Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az út szélén hagyottak PDF Nyomtatás E-mail
OLY KORBAN ÉLÜNK ABC

Még többen maradnak az út szélén: tetézve födik el a bajt

Utolsó frissítés:

Szerző:

A gazdasági növekedés gátjává vált a szegénység terjedése, mélyülése. A rendszeres segélyek tervezett megszüntetése tovább növeli az egyenlőtlenségeket. Pedig már most is ott tartunk, hogy a lecsúszottak tábora a teljes lakosság 37 százalékát teszi ki, míg az európai átlag 22 százalék.

 

Megszűnik a rendszeres szociális segély, a lakásfenntartási és az óvodáztatási támogatás, és nem lesz méltányossági közgyógyellátás sem. Az, hogy ki és milyen alkalmi segítséget kaphat, jövő évtől a helyi önkormányzatok döntésétől – és anyagi lehetőségétől – függ. A kormány célja – magyarázta a múlt heti bejelentésről Czibere Károly szociális államtitkár –, hogy „senki se szoruljon segélyre”. Tehát „csak” a sorrendet cserélik fel, amikor a szociális segélyezés rendszerének „idő előtti” részleges felszámolásával kilátástalan helyzetbe hozzák azokat, akiknek állandó segítség nélkül esélyük sincs az emberhez méltó életkörülményekre.

Ha a műtét sikerül is, a beteg biztosan meghal – minden szegénységi mutató ezt látszik előre jelezni a segélyezés további szűkítése, szűkülése esetére. Magyarországon évek óta folyamatosan nő a jövedelmi szegénységben, illetve társadalmi kirekesztettségben élők tábora (lásd Ki a szegény? című írásunkat). Utóbbi csoport ma nagyobb, mint a válság kirobbanása óta bármikor – derül ki az Eurostat adataiból.

Ahogy az MTA szociológusai egy minapi tanácskozáson figyelmeztettek, a helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy a hátrányos társadalmi helyzetnek, a deprivációnak az elszenvedői leginkább a gyermekek, a gyermekes családok. Ha a nyers számokból próbálunk meg következtetéseket levonni a jövőre nézve – ahogy tette azt korábban a HVG-ben is Ferge Zsuzsa –, riasztó tendenciák rajzolódnak ki: az évente születő 90 ezer gyerekből 14–18 éves korukra 15-20 ezer elvész a társadalom, a munka, a közösség számára. A szegénység, a környezeti hatások determinálják őket, hogy félanalfabétán, szakképzettség és piacképesség nélkül, tele keserűséggel és reménytelenséggel lépjenek ki az iskolából az „életbe”.

Segélyosztás

Fotó: 

A rohamléptékben bővülő szegénység, illetve annak káros következményei – a társadalom öregedése mellett – a gazdasági növekedés egyik legfőbb gátjává kezdik kinőni magukat. Már önmagában az is jelentős versenyhátrány, hogy Magyarország a szegénységben „jobban” teljesít az uniós átlagnál – értve ezen, hogy például a súlyosan depriváltak aránya 27 százalék (szemben a 10 százalékos EU-átlaggal).

Kolosi Tamás azonban ennél is súlyosabb problémának látja, hogy Magyarországon a rendkívül szűk felső réteg és a nagyjából az európai átlaghoz hasonló méretű (31 százalékos) középréteg mellett hatalmasra duzzadt a lecsúszottak, szakképzetlenek tábora. Arányuk – Kolosi számításai szerint – 37 százalékra tehető, szemben az európai átlaggal, ahol ez mindössze 22 százalék. És az olló csak nyílik: a különbség 2002-ben még 5 százalékponttal kevesebb volt a jelenleginél. „A magyar társadalomnak ez az igazán fontos problémája, különösen akkor, ha megnézem azt az ámokfutást, ami a magyar oktatási rendszerben jelenleg zajlik, és aminek eredményeképpen ez a helyzet várhatóan nemhogy csökkenne a következő nemzedékeknél, hanem tovább fog súlyosbodni” – fogalmazott Kolosi egy, a társadalmi egyenlőtlenségek várható növekedéséről rendezett, Szelényi Ivánnal közös szakmai vitában.

