Payday Loans

Keresés

A legújabb

Szilaj álattartás PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. november 16. vasárnap, 08:54

TAVASSZAL, KIHAJTÁSKOR MINDEN EMBER LEHET PÁSZTOR
Szent Györgytől Szent Mihályig
Nézd meg a naptárban, hogy mikor van György és Mihály napja! Mit jelölhet a cím, hogy „Szent Györgytől Szent Mihályig”?
Keresd meg a munkafüzet függelékében az állattartáshoz kapcsolódó jeles napokat!
Lapozz vissza a 16. oldalra a 21. ábrához! Az Alföld melyik részét nem járta sohasem az áradó folyók vize?
A szilaj állattartás már a múlté, hiszen a nedves rétek helyét szántóföldek foglalták el. A megmaradt legelők nem tudták egész évben táplálékkal ellátni az állatokat, mert őszre kiszáradtak a puszták. Ezért az állatok téli táplálékáról másként kellett gondoskodniuk az embereknek. Alföld-szerte általánossá vált a félszilaj állattartás, amelyet a szárazabb vidékeken (például a Kiskunságban) már a honalapítás idején is alkalmaztak.

34. ábra. A pásztorok legnehezebb munkája a vízmerítés. A gondjaikra bízott nyájak naponta négyszer-ötször is isznak. Egy itatáshoz több száz vödör vizet kell felhúzni a gémeskútból. A kimerített vizet a vödörből vályúba öntik. A vályút régebben egyetlen fatörzsből vájták, ma inkább deszkákból vagy bádogból tákolják.

A félszilajon tartott állatok csak tavasztól őszig voltak kint a legelőkön a pásztorokkal. A telet a településen kialakított szálláskertben töltötték. A pásztorok kukoricaszárral, gabonapelyvával és szénával etették őket. Így az állatok télen sem gyengültek le, mint ahogy a ridegen tartott társaik. A félszilaj állatok ivóvizéről télen-nyáron az emberek gondoskodtak (34). A jószágot nemcsak azért tartották, hogy szaporodjon és egyre sokasodjon, hanem igaerejéért, húsáért, tejéért és gyapjáért is.
A félszilaj legeltetés már nem az állatok kedve szerint történt. A pásztor gazdálkodott a jószág táplálékával, és meghatározott rend szerint legeltetett. Nem engedte, hogy az állatok legelés nélkül kóboroljanak. A nyáj előtt állva lassította a szembe jövő állatokat, hogy minden talpalatnyi füvet megegyenek. Megtervezte, hogy a legelőn mikor hol legeljen a nyája. Ugyanarra a helyre csak hetek múlva tért vissza, amikor a lelegelt fű már újrasarjadt. Egy legelőn több nyáj is legelhetett, de egyik nyáj nem mehetett a másik járására. A legelés rendje a legeltetett állatfajoktól is függött. A legelőnek ugyanarra a részére először a lovakat, majd a szarvasmarhákat engedték rá, hiszen ők csak a hosszú füvet tudják leszakítani. Csak utánuk legelhettek a juhok, akik a rövid füvet is leharapják (36).
Mondd el a 36. ábra segítségével, hogy hol legeltetnek a pásztorok az év egyes időszakaiban!
Milyen volt a pásztorok társadalma? Tudd meg a 6. szemelvényből! (Mf. 7.)

33. ábra. A kaszálón a megszáradt füvet villával és gereblyével gyűjtik össze. Régen nagyobb csomókat, rudasokat raktak belőle. Ez a szénacsomó onnan kapta a nevét, hogy két ember farúdra, petrencére halmozva cipelte. 5-10 rudasból kisebb boglyát raktak, amelyet kézi erővel vagy igás állattal vontattak a végleges helyére. Ott hatalmas, hosszúkás kazlat vagy kúpos boglyát raktak belőle.

35. ábra. A legelő egy részét kaszálónak jelölik ki. Nyár elején levágják a füvét. Szabályos sorokba, rendekbe szétteregetik, úgy szárítják a napon. Naponta kijárnak, és gondosan megforgatják, hogy egy része se maradjon nedves. A megszárított széna lesz az állatok téli takarmánya. Miután a kaszálóról betakarították a szénafüvet, a tarlóra hajtják az állatokat legelni.

