A KIADÓ MEGJEGYZÉSE:

A kézirat kiadását avval a kéréssel kaptam meg, hogy abból semmit el ne vegyek és semmit hozzá ne tegyek. Ennek a kérésnek próbáltam eleget tenni, pár idegen szó helyett a magyar értelmezését választva, de így is számtalan magyartalanság található a kiadványban.

Nem volt könnyű a kézirat végleges összeállítása sem, mert több ismétlődés, betétlapok és kiegészítések nehezítették a nyomtatási formába hozatalát. Több, ismétlő javítások során ez tisztázatlan, valószínűleg eredeti összeállítású kézirat volt, amely jelen formájában is magán viseli jellegzetességét.

Csak annyi tájékoztatást kaptam még, hogy a szerző még életében kísérletezett ennek megjelentetésével, de Magyarországon érthető módon nem talált rá kiadót. Ki és melyik nyomda merte volna vállalni a kiadását?

Természetesen vád érhet engem is, hogy miért adtam ki ezt könyv formában és milyen célból? Nem az első eset, hogy a könyvkiadásaimhoz nem fűzök elő- vagy utószót! Most sem írok egy könyvismertetést vagy magyarázó kiegészítést, annak ellenére, hogy többször szerettem volna egy-egy részletnél a véleményemet hozzáfűzni a tartalomhoz, de azt hiszem ez így is helyes, hogy nem éltem vissza a kiadói minőségemmel.

Röviden mégis csak annyit, hogy mindenki tudja, hogy ez a könyv nem teljes. Több száz és ezer osztályidegennek nyilvánított és kisemberek mellett horthysta tiszt, csendőr és nyilas sorsát /kettő kivételével/ nem említi a szerző. Nehezen hihető el, hogy a rémséges kínzások végignézése során ne került volna az ő kezébe is gumibot, ha nem a leírtakban, akkor más esetekben. Ő volt az emberséges ÁVH különleges lelkiségű mintapéldánya? Olvasók döntsék el személyét és a leírt személyeket.

Valóban ez csak életének leírása lenne, igaz történet, mese, valótlanság, hazugság, vagy rémregény?

Megjegyzésként bátorkodom megjegyezni, hogy országunk vészkorszakának sajnálatos tíz éves történetének egy része.

Kiértékelése az olvasóé!

1919 március 7-én születtem Jánosházán, Vas megyében. Szüleim Kiss János és Horváth Anna mezőgazdasági napszámosok voltak. Apám a háborúban szerzett betegségében születésem után hamarosan meghalt, én nem is emlékszem rá.

Anyám ott maradt hat gyerekkel özvegyen, s csak úgy tudott gondoskodni rólunk, hogy házakhoz járt mosást, vasalást és egyéb munkát vállalni.

Sokat nélkülöztünk, csak akkor könnyebbült meg valamivel a helyzetünk, amikor nővéreim betöltötték a 14. életévüket és sorba elmentek dajkának, később háztartási alkalmazottak — cselédek — lettek, részben Szombathelyen, Kőszegen, illetve Budapesten.

A korban előttem lévő nővéremet a húszas évek második felében felvették az árvaházba és Budapestre került intézetbe, engem pedig állami gondozásba vettek úgy, hogy mindjárt ki is adtak édesanyámnak, mint nevelőnek. Ennek az volt a nagy előnye, hogy anyára havi tartásdíjat kapott utánam, én pedig az összes iskolai felszerelést, könyveket, füzeteket, írószereket ingyen megkaptam.

Az iskolában a nagyon jó tanulók közé számítottam. Ezidőtájt anyámnak volt négy-öt olyan állandó munkahelye, ahová rendszeresen hívták dolgozni és ahová iskola után én is sűrűn elmentem. Az ellátásunk így egész tűrhető lett.

Anyám egyik ilyen rendszeres munkaadója a községi főjegyző Egressy volt, akinek két érettségizett lánya engem nagyon kedvelt és mindenben a segítségemre voltak.

Így a gyermekkorom — bár igen szegények voltunk — az emlékezetem szerint jó élmények között zajlott.

1929-ben a negyedik elemi osztályt kitűnő eredménnyel végeztem, s így az említett jegyző-lányok /Egressy Lenke és Irén/ elintézték, hogy az akkor meginduló polgári iskola első osztályába felvegyenek.

Tanáraim egytől—egyig megszerettek. Minden csínytevésben részt vettem és tanáraim, főleg Szerdahelyi Ferenc igazgató elég sűrűn elnáspángolt. Nem csináltam ebből nagy gondot. Otthon elhallgattam, mert legtöbb esetben ha anyám meghallotta, hogy rossz magatartásom miatt elpáholtak, ő is otthon ráadásként jól elnáspángolt. Az egyszerű nézeténél fogva, hogy szerinte felnőtt sohasem bánt gyerekeket, ha az nem szolgáltat rá okot. Így az anyámnak hiába beszéltem akkor is, amikor éppen ártatlanul kaptam ki az iskolában, otthon a szokásos ráadást megkaptam.

A húszas évek végén anyám munkája csökkent, a gazdasági válság miatt egyre kevesebb helyre hívták dolgozni és ezért elment szakácsnőnek a csendőrörsre én meg rokonokhoz, nevelőszülőkhöz kerültem. Anyám egészen az oroszok bejöveteléig, mint szakácsnő dolgozott Jánosházán, Hosszúperesztegen, Szanyban és Somlószőlősön.

Tanáraimra, szigorúságuk miatt sohasem gondoltam rossz emlékezettel, csak szeretettel, mert lényegében sokat segítettek nekem. Távolabbi iskolai kirándulásra /Sopron, Ják, Ajka stb./ mindig a tanáraim, illetve tanárnőim adták össze az útiköltséget. Abban az időben az én anyámnak még arra sem volt módja, hogy négy-ötpengős kirándulási költséget tudjon nekem adni.

1932-ben, harmadikos polgárista koromban igazgatóm benevezett a KIOSOK alsó tagozatú tanulmányi versenyére, amit Szombathelyen rendeztek, a Királyi Szakfelügyelő védnökségével.

Itt történelemből és matematikából első helyre kerültem és ennek eredményeként továbbjutottam az országos versenybe, amit Budapesten rendeztek meg a Barcsay utcai gimnázium épületében. A verseny három napig tartott. Történelemből mindjárt az első napon az első helyre kerültem. Huszonöt kérdésből, huszonötre tudtam válaszolni és az írásbeli dolgozatomra is kitűnő jegyet kaptam. A matematikai versenyben ketten — egy budapesti fiúval — kerültünk egyforma pontszámmal az első helyre és egy gyakorlati kérdés feltevésével döntötték el az abszolút elsőséget. Én jelentkeztem elsőnek a feleletre és így én lettem az első.

