Nem mi mondtuk:

a legkevésbé becsületesek a bankárok

Számtalanszor rámutattunk magunk is, mennyire nem magukkal a bankokkal, hanem azok elképesztő uzsorakamat-politikájával van a baj világszerte. Leginkább persze az általuk különösen is retardált államokban, mint az USÁ-ban.

„Vajon a bankárok iránti bizalom csökkenése és a bankok presztízsének romlása hamis előítélet volna, esetleg egy jól kitervelt összeesküvés része, vagy van abban igazság, hogy a bankban megzavarodhat a becsületesség-iránytű? Erre a kérdésre kerestek választ a zürichi egyetem kutatói, amikor egy nagy (svájci) bank 128 alkalmazottját kérték fel egy viszonylag egyszerű kísérletben való részvételre. (Cohn, A.–Fehr, E.–Marachal, M. Business culture and dishonesty in the banking industry. Nature, 3 December 2014.)”

Erről számolt be a Néphazugság december 27-i számának írása (Marosán György: A bankárok tényleg csalnak). Nos, már magának a kérdésnek a feltevése és a banki alkalmazottak reája adott válaszának ismertetése is alighanem önmagában eklatáns példája annak, mennyire recseg-ropog a globális világ legfőbb eresztéke, a bankszektor. De lássuk csak a választ!

„A kísérletek alátámasztották, hogy a banki alkalmazottak egy része a teljesítménykényszer hatására vagy a főnökök – sokszor ki nem mondott – nyomására eltérhet az erkölcs útmutatásaitól. A bankokban uralkodó „mindenáron sikert elérni” üzleti kultúra az egyébként meglevő komoly csábítást felerősíti. Ez gyengítheti a tisztességesség normáját és alááshatja a becsületes viselkedést. Erre utalnak azok a felmérések, amelyek szerint az USA-ban 1977 és 2012 között az ügyfelek által alacsony etikájúnak minősített alkalmazottak aránya 10 százalékról 25 százalékra emelkedett. Még inkább elgondolkoztató, ha a különböző mintával elvégzett kísérletek eredményeit összevetjük: a leginkább becsületesek az orvosok, őket az átlagemberek követik, majd a „börtöntöltelékek” következnek, és a sort a bankárok zárják.”

Tehát a köztörvényes bűnözök sem annyira megvetettek a szabadság állítólagos honában, mint éppen a bankárok. Vagy mint egykor a szovjet tömbben a párttitkárok, az elvtársak voltak. Akiknek ha a körmükre koppintottak, rémülten összedugták fejüket: „Elvtársak, szóljunk hozzá! Valakinek közülünk eljárt a szája, elárult bennünket. Ha önként jelentkezik, és kellőképpen önkritikát gyakorol, mindenesetre egy fegyelmivel megúszhatja!”

Önkritikát. Ami persze mindig pont azokból hiányzik leginkább, akikből nem kellene. Vagyis a bankárkaszt felsőbb soraiból. Akiket tehát jóformán mindenki megvet, aki velük kapcsolatba kerül. Ők azonban rezzenéstelen arccal veszik ezt tudomásul. Legfeljebb annyit nyögnek ki, ha muszáj, mint a Néphazugság fentebbi cikkírója:

„Elkerülhetetlen olyan szervezeti kultúra kialakítása, amely nehezebbé teszi a csalást, bünteti a felelőtlen viselkedést, és kifizetődőbbé teszi az etikai normák követését.”

Tehát csak nehezebbé, de nem lehetetlenné a tömeges lenyúlásokat. Megint egy freudi elszólás a javából. Kérdés csak, hogy a csalások kárvallottjai meddig érik be az időnkénti verbális vakkantásokkal? Mert ugyan a szó is tett, de vannak pillanatok, amikor annál már tényleg több kell. Értse hát ezt, aki érteni tudja.