6
Hat bojtárnak vagyok fejedelme
A pásztorok között nem volt mindenki egyenlő. A számadónak volt a legnagyobb tekintélye. A jószágtartó gazda fogadta fel általában szilveszterkor vagy újév napján nagy ünnepségek közepette. Ilyenkor alkudta ki a számadó a bérét, amit pénzben vagy élelmiszerekben kapott meg, és megegyeztek kötelezettségeiben is. Az egyezségre áldomást ittak és birkapaprikás-lakomát csaptak. Ettől kezdve egész évben a számadó volt a felelős a gazda állataiért. Hogy őrizhesse és elláthassa a rábízott állatokat, bojtárokat fogadott, akik az ő alkalmazottjai, cselédjei lettek. Ő fizette a munkájukat, ő biztosította az élelmüket, és ő felelt értük. Magának is voltak állatai, amelyeket a rábízott nyájjal együtt legeltethetett. A nyájban esett kárt saját állataiból kellett megtérítenie. A felfogadott bojtároknak is volt néhány állatuk, amelyekkel magukért feleltek. A számadó helyettese az öreg- vagy elsőbojtár. Ő helyettesítette a számadót, ha az éppen távol volt. Ezután következtek szükség szerint a második, a harmadik és a többi bojtárok. Legkisebb tekintélye a kamaszkorú kisbojtárnak volt. Ő volt a többiek lábakapcája, mindenese, aki főzött, fejt és rendet tartott a szálláson. A számadónak télen is volt munkája. Időről időre végiglátogatta a gazdákat, és ellenőrizte az állatokat, hogy nincs-e valami bajuk. Ha beteg állatot talált, tudása szerint meg kellett gyógyítania.
(Györffy István A szilaj pásztorok című írása nyomán)
Nem bánom, hogy juhásznak születtem
Mondj olyan népmeséket, mondákat vagy népdalokat, amelyekben juhász a főhős!
Milyen tulajdonságaik vannak a juhászoknak a mesékben? Milyen a sorsuk?
Milyen eszközöket használnak a juhászok? Miért van azokra szükségük?
A magyar népmesékben és népdalokban gyakori szereplő a szegény juhászlegény. Talán azért, mert sokuk a társadalom számkivetettje volt, ezért közel állt a nép szívéhez. A juhászokjuhnyájakatőrzik és gondozzák (37). Enyhelyeket építenek számukra a legelőn (38). A félszilajon tartott juhok viszonylag kevés törődést kívánnak. Ezért a juhászok napi teendőik mellett faragással múlatják az időt. Fából, az állatok csontjából vagy a tülök anyagából, a szaruból díszes tárgyakat faragnak. Régen maguk készítették legfőbb munkaeszközüket, a pásztorbotot, és gyakran a bicskájuk nyelét is, amellyel faragtak. Kezük nyomán készültek azok a tárgyak, amelyeket folyton maguknál hordtak a legelőn (például a sótartó; a kibelezett tökből készített víztartó kobak; a tükörtartó fadobozka, a tükrös; a pipaszurkáló és a furulya). Olyan eszközöket is faragtak, amelyeket a szállásukon tartottak (például a csizmahúzót, a fakanalat és a bárányjeleket). A faragott tárgyakat gazdagon dítszítették is. Életükkel kapcsolatos jeleneteket, magyar történelmi eseményeket, az ősi magyar hitvilág történeteit vagy virágmintákat véstek és karcoltak a fába. Ha valahol fölbukkant egy „remekelő” juhász, messze földön híre ment. A többi juhász fölkereste, hogy megcsodálják a munkáit és ellessék a fogásait. Afaragásokat jó pénzért meg is vették tőle, vagy más tárgyra cserélték. Egykor minden magyarlakta vidéken virágzott a pásztorművészet, különösen a fában gazdag tájakon. Ám a 19. század közepétől lassan hanyatlásnak indult, hiszen megszűntek a határtalan legelők, megváltozott az állattenyésztés módszere és ezzel a pásztorok életmódja is.

36. ábra. Egykor a pásztorok az állatok ízlése szerint osztották fel a legelőt. A rövid füvű, szikes pusztákon a juhokat, a vizenyős, lápos helyeken a disznókat legeltették. A füvesebb, szárazabb hely a lovaké és a szarvasmarháké volt. Legelőbb a szikest legeltették, mielőtt a nyári hőségben kiégett volna. A nedvesebb részeket tavaszi, késő őszi és téli legelőnek hagyták.