Vizsgabizottság hosszasan beszélgetett az engem patronáló és a velem ott lévő igazgatómmal, Szerdahelyi Ferenccel, akit megkérdeztek iskolai előmenetelemről, magatartásomról, családi körülményeimről, aminek az volt az eredménye, hogy az első helyet elismerő oklevélen kívül a Vallás és Közoktatási Minisztérium jelenlévő megbízottja, aki úgy tudom miniszteri tanácsos volt, 200 pengő jutalmat adott.

A pénzt az igazgatóm vette át és hozta magával Jánosházára, ott édesanyámnak átadta. Anyám annyi pénzt még életében nem látott. Volt a Fő téren egy Zsankó József nevű szabómester, aki amikor megtudta, hogy milyen jól szerepeltem az országos versenyen egy öltöny szép sötétkék ruhát csinált nekem ajándékba.

A negyedik polgárit szintén kitűnő eredménnyel végeztem el. 1933-ban és az említett Egressy lányok írtak egy kérvényt a Belügyminisztériumba /az árvaházi intézetek akkor oda tartoztak/, hogy intézetbe való fölvételemmel tovább tanulhassak. Sajnos a minisztériumból anyám rövidesen kapott egy levelet, melyben kérésemet elutasították.

A levél így szólt:

Özv. Kiss Jánosné

Jánosháza

Értesítem, hogy József fiának tárcám terhére történő intézeti beutalás iránti kérése ezidőtájt nem teljesíthető.

Budapest, 1933. július hó 3-án

dr. Fekete

min. tan.

Gyermekkori élményeim közé tartozik, hogy a nyári iskolai szünetekben többször nyaralhattam Kőszegen. Ugyanis legidősebbik nővérem, Rózsi Kőszegen volt szakácsnő egy nyugdíjas tábornoknál. A méltóságos asszony szólt a nővéremnek, hogy iskolai szünet alatt vigyen oda és így igen kitűnő körülmények közt teltek el a nyaraim. A tábornokéknál minden héten egy napon kerti összejövetel volt és csupa KUK katonatiszt tábornok és ezredes vett azon részt. Én mindig körülöttük settenkedtem, poharat, friss vizet vittem nekik és szájtátva hallgattam azokat a történeteket, amelyeket egymásnak elmeséltek. Bár a legtöbb beszélgetés németül folyt, annyi előnyt jelentett nekem, hogy elég tűrhetően megtanultam németül, miután a polgáriban is a legjobb német tanulók közt voltam. A német tudásomat csak kifutó koromban hasznosítottam, amikor a textilipar lengyel-zsidó származású vezetőivel volt dolgom, hozzá kellett szoknom a jiddis kifejezésekkel teletűzdelt némethez.

Az intézeti felvétel elutasítása után munka után kellett néznem. Ott helyben erre nem volt lehetőség és a nyár végén feljöttem Budapestre. Itt másik nővérem volt háztartási alkalmazott-cseléd és a segítségükkel lettem albérlő és tudtam állást vállalni, mint kifutó.

Legelső albérletem a VIII. ker. Szerdahelyi utca 3. szám alatti házban volt, ahol kisebbik nővéremnek egy idősebb házaspár ismerőse lakott. Munkahelyen elég közel volt, a Karpfenstein-u. 21. szám alatt, Schwarz bőröndgyárban. Utána a Liszt Ferenc téri AUTOMBILLA cégnél, UNITEX-nél a Nyár utcában. Ezek a munkahelyek egyrészt szezonálisak voltak, másrészt pedig nem megfelelőek voltak a részemre.

Már második éve dolgoztam gyerekfejjel, amikor eszembe jutott, hogy van Pesten valahol egy nagybátyám, anyámnak az öccse, akit fel kellene keresnem. Nem sokat tudtam róla, csak annyit, hogy a Szovjetunióból jött haza, kommunista tevékenységet folytat, már börtönben is ült.

Miután anyámnak tudtam az adatait, tudtam nagyanyám nevét, tudtam melyik zalai községben, mikor született, bementem a Fiumei-úti OTI-ba, ahol addig jöttem mentem, míg egy idősebb hölgy fölvitt a biztosítottak nyilvántartó osztályára és ott kikereste nagybátyán akkori munkahelyét és lakcímét.

Munkahelye az óbudai Leipziger gyár volt, címe szintén Óbudán, a Körte utcában volt bejegyezve. Elmentem a Körte-u. 17 számú földszintes házba, ahol a lakok közölték velem, hogy nagybátyám, Horváth János nem itt lakik, hanem elköltözött a Szentendrei-utca 4. szám alá.

A megadott címen lakott egy Vojevogyin Alekszej nevű, itt rekedt orosz hadifogoly, aki megnősült, elvett egy tót lányt, három fiúgyermekük volt. A legidősebb velem egykorú volt, a másik kettő egy-egy évvel fiatalabb. Otthon találtam Horváth Jánost, bemutatkoztam, megmondtam ki vagyok és elmondtam mindent, amit a családról tudtam /nem volt sok/. Szívesen fogadtak és Mariska néni /Vojevogyinné/ rögtön meg is hívott ebédre, sőt a következő vasárnapra is. Másodszori látogatásomkor János bátyán már magáról is beszélt. Elmesélte, hogy sok kellemetlensége van a hatóságokkal és ezért neki óvatosan kell foglalkozni mindennel, így velem is. Nagyjából megértetten a helyzetét és nagyon érdekelt minden amit mondott, politikáról, gazdasági helyzetről, munkanélküliségről stb.

Elmondta, hogy a mozgalmuk kiad egy időszakos folyóiratot, amely a magyarországi munkások helyzetével foglalkozik és ebbe olyasmiket is megírnak, amiket máshol nem lehet olvasni. Ideadta a lapjukat az Új Szó című újságot és felhívta a figyelmemet, hogy van benne egy cikk, amit ő írt és ami a kommunisták közti intrikákra és piszkos manőverekre hívja fel a figyelmet. A cikk elme: A Mendl Irma ügy.

