NIETZSCHE

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Zarathustra beszédei.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Harmadik rész.

„Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.

Én pedig lenézek, mivelhogy már fölemelkedem.

Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?

A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és szomorú-valóságot.”

Zarathustra,

az olvasásról és írásról. (I. rész, 51. 1.)

A vándor.

Éjfél táján Zarathustra a sziget hátának vévé útját, hogy kora reggel a túlsó partra érjen; mivelhogy ott szándékozott hajóra szállani.

Jó rév vala ott, a melyből idegen hajók is szerettek kiindulni; ezek magukkal vitték, a ki a boldogságos szigetekről tengerre akart szállani.

Midőn tehát Zarathustra a hegy hátán fölfelé mendegélt, útközben megemlékezek a sok magános vándorlásról, miben ifjúságától kezdve része vala, s megemlékezek arról, mennyi hegyet, hátat és csúcsot hágott már meg.

Vándor vagyok és hegymászó, monda szívének, nem szeretem a síkságot és úgy látszik nem tudok sokáig nyugton ülni.

És bármi légyen is még sorsom és éleményem, — vándorlás lészen benne és hegymászás: végezetre az embernek nincs egyéb éleménye, mint maga-maga.

Elmúlt az idő, midőn még véletlenek eshettek meg vélem; és mi eshetnék még ölembe, a mi nem volna már tulajdonom!

Csak hazatér végre, hazatér — az én „én”-em, és a mi része sokáig idegenbe járt és szerteszórva minden dolog és eset között.

És még egyet tudok: most utolsó csúcsom előtt állok és az előtt, a mi legtovábbra tétetett félre számodra: óh, legkeményebb utamnak kell nekivágnom! Óh, legmagánosabb vándorlásomat kezdtem meg!

A ki pedig fajtámból való, az nem menekül az ilyen órától: az órától mely igy szól hozzá: „Csak most járod a nagyságodra vezető utat! Csúcs és mélység — ime egygyé olvasztatott!

A nagyságodra vezető utat járod: íme végső menedéked lőn, ami eleddig végső veszedelmed vala.

A nagyságodra vezető utat járod: íme, kell, az bátorítson leginkább, hogy mögötted nincs már út!

A nagyságodra vezető utat járod: itt ne leselkedjék senki sarkad után! Lábad maga törlé ki mögötted az utat, és fölébe ez vagyon írva: „lehetetlenség.”

És ha most már minden lajtorja híjjával vagy, tudnod kell hozzá, hogy még a tulajdon fejeden járj: ugyan, hogy akarnál máskép fölfelé hágni?

Tulajdon fejeden és tulajdon szíveden keresztül! Most a legpuhábbnak is meg kell keményednie benned.

A ki mindig sokat kímélte magát, az utóvégre a sok kímélet miatt betegeskedik. Dicsértessék, a mi keménynyé tészen! Én nem dicsérem a földet, a hol vaj és méz folyik!

Ha ki sokat akar látni, meg kell tanulnia, hogy magától eltekintsem: — erre a keménységre szüksége van minden hegymászónak.

A kinek pedig a megismerés mívénél tolakodó a szeme, hogy láthatna minden dologból többet felszínénél!

Te azonban, Zarathustra, minden dolognak fenekét és hátterét akarád látni: ezért hát át kell hágnod magad — előre, föl, valamig még a csillagaid is alattad-valók lesznek!

Igen! Lenézni magamra, sőt csillagjaimra: csak, ha oda érnék, csak ezt hívnám majd az én csúcsomnak: az utolsó csúcsom van még hátra.

Im-ígyen szóla magához Zarathustra hegynek-menet, kemény igékkel vigasztalván szívét: mivelhogy szíve vérzett, mint még sohasem. És a hegy hátának tejére jutván, íme, előtte feküvék a másik tenger szétterjedve: és ő nyugodtan állt és sokáig hallgatott. Az éjszaka pedig hideg vala ebben a magasságban és tiszta és csillagoktól ragyogó.

Megismerem a sorsom, – monda végre búsongva. — Rajta! Kész vagyok, íme elkezdődék utolsó magánosságom!

Óh, ez a fekete, szomorú tenger itt alattam, óh ez a fekete, éjjeli borús kedv! Óh sors és tenger! Íme hozzátok kell leszállanom!

Legmagasabb hegyem előtt állok és leghosszabb vándorlásom előtt: ezért még mélyebbre kell szállnom, mint valaha: — mélyebbre a fájdalomba, mint valaha, bele egészen legfeketébb hullámáig! Így kívánja sorsom: Rajta! Kész vagyok.

Honnan jőnek a legmagasabb hegyek? – kérdezem egykoron. — Íme megtanulám, hogy a tengerből jöttenek.

Ez a tanúság rajta van kövükön. Kell, hogy a legmagasabb a legmélyebből jusson föl magasságába.

Így szóla Zarathustra a hegy csúcsán, a hol hideg vala, mikoron pedig a tengerhez közel ért és végre a szirtek alatt állott, azonközben elfáradt és még erősebben vágyódék, mint az imént.

Most még minden alszik, monda; a tenger is alszik. Szeme álomittasan és idegenül néz reám.

De melegen lehell, azt érzem. És azt is érzem, hogy álmodik. Álmában hánykolódik kemény párnáin.

Hallga! Hallga! Hogy nyög a rossz emlékektől! Vagy talán mert rosszat vár?

Óh, veled szomorkodom, sötét szörnyeteg, és magamra is haragszom te miattad.

Óh, hogy kezem nem elég erős! Valóban szívesörömest megváltanálak rossz álmaidból!

És midőn Zarathustra ezeket monda, búsan-keserüen nevete maga-magán. Hogyan Zarathustra! – monda, — hát még a tengert is vigasztalni akarod énekeddel?

Óh, te kedves bolond Zarathustra, te bizó boldogok boldoga! De ilyen valál mindenha: mindig bizodalmasan közelítettél minden borzasztóhoz.

Minden szörnyeteget meg akartál simogatni. Egy kis meleg lehellet, egy kis puha lágy pihe szőr a lábon: — és mindjárt kész valál szeretni és csalogatni.

A szeretet a magános veszedelme, a szeretet minden élő iránt! Valóban kacagni-való, milyen bolond és szerény vagyok a szerelemben.

Im-ígyen szóla Zarathustra és újból kacagott: azután megemlékezék elhagyott barátairól, — és mintha gondolatával vetkezett volna ellenök, neheztelt gondolataira is. És mihamar megesék, hogy a nevető elsírá magát: — indulattól, vágytól sírdogála Zarathustra keservesen.

A látomásról és a talányról.

1.

Híre terjedvén a hajósok között, hogy Zarathustra a hajón van — mert egyazon időben szállott vele hajóra egy ember, a ki a boldogságos szigetekről jött, — nagy kíváncsiság és várakozás keletkezek. Zarathustra azonban hallgatott két napig és hideg és süket vala a szomorúságtól, úgy, hogy sem pillantásaikra, sem kérdéseikre nem válaszolt. Második nap este azonban bár még szótlanul újra megnyitá fülét: mivelhogy sok különös és veszedelmes dologról lehetett hallani e hajón, mely messziről jött és még messzebbre igyekezett. Zarathustra pedig barátja vala mindazoknak, a kik messze-utat tesznek és nem akarnak veszedelem nélkül élni. És lám, utoljára a hallgatás megoldá az ő nyelvét és szívének jege megtörék: — ekkor im-ígyen kezde beszélni:

Néktek, a merész keresőknek, kisértőknek, s a ki csak valaha csalárd vitorlákkal borzalmas tengerekre szálla, nektek, a talány-ittasoknak, a homály-kedvelőknek, a kiknek lelkét fuvola csalogatja minden tévelygés barlangjához:

— mert ti nem akartok gyáva kézzel fonál után kapkodni; és ha kitalálni tudtok, gyűlölitek, hogy arra okok fonalán rávezessenek —

néktek, csak néktek beszélem el a talányt a mit láték, — a legmagánosabbnak látomását.

Komoran mének minap halott-halavány alkonyaiban, — komoran és keményen, összeszorított ajkakkal. Nemcsak egy napom áldozott le.

Egy ösvény, mely dacosan vezetett föl zuhanó kőtörmeléken keresztül, gonosz, magános ösvény, melyen nem nőtt már se fű, se fa: egy hegyi ösvény csikorgóit lábam daca alatt.

Némán lépkedve kavicsok gúnyos nyikorgása közt, széttaposva a követ, melyen elcsúszott: im-ígyen kényszeríté magát lábam fölfelé.

Fölfelé: — hogy dacoljon a szellemmel, mely lefelé húzá, a mélységbe húzá, a nehézség szellemével, sátánommal, esküdt ellenségemmel.

Fölfelé: — ámbátor rajtam ült, a félig törpe, félig vakondok; bénán, bénítóan, fülembe ólmot, agyamba ólmos gondolatokat csöpögtetve.

„Óh Zarathustra — mormogá keserű gúnynyal, szótagot szótag után hebegve — óh, bölcsesség köve! Magasra dobtad magad, de minden földobott kőnek — esnie kell!

Óh Zarathustra, bölcseség köve, te parittyakő, te csillagromboló! Magadat dobtad magad oly magasra, de minden földobott kőnek — esnie kell!

Magadra ítéltetve és tulajdon megkövezésedre: óh Zarathustra, messze dobtad ugyan a követ, — de te reád esend az vissza!”

Erre elhallgatott a törpe; és ez soká tartott. Hallgatása azonban nyomasztó volt nékem; és az ilyetén együttlétben az ember valóban magánosabb, mint magában!

Fölfelé hágtam, tovább, tovább, álmodék, gondolkodám, — de minden nyomott. Beteghez valék hasonlatos, kit elfáraszt gonosz kínja, és kit álmából még gonoszabb álom ébreszt föl. —

De van bennem valami, a mit bátorságnak hínak: ez eleddig agyonütött bennem minden bátortalan kedvet. Ez a bátorság parancsolá, hogy végre megállják és így szóljak: „Törpe! Te! Vagy én!” —

Mert bátorság a legjobb agyonütő szerszám, — bátorság, amely támad: mivel minden támadás pengő játék.

Az ember pedig a legbátrabb állat; ezzel bírt le minden állatot. Pengő játékkal bírt le minden fájdalmat is; az emberi fájdalom pedig a legmélyebb fájdalom.

A bátorság agyonüti a mélység szédületét is: és hol nem áll az ember mélységek szélén! Avagy látni nem annyi-e, mint — mélységeket látni?

Bátorság a legjobb agyonütő szerszám: a bátorság agyonüti az együtt-szenvedést is. Az együtt-szenvedés pedig a legmélyebb mélység: a milyen mélyre belenéz az ember az életbe, olyan mélyre néz a szenvedésbe is.

Bátorság a legjobb agyonütő szerszám, a bátorság, a mely támad; az még a halált is agyonüti, mert igy szól:

„Ez vala az élet? Rajta! Még egyszer!”

Az ilyen szóban pedig sok a pengő játék. Kinek füle van az hallja. —

2.