37. ábra. „Ha valaki vígan él, / Juhászlegény is úgy él: / Zöld erdőben, sík mezőben / Sétál, pipál, furulyál; / Billeg-ballag, meg-megáll” – dicsekszik a nótában a juhász. A pásztorok között mindenütt közkedvelt hangszer a furulya. Bodza- vagy juharfából faragják. A befújt levegőt a szélhasító nyílás alsó pereme hozza rezgésbe. Különböző magasságú hangokat a furulyán sorakozó hat lyuk segítségével szólaltatnak meg.

38. ábra. „– Szárcsa! Erigy arra hé! Emerre! Jóvan mán! – A juhász fejjel mutogat a pulinak. – Szárcsa! Erigy, fordíts! – A többit a juhász fejjel inti. – Erigy! Innen csapd meg! Jobban hajtsad! Jól van! Hő-ő-hő! Az elejét fordítsd! Vissza!” (balra) Mire besötétedett, a rackanyáj már bent is volt az akolban hiánytalanul. Az akolt a juhászok farudakból, vesszőből építették a nyári legelőn. Az állatok a szín alatt biztonságban éjszakázhattak, és itt tölthették az esős, viharos napokat is. Ilyenkor a jászolból ettek és az itatóvályúból ittak (jobbra).

39. ábra. A 18. század második felétől egyre terjedt Magyarországon a merinó juh tenyésztése, mert finom szálú gyapja keresett nyersanyag volt. Ám az Európa melegebb vidékeiről hazánkba kerülő juhfajta nem bírja a hideg teleket és a szeszélyes időjárást. Ezért védett enyhelyre van szüksége. Zárt, szalmával vagy náddal fedett, favázú építményekben, hodályokban tölti a telet és a nyári éjszakákat (balra). A merinó juh elterjedésével egyidőben új terelőkutyák kerültek hazánkba. Gyakran szaporodtak a pulikkal, így alakult ki egy új magyar pásztorkutyafajta, a pumi (jobbra).

7
„Jó napot, édes bojtárom, van-é károm, van-é károm?”
Ma két hete, van mán három,
Mőte a számadót várom,
Amoda jön amint látom
Fekete csilás szamáron.

Megismerem szamaráról,
A bodor szőrű pulijáról,
A bodor szőrű pulijáról,
Az irhás bőrű subájáról.

Mirhás bőrű subájáról,
Szép fekete bajuszáról,
Szép fekete bajuszáról,
Rézsarkantyús csizmájáról.
– Adjon az isten, jó bujtárom,
Van-e károm – amint látom,
– Ne azt kérdezd, van-e károd,
Üres-e mán az iszákod?

– Üres bizony! Három hete
Mőte kifogyott belőle!

– Nincsen károd, de nem is lesz,
Még a falkád a kezemben lesz,
– Nincsen károm? Hogy ne volna,
Hát a vezérürüm hol van?
– Inged, gatyád el kell adni,
Az ürü árát meg kell adni,
– Ó, szép lányok, szánjatok meg,
Az ürü árát adjátok meg.

Lássátok, hogy nincs vásárom,
Ne kívánjátok el a károm.