Miután ezt megelőzően semmiféle politikai irományt nem olvastam, politikai dolgokhoz teljesen süket voltam, elolvastam a cikket, de csak annyit tudtán belőle kivenni, hogy ezt a nőt valamilyen besúgással, hamis váddal vádolták, amit nem tudtak bizonyítani és kicsalták Moszkvába, ahol kivégezték. Sokat nem értettem a cikkből, de ezután nagybátyán elmondta, hogy ő és barátai jól ismerték Mendl Irmát, jó kommunista volt, fontos helyen dolgozott a Proletárdiktatúra alatt, de utána a széteső kommunista párt egyes vezetői rendőrbesúgónak hirdették és a kommunista pártból ki akarták zárni. A pártvezetés egyik tagja /akkor hallottam először ezt a nevet — Weisshaus —/ ragaszkodott, hogy a nőt a bizottság személyesen hallgassa meg és adjon lehetőséget neki a védekezésre. A vizsgálaton Weisshaus ki is állt Mendl mellett, úgy, hogy nem zárták ki, de haragudtak Weisshausra, aki a személyes meghallgatást kikényszerítette és így nem tudtak ítéletet hozni, amit az ellenségei szerettek volna.

Ez volt az első kapcsolatom a munkásmozgalmi dolgokkal, ami aztán 1949-ig kísérte az életemet. Így kerültem olyan emberek társaságába, akiket illegális kommunistáknak neveztek és így ismertem meg egy csomó olyan embert, akiket becsültem és akikről kinézésre fel sem tételeztem, hogy ilyen áldozatokat hoznak elveikért.

Ennek a környezetnek megismerésével egyidőben nagybátyám közölte, hogy hagyjam ott ideiglenesnek mondott kifutói állásomat, mert van lehetősége, hogy magával vigyen egy jó munkahelyre. Ugyanis a Vojevogyin családnak folyamatban volt a Szovjetunióba való visszatelepülése és az általuk eddig betöltött állást kapnánk meg mi ketten a nagybátyámmal. Vojevogyinék a Király utca 21 szám alatt, egy Quitt Kálmán nevű textil-nyersanyag kereskedőnél dolgoztak, ahova heteken belül mi is beléphetünk. A főnök megtartott mind a négyünket azzal, hogy a hátralévő másfél hónapban átvesszük elődjeinktől a munkát, megismerjük a céggel kapcsolatos kereskedőket és nagyjából az anyagokkal is megismerkedünk. Így is történt, átvettük a munkát és 1935 júniusában kikísértük a Vojevogyin családot a Keleti pályaudvarra, hogy Bécsen keresztül visszamenjenek a Szovjetunióba. Igen szimpatikus emberek voltak és sokan kísérték a Keletibe a családot, rokonok és meglehetősen nagy létszámú baráti kör.

Amikor a vonat elindult körülvettek bennünket a detektívek, mindenkit leigazoltattak és sokunkat bevittek a Vigyázó Ferenc utcai Politikai Rendőrségre. Ott kihallgattak, jegyzőkönyvet vettek fel, amiben azt mondtam, azért kísértem ki a családot, mert a fiatal Vojevogyinnak, Sanyinak a barátja vagyok, ő szerezte ezt a munkahelyet, ahol most dolgozom. A jegyzőkönyvet felvették, nem nagyon forszírozták a személyemet, akkor múltam 16 éves, de ami biztos, az biztos, alapon rendőri felügyelet alá helyeztek, politikai okokból 1935 júniusában 16 éves koromban. Ez a rendőri felügyelet súlyosbította a helyzetemet 1940 novemberében, de sajnos nem segített rajtam a felszabadulás után sem, amikor rajkista, titóista és trockista váddal az ÁVH-nál megbuktattak a saját rendszeremben és 1949 június 9-én letartóztattak, internáltak.

A Király utcai raktárban a munka megfelelt, a főnök magatartása is elfogadható volt, különösen engem kedvelt és ahol lehetett kedvezményeket adott. Többször hozatott ebédet a házban lévő vendéglőből, felhívta a figyelmemet, hogy a ruhámat ki kell cserélni és mindjárt előleget ajánlott fel, — a heti előleg levonás 2-3 Pengő volt, de már legtöbbször a kölcsön összegének felénél eltépte az előleg kartonomat, általában kedvelt, rám bízta a kassza kezelését. Én nyitottam-zártam a raktárt, sőt olyan eset is előfordult, — délben közölte, hogy elmegy, — este zárjak be és majd reggel találkozunk. Természetesen otthagyta a kasszát is, hiszen egész délután még sokat kellett kifizetni.

Quitt zsidó származású volt, vörös képű, szeplős. Apósa a FEG nyugdíjas főmérnöke volt, és Quitt a házassága miatt kikeresztelkedett. A szakmában 90 %-os zsidó volt, ezekkel mind üzleti kapcsolatban volt és sokszor kinevették, különösen nyáron, hogy világos panamaingén kívül nagy aranykereszt fityegett. Egy lengyel menekült zsidó, Helmer Izsák vezette be ebbe a textilhulladék szakmába, aki aztán 1936 végén, a KEOKH-nál lévő baráti kapcsolatán keresztül kiutasíttatott az országból. A szakma fel volt háborodva, Quitt tagadta, hogy ő áll a kiutasítás mögött, de ennek ellenére mindenki tudta. Ezzel az aljasságával tulajdonképpen jót tett Helmernek, mert az egy Constancából induló járattal kikerült a családjával együtt Pelesztinába és megmenekült a haláltáborok rémségeitől.

Miután a főnökünk sok időt töltött a raktáron kívül, nagybátyámnak módja és ideje volt, hogy barátaival, elvtársaival napközben sokat foglalkozzon. Igen sok ember megfordult ebben a raktárban és én igen sok embert ismertem meg ez alatt az idő alatt. Legtöbbjük munkás volt, de volt köztük tisztviselő, orvos és más jobb anyagiakkal rendelkező személy. Helyzetem sajátságos volt, akár tetszett, akár nem, végighallgattam a beszélgetéseket, nem egy esetben politikai ismertetést, előadást a marxizmusról, sűrűn esett szó a Szovjetunióról, de soha nem hallottam, hogy rosszakat mondtak volna a Szovjetunióról. Annál többször kritizálták a magyar kommunista vezetők összeférhetetlenségét, egymásközti piszkálódást. Lassan kialakult bennem a kép, hogy milyen a magyar munkásmozgalom helyzete.

