A rác­ke­vei Du­na-ág­ban egy osz­la­do­zó hul­la. 1937-et írunk, azo­no­sít­ják, a te­tem Ernst La­jos, a fér­fi, aki már egy éve tűnt el a Fé­szek klub­ból (ahol kár­tyá­zott) meg a hi­te­le­zők lá­tó­kö­ré­ből, meg egy­ál­ta­lán a mű­ke­res­ke­de­lem, mű­gyűj­tés nyü­zsi­jéből. Ön­gyil­kos lett. Az az em­ber, aki az Ernst Mú­ze­u­mot ala­pí­tot­ta (1912), a helyet, aho­vá a nyolc­va­nas évek­ben is jó volt jár­ni, ha mo­dern ma­gyar mű­vé­sze­ket akart lát­ni az em­ber. Az épü­let ma is pi­káns sze­ces­­szi­ós drá­ga­kő – ter­ve­ző Fo­dor Gyu­la –, föld­szint­jén a Ti­vo­li (majd Ti­nó­di) mo­zi, ké­sőbb a Bu­da­pes­ti Ka­ma­ra­szín­ház mű­kö­dött. A ki­ál­lí­tóeme­let most a Robert Capa Kor­társ Fo­to­grá­fi­ai Köz­pont.

Ró­ka Eni­kő köny­ve Ernst La­jos pá­lya­fu­tá­sá­nak sa­já­tos el­lent­mon­dá­sát fej­ti fel: a hí­res gyűj­tő és kul­tú­ra­szer­ve­ző egy­fe­lől a kon­zer­va­tív na­ci­o­na­liz­mus ide­ál­ja­it kö­vet­te, más­fe­lől (ugyan­ak­kor) a mo­dern kép­ző­mű­vé­szet pár­to­lá­sát is fő fel­ada­tá­nak tar­tot­ta. A Nem­ze­ti Sza­lon igaz­ga­tó­ja­ként, majd ké­sőbb az Ernst Mú­ze­um ala­pí­tá­sa­kor ez a ket­tős elv ve­zet­te. Nem le­he­tett kön­­nyű ezt az egyen­súlyt ki­har­col­ni, el­fo­gad­tat­ni. A nem­ze­ti kon­zer­va­ti­viz­mus 1880-tól erő­sö­dött fel, hoz­ta ma­gá­val a ma­gyar ős­tör­té­net, a tu­rá­ni gon­do­lat, a ma­gyar szup­re­má­cia és kul­túr­fö­lény ide­o­ló­gi­á­ját. És az ős­ke­re­sés­sel va­ló fog­la­la­tos­ság köz­ben – a kor kon­zer­va­tív nagy­ja­i­nál – ki­ma­radt a mo­dern­iz­mus, el­len­fél­ként sze­re­pelt a Nyu­gat mű­vé­sze­ti-kul­tu­rá­lis fej­lő­dé­se, mint ahogy e köz­fel­fo­gás­ban a ha­zai mo­der­nek sem ta­lál­tak iga­zi vé­dőer­nyő­re.

Ernst, mint említém, e két ten­den­cia ös­­sze­bé­kí­té­sét tűz­te cél­já­ul. Ami Ró­ka nyo­mo­zá­sá­nak is ve­zér­fo­na­la. Ku­ta­tá­sá­nak egyik cent­ru­ma a kor kon­zer­va­tív ide­o­ló­gi­á­já­nak be­mé­ré­se, át­fo­gó hely­ze­té­nek be­mé­ré­se. Ahogy ha­nyat­lott a föld­bir­to­kos arisz­tok­rá­cia és a kö­zép­ne­mes­ség gaz­da­sá­gi ha­tal­ma, úgy erő­sö­dött a kul­túr­harc a tős­gyö­ke­res­ség, a ma­gyar kü­lön­le­ges­ség, a nem­ze­ti­sé­gek fe­let­ti szup­re­má­cia, a ma­gyar­ság ál­lam- és kul­tú­ra­ala­kí­tó ké­pes­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sa. A fel­sőbb­ren­dű­ség-té­zis eb­ben a ke­le­ti-sztyep­pei mi­to­ló­gi­á­ban nyer­te el vég­ső iga­zo­lá­sát. A szá­zad­for­du­ló előtt-után író­dott kon­zer­va­tív dol­go­za­tok­ban a pász­tor­né­pek nyu­ga­ti­nál ma­ga­sabb ren­dű kul­tú­rá­já­ról, a ró­na és a sztyep­pe ro­kon­sá­gá­ról esett a leg­több szó: az uraliak ural­ga­ni jöt­tek a Kár­pá­tok me­den­cé­jé­be.