Amott lenn a bukor mellett
Három birkám hatot ellett.
Van már birkám, van bárányom,
Sirathatsz mán, kisangyalom.
(Juhásznóta Moholról)
8
A juhásznak nem drága az idő
A juhásznak nincs sok tennivalója. Tavasszal, Szent György nap (április 24.) tájban, botját karjára akasztja, tarisznyáját a nyakába veti, beleteszi furulyáját, és kihajt a nyári akolba, a szállásra. Egész hóleestéig ott is marad, mert nyájával nem térhet naponkint haza a távoli legelőről. A birka télen benn van a majorban, a téli akolban. A juhász ott megeteti, és dolga végeztével nekiállhat a faragásnak. Nyáron is csak harmatos időben hajt ki. Áprilisban, májusban mindig nagy a harmat, ezért reggel kilenc-tíz óra előtt nem igen hajt ki. A birkák délig jóllaknak. Amikorra nagyon felmelegszik az idő, mindjárt delelnek. A fa hűse alatt összecsomózva lefekszenek, kérődznek, hűsölnek. Délután négy óráig is összedugják a fejeiket, egyik a másik alá. Ott áll a nyáj egy helyben, el se lehetne hajtani. Még négy órakor is úgy kell felpumizni, ha odébb akarják terelni. Mikor múlik a forróság, akkor a birka elkezd széledni, nekiáll legelni. Naplemente után is, ameddig csak lát az állat, künn eszegetnek a legelőn. A juhász a nyári akolból hetekszám nem megy haza. Így hát a család sem foglalja le az idejét. Ha künn őriz, éjjelre kunyhóban lakik. Valami hevenyészett ágy van benne, egy régi bundával vagy szűrrel, egy pad, egy asztal és az eleséges láda. Legtöbb juhásznak a felesége vagy a gyermeke hordja ki a főtt ételt, de ha az akol nagyon messzire van, a pásztor napokszám csak a tarisznyából él. Kenyeret, túrót, szalonnát, zöldpaprikát, savanyított uborkát eszik. Gondtalanul alszik a kunyhóban, mert a birkákra vigyáznak az éber pumik és az erős komondorok. Pünkösd felé a juhászok mosatóra viszik a birkákat, hogy a gyapjúból kimossák a sok zsiradékot, piszkot. A megmosott birka két napig szárad. A különféle urodalmakból összeverődött juhásznép ilyenkor mutatja meg egymásnak, hogy mit faragott az elmúlt évben. A juhász aratás után elhagyja a legelőt, mert az anyabirkát a tarlóra kell hajtani, ahol jobb ízű harapnivalót talál. A terelgetésen kívül itt sincs sok dolga. Szeptember elejére lekaszálnak a réteken. Ekkor a nyári akolból odahajtják a birkákat. Később bevonulnak a téli akolba. Decemberben kezdődik az elletés, amikor már sok dolog van a friss bárányokkal. Ilyenkor egészen tavaszig szünetel a faragás.
(Malonyay Dezső A magyar nép művészete című könyve nyomán)
Olvasd el a 7. szemelvényt! Milyen kapcsolat volt a számadó juhász és a bojtár között? Játsszátok el a juhásznótában elmesélt történetet!
Készítsd el a juhász éves teendőinek naptárát a 8. szemelvény segítségével! (Mf. 8/a.)
Képzeld el, hogy egy alföldi juhászbojtár vagy! Meséld el egy nyári napodat!
Tanuljátok meg a „Cifra szűröm szögre van akasztva...” kezdetű népdalt! (Mf. 11.)
Milyen motívumokkal díszítették a juhászok fából faragott tárgyaikat? Rajzoljatok le néhány alföldi faragott mintát! (Mf. 8/c.)
A szűr egyszerű szabású ruhadarab. Figyeld meg a Mf. 10/b. feladatában, hogy milyen alakú darabokból varrják össze! Próbáld ki a készítését te is kicsiben!
Hallgassatok meg egy furulyán megszólaltatott alföldi pásztordalt! Beszéljétek meg, hogy milyen érzelmeket fejez ki a furulyamuzsika!

40. ábra. A pusztán legeltetett juhokat az időjárás viszontagságaitól nádból épített szárnyékkal védték (balra). A szárnyék falai több irányban futottak, hogy a változó irányú széltől mindig óvják az állatokat. A juhászoknak rossz időben a kunyhó adott menedéket (jobbra). Olyan anyagból építették, amilyet a környéken találtak (például nádból vagy fából). Az egyszerűbbeknek még fedelük sem volt. Azokon a tájakon, ahol nagyobb távolságokat tettek meg a nyájjal, inkább kerekekre állított kunyhót használtak, amelyet szükség esetén továbbszállíthattak.

41. ábra. A bot ősi szerszám, századokon át fegyverül és terelőeszközül szolgált. Elválaszthatatlan úti- és segítőtársa a juhásznak. Ha a juhász meg akar pihenni út közben, akkor maga elé állítja a botját, mindkét kezét ráteszi kerek fejére, és mellével rátámaszkodik. Amikor a nyáj után megy, a fejénél fogja a botot, és ütögeti a földet maga előtt. A hétköznapi bot ritkán díszes. Nem úgy az ünneplő bot! Sokféleképpen faragják, szaru-, csont- vagy fémberakással díszítik. Rendszeresen ápolják is, hogy ki ne száradjon, mert akkor eltörik.