„Megállj, törpe! – szólék. — „Én! Vagy te! De vagyok az erősebb kettőnk között —: te nem ösméred mélységes gondolataimat! Azt — te nem bírnád elviselni!” —

Ekkor megkönnyebbített valami történet: mert a törpe leugrott vállamról, a kíváncsi! És ott gunyasztott előttem egy kövön. És éppen kapubejárás előtt állánk meg.

Lásd ezt a kaput! Törpe! – folytatám —: ennek két arca vagyon. Két út találkozik itt: ezeken még senki sem ment végig.

Ez a visszavezető hosszú utca: örökkévalóságig tart. És az a hosszú utca kifelé — ez egy másik örökkévalóság.

Ellentmondanak egymásnak ezek az utak: éppen egymás fejéhez ütődnek: — és itt, ennél a kapunál találkoznak. A kapu fölött ez vagyon írva: „Pillanat.”

De ha ki egyikükön tovább menne — és mindig távolabb: hiszed-e, törpe, hogy ezek az utak örökké ellentmondanak egymásnak?” —

„Minden egyenes hazudik” — mormogá hányi-vetin a törpe. — „Minden igazság görbe, az idő maga is körvonal.”

„Te, nehézség szelleme! – mondám haraggal, — „ne vedd túlságosan könnyen a dolgot! Különben ott hagylak gunnyasztani, a hol gunnyasztasz, te béna — pedig én magasra vittelek!

Lásd, – folytatám — ezt a pillanatot! Ettől a pillanat-kaputól hosszú, örök utca vezet visszafelé: mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett, megtétetett, mellettünk elfutott légyen?

És ha már minden volt: mit tartasz, törpe, erről a pillanatról? Nem kell-e, hogy már egyszer ez a kapubejárás is volt légyen?

És vajjon nincsenek-e mindenek oly erősen egymásba bogozva, hogy ez a pillanat minden jövendőket maga után vonjon? Tehát — még magát is?

Mert mindennek, a mi futni tud: ezen a hosszú úton kifelé is — kell még egyszer futnia! —

És ez a lassú pók, a mely a holdvilágban mászik, és maga ez a holdvilág, és én és te a kapubejárásnál, egymással susogva, örök dolgokról susogva — nem kell-e, hogy már egyszer mi is voltunk légyen — és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk, magunk előtt, ezen a hosszú borzadályos utcán, — nem kell-e örökkön-örökké visszatérnünk?”

Im-ígyen beszélek és egyre halkabban, mivelhogy féltem tulajdon gondolataimtól és rejtett gondolataimtól. Ekkor, hirtelen, kutyát hallék a közelben vonítani.

Hallottam-e valaha kutyát így vonítani? Gondolatom visszafutott. Igen! Mikoron még gyermek valék és legtávolabbi gyermekkoromban — akkor hallottam egyszer kutyát így vonítani: és látám is, borzas, felemelt fejét, reszketve, a legnémább éjszakán, mikor kutyák is hisznek a kísértetekben:

— úgy, hogy megesék a szívem. Mert éppen akkor ment el a ház fölött a teli hold, halálos csöndben, éppen akkor állott meg, ő, a kerek izzás, — csöndben lapos tetőn, miként idegen tulajdonon: ezen rémült meg akkor a kutya: mert a kutyák hisznek a tolvajokban és kísértetekben. És mikoron másodszor is hallám ezt a vonítást, megesék a szívem.

Hova lőn ekkor a törpe? És a kapubejárás? És a pók? És minden susogás? Avagy álmodtam? Fölébredék?

Vad szirtek közt állék egyszerre, magamban, síváran, a legsívárabb holdvilágban.

De egy ember feküvék itt! És ott! A kutya ugrándozva, borzasan, szükölve, — mert látta, hogy közeledem — majd megint vonított, majd kiáltott: hallék-e valaha kutyát így kiáltani segítségért?

És valóban, a mit láték, olyant még nem láttam soha. Fiatal pásztort láték, a ki vonaglott, fuldoklott, rángatózott, eltorzult arccal; szájából pedig fekete, nehéz kigyó lógott ki.

Láték-e valaha ennyi utálatot és halovány borzadályt egy arcon? Bizonyosan aludt! Ekkor a kigyó bemászott torkába — és mélyen beleharapott.

Kezem rángatta a kígyót és egyre rángatta: — hiába! nem rántá ki a torokból. Ekkor bódult belőlem a szó „Harapd! Harapd!

Harapd le a fejét! Harapd!” — így bődült belőlem a szó, borzadásom, gyűlöletem, utálatom, szánalmam, minden jóm és gonoszom egyetlen kiáltással bődült belőlem.

Ti bátrak körülöttem! Ti keresők, kisértők és a ki csak valaha csalárd vitorlákkal ki nem kutatott tengerekre szállá! Ti talány-kedvelők!

Találjátok hát ki talányomat, mit akkor láték, magyarázzátok meg a legmagánosabb látomását!

Mert látomás vala és jövőlátás: — vajjon mit láték akkor hasonlatban? És ki az, a ki egyszer még eljövendő?

Ki a pásztor, kinek im-ígyen torkába mászott a kigyó? Ki az az ember, kinek im-ígyen torkába mászik majd minden legnehezebb, legfeketébb?

A pásztor pedig beleharapott, ahogyan kiáltásom javálla; derekasan beléharapott! Messzére köpte a kigyófejét, — és fölugródék. —

Nem pásztor többé, nem ember többé, — hanem színében elváltozott, egy ragyogó fényességtől környékezett valaki, a ki kacagott! Ember még nem kacagott úgy a földön, miképen ő kacagott!

Óh, barátim, hahotát hallék, mi nem vala emberi hahota, — — és íme szomjúság epeszt, sohasem szunnyadó vágyakozás.

Epeszt a vágy ez után a nevetés után, óh, hogyan viselem el még az életet! És hogyan viselhetném el most — a halált! —

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A kéretlen üdvösségről.

Ilyen talányokkal és keserűséggel szívében szállá Zarathustra tengerre. Midőn pedig a boldogságos szigetektől és barátaitól négy napi járásra vala, akkor már lebírta minden fájdalmát —: diadalmasan és erős lábon állá megint a sorsát. És az időben im-ígyen szóla Zarathustra ujongó lelkéhez:

Magam vagyok megint és magam akarok lenni, magam a tiszta éjszakával és szabad tengerrel; és megint délután van körülöttem.

Délután találám először barátimat, délután másodízben is: — az órában, a mikor minden fényesség enyhül.

Mert a mi boldogság még úton van ég és föld között, az még derűs lelket keres szállásául: boldogságtól enyhült minden fényesség.

Óh életem délutánja! Egykoron az én boldogságom is völgynek szállott, hogy szállást keressen magának: akkor találá föl ezeket a vendégszerető nyílt lelkeket.

Óh életem délutánja! Mit nem adnék oda, hogy Egyet szerezzek: gondolataimnak ezt az eleven ültetvényét és legmagasabb reménységemnek ezt a hajnalhasadását!

Társakat keresett egykor a teremtő és az ő reménysége gyermekeit: s íme, úgy esett, hogy nem találá őket, hanemha maga teremté őket.

Im-ígyen művem közepén tartok, gyermekeimhez menet és tőlük jövet: gyermekei kedvéért kell magának Zarathustrának beteljesednie.

Mivelhogy igazában csak gyermekünket és mívünket szeretjük: és a hol nagy a magaszeretet, ott az várandós állapot jele, — úgy találám.

Gyermekeim még első kikeletükben zöldelnek, közel állva egymáshoz és közösen rázatva szelektől, fácskái kertemnek és legjobb földemnek.

És valóban! Valahol ilyen fácskák állnak egymás mellett, ott van boldogságos sziget.

Egykoron azonban ki akarom ásni őket és mindegyiket magába állítani: hogy tanuljon magasságot és dacot és óvatosságot.

Görcsösen és görnyedten és hajlékony keménységgel álljon azután mindenik a tenger partján, eleven világító tornyául a győzhetetlen életnek.

Ott, hol a viharok a tengerre zúdulnak és a hegy orrmánya vizet szürcsöl, ott tartson mindenik egyszer éjjelnappal őrséget, hogy ő megpróbáltatassék és megismertessék.

Meg kell ismertetnie, meg kell próbáltatnia, vajjon az én fajtám és származásom-e, — vajjon hosszú akarat ura-e, szólván is néma és engedékeny akképen, hogy adva vesz: — hogy egykoron társam legyen és Zarathustra teremtő és ünneplő társa: olyan, a ki az én akaratomat az én tábláimra írja; mindenek teljesebb beteljesedésére.

És az ő és hozzája hasonlók kedvéért kell magamnak is beteljesednem: ezért térek most ki boldogságom elől és kínálkozom minden balsorsnak — hogy én is utoljára megpróbáltassam és megismertessem.

S bizony, bizony, ideje volt, hogy menék és a vándor árnyéka és legnagyobb unalma és legcsöndesebb órája — minden rábeszélt: „itt a legfőbb ideje!”

A szél kulcslyukomon fúva monda: „Menj!”

De én gyermekeimhez láncolva feküvék: a sóvárgás veté nekem ezt a cselt, a sóvárgás szeretet után, hogy zsákmánya legyek gyermekeimnek és elveszszek bennök.

Sóvárogva kívánni — ez nékem már annyi, hogy elveszítettem magam. Enyéim vagytok gyermekeim! Ez a birtok töltsön el nyugalommal, s ne zavarjon semmiféle kívánság.

Ám a nap heve forrón rátüzelt szeretetemre, a maga nedvében főtt Zarathustra, — ekkor árnyék és kétség elröpült fejem fölött.

Már-már dérre, télre vágyódtam: „óh, hogy megint dér és tél ropogtasson és csikorgasson engem!” — sóhajték: — ekkor fagyos ködök szálltak föl belőlem.

Multam törte föl sírját, nem egy elevenen eltemetett fájdalom ébredett föl —: csak kialudta magát s csak alakoskodott halotti köntösben.

Im-ígyen minden jel ezt kiáltá felém: „itt az idő!” Én azonban — nem hallám; mig végre megmozdult mélységem és furdalt a gondolatom.

Óh, mélységes gondolat, ki az én gondolatom vagy! Vajjon mikor lesz erőm, hogy áskálni hallván többé ne reszkessek?

Torkomig ver a szívem, ha áskálni hallak! Még hallgatásod is fojtogat, te mélységesen hallgató!

Még sohasem kísérlem meg, hogy fölszólítsalak: elég már, hogy magammal hordoztalak! Még nem valék elég erős az utolsó oroszlán-bátorságra és oroszlán-pajkosságra.

Elég borzasztó vala már nékem nehézséged: egykoron azonban meglelem majd az erőt és oroszlán-hangot, a mely téged fölhív!

S ha csak egyszer lebírtam ezt, még nagyobbat is lebírok; és győzelem legyen beteljesedésem pecsétje! —

Ezenközben még bizonytalan tengeren hajtatom; a vak eset hizeleg nékem, a símanyelvű; előre és hátra nézek, — s még nem látok véget. Még nem ütött utolsó harcom órája, avagy talán éppen most üt? Valóban, csalárd szépséggel néz rám köröskörül tenger és élet!