Zá­ró­jel: ezek a szlo­ge­nek 1880 kö­rül szü­let­nek, ami­ben az a fu­ra, hogy ma is­mét ha­son­ló kép­so­rok­kal, a ma­gyar­ság ázsi­ai gyö­ke­re­i­nek mi­ti­zá­lá­sá­val ta­lál­ko­zunk. Erős ha­gyo­mány. Ma mi él­te­ti ezt a mí­toszt? Nem ér­tem. Zá­ró­jel vé­ge.

Ernst élet­pá­lyá­ja azért kü­lön­le­ges, mert en­nek a nem­ze­ti ka­rak­ter­ben gyö­ke­re­ző kon­zer­va­ti­viz­mus­nak volt lel­kes hí­ve, ka­masz­ko­rá­tól kezd­ve a „nem­ze­ti nagy lét” tár­gyi, mű­vé­sze­ti em­lé­ke­it gyűj­töt­te. (Apu­ka gaz­dag volt, bár nem­igen csíp­te fia szen­ve­dé­lyét…) Ernst La­jos e gyűj­tő­má­nia so­rán nem tett kü­lönb­sé­get az egy­ko­ri hi­te­les tár­gyi em­lé­kek és a ké­sőb­bi nem­ze­ti-ro­man­ti­kus át­köl­tés, fes­té­sze­ti, szob­rá­sza­ti meg­je­le­ní­tés kö­zött. La­i­kus, fél­mű­velt mű­tör­té­nész lé­té­re a nem­ze­ti ro­man­ti­ka von­zot­ta leg­in­kább, a meg­szé­pí­tett, ide­a­li­zált – nem va­lós – múlt és an­nak fes­té­sze­ti ide­a­li­zá­lá­sa. Min­dent gyűj­tött – kéz­ira­to­kat, váz­la­to­kat, ké­pe­ket, köny­ve­ket, ipar­mű­vé­sze­ti em­lé­ke­ket – a X. szá­zad­tól az ez­red­for­du­ló­ig, hi­he­tet­len gaz­dag­sá­gú gyűj­te­ményt hoz­va ös­­sze. Csak­hogy ná­la a nem­ze­ti mű­vé­szetide­ál a mo­der­nek el­fo­ga­dá­sá­val, mű­vé­szet­po­li­ti­kai be­eme­­lé­sé­vel pá­ro­sult. Szem­ben a kor „nem­ze­ti mű­vé­sze­tet” hir­de­tő ide­o­ló­gu­sa­i­nak több­sé­gé­vel, akik fél­tet­ték a ma­gyar ha­gyo­mányt a mo­dern­iz­mus be­teg­sé­ge­i­től.

