Gyalázzák hitünket? Igen, mert hagyjuk!

2014. november 22.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Nem tudom, ki hogy van vele, pláne az értelmiségi táborban, de ha sorstragédiánk okairól kérdeznek, egyre gyakrabban jut eszembe Edmund Burke, a jeles néhai brit gondolkodó: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” Igen, kulcsmondat ez, valahogy azonban úgy tűnik, mintha mégsem tartanánk annak.

Így volt ez már Trianon előtt is. Ijesztő volt középosztályunk, arisztokráciánk tétlensége a hitünket és nemzetünket gyalázó erőkkel szemben. Aligha túlzás ezért, amint Bangha Béla, a jezsuita sajtóapostol írt lapjában, a „Magyar Kultúrá”-ban (MK) 1923-ban:

„A magyar nem szeret olvasni, mondják s ebben a mondásban sok igazság van. Nézzük csak az utcát, a villanyost: tíz olvasó közül 8 zsidó. A keresztény nem olvas, hanem az ablakon bámul ki, diskurál, mustrálja a járókelőket, emészt és ásít. A zsidó azalatt olvas, néha egy napon négy-öt napilapot is elolvas. A zsidó sajtónak nem éppen ezért könnyebb a helyzete, de ezért is. Mert minden zsidó öntudatosan érzi, hogy neki a közkérdésekkel foglalkozni kell, ha nem akar lemaradni, ha győztes akar lenni a versenyben. Sajnos, a magyar inkább diskurál, nőket mustrál és ásít.”

Így aztán tényleg nem volt csoda, hogy az említett sajtó azt írt, amit akart. És büntetlenül. Szintén a MK-ban olvassuk 1916-ból:
„Pünkösd vasárnapján például a zsidó Garami Ernő szerkesztésében megjelenő, zsidóktól írt Népszava következőképp végzi ki a katholikus vallást és Egyházat:

– Hjah, Nagyságos Asszony, az egyház nagy zsidó. Például az én életem párja római katholikus vallásban cégjegyzett szülők gyermeke volt. A katholikus káplán annak idején vizet öntött a fejére és ez a ténykedése alap arra, hogy egész életén át a római katholikus egyház a saját céljait elősegítő adóval nyúzza: meginti, fölhívja, lefoglaltatja az ágyát, árverésre tűzi ki az utolsó párnáját. Egy-egy vízöntés nagy befektetés az egyháznak.”

Ilyen volt tehát már akkor is a helyzet. A koponyazsugorító ellenoldal lázas propagandája meg is tette hatását. Éspedig olyannyira, hogy a Népszava-idézet után a MK ekként sóhajtott fel:

„A magyar faj, a szegény, a Mindentelhívő Jánosok oly könnyen kezelhetők s oly híven behódolnak a mellhangú szűkmellűeknek. Szegény magyar nép te, szegény elbódított Bugris Mihályok és egyéb »elvtársak«! Nem elég, hogy ezek az emberek elvették a földedet, a pénzedet, a kocsmában s a gyárban az egészségedet, az erkölcsödet, a megelégedettségedet, a józanságodat, a hazafiúi érzésedet, a családi és egyéni boldogságodat – most még el kell vesztened utolsó javadat: a hitedet, a vallásodat is! S ezt az önkifosztó munkát tennenmagad fogod elvégezni, te magad fogod saját hitedet megutálni s meggyűlölni, mert elhitted a te született jóbarátaidnak, a Garamiaknak és Izrael Jakaboknak, hogy száz galiciai kaftántól nem kell annyira félned, mint a Krisztus papjainak reverendájától…”

Panaszkodunk ma is mindezek miatt? Igen, de miért nem tanulunk az efféle példákból? Miért, hogy amíg amott egyet lépnek előre, emitt hármat hátra? Kínzó kérdések, a bölcsek köve azoknál, akik erre tudják a választ.