Óh, életem délutánja! Óh est előtti boldogság! Óh dagadó tenger réve! Óh béke a bizonytalanságban! Mily bizalmatlan vagyok mindnyájatok iránt!

Miképen ő maga előtt tuszkolja szerelmesét, gyöngéden még keménységében is, a féltékeny, — azonképen tuszkolom én magam előtt ezt a boldog órát.

El veled, boldog óra! Benned kéretlen üdvösség jőve hozzám! Mert legmélyebb fájdalmamat akarva állok itt: — rossz időben jövel!

El veled, boldog óra! Inkább végy szállást ott — gyermekeimnél! Siess! és még este előtt áldd meg őket az én boldogságommal! Íme közelg az est: a nap leáldozik.

Vége — boldogságomnak!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

És egész éjjel vára balsorsát; de hiába vára. Az éjszaka világos és csöndes maradt, a boldogság maga pedig egyre közelebb jőve.

Reggel felé azonban Zarathustra szívére mosolygott és gúnyosan monda: „A boldogság sarkom után fut. Ez azért van, hogy én nem futkosom fehérnép után. Mert a boldogság fehérnép.”

Napkelet előtt.

Óh, Ég fölöttem, te tiszta! Mély! Te fényesség mélysége! Téged nézvén isteni vágyaktól borzongok.

Magasságodba akarom vetni magam — ez az én mélységem! Tisztaságodba akarok rejtőzni — ez az én ártatlanságom!

Mert isten elleplezi szépségét: így rejted el csillagaidat. Nem beszélsz: így hirdeted nékem bölcseségedet.

Hullámzó tenger fölött keltél föl ma nékem, szereteted és szemérmed kinyilatkoztatásképen szól hullámzó lelkemhez.

Hogy szépnek jösz hozzám, szépségedbe rejtőzve, hogy némán szólsz hozzám, nyilvánvalóan bölcseségedben: „Óh, hogy ne találnám ki lelked minden szemérmét! Napkelet előtt jövel hozzám, a legmagánosabbhoz.

Barátok vagyunk kezdettől fogva: közös a bánatunk, borzadásunk és fenekünk; még napunk is közös.

Nem beszélünk egymáshoz, mivelhogy nagyon is sokat tudunk —; hallgatunk egymással szemben, átmosolyogjuk egymásnak tudásunkat.

Nem vagy-e a tüzemhez tartozó fényesség? Lelked nem testvére-e belátásomnak?

Együtt tanulánk mindent; együtt tanulók, mint kell magunk fölé magunkhoz fölszállani és felhőtlenül mosolyogni: felhőtlenül lemosolyogni derűs szemekkel és mérföldnyi távolságból, midőn alattunk kényszer és cél és bűn esőként gőzölögnek.

És ha egyedül vándorlék: vajjon mire éhezett lelkem éjszaka és csal-utakon? És ha hegyeket hágék, vajjon kit kerestem mindig a hegyekben, ha nem téged?

És minden vándorlásom és hegyhágásom: szükség volt csak és gyámoltalan kisegítője: — röpülni akar egész akaratom, beléd röpülni!

És mit gyülölék hevesebben, mint vándor-felhőket és mindent, mi téged beszennyez? És tulajdon gyűlöletem is gyülölém, mivelhogy beszennyeze téged!

Haragszom a vándor-felhőkre, ezekre a sompolygó vadmacskákra: elrabolják tőled és tőlem, a mi közös tulajdonunk — a rengeteg, határtalan „igent”- és „ámen”-mondást.

Haragszunk ezekre a közvetítőkre és keverőkre, a vándor-felhőkre: ezekre a felemásokra, mik sem áldani, sem isten igazában káromkodni nem tanulnak.

Mégjobb szeretnék beborúlt ég alatt hordóban ülni, jobb szeretnék ég nélkül a mélységben ülni, mintsem hogy téged, fényesség ege, vándor-felhőktől besszenyezve lássalak!

És sokszor kedvem kerekedék, cikkcakkos arany villám-drótokkal lefeszítenem őket, hogy az égzöngéshez hasonlatosan, üthessem katlan-hasukon a dobot:

— mint dühös dobverő, mivelhogy elrabolják nékem „igen”-edet és „ámen”-edet, te Ég fölöttem, Te tiszta! Fényes! Te fényesség mélysége! — mivelhogy elrabolják tőled az én „igen”-emet és „ámen”-emet.

Mert még jobb szeretek dörgést és égzöngést és viharos átkokat, mint ezt az aggodalmas-kételkedő macskanyugalmat; és az emberek között is legjobban gyűlölök minden halkan lépőt és felemást és kételkedő, habozó vándor-felhőt.

És „ha ki nem tud áldani, az tanuljon meg átkozni!” — ez a derűs tanítás hullott ölembe a derűs égből, ez a csillag ragyog egemen még koromsötét éjszakákon is.

Én azonban áldó- és igent-mondó vagyok, ha csak te körülöttem vagy, te tiszta! fényes! Te fényesség mélysége! — minden mélységbe beviszem még áldó igent-mondásomat.

Áldóvá levék és igent-mondóvá: és sokat küzdék és küzködésem célja az, hogy kezeim egykoron szabadok legyenek: áldani.

Áldásom pedig ez: az ember mint tulajdon ege álljon minden dolog fölött! álljon mint kerek tetője, azúr harangja és örök biztossága; és boldog az, a ki ezenképen áld.

Mert mindenek az örökkévalóság forrásánál és túl a Jón és Gonoszon kereszteltettek; s Jó és Gonosz csak közbenső-árnyékok és nyirkos borúlátók és vándor-felhők. Valóban, áldás és nem káromlás, ha hirdetem: „a véletlen ege, az ártatlanság ege, a történetesség ege, a csapongás ege áll mindenek fölött.”

„Történetesen” ez a világ legrégibb nemessége, ezt adám vissza minden dolognak, megváltam a cél rabigájától.

Ezt a szabadságot és égi derűt borítám azúr harangképen mindenek fölé, mikoron hirdetem, hogy nincs „örök akarat”, mi fölöttük és általuk akarna.

Ezt a csapongó kedvet és ezt a bolondságot tevém helyére annak az akaratnak, midőn hirdetem: „mindenek mellett egy a lehetetlen — az értelmesség!”

Egy csöpp értelem ugyan, egy-egy szemernyi bölcseség szétszórva csillagról csillagra — ez a kovász minden dologba bele van keverve: a bolondság kedveért van bölcseség minden dologba keverve!

Egy kis bölcseség bizony lehetséges; de ezt a boldogító biztonságot találám minden dologban: hogy még jobban szeretnek a véletlen lábán — táncolni.

Óh! Ég fölöttem, te tiszta! Te magas! Az nékem tisztaságod, hogy nincs örök értelem-pók és értelempókháló:

— hogy tánctér vagy nékem isteni véletlenek számára, hogy isteni asztalom vagy isteni kockák és kockavetők számára.

De te elpirulsz? Talán mondhatatlant mondtam? Káromlálak, midőn áldani akartalak?

Avagy négyszemközti szemérem az, mi elpirít téged? — Mennem s hallgatnom parancsolsz-e, mert íme, jő a nappal?

A világ mély —: és mélyebb, semmint valaha a nappal gondolta vala. Nem mindennek szabad megszólalnia a nappal előtt. De a nappal jő: váljunk el hát!

Óh, Ég fölöttem, te szemérmes! Izzó! Óh, napkelet-előtti boldogságom! A nappal jő: váljunk el hát!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A kisebbítő erényről.

l.

Midőn Zarathustra megint száraz földet ért, nem indult tüstént hegyének és barlangjának, hanem sok utat és kérdést tőn, és tudakolá ezt is, azt is, úgy hogy tréfásan ezt monda magáról: „láss folyót, a mely sok tekervényben foly vissza forrásához.” Mert meg akarta tudni, mi történt ez alatt az emberrel: vajjon nagyobb lőn-e vagy kisebb. És egyszerre csak egész sor új házat pillantott meg, elcsodálkozék és monda:

Mit jelentenek ezek a házak? Bizony, bizony nem nagy lélek tette oda, a maga képéül!

Avagy talán balga gyermek szedte elő játékos fiókjából? Bárcsak tenné egy másik gyermek megint vissza a játékos fiókjába!

És ezek a szobák és kamarák: vajjon járhatnak-e itt ki-be férfiak? Úgy vélem, selyembábúknak valók, avagy nyalánk macskáknak, a melyek bizonyosan magukon is hagynak nyalánkkodni.

És Zarathustra megállott és gondolkodók. Végre bánatosan monda: „Minden kisebb lőn! Mindenütt alacsony kapukat látok: a ki az én fajtám, még átmegy ugyan rajta, de — meg kell hajolnia.

Óh, mikor térek megint hazámba, hol nem kell többé meghajolnom — nem kell többé meghajolnom a kicsinyek előtt!” — És Zarathustra sóhajtva pillantott a távolba.

És egyazon a napon monda beszédét a kisebbítő erényről.

2.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: nem bocsátják meg nékem, hogy nem irigylem erényeiket.

Harapósán utánam kapnak, mivelhogy mondom nékik: kis embereknek kis erényekre van szükségük — és mert sehogysem akarom fölfogni, hogy kis emberek szükségesek lennének!

A kakashoz vagyok hasonlatos, amely idegen udvarba kerülvén, utána kapkodnak a csirkék; de nem veszem zokon ezektől a csirkéktől.

Udvarias vagyok irántuk, mint minden apró bosszúság iránt; a kicsiség ellen tüskésnek lenni: sündisznónak való bölcseségnek tartom.

Mindnyájan rólam beszélnek, ha este körülülik a tűzet — rólam beszélnek, de senki sem gondol — én reám!

Ez az új csönd, melyet megismerek: körülöttem csapott lármájuk köpönyeget borít gondolataim fölé.

Zajonganak maguk között: „mit akar ez a komor felhő? vigyázzunk, hogy ne hozzon reánk valami járványos betegséget!”

És minap egy asszony magához rántá gyermekét, a ki felém tartott: „Vigyétek el a gyermekeket” – kiáltá — „az ilyen szemek elperzselik a gyermekek lelkét.”

Köhécselnek, ha beszélek: úgy vélik, a köhentéssel gátat vetnek az erős szeleknek — mit sem találnak ki boldogságom zúgásából!

„Még nincs időnk Zarathustra számára” — vetik ellen; de mit nekem az az idő, a melynek Zarathustra számára „nincs ideje?”

És ha magasztalnak is: hogyan nyughatnám az ő magasztalásukon? Tüskés öv nékem az ő dicséretük: még akkor is karcol, ha levetem magamról.

És azt is megtanultam közöttük: az a ki dicsér, úgy tesz, mintha visszaadna, pedig igazában azt akarja, hogy őt ajándékozzák meg még jobban!

Kérdezzétek meg lábamat, vajjon kedvére van-e, ahogy dicsérnek és csalogatnak! Valóban, az ilyen taktusra és tik-takra nem akar se táncolni, se állni. A kis erényre szeretnének csábítani dicséretükkel: a kis boldogság tik-takjára szeretnék lábamat rábeszélni.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: kisebbek lettek és egyre kisebbekké válnak: — ennek pedig oka tanításuk a boldogságról és erényről.

