Nem véletlen, hogy a Kádár-korszak politikusi gárdájának tagjai ma már a feledés homályába vesznek (amint a politikusok többsége mindenhol és általában), mert az utókornak semmi dolga velük. A máig emlékezetesek, emlegetettek, kutatottak egyike Aczél György, akinek legendáriuma, „irodalma” az évek múlásával egyre csak gyarapszik és nő: könyvek, dokumentumfilm, továbbá memoárokban, publicisztikákban, irodalom-, illetve művészettörténeti publikációkban megannyi utalás.
A korszak meghatározó politikusa volt, Rákosi (egyik) áldozata,Kádár (egyik) jobb keze. Teljesen mindegy, hogy éppen melyik budapesti irodában ült, éppen milyen beosztásban-munkakörben, mindenki tudta, hogy mindenhol és mindig ő a kultúrpolitika kialakítója, irányítója és természetesen ellenőre is. Hogy ellentmondásos figura volt? Igen, de a korszak unalmasan és főként veszélyesen egysíkú figurái között. Rendkívül művelt volt a műveletlenek között, minőségérzéke volt a minőséget nem is értők között. Kemény volt sokakkal és sokszor, olykor igazságtalanul és rövidlátó módon is, olykor talán stratégiát áldozott a szükséges taktika oltárán, tele lehetett személyes gyarlósággal is, súlyos tévedései, személyes elfogultságai lehettek, igen! De vitatható-e, hogy hatalmas alkotók és alkotások teremtek az ő „égisze” alatt, olykor ellenére is. És hogy az egykori szocialista országok között Magyarországon volt a legnagyobb az úgynevezett mozgástér.
Persze lesöpörni mindig is könnyebb volt, mint érteni, ítélni látványosabb, mint mérlegelni. Mégis, Aczél alakja ellenállni látszik a kizárólag napi politikailag motivált minősítgetéseknek. Talán azért is, mert amennyire karakteres volt a politikája, annyira színes az egyénisége.
A fenti mondatok akkor (is) fogalmazódtak meg bennem, amikor a végére értem Varga Ágotakönyvének. A sok jelentős elismerést elnyert filmrendező itt adja közre – kibővítve – azokat a beszélgetéseit, amelyeket az általa készített és 2009-ben bemutatott Aczél című dokumentumfilmjében felhasznált. Aczél két lányán kívül író, politikus, irodalomkutató, pszichológus, egyetemi tanár is megszólal a 12 megkérdezett között. Hosszú, ráérős beszélgetések ezek, amelyekben Varga remekül kérdez. Szembesíti egymással – ha nem is az alanyait, de – azokat a mondatokat, amelyeket azonos témáról nem mindig azonos tartalommal és módon mondtak el neki. Ha a partnere elkanyarodna a tárgytól, finoman visszatereli, következetesen, csaknem rámenősen kérdez, de sohasem nyeglén vagy tapintatlanul. A legkényesebb tűnő pontokon is ragaszkodik az egyértelműen egyenes válaszhoz, illetve állásfoglaláshoz.
Tudjuk már, hogy ellentétben a híres dal egyik sorával: a múltat nem lehet végképp eltörölni. Kitörölhetetlenül benne él az ítéleteinkben, az ízlésünkben, az önismeretünkben, a reflexeinkben, a jövőképünkben. Tehát ha önmagunkat őszintén akarjuk megismerni – enélkül meg miként remélhetnénk valódi sikereket -, akkor nem spórolhatjuk meg a múlt megismerését. Eléggé nem méltányolható szolgálatot tesznek tehát azok, akik a múltnak nem – indulattal könnyű – stigmatizálását, hanem – gondolkodva nehéz – elmélyült kutatását segítik. Különösen hazánkban, ahol évtizedről évtizedre, rendszerről rendszerre, eseményről eseményre elmarad a nyílt szembesülés, emiatt aztán persze a valódi és vállalt önismeret, a kamatoztatható tanulság.
Mindazok, akik napi politikai érdekek mentén, bármily jó szándékkal is, de át- meg átírják kedvük szerintire a múltat (és él itt néhány generáció, amelyik eddig mást sem látott), akkora károkat okoznak, amekkorákat az ilyesfajta könyvek (és törekvések) képtelenek ellensúlyozni. De példát adnak, módszert és reményt, hogy nemcsak kellene, de lehetne is másként csinálni.
Furcsa ellentmondás ez: minél inkább háttérbe szorul a múló időben a kortársainak, tehát így vagy úgy a személyesen érintettjeinek a köre, annál inkább tudja majd az utókor az egyedül hiteles módon, a saját korának, körülményeinek kontextusában vizsgálni Aczélt. Annál megalapozottabban fogja megragadni életművét és kijelölni helyét egy korszak politikájában és a magyar kultúra történetében. A könyv egyik tudós interjúalanya Aczélt méretben és hatásbanEötvöshöz és Klebelsberghez hasonlítja; nos, velük is ez történt. Nagyságukon nem fogott idő, sőt!
Varga Ágota filmrendező
Varga Ágota: Aczél-történetek. Beszélgetések tiltott, tűrt és támogatott kortársakkal Aczél Györgyről és a Kádár-korszakról.
Alexandra Kiadó, 2013
392 oldal, 3499 Ft
ISBN 978 963 357 1415
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Aczél György a Kádár-korszak kultúrpolitikájának egyik legfontosabb figurája volt, akinek tevékenysége nagyban meghatározta a kor művészeti életét és könyvkiadását. Élete és szerepe körül számos legenda kering, személyisége a mai napig ellentmondásos, viták tárgya. A hajdani árvaházi gyermek, aki a második világháborúban embermentő tevékenységet folytatott, a Rákosi-rendszer kegyeltje, majd áldozata, 1956 után egészen a rendszerváltásig a kulturális élet talán legfontosabb irányítója és ellenőrzője lett.
A könyv beszélgetéseiben a hajdani politikus családtagjai, valamint a korszak kiemelkedő tudósai és művészei vallanak Aczélhoz fűződő kapcsolatukról, személyes életútjukról, valamint a korszak kulturális és politikai csatározásairól. Aczél szerepének különböző – olykor egymásnak ellentmondó – értelmezései bepillantást engednek a nagy hatalmú politikus és az ember, a családapa életébe, valamint a magyar történelem egy meghatározó korszakának mindennapjaiba.
A szerző, Varga Ágota, dokumentumfilm-rendező. Filmjeit (többek közt a Szemünk fénye,Leszármazottak és a Porrajmos – cigány holokauszt című munkákat) számos rangos hazai és külföldi elismeréssel jutalmazták.
E könyv a 2009-ben bemutatott Aczél című dokumentumfilmjének beszélgetéseit, kibővített anyagát tartalmazza. Az interjúk alanyai: Aczél Anna, Aczél Ágnes, Szőcs Máté, Agárdi Péter, Vámos Tibor, Tétényi Pál, Popper Péter, Herskó János, Jancsó Miklós, Heller Ágnes, Konrád György, Koltai Dénes.
Posted on 2014. január 13. hétfő Szerző: olvassbele
0