42. ábra. A parasztlegény addig nem gondolhatott a házasodásra, amíg cifraszűrt nem szerzett, hiszen abban kellett leánynézőbe mennie. Amikor távozott a lányos házból, készakarva ottfelejtette a szűrét. Ha nem nyerte meg a szülők tetszését, másnap hajnalra kitették a szűrét a ház elejébe. Ilyenkor a legény tudomásul vette, hogy ebből nem lesz házasság. Ha nem akasztották ki, azt jelentette, hogy szívesen látott vendég. A szűr a pásztornak oltalma hideg, eső, szél, hó és nap ellen, derékalja, párnája, ülőszéke és takarója.

43. ábra. „Ha a juhász bundát nem ráz, hiába magyaráz!” – tartja a régi szólás. Onnan ered, hogy a bunda (másként a suba) a juhász nélkülözhetetlen ruhadarabja volt. A hosszúfürtű juh szőrös bőréből készítették,
5-20 birkabőrből varrták össze. Bokáig ért és nem volt ujja. Mint egy palástot, úgy terítettek a hátukra. Melegben vagy esőben szőrével kifelé, hidegben pedig befelé fordítva viselték. Az ünneplő suba szőr nélküli oldalát hímzéssel, rátétekkel és rojtokkal gazdagon díszítették.

Büszke csikós az én nevem
Miért nehezebb a csikós dolga, mint a juhászé? Megtudod a 9. szemelvényből! (Mf. 12/a.)
Milyen szerszámok segítik a csikósok munkáját?

44. ábra. „Csikóslegény vagyok, / Hortobágy eleje. / Gulyás, ha nyalka is, / Utánam a helye. / Kampós juhászokkal / Ritkán parolázok, / Sáros kondásokkal / Még csak szót sem váltok.”
A csikósok különbnek tartották magukat a többi pásztornál, mert lóháton dolgoztak, és úgy vélték, hogy munkájuk nehezebb a többiekénél.

A magyar nép élete a kezdetektől fogva összeforrt a lótartással. A lovak jelentették a vagyont, az emberek hátukon jutottak messzi vidékekre, és segítségükkel viseltek hadat. Igavonásra csak két évszázada használják. A lovakat csapatosan legeltetik, ménesekbentenyésztik. A félszilajon tartott lovakat acsikósok (44) őrizték és gondozták. Tavasszal kihajtották a nyári legelőre, és a tél beálltáig kint is maradtak. Eső és erős napsütés ellen állás (46), hideg szél ellen pedig szárnyék védte a lovakat. Karám tartotta egyben a ménest. A csikósok többnyire lóháton, a karikás ostor (49)pattogtatásával és kiáltozással terelték az állatokat. A lótartásnak ezt a hagyományos formáját ma is láthatod Hortobágy és Bugacpusztáján. Persze ma már inkább a hagyományőrzésben és az idegenforgalomban van jelentősége.
9
„Hű te Szultán, há mégy arra?”
Nagyot sóhajt a csikós és azt mondja: A csikósságnál nincs kutyább mesterség, mert a csikósnak örökösen talpon kell állni éjjel-nappal. Az eszének mindig ott kell lenni a ménesen! A ménesben van egy harangos ló, ez a vezér. Úgy agg rá a többi ló, mint katonaság a tisztjére. Úgy mennek egymás után, mint emberek a templomba. Az egész ménes megsírja a harangot: nyekegnek, amikor meghallják a hangját. Van azonban idő, hogy elugornak, szétszaladnak. Ilyenkor a csikós elkezdi hívni a lovakat, fütyörészget nekik. A ló, ha megijed vagy ha megcsípi egy rovar, magasan felrúg a hátsó két lábával, és nekiiramodik. Ilyenkor aztán: „ne nektek csikósok!” Ha a ló megvadul, a csikós el nem éri, még ha lóhátra ül is, hacsak valahol meg nem szorul az állat. Régen a csikósok lóháton hajtottak. A legjobb lovat tanították nyergesnek. Mikor kiértek a legelőre, kikapcsolták a paripa zabláját, s legelt a többi után. Ha megugrott a ménes, bekapcsolták a zablavasat, a csikós fölpattant a paripára, és az elszaladt ménes után nyargalt. Régen ostorral kellett őrizni, azzal regulázták (fegyelmezték) a lovat. Ma már szót ért. A csikós furkós, pirított, kéregtelen somfa-botot hord. Ha a ló nem fogad szót, a csikós bottal rászól, utána dobja gyöngéden a botot. A lovat sokszor meg kell fenyíteni, mint a gyermeket az iskolában. Mindenért nem szabad az állatot megdobni, mert vadas lesz, elszalassza a többi lovat. Ha a ló megszalad, akkor nem szabad hozzádobni a botot, inkább kérlelni kell. Ilyenkor füttyögetnek neki. Ha a harangos ló kezes, akkor a csikós megfogja, és az egész ménes megy utána. Harang nélkül ötven ember sem hajtja el a ménest.
(Malonyay Dezső A magyar nép művészete című könyve nyomán)