Mivelhogy az erényben is szerények — mert jóleső kényelem kell nékik. Kényelemmel pedig csak szerény erény fér meg.

Igaz, hogy a maguk módjára ők is megtanulnak lépni és előre-lépni: ezt azonban én botorkálásuknak hívom. — Mindenkinek lábatlankodnak, a kinek sietős a dolga.

És közülök nem egy előremegy és ezenközben hátranéz kíficamult nyakkal: az ilyenbe szeretek belerohanni.

Láb és szem ne hazudjanak s ne hazudtolják meg egymást. Kis embereknél azonban sok a hazudozás.

Olyik közülök akar, de legtöbbjük csak akartatik. Olyik közülök igaz, de legtöbbjük rossz komédiás.

Van közöttük tudtán kívül való komédiás és komédiás akarata ellenére — az igazak mindig ritkák, különösen az igaz komédiások.

Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak az, a ki elég férfi, fogja a nőben a nőt — megváltani.

És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk” — így imádkozik az uralkodók színlelése is — és jaj, ha az első úr csak az első szolga!

Óh, képmutatásukba is jól bekandíkált szemem kíváncsisága; és jól eltalálám minden légy-boldogságukat és zümmögésüket napsütötte ablaktáblák körül.

Amennyi jót látok, megannyi gyöngeséget is látok. A mennyi igazságosságot és részvétet, megannyi gyöngeséget is.

Simák, jogosak és jóságosak egymás iránt, mint a homokszemek simák, jogosak és jóságosak homokszemek iránt.

Szerényen kis boldogságot ölelni — ez nekik „megadás!" — és ezenközben már szerényen kancsalítva lesnek egy új kis boldogságot.

Tulajdonkép csak egyet akarnak a jámborok: hogy senki se bántsa őket. Ennélfogva mindenkit megelőznek és jót tesznek véle.

De ez gyávaság: jóllehet „erény”-nek hívatik.

És ha valamikor keményen beszélnek, ezek a kis emberek: én csak rekedtségüket hallom ki beszédükből — — mert hát minden szélhuzat rekedtekké teszi őket.

Okosak ők, erényeik okos ujjúak. De nincs öklük, ujjaik nem tudnak hozzá, hogy öklök mögé bújjanak.

Erény nékik az, a mi szegénynyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik.

„Mi székünket középre tevők — ezt mondja nékem mosolygásuk — és époly távolra a haldokló bajvívótól, mint a víg disznóktól!”

Ez pedig — középszerűség, jóllehet erénynek hivatik.

3.

E nép sorait járom és némely szót ejtek: de ők sem venni, sem megtartani nem tudnak.

Csodálkoznak, hogy nem jövék vágyakat és vétkeket kárhoztatni; és csakugyan, azért sem jövék, hogy zsebmetszőktől ójjak!

Csodálkoznak, hogy nem vagyok kész okosságukat még öregbíteni és élesíteni: mintha nem bővelkednének okoskodókban, a kiknek hangja fülemben palavesszőként csikorog a táblán.

És ha kiáltám: „Átkozzatok meg minden gyáva ördögöt magatokban, a kik szeretnének szükölni és kézösszetéve imádni”: viszontag azt kiáltják: „Zarathustra istentelen”.

És kiváltképen magadást-tanítóik kiáltják ezt —; de éppen nektek szeretem fülükbe kiáltani: Igen! Én vagyok Zarathustra, az istentelen!

Óh ezek a megadást-tanítók! Tetűmódra mindenüvé odabújnak, a hol valami kicsiny és beteg és varas: és csak utálatom tart vissza tőle, hogy agyonropogtassam.

Nosza! Ez az én prédikációm az ő fülüknek: én vagyok Zarathustra, az istentelen, a ki így szól: „ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem oktatását!”

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, hol találok magamhoz hasonlót? És mindazok hozzám hasonlók, akik maguk szabják meg akaratukat és levetkőzik a megadást.

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, én még minden véletlent is a magam fazekában főzök. És csak ha ott megfőtt, van ínyemre, mint az én eledelem.

És valóban, nem egy véletlen úrhatnám-módra jőve hozzám: de még úrabb módra szólt rá az én akaratom, s íme már kéregetve térdepelt előttem.

Kérve, hogy szállást, szívet leljen nálam és hízelegve beszél rá: „Lásd Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint a legjobb barát a baráthoz!”

De mit beszélek, a hol senki füle az én fülem! így hát kikiabálom minden szélnek: Mindig kisebbek lesztek, ti kis emberek! Lemorzsálódtak, ti kényelmesek! Még látlak tönkre menni:

— a ti sok apró erényeteken, a ti sok apró mulasztásokon, a ti sok apró megadástokon!

Nagyon is sokat kimél, nagyon is sokat enged: ez a ti talajotok! De hogy fa nagyra nőjjön, kemény sziklák közé kemény gyökereket kell vernie!

S a mit elmulasztotok, az is szövi minden emberjövő szövetét; semmitek is pókháló és pók, a mely a jövő véréből él.

És ha vesztek, az olyan, mintha lopnátok, ti apró erényesek; de még tolvajok közt is így szól a becsület: „csak ott lopj, a hol nem lehet rabolni.”

„Majd adódik a dolog” — ez is a megadás tanítása. De én azt mondom nektek, ti kegyesek: az vészen magának s egyre többet vészen tőletek!

Óh, vajha minden fél-akarást levetkőznétek és elszánnátok magatokat a lustaságra, épúgy, mint a tettre.

Óh, vajha megértenétek igém: „Tegyetek, a mit akartok, de legyetek előbb olyanok, a kik tudnak akarni!

„Ám szeressétek felebarátotokat, miképen önmagátokat, — de előbb legyetek olyanok, a kik önönmagukat szeretik.

— Szeretik, a nagy szeretettel szeretik! a nagy megvetéssel. — Im-ígyen szóla Zarathustra, az istentelen!

De mit beszéllek ott, a hol senki füle nem az én fülem! Itt még egy órával túlságosan jókor vagyon számomra.

A magam kajdásza vagyok e nép közt, a magam kakas-szója sötét utcákon.

De eljövend az ő órájuk! És eljövend az enyém is! Óráról-órára kisebbek, szegényebbek, terméketlenebbek lesznek, — szegény giz-gaz! szegény talaj!

És nemsokára úgy állanak előttem, mint száraz fű és pusztaság, és valóban! magukba-fáradtan — és víznél még inkább szomjuhozva a tüzet!

Óh, áldott órája a villámnak! Óh délelőtti titok! — Egykoron még futó tüzeket csinálok belőlük és tüznyelvvel hirdetőket:

— egykoron még tüzes nyelvvel hirdessék: Jön, közel van, Ő, a Nagy Dél!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az olajfák hegyén.

A tél, a kelletlen vendég, otthonomban ül: kezem kék baráti szorításától.

Tisztelem őt, ezt a kelletlen vendéget, de szeretem magára hagyni. Szeretek elfutni tőle; és, ha az ember jól fut, megmegmenekül tőle!

Meleg lábbal, meleg gondolatokkal oda futok, hol szélcsend vagyon, — olajfám napos zugolyához.

Ott nevetem szigorú vendégemet, és hálás vagyok néki, hogy odahaza elfogdossa legyeim és sok apró lármát élesítőt!

Mert nem szereti, ha muzslica zümmög, vagy épen kettő; még az utcát is kiüríti, hogy a hold fénye is fél ott éjjente.

Kemény vendég ő — de én tisztelem és nem imádkozom a kényesek módjára a potrohos tűzbálványhoz.

Inkább vacogjon egy keveset fogam, mintsem hogy bálványt imádjak! — így parancsolja természetem. És kiváltképen nem szívelem a buja, gőzölgő, dohos tűzbálványokat.

A kit szeretek, jobban szeretem télen, mint nyáron, jobban és bátrabban gúnyolom most ellenségemet, mióta a tél házamban ül.

Valóban, bátran, még akkor is, ha ágyba csúszom; még akkor is kacag és incselkedik bebújt boldogságom; nevet még csalóka álmom.

Én csúszó-mászó? Életemben soha nem csúsztam-másztam hatalmasok előtt; és ha valamikor hazudtam, szeretetből hazudtam. Ennek okáért vagyok vidám még téli ágyamban is.

A szerény ágy jobban melegít, mint a gazdag, mivelhogy féltékeny vagyok szegénységemre. És télen a leghűbb hozzám.

Incselkedéssel kezdek minden napot, hideg fürdővel gúnyolom a telet: ezért morog szigorú barátom.

S szeretem csiklandozni is viaszgyertyácskával: hogy végre kibocsássa nékem az eget hamvasszinü szürkületből.

Mert különösen incselkedő kedvű vagyok reggel: kora reggel, a mikor vödör nyikorog a kút száján és gőzölgő paripák nyerítenek szürke utcákon:

Türelmetlenül várom ilyenkor, hogy kivirradjon a derült ég, a havas szakállú téli ég, az agg és fehér hajú

— a téli ég, a hallgatag, a mely még napját is oly gyakran elhallgatja!

Talán tőle tanultam a hosszú, derűs hallgatást? Avagy ő tanulta tőlem? Avagy mindketten magunktól találtuk ki?

Minden jó dolog ezer forrásból ered, — minden pajzánság örömében ugrik a létbe: hogy tenné azt csak egyszer!

Jó és játszi dolog a hosszú hallgatás is; és a téli éghez hasonlatosan nézni világos, kerekszemű képpel: — hozzá hasonlatosan elhallgatni a napot és hajthatatlan napakaratát: valóban ezt a művészet és ezt a téli pajzánságot jól megtanulám!

Legkedvesebb incselkedésem és mesterkedésem: hallgatásom megtanulta, hogy ne árulja el magát hallgatással.

Szavakkal és kockákkal peregve szedem rá az ünnepélyes várakozókat: mindezek elől a szigorúképű vigyázok elől elillan akaratom és célom.

Hogy senki be ne lásson lelkem mélységébe és végső akaratába, — e végre találám ki magamnak a hosszú, derűs hallgatást.

Nem egy eszélyest találék: ez fátyolt vőn arcára és megzavará vizeit, hogy senki ne lásson át rajta és belé.

De éppen ő hozzá jöttének az eszélyesebb gyanakvók és diótörők: éppen neki halászták el legrejtettebb halát.

A derűitek, a derekak, az átlátszók — ezek előttem a legeszélyesebb hallgatók: a kiknek olyan mély a fenekük, hogy még a legtisztább viz — sem árulja el azt!

Te havas szakállú, hallgatag téli ég, te kerekszemű fehér fej fölöttem! Óh te mennyei hasonlata lelkemnek és játszi kedvének!

És nem kell-e elbújnom, mint a ki aranyat nyelt vala — hogy ne hasítsák föl lelkem?

Nem kell-e falábon járnom, hogy ne lássák hosszú lábam, — mindezek az irígykedők, fenekedők, kik körülvesznek?

Ezek a füstös, szobától fülledt, elhasznált, megpenészedett, besavanyodott lelkek — hogy bírná elviselni irigységük az én boldogságomat!

