Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kerekesszékes tánctanár - amikor a hittantanár megtér PDF Nyomtatás E-mail
JÓKOR - OLY JÓ KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN
2015. január 16. péntek, 17:25
Ami átadható

Szerző: Polgár Teréz Eszter, 2012. augusztus 29.

Cseresznyefasoron át jutok a gyönyörű budakalászi kertbe. Szürke macska kísér be, majd a teraszon ölembe ül. Másik kettő – egy-egy szfinx – díszíti a lépcsőt. Jó helyre jöttem. Holló András, a házigazda fogad, felesége és hat-, hétéves gyerekei éppen táboroznak. Ő kerekesszékével nem tudott velük menni. Táncot tanított, mielőtt baleset érte – és azóta is ugyanezt teszi. Engem a hogyan izgat. De miután beszélgetni kezdünk, már azt érzem természetesnek, hogy nem adta fel hivatását. Egészséges ember ül velem szemben, aki ráadásul olyan karizmával rendelkezik, mint kevesen. embsors201208

Csodálatos ez a hely…

Anno azért mentem Kertészeti Egyetemre, amit itt látsz. Régóta ez a családom lakóhelye. ’99-ben, 29 évesen megházasodtam, és a feleségem nagyapja, Makovecz Imre építette át nekünk a házat – azért egyszintes, mert nem engedélyeztek emeleteset. Nem tudtuk, hogy ez ilyen hasznos lesz egyszer.

Hogyan lettél kertészmérnökből tánctanár?

Sráckoromban utáltam a diszkózenét és az arra való rángatódzást. Rossz élmények is értek: felkért egyszer egy lány, majd ellökött, és közölte, hogy velem még lassúzni se lehet. Máig emlékszem rá. Egyetemistaként az unokatesóm hívott el társastáncra, mondtam, hogy kizárt. Azóta táncolok. Komolyabban egy táncos barátnőmmel kezdtem el, versenytáncoltam is, de abbahagytam. Az élmény érdekelt, nem a verseny. Viszont zavart, hogy a barátaimmal nem tudok együtt bulizni. A Kertészetin bekerültem egy ökumenikus, önszerveződő társaságba, csupa kereső fiatal közé, velük szerettem volna megosztani a tánc eufóriáját: elkezdtem őket tanítani. Már itt látszott a két vezérfonal az életemben: az Istennel való kapcsolatom és a tánc. Döbbenetes, honnan hova juttattak. Egymás után jöttek a felkérések tánctanításra – később koreográfiák készítésére is. Így csöppentem egy társaságba Máriaremetén: ők kértek, indítsak ott tánciskolát. Mára a gyerekeik is becsatlakoztak, plusz másik hat helyen tanítok.

Azon kaptad magad, hogy tánctanár vagy és koreográfus.

Úgy valahogy. Egyetem után lehetőségem volt kimenni a kertész szakmámmal Ausztriába, ami nagyon jól csengett, de emberekkel akartam inkább foglalkozni. Körbejártam a világot, töltöttem egy nyarat Athoson, a szerzetes-szigeten, és úgy jöttem haza, hogy jelentkeztem a teológiára. Száraz volt, Istenhez nem kerültem közelebb, sőt.

Ezért köteleződtél el a tánctanításnak?

Mindig is bennem volt, hogy ha valamit kapok, átadjam. Szerintem azért járnak hozzám annyian, most is, mert érzik, nem a pénzért tanítok. A munka nagyon fontos, erre vagyunk teremtve. De ha az anyagiakon görcsölünk, nem tudunk ott lenni lélekben. Ilyen szempontból szabadabb vagyok sokaknál, kerekesszékben is. Hihetetlen sok ajándékot kaptam, és rengeteg mindent tapasztalok, amit megosztanék, ám van, amit racionálisan nem lehet átadni. De tánctanítás közben is óhatatlanul közvetítem a hitem. Nem akarok téríteni, nem tudhatom, kinek mi az útja. De meg tudom mutatni az enyémet, és ha más ebben segítséget talál, akkor jó. Olyan még nem volt, hogy valaki azt mondta, ez marhaság, pedig nem hívők is járnak hozzám.

Hogyan kerültél kerekesszékbe?