Mindjárt az első hónapokban lejött a raktárba Weisshaus Aladár, akinek a nagybátyám bemutatott és aki igen sokat beszélgetett velem, életemről, munkámról, céljaimról, moziról, mindenről ami akkor engem érdekelhetett, de egy szót sem a politikáról. Többször megbíztak, hogy Weisshaus Aladár lakására vigyek el, vagy hozzak el csomagot, de meg kell mondanom, ezek mindig valami személyi dolgot tartalmaztak. Egyszer szépirodalmi könyveket, máskor tiszta fehérnemű vagy más ilyen jellegű dolgot vittem vagy hoztam Weisshaus akkori lakásáról, ami a Ceglédi úton volt, egy Rónaszéki nevű cipésznél. Rónaszéki is a Szovjetunióból jött haza, onnan hozott orosz feleséget és mindjárt egy kislányt is, Mariskát. Itt még született egy fiúk, Feri és egy kislányuk Annuska. Az Annus nagyon csinos, jó formájú kislány volt, emlékszem annak idején bejárt a Képzőművészeti Főiskolába modellt állni. Rónaszékiék szegényesen laktak, ahogy egy Ceglédi úti lakást el lehet képzelni. A gáz tantusszal működött és ha véletlenül a főzésnél elfogyott a tantusz, elaludt a leves alatt a gáz.

Így kerültem személyes kapcsolatban Weisshaus Aladárral, akit a későbbiek folyamán csak bizalmasan Ali bácsinak hívtam. Türelmes volt velem mindig, ha bármit mondott — később már politikai tárgyúakat is — megismételte, értelmesen magyarázta el mindazt, amit helyesnek tartott, hogy megtudják. Több éves ismeretségünk után egyszer rákérdeztem, mi volt tulajdonképpen a Mendl ügy. Leült a raktárba egy fonott székbe és elmondta, hogy a kommün alatt ő együtt dolgozott Mendl Irmával, /azt hiszem a Vasutas Szakszervezetet mondta/ aki igen becsületes és megbízható kommunista nő volt. Amikor Horthyék bejöttek, szétesett a kommunista párt, egyéni akciók voltak, maga a külföldi vonal is kettős volt. Kun Béláék, Varga Jenőék, Rákosiék Moszkvában voltak, Bécsben volt a másik irányító szerv, a Landler Jenő csoport. Egyes magyarországi kommunisták /talán moszkvai sugallatra/ a bukásért mindenképpen bűnbakokat kerestek, aki nem bukott le, arra rögtön kijelentették, hogy rendőrspicli. Ezekről a személyekről aztán dezinformált vezetők róluk-nélkülük döntöttek és egy ilyen gyanúsított embernek a sorsa mozgalmi szempontból megpecsételődött. Ilyen körülmények játszottak közre Mendl Irma esetében is, akinek az ügye kivizsgálásakor Weisshaus, nem tartotta elégségesnek a távollétében való tárgyalást, hanem személyesen odahívta Mendl Irmát is, hogy tudjon védekezni a váddal szemben. A bizottságnak — mondta Ali bácsi — nem sikerült bizonyítani a besúgás tényét és így Mendl Irmát nem tudták kizárni. Ekkor aztán valamilyen ürüggyel kicsalták Moszkvába és ott kivégezték.

A Király-utcai Quitt féle raktárban 1938 júniusáig dolgoztam, utána Vadász Frigyes, Bálvány utcai raktárába jártam kisegítő munkára. Vadász pár hét után közölte velem, hogy egyre kevesebb munka van a részemre és azt ajánlotta, hogy bemutat egy ismerősének aki hasonló tevékenységet folytat mint ő, csak sokkal nagyobb mértékben. Elvitt a „Bauer és Rácz, Zsák-, Zsineg és Ponyva Nagykereskedelmi Cég”-hez. Bemutatott az igazgatónak, Bauer Dezsőnek, aki felvett kifutónak.

Az volt a dolgom, hogy a telepek között /a cégnek a Lipótvárosban több raktárhelyisége, varrodája volt, ahol főképp nők dolgoztak/ az elkészített vagy megvarrni való árut kézikocsival elszállítsam. A főnök nagyon rendesen indított a munkámban, eljött minden telephelyre velem, bemutatott és megkérte a varrodák vezetőit /elég vékonydongájú legényke voltam/, hogy szállításkor segítsenek a bálákat le és felrakni. Nem is volt panaszom, mindenki segített. A Csáky utcában volt egy irodájuk. Mindjárt a második héten béremelést is kaptam, 23 Pengő lett a heti bérem és a körülményekhez képest elég jó fizetés volt. Sajnos nem tartott sokáig, mert visszajött szeptemberben a régi emberük.

Különböző helyeken kisegítő munkákat végeztem és 1939 áprilisában fölvettek a Lódén Posztógyárba, ahol a pucerokhoz /ma TMK/ Tisztító Munka Közösség kerültem. Ajánlóm az egyik igazgatótárs volt, Weintraub Saul. Három műszakos volt a pucercsoport munkája a karbantartásra kijelölt kártoló egységeket és a fonógépeket kellett a műszak befejeztével „generáljavítani”, úgy, hogy a következő műszakban már indítani kellett a gépeket. A munka eléggé tetszett, különösen azután, hogy az igazgatónak a fia, aki akkor végzett a brünni, cseh textil egyetemen, mellém került a partiba. Ugyanúgy kellett dolgoznia, mint másnak, csak ő nem volt éjjeles és szombaton sem dolgozott. A tulajdonoknak ugyanis az volt az elve, hogy mielőtt a fiaik vezető beosztásba kerülnek, minden fázison töltsenek el 3-3 hónapot. Weintraub Ferivel nagyon jó barátságba kerültem és később is tartottuk a kapcsolatot.

Kitört a háború, az oroszok megtámadták Finnországot és természetes a munkások között ez volt a legfőbb téma. Én is sokakkal vitatkoztam. Az egyik nyilas, a Horváth villanyszerelő, följelentett a Katonai Parancsnoknál akit emlékezetem szerint Körmendi ezredesnek hívtak. A következő reggel már nem kellett beöltöznöm, hanem a katonai parancsnoknál kellett jelentkeznem. Ott várt rám egy detektív, aki bevitt a Vigyázó Ferenc-u. 3-ba, a Wayand-csoporthoz. A detektívet Gerencsér Józsefnek hívták, könnyű volt megismerni, mert az arca bal oldalán egy tenyérnyi vörös folt volt.

Gerencsér kihallgatott. Tagadtam a vádat miszerint én az öltözők falára „nyalókát” ragasztottam volna, /de nem is volt igaz/ jegyzőkönyvet vett fel, szidott, káromkodott, hogy szegény anyám és testvéreim, akik cselédeskednek ilyen dolgoknak legyenek kitéve. Egy ujjal sem nyúlt hozzám, de miután 1935-ből volt egy Ref-em kénytelen volt átdobni az ügyészségre. Kommunista röpirat terjesztéséért hat hónapot kaptam.