Így hát csak a jeget és a telet mutatom nékiek csúcsaimon — nem pedig azt, hogy hegyem minden napövet magára övez!

Csak téli viharaim fütyülését hallják: nem pedig azt, hogy meleg tengereken hajózom át, miképen vágyódó, nehéz, forró déli szelek.

Még szánakoznak viszontagságaimon és vak esetemen: — az én igém pedig így szól: „engedjétek hozzám a vak esetet: ártatlan ő, mint a kisdedek!”

Hogy bírnák elviselni a boldogságom, ha nem környékezném viszontagsággal, téli szükséggel, jegesmedve sapkával és havas menny-köpennyel!

— ha nem könyörülnék magam is részvétükön: ez irígykedők és fenekedők részvétén!

— ha magam nem sóhajtoznám és nem vacogtatnám fogam előttük és nem hagynám magam türelmesen részvétükbe pólyázni!

Ez az én lelkem bölcs pajzánsága és jóakarata, hogy nem rejti el telét és fagyos viharait; nem rejti el fagyott bütykőit sem.

Egyik magánossága a beteg futása; a másik magánossága a beteg elől való futása.

Hadd halljanak: vacogni és sopánkodni a téli hidegtől, mindezek a szegény bandzsal gazfickók körülöttem! Ezzel a sopánkodással és fogvacogtatással még fűtött szobáikból is menekülök.

Hadd szánjanak engem és hadd sopánkodjanak rajtam fagyott bütykőim miatt: „még megfagyni látjuk a megismerés jegén!” — így siránkoznak.

Ezenközben pedig én meleg lábbal keresztül-kasul futkosom a magam olajfa-hegyén: olajfa-hegyem napos zugolyában dalolgatok és nevetek minden részvétet.

Im-ígyen dal óla Zarathustra.

Az átmenésről.

Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve, kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben észre sem véve magát elérkezék a nagy város kapujához: itt azonban tajtékzó bolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig ugyanaz a bolond vala, a kit a nép „Zarathustra majmá”-nak hívott: mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen kölcsönzött bölcsesége kincséből is.

S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához:

„Óh Zarathustra, ímhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és itt mindeneket elveszthetsz.

Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd le a város kapuját és — fordulj vissza!

Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen apróra főznek.

Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek szabad zörögniök.

Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem gőzölőg-e ez a város levágott szellem gőzétől?

Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? — És még újságokat gyártanak ezekből a rongyokból!

Nem hallod-e, mint lőn itt a szellem szójátékká? Utálatos szó — moslékot hány ki! — És még újságokat gyártanak ebből a szó-moslékból.

Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják, miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal.

Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott szellemekben keresnek lehűlést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és mégis sóvárogják azt.

Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény:

Sok alkalmazkodó erény van itt iró-ujjakkal és kemény üleppel és türedelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött ülepnélküli tagokkal.

Van itt sok jámborság is és hivő lévnyalás, hizelgéssütet a seregek ura előtt „Felülről” csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik minden csillagtalan kebel.

A holdnak meg van az udvara és az udvarnak meg vannak a maga borjúi: mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz koldus-erény.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk” — így fohászkodik minden ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a szűk mellre tűzessék!

Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a legföldibb dolog körül —: ez pedig a kalmár aranya.

A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a kalmár végez.

Óh Zarathustra! mindenre, a mi világos és erős és jó te benned: köpj a kalmárok városára és hagyd hátad mögött!

Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden erekben: pökj a nagy városra, a mely nagy szemétdomb, a hol minden moslék mocska összefolyik!

Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szúró szemek, a ragadós ujjak városára — a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfűtött törekedők városára: — a hol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor, porhanyó, gyúladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: —

— pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!”

Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá száját.

„Hallgass el végre!” – kiáltá Zarathustra — már rég megutáltam beszédedet és fajtádat!

Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos békává kellett válnod?

Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér, hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni?

Mért nem menél az erdőbe? Mért nem szántad a földet? Avagy nincs-e tele a tenger zöldelő szigetekkel?

Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem óvtad-intetted vala magadat?

Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a mocsárból! —

Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak mondalak –, röfögéseddel még elrontod a bolondok dícséretit, mi számból folyik.

Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki hizelgésével be nem teltél: — azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat röfögni, —

Legyen okod sok boszúra! Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos bolond; jól átlátlak!

De bolond beszéded árt nékem, még ha igazad van is! És ha Zarathustra szavának százszor is igaza volna: te az én szavammal mindig — igazságtalanságot cselekednél!”

Im-ígyen szóla Zarathustra; végig nézett a nagy városon, elsóhajtá magát és soká hallgata. Végre azonban megszólala:

Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani.

Jaj ennek a nagy városnak! — Vajha látnám már a tűzoszlopot, a melyben meg fog emésztetni!

Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek meg van a maga ideje, a maga sorsa. —

S ezt a tanítást adom néked, te bolond, búcsúszóra: a hol az ember már nem szerethet, onnan — menjen odébb! —

Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb méné a bolondtól és a nagy várostól.

Az elpártolókról.

1.

Óh, hát már minden hervadt és szürke, a mi még az imént zöldelt és tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét méhkasaimba!

Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek — nem, nem vénhedtek meg, csak elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: „újra jámborok lettünk.”

Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde megismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják!

Bizony, bizony, közülök nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos, bölcseségem mosolya inte néki — ekkor meggondolá magát. S éppen most látám, a mint görnyedve-csúszva — vezekel a keresztnél.

Egykoron muzslicák és ifjú költők módjára fény és szabadság körül röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hűltek: s máris sötétben bódorgók, mormogok és suton ülők.

Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami cethal? Fülük talán hosszan vágyakozva hiába vára szavam és harsonám híradását?

— Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is türelmes marad. De a többi mind gyáva.

A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a fölöslegesek — mindezek gyávák!

A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek útjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és csepűrágók lesznek.

További társai pedig — hívőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez, sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan szájú tisztelet.

Ne kösse szivét ezekhez a hívőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!

Ha mások tudnának lenni, máskép is akarnának. A felemások elrontanak minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?

Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető széllel közéjök fuszsz —

— és fújj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden hervatag még gyorsabban fusson előled.

2.

„Újra jámborak lettünk” — ezt vallják az elpártolok; és közűlök nem egy még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon.

Az ilyeneknek szemükbe nézek, — az ilyeneknek szemükbe mondom és orcájukra pirítom: újra imádkozok vagytok!

Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. Néked szégyen, hogy imádkozol.

Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe tenni és több kényelemre vágyódik — ez a gyáva ördög susogja füledbe: „van isten!”

Ezen a réven pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!

És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki újra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi szünet, a mikor nem — ünnepei-szünetei az ember.

Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú vadászaté — alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki onnan.

Talán együtt lapult meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.

Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk újra olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk újra: „édes istenem!” s ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők nyalánkságaitól.

Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely a pókoknak okosságot prédikáí és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót szőni!”

Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők mélyek; de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem hívom!

Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről, a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: — mivelhogy meguná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.

Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományú félbolondtól, a ki sötét szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme egészen elpályázik.

Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki síró széltől tanulá el a hangok sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.

És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek már rég elaludtak.

Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.

„Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban gondoskodnak!” —

„Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről” — im-ígyen felele a másik éjjeli őr.

„Hát vannak gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná egyszer.”

„Bebizonyítani? Mintha bizony az valaha bebizonyított volna valamit! Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy higygyenek néki.”

„Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek szokása! Így szoktuk mi is!”

— Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan fúvának tülkükbe: így esek meg ez a kert falánál.

Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.

Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben kételkedni.

Hát nem múlt el már réges-régen az ilyen kétségek kora is? Kinek szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!

Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: — és valóban jó és vidám istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!

Nem „alkonyodtak” halálra — ezt csak hazudjak! Sőt inkább: egyszer halálra — nevették magukat!

Ez akkor esek meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a legistentelenebb ige; az ige: „Egy az isten! Kívülem ne legyenek idegen isteneid!”

Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:

És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: „Hát nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?"

A kinek füle van, hallja.

Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy is hívnak „Tarka Tehén”. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy hazatérése oly közel vagyon.

A hazatérés.

Magánosság! Te hazám, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadul vad idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!

Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: „És vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?

— „aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledem a hallgatást! Ezt, ugy-e hogy megtanulád már?

„Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt elhagyatottabb valál, te Egy, mint nálam valaha!

„Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: íme, ezt tanulád meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lesz:

„— vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és elsősorban kíméletet akarnak!

„Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs érzelmeket.

Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden igazsághoz.

„Itt mindenekhez egyenesen és nyíltan szólhatsz: és valóban, dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel — egyenesen beszél!

„De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván, merre menj, tanácstalanul, holttest közelében:

„— midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek között, mint állatok között: — Ez vala elhagyatottság!

„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:

„valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és éjjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?” — Ez vala elhagyatottság.

„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljőve legcsöndesebb órád és elűze magadtól, mikoron gonosz susogással monda néked: „Szólj és törj össze!”

„— mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: Az vala elhagyatottság!"

Óh magánosság! Hazám, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól hangod!

Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyíltan megyünk együtt nyilt ajtókon át.

Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.

Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.

Ott lenn azonban — ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és odébbmenni a legbölcsebb dolog: íme, ezt tanulám meg!

A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.

Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élek lármájuk és bűzös lehelletük között!

Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik ez a boldogító csönd.

De ott lent — ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok túlcsörgetik filléreikkel!

Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vízbe esnek, de semmisem esik már mély kútba.

Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre. Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán ülni, hogy azt ki költse?

Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva, szétrágva lóg ki a maiak szájából.

Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai pillangóké.

Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Íme ismét hátam mögött vagyon — legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!

Kímélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi lény akarja, hogy kíméljék és könyörüljenek rajta.

Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a részvét apró hazugságainak halmazával élek mindig az emberek között.

Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy magam félreismerjem, csak hogy őket elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem ismered az embereket!”

Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden emberben tulságos az előtér, — mi haszna ott messzelátó, messzevágyó szemeknek.

És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kíméltem őket, mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és gyakorta magamon állék bosszút a kíméletért.

Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt: „a kicsi nem tehet kicsiségéért.”

És kivált azok, akik magukat a „jók”-nak hívják, legmérgesebb bögölyeim, szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan tudnának ők, én irántam — igazságosok lenni!

A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága feneketlen.

Hogy elrejtsem magam és szabadságom: ezt tanulám meg odalent: mert mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy mindenkiről tudám, — hogy mindenkin meglátam és megérzem, hogy a szellemből mit elégelt már meg és mit sokallt!

Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek — igy tanulék meg szavakat lenyelni. Sírásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám — igy tanulék meg szavakat cserélni.

A sírásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!

Boldogan szívom be újra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott minden emberi lény szagától!

Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, — tüsszent és ujjongva kívánja magának: Kedves egészségedre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A három gonoszról.

1.

Álmomban, utolsó, hajnali álmomban egy hegyfokon állék — a világon túl; mérleget tarték és megmérem a világot.

Óh, miért hogy túlkorán jőve hozzám a hajnal pirossága: ő, a féltő-irigy fölserkentett izzásával: Mindig féltő-irigy hajnali izzó álmaimra.