45. ábra. A pásztorok, így a csikósok is, nagy gondot fordítottak a tűz védelmére, hiszen azon főzték ételeiket, mellette melegedtek és azzal világítottak. A tűzhelynek nem volt helye a pásztorkunyhóban. Számára a Hortobágyon nádból fedetlen építményt emeltek, amelyet vasalónak neveztek. A tűzhely a vasaló hátsó, tágasabb részében volt. Fölötte, a szolgafán lógott a bogrács. Kis gyalogszéken üldögéltek mellette a pásztorok, amikor főztek.

Figyeld meg a 44. ábrán az alföldi csikósok viseletét! Hasonlítsd össze a gulyásokéval és a juhászokéval!
Gyűjtsetek népdalokat, amelyek a csikósok életéről szólnak!
Mutasd meg a térképen Bugacot és a Hortobágyot! Milyen hasonlóságot találsz földrajzi adottságaikban?
Készíts plakátot, amely hortobágyi kirándulásra csábítja a csikósvilág iránt érdeklődő embereket! (Mf. 12/b.)

46. ábra. A pusztában tartott szarvasmarhák és lovak védelmére nyári állásokat építettek (a képen). Faluk nem volt, csak tetejük, amit fagerendák tartottak. A nyári zivatarok, esők ellen védte az állatokat. Ám a pusztán akadálytalanul nyargaló szél ellen is óvni kellett a jószágot, hiszen azt tűrik a legkevésbé. Erre szolgált a leginkább nádból épített szárnyék. A lovak számára gyakran deszkából emelték, hogy a nagytestű állatok ki ne döntsék.

47. ábra. A Kiskunságban a csikósok és a gulyások cserényt építettek maguknak és kezesállatuknak. A helyről helyre hordozható építményben nemcsak tüzelni, főzni lehetett, hanem tanyázni is. Falait nádból vagy vesszőből fonták, teteje nem volt. Egyik helyisége a pásztort szolgálta, a másik az állat enyhelye volt. A cserény fala olyan magas volt, hogy amikor a komondorok elugatták magukat, a pásztor felállt, és a sövényfalazat fölött szétnézhetett a végtelen pusztában.

48. ábra. A lovak összetartanak a ménesben, ezért nehéz közülük egyet elválasztani. Olykor a gazda ki akart fogatni egy-egy megerősödött csikót. A kifogás is a pásztorok mesterségéhez tartozott. Óvatosan megközelítették a kiszemelt állatot egy 6-8 méteres kötéllel, a pányvával (árkánnyal). A kötélhurkot az állat nyakába vetették, és azzal a földre kényszerítették. A pányvát dobó csikós erősen tartotta a menekülő csikót, amíg a társa a fejébe húzta a kötőféket.

49. ábra. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is volt. A csikós bármerre ment, karikás ostorát mindig a nyakában hordta. Ha a ménest lóháton őrizte, a feje felett forgatta, és amikor előreért, rántott egyet rajta, és az ostor csattant. De honnan kapta a karikás nevet? A maguk faragta díszes nyelet és a sudárt összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról. A sudár kenderkötélre kívülről ráfont bőrszalagokból készül.

LAST_UPDATED2