Amikor a Gyűjtőbe bevonultam a fogdairodán megkérdezte az osztályvezető, hogy hívták az anyámat és mi volt anyám családjának mellékneve. Miutána faluban több Horváth nevű család lakott az én anyám családjának Tisztás Horváth volt a mellékneve. Az osztályvezető egy főtörzsőrmester volt, valamit mondott a fogoly írnoknak és bekerültem egy tágas cellába. Délután beszólt a kulcsos, hogy menjek az irodába. Ott volt az osztályvezető, aki most részletesen kikérdezett, hogy kerültem ide, miért kaptam ítéletet, mert ilyen első ízbeni dologra nem szoktak ítéletet hozni, pláne ha én tagadtam a röplap terjesztését, amit le is jegyzőkönyveztek. Mondtam, hogy 1935-ben felkerestem nagybátyámat, az óbudai Horváth-ot, az bevitt egy munkahelyre és amikor az elődeinket búcsúztattuk a Keletiben, utána összeszedtek bennünket és én rendőri felügyeletet kaptam. Azt mondta, hogy most már érti, tehát a Horváth miatt volt. Megkérdezte, tudom ő kicsoda? — mondtam, hogy igen tudom — ő itt az osztályvezető. Azt mondta, „igen-igen, de én anyád unokatestvére vagyok vitéz Biczó István.”

Biczót mindig osztályvezető úrnak tituláltam, ha vasárnapra esett a szolgálata, sokszor behívott az irodába, /én voltam az irodatakarító/ és azt mondta „gyerek, az ángyod küldött egy kis pörköltet, ott van a bábatáskában, edd meg.”

A sors különös iróniája folytán bekerült a volt igazgatóm, Weintraub Saul is. A Lódén közben keresztény vállalattá lépett elő, csupa katonatiszt és minisztériumi főtisztviselő lett a részvények tulajdonosa és még Magyarországon lévő tulajdonostársat valami adócsalás miatt elvitték. Így kerültünk össze a börtönben.

Miután elbeszéltem Biczónak, hogy kicsoda Weintraub, rögtön engedte, hogy írjon a családjának /Király utcában lakott, a Csörgits vendéglő mellett/. Pár nap múlva egy nagy csomagot „kaptunk”, mert hiszen abból pont Weitraub evett a legkevesebbet, mert ő kóser volt. Letelt az időm és Weintraub, Feri fiának egy szíjat /írásos levél/ küldött, ami héberül volt írva és nem tudtuk elolvasni.

Kiszabadulásom után több helyen dolgoztam. Nemsokára megkaptam a behívót az Albrecht laktanyába, a 2. Gépkocsi Lövészzászlóaljhoz. Az alapkiképzést simán átvészeltem és nemsokára bekerültem az irodába egy olyan századparancsnok mellé, aki a legjobb katonai felettes volt, akit csak el lehetett képzelni. Szentgyörgyi százados volt, aki nem is volt csapattiszt, hanem a Térképészeti Intézetnél dolgozott. Önkéntesen jelentkezett csapatszolgálatra. Az öccse, Szentgyörgyi Zoltán főhadnagy hősi halált halt, Arany Vitézségi érmet és német Vaskeresztet kapott „Post mortem” és róla nevezték el az esztergomi kiképzőtáborban a Stráza hegyet.

A századosnál hamar „bevágódtam” és karácsonyra meg akart lepni őrvezetői előléptetéssel. Saját maga készítette el a beadványt, de a Zászlóalj Parancsnokság nyilvántartásából, — magából kikelve visszarohant — behívott az irodájába és azt kérdezte. „Kiss miért van neked priuszod?” Tiltakoztam, hogy nem lehet priuszom, mert én még elég naiv voltam és azt hittem a politikai ügyeket nem kíséri priusz. Mikor mégis magamhoz kaptam, elmondtam a századosnak, hogy munkahelyemen a Lóden Posztógyárban feljelentettek az ott dolgozó nyilasok és svábok és innen van a priuszom. A legközelebbi állományegyeztetősnél kiemeltem a priuszlapomat, melyen az állt, „Nemzeti szempontból megbízhatatlan, hadiüzemben nem alkalmazható.” Azzal, hogy megszereztem a priuszlapomat megkönnyebbült a helyzetem, viszont semmiféle előléptetést nem várhattam, mert ha nem találják a priuszlapomat, a pótkeret nem csinál gondot, hanem újra beszerzi. Azért maradtam hosszú katonai szolgálatom alatt végig közlegény, amikor már velem egyidős katonák szakaszvezetők lehettek.

Zászlóaljunkat többször mozgósították. Utoljára 1944 július végén, amikor az „M” körletbe, Úri és Gomba községekbe mentünk ki. Ott megkaptuk az „M” fölszerelést és ide hívták be a tartalékosokat, akikkel a századot feltöltötték. Ebben a zűrzavaros helyzetben „vonultattam” be a Dagály utcában lakó zsidó barátomat, Stern Lászlót, aki akkor „lépett le” a munkaszolgálatos századtól. Mint Lógos László tartalékos honvéd szerepelt. Stern végig velem volt, amíg fogságba nem estem, sőt ő továbbra is a századnál maradt és Kecskemét körül esett orosz fogságba. Hiába mondta, hogy ő nem katona, hanem Jevrej, csak akkor engedték el az oroszok, amikor kinőtt a szakálla és elég öregnek nézett ki.

1944 szeptember 13-án léptük át a román határt. Simán előrementünk Aradig, mert a ruszkik még nem értek el odáig, a németek pedig már kiürítették Aradot és környékét.

Pár nap pihenő után előrementünk Kuvin és Gyorok irányába, a Kladovai hegy tetején beástuk magunkat, de akkor már jöttek az oroszok, mint a hangyák és minket szeptember 19-én bekerítettek és széjjelverték a századunkat. Én ötödmagammal egy „horhosban” húzódtunk meg és biztattam bajtársaimat, hogy „semmi baj” nem lesz, majd én megmondom, hogy „molodoj” ifjú kommunista vagyok.

Gyorok község szélén egy szőlőtábla szegélyén elkaptak bennünket. S szőlőlevelek mögött megbújtak az oroszok. Egy társunk mindjárt egy sorozatot kapott, Kelemen-Gálcsi András, kőbányai fiú, híradós volt a századunknál. Minket pedig bekísértek a faluba. Hiába kértem a tolmácsot, hiába mondtam — molodoj kommunist, — három géppisztolyos orosz bekísért a faluba és a második utcába elfordultak velünk. Nagyon rossz érzésünk volt, mert a házak tövében 4-5 méterenként magyar katonák feküdtek zubbony és bakancs nélkül és nem úgy néztek ki, mintha harc közben estek volna el!