A gyűj­tő­szen­ve­dély, ami Ernst La­jost fű­töt­te, mint va­la­mi drog dol­go­zott ben­ne, ka­masz­ko­ra óta min­den pén­zét, örök­sé­gét és te­te­mes kölcsöneit gyűj­te­mé­nye fej­lesz­té­sé­be öl­te. Mi le­he­tett e tra­gi­kus szen­ve­dély moz­ga­tó­ja? Ró­ka Eni­kő egy­fe­lől az as­­szi­mi­lá­ló­dás vá­gyát eme­li ki. Ernst zsi­dó­ként ab­ban re­mény­ke­dett, hogy vad nem­ze­ti ro­man­ti­ká­ja sze­mé­lyét és mun­kás­sá­gát el­fo­gad­ha­tó­vá te­szi a kor nem­ze­ti elit­je szá­má­ra. An­­nyi­ra így, hogy ami­kor szó­ba ke­rült egy Pe­tő­fi-mú­ze­um lét­re­ho­zá­sa, Ernst kész anyag­gyűj­te­mé­nyét kí­nál­ta, be is ren­dez­te a ki­sze­melt épü­le­tet, ám cse­ré­be nem­csak pénzt, ha­nem ne­me­si ran­got is kért. Igaz, ab­ban az idő­ben ez ter­mé­sze­tes volt: a va­gyo­nos zsi­dó nagy­pol­gár­ok egy idő után meg­kap­ták a bá­rói vagy egyéb ne­me­si cí­met. Ernstnek ez – va­la­mi­ért – nem si­ke­rült. De to­vább­ra is ez haj­tot­ta. Az Ernst Mú­ze­um meg­ala­pí­tá­sa és ki­bon­ta­ko­zá­sa után – mi­kor már nya­kán vol­tak a hi­te­le­zők – az ál­lam­nak akar­ta el­ad­ni gyűj­te­mé­nyét, és eb­ben a vég­já­ték­ban is a ne­me­si cím, az as­­szi­mi­lá­ció arany­pe­csét­je volt a vá­gyott cél. Amúgy de­rék em­ber volt, nem ad­ta fel zsi­dó iden­ti­tá­sát, igaz, ta­lált egy Má­tyás ko­ra­be­li Ernst ne­vű kincs­tár­no­kot, akit „ki­ne­ve­zett” sa­ját ősé­nek, s ez­zel az as­­szi­mi­lá­ció tör­té­ne­ti­leg is el volt in­téz­ve szá­má­ra.

Ernst má­sik cél­ja – ta­lán el­túl­zom Ró­ka Eni­kő té­zi­sét – az volt, hogy a kon­zer­va­tív ha­gyo­mány fel­tér­ké­pe­zé­sé­vel – mint­egy ke­rü­lő úton – le­he­tő­sé­get nyis­son az ad­dig job­bá­ra csak kun­csor­gó ma­gyar mo­der­nek szá­má­ra. A Nem­ze­ti Sza­lon igaz­ga­tó­ja­ként ki­ál­lí­tá­sok so­ra ta­nú­sít­ja ezt a tö­rek­vé­sét, a leg­na­gyobb ha­tást a Gau­guin-ki­ál­lí­tás gya­ko­rol­ta, de volt Iványi-Grün­wald is, ter­ve­zett Glatz Osz­kár-gyűj­te­ményt is (en­nek be­mu­ta­tá­sa el­ma­radt, és gyűjtött Scheiber Hugót is – titokban. Bár mód­já­val mo­dern­ke­dett, vé­gül még­is ez lett lepuccsolásának oka: ki­buk­tat­ják a Sza­lon igaz­ga­tá­sá­ból. Nem is any­­nyi­ra zsi­dó szár­ma­zá­sa, mint mo­dern­iz­musmá­ni­á­ja mi­att. Pe­dig And­rás­sy Gyu­la gróf sze­mé­lyé­ben volt „fel­ső kap­cso­la­ta” is. A kon­zer­va­tív hul­lám el­sö­pör­te – nem­csak őt, de (mint Ró­ka ki­mu­tat­ja) Va­szary Já­nos, Iványi-Grünwald Bé­la is ki­buk­ott, Szinyei Merse pe­dig le­mon­dott tiszt­sé­gé­ről.