Hogy megmérheti az, akinek ideje van, megfontoltol hatja a jó fontoló, szárnyakkal elérheti az erős szárnyú, rejtélyét megfejtheti az isteni diótörő: ilyennek találá álmom a világot: —

Álmom, a merész vitorlázó, félig hajó, félig szélvész, lepkemódra hallgatag, nemes sólyomként nyugtalan: íme, ma mégis milyen nagy vala a türelme, milyen sok vala az ideje arra, hogy fontolójára vegye a világot!

Avagy talán titkos bölcseségem biztatá, nevető, éber nappali bölcsességem, amely gúnyol minden „végtelen világot?” Mivelhogy így szól: „valahol erő van, a szám is mesterré lészen: mert több ereje vagyon.”

Mily biztosan nézte álmom ezt a véges világot, sem újra, sem régire nem kíváncsiskodva, nem félve, nem kérve: —

— mintha érett alma kínálkoznék kezemnek, érett aranyalma, enyhén hűs, bársonyos bőrű: — ilyenként kinálkozék nékem a világ.

— s nem vala annyira rejtvény, hogy az ember szeretetét elriasztotta volna, s nem vala annyira megfejtett, hogy az emberi bölcseséget elaltatta volna: — emberi jó dolog vala nékem ma a világ, amelyre annyi kigyót-békát kiáltanak!

Milyen hálás vagyok hajnali álmomnak, hogy ilyenképen mérem ma korán a világot! Emberi jó dologként jőve ma hozzám ez az álom és szívem vigasztalója!

És hogy példáját kövessem nappal és legjava tulajdonait eltanuljam tőle: íme, a serpenyőbe teszem most a három legrosszabb dolgot és emberien jól lemérem.

A ki áldani tanított, megtanított káromkodni is: melyik három dolgot káromolják legtöbbet a világon? Ezeket akarom a serpenyőbe tenni.

Kéj, uralom-szomj, önzés!: ezt a három dolgot káromolták eddig legtöbbet; ezek valának leghíresebbek és leghírhedtebbek, — ezt a hármat akarom emberien jól lemérni.

Rajta! Itt van előhegységem, s ott van a tenger: ez felém hömpölyög, cafatosan, hizelegve, a hű öreg százfejű eb-szörnyeteg, akit szeretek.

Rajta! Mérlegem hömpölygő tengeren akarom tartani: és tanút is hívok, szemtanút — téged, remete-fát, téged erős illatút, a terebélyesét, akit szeretek!

Melyik hidon megy egykoron a „most”? Mi kényszer alatt kényszeríti magát a magas az alacsonyhoz? És mit jelent még a leggunyosabbnak is ez, hogy „felnőni”?

Íme a mérleg nyelve nyugodt és egyenlőt mutat: három súlyos kérdést vetek belé, három súlyos válasz vagyon a másik serpenyőben.

2.

Kéj: ezt a tövise, ez a nyársa a test minden ciliciumos megvetőjének; „világi hivság”-ként káromolja valahány másvilág-hivő: mivelhogy az minden tévtanítót kikacag és orránál vezet.

Kéj: lassú tűz a csőcseléknek, amelyen megégettetik; minden szúette fának, minden bűzlő cafatnak készenálló párosító és rotyogtató kemence.

Kéj: a szabad sziveknek ártatlan és szabad valami, a föld édenkerjte, minden jövő túláradó hálája a „ma” iránt.

Kéj: csak a fonnyadtnak édes méreg, de az oroszlán akaratunak nagy sziverősítő és áhítatosan kinált borok-bora.

Kéj: a magasabb boldogság és legmagasabb reménység előképének nagy boldogsága. Mert sokaknak igértetek házasság és több mint házasság-sokaknak, akik idegenebbek egymásnak, mint férfi és nő: — és ki fogta föl valaha egészen, mily idegenek egymásnak férfi és nő!

Kéj: — de bekerítem gondolataimat és még szavaimat is: hogy kertjeimbe a disznók és rajongók be ne törjenek!

Uralomszomj: a kőszivüek kőszívüinek lángostora; a kegyetlen kín, amely a legkegyetlenebbekre vár: eleven máglyák fekete lángja.

Uralcmszomj: a gonosz bögöly, amely a leghiúbb népekre tétetik; minden bizonytalan erény gunyolója; a mely minden paripán és minden kevélységen nyargal.

Uralomszomj: földrengés, ami minden korhadtat és kivájtat megtör és kihány; te dörgő, dübörgő, büntető felszabadítója festett koporsóknak; villámló kérdőjel korai feleletek mellett.

Uralomszomj: minek pillantása előtt az ember csuszik-mászik, meglapul, szolgál, s mélyebben fetreng, mint kigyó és disznó: — mig végre felordít belőle a nagy megvetés.

Uralom-szomj: a nagy megvetés borzasztó tanítója, amely városoknak és birodalmaknak szemükbe prédikálja: „el veled” — mig azután magukból is ez az ordítás kél: „el velem;”

Uralom-szomj: amely azonban fölszáll a tisztákhoz és magánosokhoz is, az önelégült magaslatokra is, izzón mint a szeretet, amely csábítóan bíboros üdvösségeket fest a föld egére.

Uralom-szomj: de ki hívná szomjúságnak azt, ha a magas a hatalomért lekívánkozik! Valóban nincs semmi beteges és szomjas az ilyen vágyban és alászállásban!

Hogy a magános magaslat ne különüljön el örökre s ne érje be magával örökké: hogy a hegy a völgybe szálljon és a magánosság szelei alantra: —

Vajh! ki találna jó kereszt- és erénynevet az ilyen vágyakozásra? „Ajándékozó erény” — ennek mondotta egykoron a mondhatatlant Zarathustra.

És ugyanakkor történek — bizony először történek! — hogy szava az önzést is magasztala, az ép egészséges önzést, a mi hatalmas lelekből fakad: —

— hatalmas lelekből, amelyhez magas, szép diadalmas, tetszetős test illik, a mely körül minden dolog tükörré válik:

— a ruganyos, rábeszélő test, a táncos, a melynek hasonlata és kivonata a maga-élvező lélek. Az ilyen test és lélek maga-élvezése önmagát hívja „erény”-nek.

A jó és rossz szavaival, mint szent berkekkel veszi magát körül az ilyen maga-élvezés; boldogsága nevével száműz magától minden megvetendőt.

Száműz magától minden gyávaságot; ezt mondja: rossz — annyi mint gyáva! Megvetendő néki az, a ki mindig aggódik, sóhajtozik, sopánkodik s a legapróbb hasznot is fölkaparítja.

Megvet azután minden jajgató bölcseséget, mert valóban, van olyan bölcseség is, a mi sötétben virágzik, éjszakai árnyék-bölcseség: a mely mindig ezt sóhajtozza: „Minden hívságos!”

A sanda gyanút kevésbe veszi, valamint azt, a ki esküt akar szembenézés és kézadás helyett, — mivelhogy ez gyáva lelkek sajátsága.

Még kevesebbre becsüli a szolgálatkészt, az ebként simulót, aki mindjárt hátára fekszik, az alázatosat; és olyik bölcseség is alázatos, kutyás, jámbor és szolgálatkész.

Azt meg éppen utálja, gyűlöli, a ki soha sem akar védekezni, a ki mérges nyálat és gonosz pillantásokat lenyeldes, a hosszú türelmü, a mindent tűrő, a mindennel beérő: mivelhogy ez szolgalelkek sajátsága.

Egyre megy, hogy valaki istenekkel és isteni rúgásokkal szemben szolga, avagy emberekkel és bárgyú emberi véleményekkel szemben: minden szolgalelkűséget leköp ő, ez a boldog önzés!

Rossz néki minden, a mi görnyedt és görnyedő, szolgai, a rab pislogó szeme, a nyomott szív és az a hamis engedékenység, a mely széles, gyáva ajakkal csókol.

És álbölcseség néki minden, mit szolgák és aggok és fáradtak eszeltek ki: és kivált a papok egészen gonosz, babonás, szellemeskedő háborúja!

Az álbölcsek, mindezek a papok, világfájdalmasok, a kiknek, a lelke némberi avagy szolgai, óh mennyit ártottak praktikáikkal öröktől fogva az önzésnek!

És szerintük éppen az lenne erény és hivatnék annak, hogy az önzésnek ártanak! És jusst emel, hogy „önzetlennek”-nek hivassék, mindez a világfájdalmas gyáva és keresztespók!

De mindezekre eljövend a nap, a változás, a birói pálca, a Nagy Dél: akkoron sok minden megnyilatkozand!

És a ki az „én”-t szentnek és üdvözítőnek mondja és az önzést boldogítónak, valóban, azt mondja, mint jövendőmondó: íme, jő, már-már itt a Nagy Dél!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A nehézség szelleméről.

Szájam — a népé: túlságosan durva és szívből jövő a szavam selymes nyulak számára. És még idegenebbűl hangzik minden tintahalnak és pennarágónak.

Kezem — bolondkéz: jaj minden asztalnak, falnak és mindennek, a hol még elfér bolond-eszmecsere, bolondszenny!

Lábam — lóláb; azzal kacagok és ügetek árkonbokron át, keresztül-kasul, és veszett kedvű vagyok ilyen gyorsan futván. Gyomrom — bizonyára sasgyomor. Mivelhogy legjobban kedveli a bárányhúst. De bizonyos, hogy madár gyomra.

Ártatlan dolgokkal táplálkozva és kevéssel, türelmetlenül — készen, hogy elröppenjen — íme ilyen vagyok én: hogyne lenne bennem valami a madártermészetből!

És kivált az madártermészet, hogy ellensége vagyok a nehézség szellemének: és valóban ádáz ellensége, esküdt ellensége, ellensége öröktől fogva! Óh hová röpült és tévedt el már ellenségeskedésem! Tudnék erről dalt énekelni — és akarom is énekelni, bárha magam vagyok üres szobában és tulajdon füleimnek kell énekelnem.

Vannak persze dalosok, a kiknek csak telt ház láttára enged föl torkuk, válik beszédessé a kezük, kifejezővé a szemük, ébred a szivük: nem vagyok ezekhez hasonlatos.

2.

Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet újra fogja keresztelni — „könnyének fogja keresztelni.

A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud röpülni.

Nehéznek látja a földet és az életet; ezért akarja a nehézség szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak önmagát kell szeretnie: — im-ígyen tanítom én.

Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk szeretete is — bűzlik!

Tanuld meg magad szeretni — im-ígyen tanítom én — ép és egészséges szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova.

Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára: eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép azok, a kik az egész világnak nehezére esének.

És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy tanuld meg magad szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb, legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb.

Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; — így akarja a nehézség szelleme.

Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk útravalóúl: „jó” és „gonosz” ennek az örökségnek a neve. Ezekért bocsátják meg nekünk, hogy élünk.

És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme.

És mi — mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nekünk: „Igen, az élet terhe nehéz!”

De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri, hogy jól tele rakják.

Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok idegen nehéz szót és értéket rak magára, — s íme az élet sivatag néki! És csakugyan! Sok tulajdon dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen megfogható,

— azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania. De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek legyen héjjá és szép látszata és okos vaksága.

Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg!

Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit több soványság — óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben!

Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem gyakorta hazudik a lélekről, így akarja a nehézség szelleme.

De az fölfedezte magát, a ki így szól: ,,ez az én jóm és az én gonoszom”: ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól: „mindenkinek jó, mindenkinek gonosz.”

S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek.

A mindennel-beérés, a mi mindent ízletesnek talál, nem a legjobb ízlés! Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik „én”-t, „igen”-t és „nem”-et mondani megtanulának.

De mindent megrágni, megemészteni — ez igazán disznó-természet! Mindig i—á-val „igen”-t bólintgatni — ezt csak a szamár tanulta meg és a vele rokonszellemek!

Rozsda-sárga és vér-piros: ez az én gusztusom — az vért kever minden színbe.

De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem.

Egyik múmiákba szerelmes, a másik kísértetekbe, s mindkettő ellensége minden húsnak és vérnek — óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én szeretem a vért!

És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az én gusztusom, — még inkább élek tolvajok és esküszegők között. Senkinek sincs arany a szájában.

S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit találék, élősdinek keresztelem: az nem akart szeretni és mégis szeretetből akart élni.

Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a sátorfám.

Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig várniok kell, — nem az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok és más ország- és boltbakterek.

Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában — de csak a magamra-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak, ugorjam, másszam, táncoljak.

Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: — nem éred el egyszerre szárnyaddal a röpülést!

Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, — apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek!

Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik.

És csak nem szívesen tudakolám az utat, — ez megint nem volt ínyemre! Inkább magukat az utakat kérdezem meg, kisértém meg.

Minden léptem kísértés és kérdés vala — és valóban, felelni is tanulni kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez — az én gusztusom —

— nem jó, nem rossz, hanem az én gusztusom, a mit nem szégyellek, nem titkolok.

„Ez — íme ez az én utam, — merre van a tied?” — így felelek azoknak, a kik tőlem „az” utat tudakolják. „Az” út tudniillik — nincs!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Ódon és új táblákról.

1.

Imhol ülök és várok, körülvesznek ódon összetört táblák, s új, félig teleirtak is. Vajjon mikor jön el az én órám?

— lemenetelem, tönkremenetelem órája: mivelhogy még egyszer el akarok menni az emberekhez.

Íme erre várok: mert előbb kell, hogy jelek jöjjenek nékem, hogy az az én órám, — a nevető oroszlán a galambsereggel.

Azonközben magammal beszélgetek, mint a kinek ideje van. Senki sem mesél ujat: így hát magamat mesélem enmagamnak.

2.

Mikoron az emberekhez jövék, öreg balhiten ülve találám őket: mindnyájan azt hivék, már régen tudják, mi jó, mi rossz az embernek.

Öreg, fáradt dolognak tártának minden beszédet az erényről, s ha ki jól akart aludni, lefekvés előtt még „Jó”-ról, „Gonosz”-ról beszélt vala.

Ezt az álmosságot rebbentem én föl, tanítván: mi Jó, mi Gonosz, azt még nem tudja senki: hanemha az, a ki teremt!

Ez pedig az, a ki az ember célját megteremti és a földnek megadja értelmét és jövőjét: s csupán ez teremti meg, hogy valami Jó vagy Gonosz.

És meghagyám nékik, döntsék föl vén pulpitusaikat és mindent, valahol csak az az ócska balhit ült vala; meghagyám nékik, nevessenek nagy erénymestereiken és szentjeiken és költőiken és világmegváltóikon.

S hogy komor bölcseiken nevessenek, azt is meghagyám nékik: és mindenkin, a ki valaha fekete madárijesztőként óva-intve ült vala az élet fáján.

Nagy temetőjük útjára ülék, dög és keselyű mellé — és kacagék minden „hajdan”-ukon és korhadt, esendő dicsőségén.

Bizony, bizony a bűnbánat prédikátoraihoz és bolondokhoz hasonlatosan kiálték kigyót-békát minden nagy és kicsiny dolgukra — hogy legjobbjuk is annyira kicsiny! Hogy legnagyobb gonoszságuk is annyira kicsiny! — ilyeténképen kacagék.

Bölcs vágyódásom ordíta és kacaga belőlem imigyen, a mely hegyeken született vala, valóban, vad bölcseség! — az én nagy, zúgó szárnyú vágyódásom.

És gyakorta kacagás közben el-tova-föl ragada engem: akkor bizony borzongva repülék, nyílként, napsugártól mámoros elragadással:

— el-ki távoli jövőbe, mit még nem látott álom, melegebb Délre, mit valaha képírók megálmodának: oda, hol a táncoló istenek minden mezét röstelnek: — hogy hasonlatokban beszéljek és költők módjára sántitsak és dadogjak: és bizony, bizony, szégyellem, hogy még költőnek kell lennem!

Hol minden létesülést körülöttem istenek táncának és istenek magas kedvének láték és a világot szabadjára eresztve, játszva, futkosva és önmagához visszamenekülve:

— mint sok isten örökös egymástól-futását, egymás-keresését, mint sok isten boldog ellenmondását, maguk ujra-tartását ujra együvé-tartozását:

Hol minden idő úgy tűnek föl nékem, mintha boldog gúny volna a percekre, hol a szükségszerűség maga volt a szabadság, a mely boldogan játszadozék a szabadság tövisével; —

Hol én is viszontlátám régi ördögömet és ősi ellenségemet, a nehézség szellemét és mindeneket, miket teremtett: a kényszert, a szabályt, a szükséget, a következményt, a célt, az akaratot és a jót és a gonoszt: —

Mert nem kell-e valaminek lenni, a mi fölött eltáncolni lehessen? Nem kell-e a könnyűek, legkönnyebbek kedvéért — vakondoknak és lomha törpéknek is létezniök?

3.

S ott vala az is, a hol ezt a szót: „emberfölötti ember” fölszedem az útról és azt, hogy az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni,

— hogy az ember híd és nem cél: a ki boldognak magasztalja magát dele és estéje miatt, mint új hajnalhasadás felé vezető út

— a Zarathustra szót a Nagy Délről, s valamit még az ember fölé függesztek, bíboros második esthajnalhoz hasonlatosan.

Valóban uj csillagokat is láttaték velük uj éjszakákkal együtt; és felhő és nap és éjjel fölé feszítem még a nevetést, mint tarka kárpitot.

Megtanitám őket minden költeményemre, iparkodásomra: egygyé költeni, összehordani a mi az emberben töredék, és rejtély és szörnyű véletlen, —

— mint költő, rejtélyfejtő és a véletlentől megváltó megtanítani őket, hogy a jövő teremtésén munkálkodjanak és hogy mindent, a mi volt — teremtve megváltsanak.

Megváltsák az ember múltját és minden „volt”-ot átteremtsenek, valamig az akarat így nem szól: „De hisz így akartam! Így fogom akarni.”

— Ezt hívám én előttük megváltásnak, s úgy tanítám, hogy csak ezt híjják megváltásnak.

Íme az én megváltatásomra várok, — hogy utoljára hozzájok menjek.

Mert még egyszer akarok az emberekhez menni, közöttük akarok tönkremenni, haldokolva nékik akarom adni legdúsabb ajándékomat.

Ezt a naptól lesem el, ha leszáll, ő, a dúsgazdag, aranyat szór ekkor a tengerbe, kimeríthetetlen gazdagságából — azonképen, hogy még a legszegényebb halász is aranylapáttal evez! Mert így látám egykoron és könnyes szemem nem lakék jól a látvánnyal.

A naphoz hasonlatosan akar Zarathustra is leszállani: imhol ül most és vár; körülveszik ódon összetört táblák és új táblák is, — félig teleírtak.

4.

Imhol egy uj tábla: de hol vannak az én véreim, a kik őket velem völgynek és hús-szívekbe viszik?

Ezt követeli nagy szeretetem a legtávolibb iránt: ne kíméld közelvaló felebarátodat! Az ember olyan valami, a minek fölébe kell kerülni.

Sokféle az útja-módja a túlszárnyalásnak: láss te néki! De csak bohóc gondolja; „az embert által is lehet ugrani.”

Bírd le magad még felebarátodban is: és ha rabolhatsz jogot, ne adasd azt magadnak!

A mit te tész, azt nem teheti néked senki se viszont. Lám, nincs visszafizetés.

A ki nem tud magának parancsolni, az csak engedelmeskedjek. És olyik rúd magának parancsolni, de még sok a híjja, hogy engedelmeskedjék is magának!

5.

Im-ígyen akarja a nemes természet: semmit sem akar ingyen, legkevésbbé az életet.

A ki a csőcselékből való, ingyen akar élni; de mi többiek, a kiknek az élet adá magát, — mindig azon töprengünk, mi legjobbat adjunk viszont érette.

És valóban, előkelő szó az, a mi így szól: „a mit nekünk az élet igér, azt mi meg akarjuk — az életnek tartani!”

Ne akarj élvezni ott, a hol nem adsz élvezni valót. És — ne akarj élvezni!

Mivelhogy az élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik sem akarja, hogy keressék. Kell, hogy meglegyenek bennünk, — de még jobb, ha vétket és fájdalmat keresünk!

6.

Óh, én véreim, a ki első valamiben, az mindig föláldoztatik. Mi pedig elsők vagyunk.

Megannyian titkos áldozati oltárokon vérzünk; megannyian égünk és sülünk ódon faragott képek tiszteletére.

Javarészünk még fiatal, ez izgatja a vénhedt torkokat. Húsunk zsenge, bőrünk csak báránybőr: — hogy ne izgatnók mi az öreg bálványok papjait!

S még bennünk lakozik ő, az öreg bálványpap, a ki javarészünket lakomára süti. Óh, én véreim, hogy ne lennének az elsők: áldozatok!

De így akarja a fajtánk; és én szeretem azokat, a kik nem akarják magukat megóvni. A lemenőket szeretem teljes szívemből: mivelhogy átmenők.

7.

Hogy igazak legyenek — erre csak kevesen képesek! S a ki tud is az lenni, az még nem akarja! S legkevésbbé tudnak azok lenni: a jók.

Óh, ezek a jók! — Jó emberek soha sem mondják az igazat; s betegség a szellemnek, ha ilyen jó.

Ezek a jók engednek, megadják magukat, szivük kajdácsol, lelkük mélye engedelmeskedik: de a ki engedelmeskedik, az nem hallja önmagát!

Mindennek, a mit a jók gonosznak neveznek, össze kell jönnie, hogy az igazság megszülessék: óh, én véreim, azután elég gonoszok is vagytok-e erre az igazságra?

A vakmerő mérés, a hosszas gyanakvás, a kegyetlen „nem”, a keserű indulat, az elevenbe vágás — mi ritkán egyesül az! Pedig ilyen magból — nemződik az igazság!

A gonosz lelkiismeret szomszédságában növekedék eddig minden ismeret! Törjétek össze, törjétek össze nékem az ódon táblákat, ti megismerők!

8.

Ha a vízen van gerenda, ha palló és karfa vezet át a folyón: bizony, senkinek sem hisznek, ha így beszél: „Minden folyóban van.” Hanem még az együgyüek is ellentmondanak néki. „Hogyan? – mondják az együgyüek — minden folyóban volna? Hisz a gerenda és palló a folyó fölött van!”