Kísérőink megállítottak bennünket, kizsebeltek, mindent elszedtek, még a dögcédulánkat is kitépték a nyakunkból. Négyen voltunk, egy Horváth nevű őrmester a 10/1 gyalogzászlóaljból, Czenki Zoltán századombeli karpaszományos tizedes és egy Rozsola János nevű ruszin fiú, aki hiába beszélt oroszul a ruszkiknak, azok nem törődtek vele, csak a géppisztollyal lökdösték előre.

Amikor mindnyájunkat kizsebeltek és davaj kiáltással előre parancsoltak, kifli alakban mentünk, én a kifli jobbszélén mentem. A kifli másik végén Czenki Zoli ment, akinek menet közben odakiáltottam, „Zoli ezek kinyírnak bennünket”. „Én is azt hiszem” mondta, de a szavai közben megszólaltak a géppisztolyok. Czenki, aki szemüveges volt, előre dobta magát és én többet nem láttam. Mint az őrült elkezdtem rohanni, ösztönösen a bal oldali utcarész felé és az első kerítésen ami utamba került átdobtam magam és beszaladtam az udvarba. A gazda rögtön rámkiabált, „ne álljon meg, menjen keresztül a pajtán és ki a kukoricásba.” Ezt is tettem, a kukoricásba a barázdába elfeküdtem, magamra húztam az összes gyötényt /nálunk így nevezik azt a futó növényt, amit a kukoricásban és más részeken összegyűjtenek a disznóknak./

Körülbelül egy órai várakozás után éreztem, hogy a bal lábain zsibbad. Megmasszíroztam és a legnagyobb meglepetésemre alvadt vér ragadt a kezemre. Azt hittem valamibe belefeküdtem, de a föld tiszta volt. Szétnyitottam a nadrágomat és meglepetve láttam, hogy a gatyám véres. Bemásztam a következő ház hátsó ablakán. A harcok elől elmenekült magyar család háza volt, mert magyar naptár volt a falon és „Petőfi a segesvári csatában” című kép lenyomata. A bejárati ajtó kívülről be volt zárva. Két vödör vizet találtam a lakásban. Levetkőztem, az egyikben megmosakodtam, a másikban lemostam a bal combomról az alvadt vért. Lapos tasakban volt nálam egy hipermangán, amit egészségügyi célból hordtam, és lapossága miatt a ruszkik nem vettek el tőlem. Amikor lemostam magam, eltéptem az egyik dunyhacihát, széles csíkokat csináltam belőle és egy kis darabot pamacsként használva a kristályos hipermangánba tunkoltam és a lábaimon látható sebeket bepamacsoltam. Borzasztó fájdalom fogott el, azt hittem ott pusztulok el. Lefeküdtem az egyik üres ágyba és elvesztettem az eszméletemet, magamhoz térve elaludtam. Pár óra múlva arra ébredtem föl, hogy nyitják az utcai kaput. Odasántikáltam a konyhaablakhoz és láttam, hogy egy idős asszony jön be a kapun. Magamra kaptam az ingemet és egy ott talált szőlőpermetező nadrágot, mire az asszony benyitott. Magyarul, románul kétségbeesetten sikongott, hogy menjek el, mert ha itt találnak az oroszok őt is kivégzik. Könyörögtem, hogy adjon legalább egy darab kenyeret, adott is és egy üveg paradicsomot. Azzal kimentem ismét a kertek alá, ahol sűrű növésű cirok-táblába bújtam el. Megettem a kenyeret és megittam a paradicsomot. A lábam húzódott de nem fájt. Sötétedés előtt kimerészkedtem az utcára. Visszamentem pár házat és ott láttam a kerítéshez húzva a három bajtársamat. Bakancsuk, birgerliük lehúzva, zubbonyuk szintén. Bementem abba a házba ahol a tragédia lejátszódott. Két tízéves forma körüli kislány volt ott, akik a kerítésükön át nézték a kivégzéseket és látták, hogy én elszaladtam. A családot Hortinak hívták, az ember molnár volt, az asszony pedig otthon dolgozott. Éppen az istállóból jött ki, ahol fejte a teheneket. Nagyon megijedt, azt mondta, akik a foglyokat segítik, azt agyonlövik. Adott egy fél liter meleg tejet és egy darab kenyeret és visszamentem a cirokba ahol elbújhattam.

Két éjszakát töltöttem el a cirokban. A harmadik reggel elhatároztam, hogy nekiindulok a vasút mentén Arad felé. Negyedórái kutyagolás után egy csomó krampácsoló /sínjavító munkások/ jött a sínek mentén és románul szólítottak meg. Mondtam én nem tudok románul, mire mindannyian tökéletes magyarsággal szóltak hozzám. Ne menjek a sínek mentén, mert a ruszkik mindenkit összeszednek. Menjek velük az állomásra, ott román parancsnok van, majd ő a gondjaiba vesz. Bementem velük az állomásra, ott a román kapitány kikérdezett, de különösen semmi sem érdekelte, majd adott mellém egy katonát, aki bekísért a Primariára /községháza/ ott betettek egy városi fogdába, ahol már vagy húsz magyar fogoly volt, köztük több mint fele az én századomból. Így estem fogságba.

Először egy vendéglő pincéjében gyűjtöttek össze bennünket, majd két hét múlva átkísértek az onnan kb. 10-15 km-re lévő Máriaradnára, ahol egy Tiszthelyettes-képző Iskola egyik nagyméretű tantermébe helyeztek el bennünket. Odakerültek a Gyorok-Radna környékén összefogdosott, a ruszkik által szétvert alakulatok csellengő katonái is. 120-130 fő volt ott összegyűjtve, köztük legalább 15 a saját zászlóaljamból. Örömmel üdvözölt a századomban szolgáló Mihalovics, a Cigu, mohácsi cigány volt, egyike a legújabb bajtársaimnak. Rögtön megkínált csokoládéval, „cujkával” és elmondta, hogy itt milyen helyzet vár ránk. A koszt kifogástalan volt. Ugyanazt az étkezést kaptuk, amit az „elevek” /hallgatók/.