Per­sze mi­u­tán már je­len­tős gyűj­te­mény állt mö­göt­te, sőt mú­ze­um len­dí­tet­te kar­ri­er­jét, be­in­dult az an­ti­sze­mi­ta érv­rend­szer is: hogy ne má’ ez a kis zsi­dó kép­vi­sel­je a ma­gyar nem­ze­ti tra­dí­ció szent em­lé­ke­ze­tét. Ró­ka ta­lál er­re uta­lá­so­kat, de úgy sej­tem, hogy a tí­zes-hú­szas éve­kig a tá­ma­dá­sok­nak ez a front­ja még nem volt an­­nyi­ra nyil­ván­va­ló. In­kább a köz­be­széd­ben, a szo­ci­o­ló­gi­ai kör­nye­zet­ben élt. A vég­já­ték­ban – mi­u­tán az ál­lam le­mon­dott a gyűj­te­mény egé­szé­nek meg­vá­sár­lá­sá­ról – ez az an­ti­sze­mi­ta hang fel­erő­sö­dött. Nem cso­da: a har­min­cas évek kö­ze­pén já­runk. Ernst két­ség­beeset­ten küsz­kö­dik adós­sá­ga­i­val, a kor­mány­za­ti bü­rok­rá­ci­á­val. Kí­nál­ta a tá­ma­dá­si fe­lü­le­tet. Plá­ne hogy köz­ben nem­csak a gyűj­tő­szen­ve­dély ra­gad­ta ma­gá­val, ha­nem a kár­tya is, fél- vagy egy­mil­li­ós adós­sá­ga nem­csak a kor­mány­zat, de a hi­te­le­zők, sőt a a köz­vé­le­mény előtt is le­he­tet­len­né tet­te.

A gyűj­tő­szen­ve­dély. A gyűj­tés már a há­bo­rú előtt le­gi­tim és mű­vé­szet­tör­té­ne­ti­leg is el­fo­ga­dott fog­la­la­tos­ság volt. (Fel­te­szem a goe­thei ha­gyo­mány, a Der Sammler und die Seinigen cí­mű dol­go­za­ta és a né­met ori­en­tá­ció ré­vén ivó­dott be a ma­gyar kul­tú­rá­ba is.) Ernst La­jos­nál azon­ban a gyűj­tés el­va­kult „szer­zé­si” má­ni­á­vá fa­jult. Még tel­jes ela­dó­so­dott­sá­ga ide­jén is ké­pes volt min­dent koc­káz­tat­ni egy-egy mű­tárgy, váz­lat, kéz­irat meg­szer­zé­séért. Sőt ba­rát­sá­go­kat tett tönk­re erő­sza­kos rá­be­szé­lé­se­i­vel, me­lyek­kel nem egy mű­vészt bos­­szan­tott. A könyv idé­zi Ma­da­rász Vik­tor lá­nyát, aki ar­ról ír, hogy Ernst, ha lá­to­ga­tó­ba jött, szin­te min­dent fel­túrt a la­kás­ban, szek­ré­nyek al­ján váz­la­tok, le­ve­lek, cé­du­lák után ku­tat­va, ala­po­san meg­sért­ve a csa­lá­dot. Rá­me­nős gyűj­tő volt, az biz­tos.