Öt éve, szeptemberben, tanítani mentem motorral. Egy autós elütött. Blanka kétéves, Levente 11 hónapos volt, és én a következő 11 hónapjukból kimaradtam – kórházakban voltam. Egy csigolyám tört el, azt mondták, karácsonyra járni fogok. Rosszul műtöttek meg. Egy hónap után jött a rehabilitáció Budakeszin, kétségbeesett betegekkel tele; ott meggyógyulni, ha nem automatikus, lehetetlen. Ezek a sérülések olyan határhelyzetbe hozzák az embereket, amihez a szakmaiság kevés. Pár hete visszamentem, egy barátommal találkoztam. Nyomasztó volt, de éreztem, hogy még dolgom lesz ott.

Mikor eszméltél rá, hogy lebénultál?

Még az úton fekve. Felfedeztem, hogy már levetkőztettek, de nem éreztem. Fél órát vártuk a mentőt, aztán több órát feküdtem a kórházi folyosón a műtétre várva. Rettentően fáztam, és csak bambultam a létbe. De még a motorom mellett, a földön, egy tiszta pillanatban belenéztem az autó dísztárcsájába, és azt mondtam magamban: „Uram, innentől csak veled.” Mert éreztem, hogy ezután nincs több figyelmeztetés, innen csak meghalni lehet. Aztán az állt össze bennem, hogy én vallásgyakorló voltam, sőt katolikus hitoktató, de nem hívő. A kettő gyakran nem találkozik. Jó embernek tartottam magam, éltem a talentumaimmal, szerettem a családom…

Ez már több, mint amit sokan elmondhatnak.

De közben egy éretlen, önző nyikhaj voltam. Nem küzdöttem meg a sárkánnyal. Osztom az elméletet, hogy a férfivá éréshez beavatáson kell átesni: valamin, ami lelkileg meggyötri az embert. A mi kultúránk ezt már nem tudja, problémásak is a nemi szerepek. Nekem túl simán ment minden. Megcsaltam a feleségem, majdnem elváltunk, több motorbalesetem volt, amelyekből néha úgy keveredtem ki, hogy lefizettem a rendőrt. Mindig arcon köptem magam utólag, de nem voltam elég erős, érett. Futottam, úsztam, táncoltam, sosem voltam otthon. És eltört a gerincem, mert a lábam volt az isten. Önmagamért éltem. Kaptam egy nagyon kemény leckét; de ha Isten méltónak tart rá, hogy ekkora terhet elbírjak, akkor nekem is annak kell magam látni.

Ez adott erőt?

Már a kórházban megfogalmazódott mindez, de még sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Durván másfél évig voltam depressziós. Eltörtem pár telefont, bevágtam egy téglát az ajtón. A hév elé akartam feküdni, üssön el, úgysem érzem. Nem valakire haragudtam, tehetetlen düh volt bennem. Azt képzeld el, hogy a fejemen és kezemen kívül semmit nem tudtam mozdítani, de a fejem is csak a kezemmel. Azóta visszajött derékig az izommozgás, de a mellkasom közepétől nem érzek. Az orvosok szerint nem gyógyulok meg.

Te hiszel a gyógyulásban?

Igen. De meghagyom a szabadságát a nem gyógyulásnak is. Nagyon nehéz volt megtanulnom az alázatot, de az életem Istené, és úgy kell őt szolgálnom, ahol és ahogy vagyok. Voltam egy gyógyító alkalmon – a pap mondogatta, hogy „itt Szentlélek általi gyógyulások fognak történni”, és „Atyám, itt a lehetőség…”; én hallgattam, és elborzadtam. Egy beteg elhisz bármit, de Isten nem automata. Imádkozom én is gyógyulásért, de legyen meg az Ő akarata. És persze mindennap úgy fekszem, kelek, hogy talán most történik csoda.

Nem haragudtál az orvosokra? Vagy Istenre? Soha?

Korábban nem értettem a hit–remény–szeretet hármast. Már értem. A környezetemen tudom lemérni, mennyire nőtt a lelki békém. Nincs bennem harag. Csak a fizikai korlátaim bőszítenek. Nemrég beszorult a lábam, és ahogy kiakartam húzni, véletlenül eltörtem. Ugye, nem éreztem. Ez a bakim plusz 4 kiló gipszet jelentett. Karral rakosgatom magam ki-be, és én se vagyok fél kiló. Iszonyúan dühített.

Csak karból képes vagy magad emelgetni?