A munkában lehetett válogatni /istállósok, kőművesek, csillések, Compania-Depozit/. A munka nem volt kötelező. A csoportok jóformán őr nélkül közlekedtek, csak ott volt fegyveres kísérő, ahova a csillések mentek, az elég messze is volt, a városon kívül. A románok rendesen viselkedtek velünk. Az első napon a körletbe bejött Porkoláb őrnagy meg is mondta /tökéletes magyarsággal/ senki itt nem inzultálhat bennünket, de ha mégis előfordul, jelentsük be a közvetlen parancsnokunknak, a főtörzsőrmesternek.

Nem is volt kellemetlenségünk az öt hónap alatt csupán egyszer, egy Rácz nevű III. zászlóaljbeli fiút a WC-ben három iskolás megpofozott de rögtön észrevette a törzsőrmester és cinturával /derékszíj/ kergette ki az iskolásokat.

A felügyelet igen laza volt. Akinek nem volt nyugalma és nem akart várni, az fogta magát és elment. November végén, december elején lelépett egy 12 fős csillés csoport. Az őrségüket ellátó őrt leküldték a faluba palacsintáért és addig az egész csoport lelépett. Persze azért fölhajtás volt, de senki sem került vissza. Cigu is ebben a csoportban volt és tőlem előző este el is búcsúzott. „Tudod öregem, érzem, hogy rosszabbodok, ezért elmegyek” /vérbajos volt/. Viszont sajnos volt köztük olyan, akit az állomáson láttunk viszont, egy ruszki fogolyszerelvényben és a szögesdrótablakon keresztül sírva kikiabált, hogy Kevermes környékén elkapták a ruszkik és most viszik ki Szibériába. Elújságoltuk bent az iskolában és mindannyian megdöbbentünk. Igen sokan gondolkodtak úgy, ahogyan én is, inkább kivárom itt az időt, minthogy engemet is elkapjanak útközben. Itt 50 km-re vagyunk a magyar határtól, tűrhető bánásmódban részesülünk és reméltük, ha hamarosan vége a háborúnak, innen könnyen hazamehetünk.

A környékbeli magyarokkal összeismerkedtünk sokan bejártak vasárnaponként, hoztak házi kosztot. Újságot rendszeresen olvastunk, a hadihelyzetet ismertük. Engem meghívott a Maros túlsó partján lévő Lippára karácsonyra egy Holczer nevű bádogos család. Ez a Holczer volt a Magyar Demokratikus Szövetség lippai vezetője, aki szintén bejárt az iskolába. Nekem engedélyt kellett kérnem az iskola parancsnokától, Petrescu ezredestől, aki elengedett, de figyelmeztetett, hogy kerüljem az oroszokat, nehogy elkapjanak.

Így éltünk Mária-Radnán a Scoala Suboffiteriben, amíg felsőbb román parancsnokság el nem rendelte a lágerekbe való elszállításunkat. Ekkor kb. 100-110 fő volt a létszám. Bevagoníroztak bennünket és elszállítottak a bulgár határtól körülbelül 40 Km-re lévő „Lágerul 7.” táborba. Itt már formális fogolytáborba kerültünk, drótkerítés, géppuska-tornyok, a barakkok négyesével drótkerítéssel elválasztva külön-külön álltak. Megszűnt a szabad mozgás, a környezet is idegen volt.

Május végén bejött egy ruszki kapitány és egészséges barakkokat választott ki. Beszédbe elegyedtem vele, mondtam én otthon ifjúkommunista voltam. Azt mondta, hogy a barakkokat, amit kinézett itt leszerelik, elszállítják 25 km-re egy erdőbe, mert ott egy szűrőtábort létesítenek a Németországból hazatérő alakulatoknak. Szólt, hogy kell neki 100 fő magyar fogoly az ottani munkákhoz és én okvetlen legyek benne a létszámban.

Így is történt. Másnap összeállt a százas csoport, én is kimentem a lágerből az erdőbe. Ott ruszki katonák vettek át minket, de ezek nem fogolygyűjtők voltak, hanem szappőrök, utászok és a százas létszámra 2 őr vigyázott. Engem a kapitány összehozott 2 GPU-s tisztel, akik kérdezgettek németül és az egyik oroszul beszélő szlovák fiú tolmácsolásával. Nem sokra mentem vele, de annyit mindenesetre elértem, hogy a barakk körül az erdőben és a tisztáson lévő vetítést megnézhettem, tehát viszonylag szabadon közlekedhettem. Ezt használtam ki a következő napokon, hogy vacsora után nadrágomat letolva mindig beljebb és beljebb mentem az erdőbe, amíg eléggé el nem távolodtam a barakktól. Kiértem az erdő szélére és rátértem a Bukarest felé vezető útra. Sikeresen megszöktem. Az úton állt egy romániai szerelvény és annak utolsó kocsijára felkéredzkedtem. A szerelvény elindult és Bukarest külvárosában állt meg. Megköszöntem a fuvart és most már gyalog indultam a város központja felé. Volt egy címem azt akartam megkeresni.

A városon átvezető hídon egy fiatal pár ment előttem, magyarul beszélgettek. Én hol lassítottam, hol gyorsabban mentem. A nő szólt a férfinak, „nézd ez az alak már régóta jön utánunk”. Erre az általános szöveggel jöttem, „olyan ismerős a hölgy, csak nem Budapesti?”, azt mondta, igen. Beszélgetni kezdtünk és a sors különös játékaként kiderült, hogy a nő édesapját ismerem, Óbudán lakik bádogos, a Weisshausos Horvátnak jó barátja. Elmondták, mindketten ideiglenesen vannak Bukarestben, a férfi Glück György és a SCANTEIA zenekritikusai, a nő meg ugyanott karitkatúrista Edma szignóval. Elvittek a lakásukra és utána az újság ebédlőjébe. Ott megebédeltünk, bemutattak a Magyar Demokratikus Szövetség vezetőjének, Bányai N-nek, aki segített a svájci követségen egy hazatérési igazolványt szerezni /Certificat de retour/.

A házaspár elvitt a JOINT-hoz, ahol mint menekült pénzsegélyt kaptam és így pénzzel a zsebemben, igazolvánnyal fölszálltam a Gare de Nord pályaudvaron az Aradig közlekedő Rapid gyorsra és Békéscsabán keresztül hazajöttem Budapestre: 1945. július hó.

