kisbirtokosok, vendéglős és postamester, de két gróf és egy földműves is áldozatul esett. Elsősorban olyan embereket szemeltek ki, akik képesek lettek volna gyorsan átvenni a helyi közigazgatás működtetését, és ezáltal veszélyt jelentettek a Krupka-Schwarzstein politikai bűnszövetkezetre. Sokszor azonban az azonnali vagyonszerzés, vagy csak a pőre szadizmus vezérelte a tetteseket.

A módszerek minden esetben nagyon hasonlóak voltak. A kiszemelt embert bevitték a helyi rendőrök, majd általában átkísérték a gyömrői rendőrségre, bár olykor helyben vallatták őket. (A gyömrőieket természetesen nem kellett sehova elvinni onnan.) Többnapi kihallgatást és válogatott kínzásokat követően a túlélőket hivatalosan elengedték, majd pedig a hazafelé vezető úton lesben állva lelőtték és elföldelték őket. A ruháikat eladták.

Mások a kínzásokba haltak bele, megint másokat napokig dolgoztattak, mielőtt kivégezték volna őket.

„[Egy ecseri szemtanú Mendén] vonatra várakozott, amikor jajgatásra lett figyelmes. Követte a hangokat; kiderült, hogy az állomással szemközt épülő, elhagyatott házból jönnek. A jajgató emberben megdöbbenve fedezte fel [az ecseri plébánost]. >>A feje véres volt, és a ruhája is, és szerintem a szemét is kiszúrták. Egy helyben állt széttárt karokkal, és jajgatott. [K]orábbról ismertük egymást, és ha látott volna, bizonyára megismert volna. Nem sokáig tudtam nézni, hozzá sem tudtam szólni, mert Lojkovics és [Jedlicska] megjelent, megragadott, és azt mondták ’Téged is bevágunk, ha nem mész Innen!’ [N]agyon megijedtem, azt sem tudom, hogy kerültem [haza].<<”

Hamarosan mindenki hallott valamit az eltűnésekről. Néhány erdőszéli kivégzésnek kívülállók is szemtanúi voltak. Mások sekély sírhantokra bukkantak. Gallyakkal letakart holttestekre. A gyilkosok is elszólták magukat olykor. Mindez azonban nemcsak a tettesek lebukását segítette, hanem a nyomozást nehezítő rettegéshez is hozzájárult.

„A kísérőket megismerték: Gér Ferenc, Kiss László, Bacher Károly és Majszin Ferenc voltak. Azok, akiket kísértek, szemmel láthatóan foglyok voltak, és minden ellenállás nélkül, megtörten rótták lépteiket. Az egyik fogoly reverendát viselt. [A foglyokat] utasították, hogy vetkőzzenek le; aki nem volt elég gyors, azt puskatussal megütötték. Azután agyonlőtték őket – hátulról. [A szemtanú] látta, hogy [egy] magas ember előre-hátra imbolyog, mielőtt elesne.”

A politika és az igazságszolgáltatás

Ekkor még többpártrendszer volt alakulóban Magyarországon. A mindent átfogó egypárti terrorig hátra volt mintegy 3 év, és a lakosság ebben az időben még nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az állam nyilvánvaló és durva jogsértésekhez asszisztáljon. Így hát jópáran voltak, akik még bíztak a felsőbb szervekben és állandóan vizsgálatot sürgettek. Még csak azt sem lehet mondani, hogy teljesen hiábavaló lett volna az erőfeszítésük, hiszen a gyilkosságsorozat végül megszakadt, a központi hatalom stabilizálódásával az elkövetőket leváltották pozícióikból, parlamenti képviselők is felszólaltak az ügyben, és a politika a legfelsőbb szinteken is foglalkozott a történtekkel.

A gyilkosságok után mintegy fél évvel néhány sikeres exhumálásra is sor került az ügyészség utasítására, amikor is újabb bizonyítékok születtek a gyilkosok ellen.

„Aczélt úgy megkínozták, hogy jajgatása áthallatszott a közeli postahivatalba. [...] Aczél kínzásában Durázi István és Rojcsik Pál vett részt. [...] A boncolóorvosok cáfolták az öngyilkosságát; péniszamputációt állapítottak meg, és más súlyos külső sérelmi nyomokat is találtak, amelyek a halálát okozták.”

A tettesek megbüntetését illetően ugyanakkor lényegében eredménytelen volt minden feljelentés. Bár voltak, akik rövidebb időre rács mögé kerültek, végül mindenkit hazaengedtek. Hiába folyamodtak a hozzátartozók jogorvoslatért megyei és országos szinten, a kivizsgálások rendre elakadtak. Országosan már a nagypolitika is beleszólt az ügybe, kisebbítve annak jelentőségét, nehogy rossz fényt vessen a kommunistákra.

Az 1948-as amnesztia pedig végleg kizárt minden további vizsgálatot. Néhány bandita élete végéig a járásban maradt. Mások kivándoroltak. Voltak, akik a kölcsönös áttelepítések során - még az amnesztia előtt - Csehszlovákiába távoztak. Mások Izraelbe, vagy éppen az Egyesült Államokba mentek. És voltak olyanok is, akik fényes karriert futottak be a „népi demokráciában”.

Az áldozatok pontos száma nem ismert, a legtöbb becslés 20-30 közé helyezi azt. Több holttest máig sem került elő.

És a tanulságok? Az mindenki levonhatja magának, de a következő részben én is megpróbálom.