Meg vállból és hasból. Minden izmom működik, csak nem tudom irányítani. Négy éve csinálom a kezeléseket, tornákat, hiába. De nem akarok e körül forogni, mert akkor eltékozoltam a mát is. Nekem ma van dolgom. Olyan helyeken, ahová egészségesen nem mentem volna soha. Gyerekkórházban, epilepsziás és szorongó gyerekeknek tartok táncterápiát, akik elképesztő intenzíven kezdtek gyógyulni. Korábban semmi nem segített nekik, a tánc sem. Általam gyógyulnak, de nem én gyógyítok. Számomra kinyílt a világ. A baleset előtt, ami belefért a magamról alkotott képbe, csak arra mondtam igent. Most meg hagyom, hogy legyek, aki lehetek.

Beszélgettem valakivel, aki a zen buddhizmus követője. Még a szóhasználata is hasonló volt.

A lelki tapasztalatok ugyanazok. Ami nem megtapasztalható, az már tanítás kérdése. Csak nem mindegy, hogy mögötte egy személyes, szerető Isten áll, vagy egy személytelen energia – hogy melyiknek adod át magad. Nekem voltak látomásaim a kórházban; de ez szavakban nem közvetíthető. Személyes kapcsolatom van Istennel.

A feleséged hogy viselte az új helyzetet?

Virágot úgy vettem feleségül, hogy tudtam, Isten ezt szeretné. Senki más nem lett volna ilyen méltó partnerem. Olyan kellett, aki annyira szeret, hogy hajlandó ostorral is hajtani. Ő az első másfél év után azt mondta, nem tesz többé tisztába, oldjam meg, ő a feleségem, nem az anyám. Nagyon kemény volt. Neki is, azt mondani: nem. Megtanultam átemelni magam a szobavécére, a kádba. És ellátni magam. A házasság azt jelenti: én érte vagyok, és ő értem – ezt csak akkor értettem meg. Előtte ő elviselte ez én érvényesülésemet. Fantasztikus volt, amikor bejelentette, hogy beiratkozott főiskolára, és minden szombaton én vigyázok a gyerekekre. Székből. Ő tudta, hogy menni fog, én nem. A házasságunkban új szakasz kezdődött. Sok küzdelem van e mögött, de magasabb szinten éljük a kapcsolatunkat testi szinten is.

A depressziót hogyan sikerült legyőznöd?

A kórházban még mindennap a gyógyulást vártam, addig haza sem akartam jönni. De ott is írtam koreográfiákat, a diákok eltáncolták a kórteremben. A kapcsolatok tartottak életben: napi 16-20 látogatóm volt. Mikor kijöttem, a tehetetlenségem kibírhatatlannak tűnt. Elmentem misére, de a kórházban nem azzal az Istennel találkoztam, akiről ott beszéltek. A régi baráti körünkkel (tíz éve alapítottuk beköltöző fiataloknak) továbbra is összejártunk. Közülük hallottam úgy beszélni valakit, hogy megkérdeztem, hova jár templomba. Kiderült: a katolikus templommal szembe. Úgyhogy mókás, de három éve látják a hívek, hogy a hitoktató oda (is) megy. A hit nem arról szól, hogy ott a templom, abban ezt kell csinálni. Hanem, hogy engedd be Istent: a munkádba, a pénztárcádba, az ágyadba – add át az életed. Én végül átadtam.

Hogyan tanítasz most táncot?

Általában, amikor a tánctanár bemutat egy figurát, és a diák utánozza, nem tudja, mit kell pontosan néznie, és melyik izomcsoportját hogy mozgassa. Én nagyon szétszedem a mozdulatokat, úgy magyarázok. Néha az ügyesebbek bemutatják, de verbálisan is működik. Mindig az érzéseket hangsúlyozom. Pl. a férfi mozdulata arról szól, hogy végigsimítja a nőt. Nézd meg a tangót! Ha a nő a férfire hangolódik, az csodálatos. A férfinak pedig tánc közben a nőt szeretnie, óvnia kell.

Sohasem fáj nézned a táncolókat?

Nem. Sőt, gyűjtöm a táncfelvételeket, tanulok belőlük. Sokkal több figurát tudok, mint a balesetem előtt, csak mentálisan gyakorlom őket. Egyelőre. A tánc érzése bennem van. Látom, ahogy körülöttem táncol a lány. Gyakran pedig tényleg táncolok, kerekesszékkel is.

LAST_UPDATED2