Az Ernst Mú­ze­um­mal ma­ra­dan­dót al­ko­tott. A Nagy­me­ző ut­cai há­zat e cél­ból épí­ttet­te, el­ső eme­le­tén a mú­ze­um hely­isé­ge­i­vel, alul mo­zi­val, a fel­ső eme­le­te­ken ki­ad­ha­tó la­ká­sok­kal és leg­fe­lül mű­ter­mek­kel. Ma is úgy né­zek er­re az épü­let­re, mint va­la­mi ék­szer­do­boz­ra, és nem­csak a cso­dá­la­tos elő­csar­nok­ra (a már­vány­pa­do­kat ter­vez­te Lech­ner Ödön) meg az üveg­ab­la­kok­ra (ter­vez­te Rippl-Ró­nai Jó­zsef, ki­vi­te­le­ző: Róth Ma­nó), ha­nem úgy az egész­re. Bár le­het, hogye cso­dá­lat han­gyá­nyi ré­sze nosz­tal­gia, va­la­mi­kor fi­a­tal mű­vé­szek be­mu­tat­ko­zóte­re volt, és az ot­ta­ni feeling ha­gyott nyo­mot ben­nem. A mú­ze­um – Ernst el­kép­ze­lé­sé­ben – két rész­ből állt: egy­fe­lől az eme­let na­gyob­bik te­ré­ben Ernst nem­ze­ti mű­vé­sze­tet rep­re­zen­tá­ló gyűj­te­mé­nyét mu­tat­ta be, más­fe­lől – né­hány te­rem­ben – a mo­der­ne­ket. Ki­vé­te­les kí­sér­let volt. Már csak azért is, mert Ernst cél­ja min­dig is az volt, hogy gyűj­te­mé­nye egy­ben ma­rad­jon, úgy ke­rül­jön ki­ál­lí­tás­ra. Ez itt a mú­ze­um­ban meg­va­ló­sít­ha­tó le­he­tett. Kény­sze­rű el­adá­si kí­sér­le­tei rend­re ab­ba a fal­ba üt­köz­tek, hogy a po­ten­ci­á­lis vá­sár­lók – ál­lam, Nem­ze­ti Mú­ze­um vagy gyűj­tők – min­dig ré­sze­ket kí­ván­tak vol­na meg­sze­rez­ni, ne­tán sze­mez­get­tek vol­na a gyűj­te­mény­ből. Ha­lá­la után majd­nem ez lett a gyűj­te­mény so­ra, a hi­te­le­ző­ket ki­elé­gí­ten­dő, az auk­ci­ót két rész­ben tar­tot­ták: kü­lön árul­ták a kéz­ira­to­kat, és kü­lön a fest­mé­nye­ket. Vé­gül is vi­szony­lag egy­ben ma­rad­ha­tott ha­gya­té­ká­nak mag­va.

Tra­gi­kus sors. Mö­göt­te az a fur­csa­ság, hogy gyűj­tő­szen­ve­dé­lyé­nek gon­do­la­ti, ér­zel­mi mag­vát a ma­gyar kon­zer­va­tív ide­o­ló­gia ad­ta: a nem­ze­ti múlt mú­ze­u­má­nak ide­ál­ja le­be­gett a sze­me előtt, mi­köz­ben az as­­szi­mi­lá­ció túl­tel­je­sí­tő­je volt, anél­­kül hogy szár­ma­zá­sát, val­lá­sát va­la­ha is meg­ta­gad­ta vol­na. El­lent­mon­dás­ok so­rá­ban élt: kon­zer­va­tív nem­zet­álom egy­fe­lől, a zsi­dó iden­ti­tás vé­del­me más­fe­lől (iga­zán so­ha be nem fo­gad­ták a nem­zet­test­be, hogy úgy mond­jam…). Az­tán: a mo­der­nek (nyu­ga­ti­ak) be­eme­lé­se a ha­zai ká­non­ba, versus lel­ke­se­dés a ma­gyar­ság ázsi­ai mí­to­szai iránt, med­dig me­het a ket­tő kéz a kéz­ben? Vé­gül: az egye­dül­ál­ló gyűj­te­mé­nyé­ért min­dent be­ál­doz­ni, s köz­ben el­kár­tyáz­ni va­gyo­ná­nak ma­rad­vá­nyát, és hi­tel­ké­pes­ség­ét. Éle­te ves­­sző­fu­tás volt, s egy pon­ton el­pat­tant a húr.

Ró­ka Eni­kő ala­pos köny­vé­vel ál­lít em­lé­ket en­nek a rej­tőz­kö­dő sors­nak, fan­tasz­ti­kus adat­gyűj­té­se, le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sai és tu­do­má­nyos elem­zé­sei ad­nak az ol­va­só ke­zé­be kul­csot e szin­te fel­fog­ha­tat­lan élet­hez-élet­mű­höz. Meg az Ernst Mú­ze­um­nak.

Ró­ka Eni­kő: Na­ci­o­na­liz­mus és mo­dern­iz­mus. Ernst La­jos gyűj­te­mé­nye és az Ernst Mú­ze­um. L’Har­mat­tan ki­adó – Ma­gyar Nem­ze­ti Ga­lé­ria, 2014., 242 ol­dal, 2400 fo­rint.