Furcsa világ fogadott. Mindenki üzletelt. Hazamentem a Dagály utcába, nevetve láttam, hogy Malárics néni zöldséges bódéján frissen festett tábla, Kovács és Stern mindent veszek felirattal virít. Mindkettő a legjobb barátaim közé tartozott és egyik tehetségesebb üzletember mint a másik. Dehát nem kellett jó kereskedőnek lenni, mert a legtöbbet a ruszkikkal csencseltek és az volt a kereskedelem. Pár hét után lementem anyámhoz és testvéreimhez Jánosházára és Hosszúperesztre. Mindent megváltozva találtam. Vagyonunk nem volt, nem volt mit elzabrálni és ott pihentem a rokonoknál pár hétig.

Pénzem nem volt, az infláció kezdett nagy méreteket ölteni és abból alapoztam meg a jövőmet, hogy anyám szomszédja, akik előzőleg Sopronban a sörgyárban voltak portások áthívott és nagy titkolózva megmutatott egy német fényképezőgépet, hogy adjam el, mert az áráért egy tehenet akarnak venni. Nekem még életemben nem volt fényképezőgép a kezemben, csak annyit tudtam róla, — Retina II. — a jelzése és egy kis élelmiszer kíséretében visszajöttem Pestre.

Itt Stern Laci barátommal bejöttünk a Szabadság térre és az amerikai katonák ott garázsiroztak a tőzsde garázsában. Ott találtunk egy amerikai katonát, aki kézzel-lábbal való alkudozás után 150.000 Pengőért megvette úgy, hogy egy köteg vadonatúj ezerpengőst és 50 dollárt fizetett ki érte. /A dollár akkor 1000 Pengő volt!/ Másnap leutaztam Peresztegre, az ezer Pengő helyett kettőt fizettem a szomszédnak. Én pedig visszajöttem Pestre és a Telekin felszereltem magam ruhával, cipővel.

Miután a Kommunista Pártszervezetben jó barátaim voltak a vezetők: Erdős, Kelen, Láng, rábeszéltek, hogy menjek el rendőrnek. Adtak egy Belügyminisztériumi javaslatot ami alapján fölvettek és beosztottak egy rendőrtiszti tanfolyamra.

1946 júniusában indult meg a kéthónapos tanfolyam a Karolina úton. Az előadók régi rendőrtisztek és magasrangú detektívek voltak. A politikai előadásokat Picker Ferenc és Waller Antal a Szovjetunióból hazajött emigránsok tartották.

A tanfolyam vége felé Pickert és Weller nekem elmondták, hogy a közeljövőben politikailag megbízható személyekből kialakítják az Útlevél Osztály vezető törzsét, akik a politikai rendőrséghez fognak tartozni. Már eldöntött tény, hogy a koalícióval való megegyezés szerint az új vezető a szocdem., a helyettes pedig a kommunista lesz. Weller lesz a helyettes, de Kovács János ezredes, Péter Gábor akkori helyettese /szintén a Szovjetunióból jött haza/ azt akarja, hogy Weller legyen a valóságos vezető. Ezért Pickert és Weller már a tanfolyamon is kiválogatták azokat, akik nekik megfelelők lesznek.

A tanfolyamot öten végeztük el kiváló eredménnyel: Rajnai Sándor, Rózner Kálmán, Vámos Endre, Martinkó Mátyás és én.

Rajnai Sándor és Vámos Endre a tanfolyamon kiemelkedő pökhendi, nagyképű magatartásával, — érettségivel rendelkeztek — ezt mindig fitogtatták és túlnyomórészt munkásszármazású hallgatókat le is nézték. Ezt Wellerék is tapasztalták és éppen ezért, Fickert szerint számításba sem jöhettek az Útlevél Osztályhoz, mert ezek nemhogy támogatnák Wellert a rá váró pozíciójában, hanem mint reprezentációs beosztást, saját nagyképűségük fokozására és egyfajta népszerűség-továbbfejlesztésére fordítanák. Ez egyébként az öreg Pickernek a saját véleménye volt. Weller Antal lett a Belügyminisztérium Útlevél Osztályának a vezetője. Az öt eminensből engem és Martinkót vitte magával, a többieket a kerületi kapitányságokon helyezték el. Rajnai Sándor a VIII. kerületi kapitányság politikai csoportjához került. Később többször találkoztam vele, ebben a beosztásában.

A tanfolyam befejezése után kettőnket az ÁVO-ra helyeztetett és ott ideiglenesen beosztottak minket az V. alosztályra, Woititz századoshoz.

A Woititz név ismerős volt előttem, már a felszabadulás előtt több olyan női divatüzletet ismertem, ami a Woititz és Árvái család tulajdona volt. Ezek közül az egyik nagy áruház a Vámház körúton volt, a saját házukban. Amikor a bemutatkozás után Woititz helyettesével, Fehér Lászlóval együtt /56-ban mindketten disszidáltak/ káderezgetett bennünket, marxista fogalmakat kérdezett és a szovjet irodalmi ismeretünket vizsgálta. Mindketten meglepődtünk, hogy ilyen tősgyökeres nagypolgárok minket, a prolikat „kádereznek” fölényes modorban és igen lekezelően. Csak fokozta elégedetlenségünket, hogy az előszobában helyeztek el bennünket. A csoport megbeszéléseire be sem hívtak minket, adtak egy-két politikai kiadványt, hogy azokat tanulmányozzuk. Én, mint a későbbiekben is annyiszor, már megszoktam, amit a pártvezetés jónak lát azt nekem el kell fogadnom.

Martinkó Matyi lázadóbb szellemű volt és egy heti előszobázás után közölte velem, hogy ő ezt nem csinálja, nem hagyja rohadt nagypolgároktól magát előszobába kirakni, jelenti Wellernek, hogy velünk Woitizék, hogy viselkednek és inkább kilép, visszamegy a bányába dolgozni.

Ebben az időben az ÁVO tulajdonképpeni irányítója Kovács János ÁVO-s ezredes volt, az NKVD megbízottja és Weller, mint Szovjetunióbeli emigráns a Martinkó János ÁVO-s alezredesnek emberei közé tartozott. Akkor én már tudtam, hogy Kovácsnak Wellerrel távolabbi célja van. Ezért Matyi panaszát Weller, Kovácshoz továbbította. Kovács János odahívatott magához mindkettőnket, megkérdezte, Woititzék milyen munkába vontak be bennünket, részt vettünk-e a reggeli eligazításokon és általában, hogy viselkednek velünk. Megismételtem a Matyi által elmondottakat és Matyi, Kovács előtt is kategorikusan kijelentette, ő nem marad itt, visszamegy a bányába dolgozni, mert ő nem akar kifutója lenni semmilyen jólfésült polgárnak. Nagyon bátor volt Matyi, én nem mertem volna ilyen karakánul kijelenteni véleményemet.