KI a szegény?
Az egyik leggyakrabban alkalmazott metódus szerint szegény az, akinek a jövedelme nem éri el az adott ország átlagának (medián) 60 százalékát. E határ alatt – a Tárki 2012-es adatai szerint – a magyarok 17 százaléka él, ami a rendszerváltás óta valaha mért legmagasabb érték, és minden előjel szerint azóta tovább nőtt (az új adatokat heteken belül ígéri a Tárki). Az EU-s statisztikában ugyanakkor egy másik, összetettebb mutatót használnak, amely a „jövedelemszegénység” mellett a társadalmi kirekesztettség két másik elemét is magába foglalja: a „munkaszegénységet” és a súlyos anyagi deprivációt. A munkaszegénység azt mutatja, hogy egy háztartás munkaképes tagjai közül hányan nem jutnak teljes vagy részmunkaidejű munkához. A súlyos anyagi depriváció azokat a háztartásokat jellemzi, ahol a jólét kilenc eleméből – mint például a személygépkocsi birtoklása, a nyaralás vagy a megfelelő fűtés – legalább négy hiányzik. E számítás szerint a magyarok ötöde munkaszegény, bő harmada (37 százaléka) pedig súlyosan deprivált anyagi helyzetű háztartásban él. A szegénység és társadalmi kirekesztettség három elemének együttes előfordulását vizsgálva megállapítható, hogy a népesség 8 százalékára mindhárom szegénységelem egyidejűleg jellemző. Minden második magyar (47 százalék) pedig legalább egy összetevő szempontjából nélkülözőnek számít.

Pozitív változást a Yale Egyetem korábbi tanszékvezető professzora sem prognosztizál. Szelényi a Variációk szegénység témára című, a HVG rendelkezésére bocsátott kéziratos tanulmányában például így fogalmaz: „a szegények sokszor felesleges közmunkával történő megalázása már-már a dologházak rémségét idézi. Az áldozatoknak a bűntettek elkövetőivé alakításának klasszikus technológiája ez.” A professzort „a Horthy-korszak rémes szegénységbizonyítványának” megoldására emlékezteti az a rendszer, ahol a rászorulónak folyamatosan bizonyítania kell nincstelenségét, hogy a szociális segélyre „érdemessé” váljék. Igaz, szerinte a manapság több szakember által szorgalmazott, feltétel nélküli alapjövedelem „intézménye” sem kivitelezhető. (Ennek lényege, hogy mindenkinek, jövedelmi helyzetétől függetlenül, meghatározott összeg járna, így nem kellene segélyért kuncsorogni, a kifizetést ugyanis nem köthetnék feltételekhez, azt az államkincstár automatikusan folyósítaná – HVG, 2014. január 18.). „A szegénység egy tágas – és sajnos növekvő – nagycsalád, ha úgy tetszik rákos megbetegedés, amelynek minden tagja, illetve a betegség minden típusa másféle kezelést igényel” – véli Szelényi. Szociálpolitikusok evidenciaként beszélnek például arról, hogy ha a szociális támogatásokat újabb és újabb, például adminisztratív akadályokkal nehezítik meg, akkor nagy eséllyel épp a leginkább rászorulók esnek ki a rostán.

Fotó:

A kormány épp akkor készül több tízmilliárd forinttal – öt-hat stadionépítés költségeivel – csökkenteni a szociális kiadásokat, amikor többen szorulnának rá a segítségre, mint a rendszerváltás óta bármikor, és amikor olyan, szavak szintjén a kormány által is irányadónak tekintett személyek emelik fel szavukat a szegényekért, mint Ferenc pápa. A múlt héten például a Veronában tanácskozó Társadalmi tanítás című konferencia résztvevőit, kedden pedig az Európai Parlament tagjait figyelmeztette a katolikus egyház feje arra: nagy kísértés, hogy a válságot ürügyként felhasználva ne halljuk meg a szegények kiáltását, és ne vegyük észre azoknak a szenvedését, akik elvesztették méltóságukat, mert elveszítették munkájukat, és nem tudják ellátni családjukat. Pedig – tette hozzá – „a személyek és nem a pénz teremti meg a fejlődést”.

Az is igaz ugyanakkor, hogy a kialakult helyzet megoldása jelentős közpénzek nélkül ma már akkor sem menne, ha mindenki csordultig lenne jóakarattal. A közfelelősség ugyanis – Fergét idézve – nemcsak pénz, hanem közmegegyezés dolga is: például arról, hogy mi a viszony a piaci és a közösségi megoldások között. Ebben pedig ma a kormány láthatóan a „segíts magadon, az Isten is megsegít” cinikus álláspontja mellett kötelezte el magát.