„A folyó fölött minden szilárd, a dolgok minden értéke, a hidak, fogalmak, minden „jó” és „gonosz”: mindez szilárd!”

S ha eljő a kemény tél, a folyó — állatszelidítője: akkor még a legélesebb elméjűek is megtanulnak gyanakodni; és, valóban, nemcsak az együgyüek mondják akkoron: „Nem áll-e minden?”

„Alapjában minden áll” — ez igazi téli tanítás, jó terméketlen időknek, jó vigasztalás téli álmot aluvók és suton ülők számára.

„Alapjában véve minden áll” —: de ez ellen prédikál az olvadás szele.

Az olvadás szele, bika, aki nem szántó bika — megvadult bika, törő-zúzó, aki dühödt szarvával jeget tör! S a jég — pallót tör!

„Óh jaj! Óh öröm! Az olvadás szele fú!” — prédikáljátok, én véreim, utcaszerte!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

9.

Van egy régi képzelődés, annak neve „jó” és „gonosz.” Jövendőmondók és csillagjósok körül forgott eddig ennek a képzelődésnek a kereke.

Egykoron hittenek jövendőmondóknak és csillagjósoknak: és ezért hittenek ebben: „Minden végzetszerű: így kell tenned, mert kénytelen vagy vele!”

Azután ismét bizalmatlanok valának minden jövendőmondó és csillagjós iránt: és azért hivék, hogy „minden szabadság: bírsz, mert akarsz.”

Óh, én véreim, eleddig csak képzelődtek a csillagokról és jövendőről, nem pedig tudtak is: éppen ezért eleddig csak képzelődtek a jóról és gonoszról, nem pedig tudtak is!

10.

„Ne rabolj! Ne ölj!” — ezeknek az igéknek egykor szent volt a nevük; az emberek fejet-térdet hajtanak nékik és saruikat leveték előttük.

Ámde azt kérdezem tőletek: volt-e valaha nagyobb rabló és emberölő, a minők ezek a szent igék valának?

Avagy nincs-e minden életben magában — rablás és emberölés? És hogy ilyetén igéknek szent volt a nevük, vajjon nem öletett-e meg ezzel maga az igazság?

Vagy talán a halál prédikációja volt, hogy szentnek mondaték, a mi minden élet ellen szólt és ellene adott tanácsot?

Óh, én véreim, törjétek, törjétek össze nékem az ódon táblákat!

11.

Azért szánok én minden elmúltat, hogy látom: ki van szolgáltatva, —

— ama nemzetség kénye-kegyelmének, szellemének, őrületének, a mely eljövend és mindent, a mi volt, a maga hídjává magyaráz át!

Nagy zsarnok jöhet, csalafinta szörnyeteg, a ki kegyelmével és kegyetlenségével minden multat addig kényszerítene és gyötörne, valamig az ő hídja és előjele és hirnöke és kakasszója lenne.

Ez pedig a másik veszedelem és másik részvétem: — a ki a csőcselékből való, annak emlékezete visszanyúlik tán a nagyapjáig, — a nagyapjával pedig megszűnik néki az idő.

Im-ígyen minden múlt ki van szolgáltatva; mivelhogy eljöhet az idő, a mikor a csőcselék leend az úr és sekély vizekbe fojt majd minden időt.

Ezért, óh én véreim, ezért kell egy uj nemesség, a mi minden csőcseléknek és minden zsarnoknak ellensége és a mely uj táblákra ujonnan írja ezt a szót: „nemes".

Sok nemesre van szükség és sokfajta nemesre, hogy nemesség lehessen! Vagy, miként egykor hasonlatképen mondám: „Éppen az az isteni, hogy vannak istenek, de nincs isten!”

12.

Óh, én véreim, uj nemességre avatlak és utallak titeket: kell, hogy nemzői és tenyésztői és magvetői legyetek a jövendőnek, — valóban, nem olyan nemességre, a mit kalmármódra kalmárpénzen megvehettek: mivelhogy csekély az értéke mindennek, valaminek ára vagyon.

Ezentúl ne az adja becsületetek, a honnan jöttök, hanem a hová mentek! Akaratotok és lábatok, a mely túl akar rajtatok menni — adja új becsületetek!

Bizony, bizony, ne az, hogy fejedelmet szolgálátok — mit nekünk még a fejedelmek! — vagy hogy annak, a mi fennáll, védőbástyái levétek, hogy szilárdabbúl álljon!

Ne az, hogy nemzetségiek az udvarnál udvaronccá lőn és ti megtanultatok iromba flamingóhoz hasonlatosan, órákhosszat, sekély tavakban állani:

— mert állani-tudni érdem az udvaroncoknál; és minden udvaronc azt hiszi, a halál utáni boldogsághoz tartozik, — hogy szabad lesz ülnie!

S ne az, hogy egy lélek, a kit ők szentnek magasztalnak, eleiket szent földre vezette, a melyet én nem magasztalok „szent föld”-nek: mivelhogy azon a földön, a hol a fák legrosszabbja nőtt vala: a keresztfa — nincs mit szentnek magasztalni! — és valóban, bárhová vezeté ez a „szentlélek” lovagjait, hadaik élén mindig — kecskék és libák és kótyagos fejüek futának!

Óh, én véreim, nemességtek ne hátra tekintsen, hanem ki, előre! Száműzetve legyetek minden szülő- és öregszülő-földről!

A gyermekföldet, gyermekeitek földjét szeressétek: ez a szeretet légyen új nemességtek, — a fölfedezetlen, a legtávolibb tengereken fekvő földeket! Azt mondom nektek: ezt keressék, keressék szüntelenül vitorláitok!

13.

„Minek élni? Minden hívságos! Élni annyi mint szalmát csépelni; élni annyi mint megégetődni és még sem melegedni.”

Ilyen ócska fecsegés ma még mindig „igazság”-számba vétetik; s hogy ócska és dohosszagú éppen ezért nagyobb a tisztelete. A korhadás is nemesit. — Gyermekeknek szabad így beszélniük: ők kerülik a tüzet, mert megsütötte őket! Sok a gyerekes a bölcseseg salabektereiben.

És ha ki mindig „szalmát csépel” hogy szólhatná meg a csépelést! Az ilyen bolondnak be kellene kötni a száját!

Az ilyenek asztalhoz ülnek, de nem hoznak semmit se magukkal, még derekas étvágyat sem: és íme igy szóljak meg a világot: „Minden hivságos!” De jól enni, jól inni, óh én véreim, valóban nem hivságos művészet!

Törjétek, törjétek össze nékem a sohasem vigadók tábláit!

14.

„A tisztáknak minden tiszta” — úgymond a nép. Én pedig mondom nektek: a disznóknak minden disznósággá válik!

Ennek okáért prédikálják a rajongók és fejhorgasztók, a kik szivüket is lehorgasztják: „maga a világ is sáros szörnyeteg.”

Mert ezek mind tisztátalan lelkűek; különösen pedig azok, a kik nem ismernek nyugodalmat, pihenést, hanemha hátúlról, túlról nézik a világot, — ezek a túlvilág-hivők.

Nékik szemökbe mondom, bárha nem hangzik kedvesen: a világ abban hasonlít az emberhez, hogy hátulja van — ennyi igaz!

Igaz, van a világon sok sár: ennyi igaz! De azért a világ még nem sáros szörnyeteg!

Van abban bölcseség, hogy a világon sok pocsolya bűzlik: de az utálat maga szárnyakat növel és forrástsejtő erőket!

A legjobban is van még valami utálatos, és a legjobb is még valaki, a kit túl kell szárnyalni!

Óh, én véreim, sok bölcseség vagyon abban, hogy sok sár vagyon a világon!

15.

Hallám, hogy kegyes túlvilág-hivők ilyeténkép beszélnek lelkiismeretükhöz és pedig rosszaság, hazugság nélkül, — jóllehet nincs a világon rosszabb, sem hazugabb:

„Hagyd a világot! Egy ujjadat se emeld reá!”

„Hadd őket, hadd fojtogassák, szurdossák, nyúzzák, vakarják egymást: egy ujjadat se emeld ez ellen! Ez majd megtanítja őket, hogy lemondjanak a világról.”

— Törjétek, törjétek össze nékem, óh én véreim, a kegyeseknek ez ódon tábláit! Szedjétek ízekre igéitekkel a világot ócsárlók igéit!

16.

„A ki sokat tanul, az megtanulja, hogy letegyen minden heves kívánságról” — ezt sugdossák egymásnak ma minden sötét utcában.

„A bölcseség elfáraszt, semmi sem éri meg a fáradságot; ne kívánkozz semmi után!” — ezt az uj táblát találám még nyílt piacokon is.

Törjétek össze, én véreim, törjétek össze ez az uj táblát is! A világot únók függesztek oda és a halál prédikátorai és a porkolábok: mert íme az rabigába hajtó prédikáció is!

Mivelhogy rosszul tanulának és nem a legjobbat és mindent túlontúl korán és mindent túlontúl hamarosan; mivelhogy rosszul evének, azért ronták el gyomrukat,

— mert rossz gyomor a szellemük: az javalja a halált! Mert bizony, bizony: a szellem gyomor!

Az élet az öröm kútfeje: de a kiből rossz gyomor szól, a búbánat apja, ennek minden forrás mételyes.

Megismerni: öröm az oroszlán akaratának! De a ki elfáradt, azon idegen akarat az úr s minden hullám játszadozik véle.

És az mindig a gyenge emberek természete, hogy eltévednek utaikon. És végezetre még azt kérdezi fáradságuk: „miért menénk valaha egyáltalában utakon! Minden egyre megy!”

Ezek fülének kedves az ige: „Semmi sem éri meg a fáradságot! Ne akarjatok!” De ez rabigába hajtó prédikáció.

Óh, én véreim, friss pezsgő szél Zarathustra minden fáradt utasnak; még sok orrot csavarint tüsszentésre!

S még falakon is átfú az én szabad lehelletern, és börtönökbe és bebörtönzött lelkekbe!

Az akarat felszabadít: mivelhogy akarni annyi, mint alkotni: így tanítom nektek. És csak a végre tanuljatok, hogy alkothassatok.

És még a tanulást is csak tőlem tanuljátok, a jóltanulást! — A kinek füle van, az hallja!

17.

Itt áll a csolnak, — oda át talán a nagy Semmibe vezet az út. — De vajjon ki akar ebbe a „talán”-ba beszállani?

Közületek senki sem akar a halál csolnakjába szállani! Hogyan lennétek hát világ-únottak!

Világ-únottak! És még a földtől sem váltatok meg!

Még mindig a földet sóvárgóknak látlak titeket, szerelmeseknek tulajdon föld-unalmatokba!

Nem hiába, hogy lelóg az ajkatok: — egy-egy apró földi vágy ül még rajta! És szemetekben nem uszkál-e apró felhője az el nem felejtett földi örömnek?

Sok jó találmány van a földön; egyik hasznos, a másik kellemes: ezekért kell a földet szeretni.

És sok jól kitalált dolog van rajta, a mi olyan mint a fehérnép keble: hasznos és kellemes is egyszersmind.

De ti világ-unottak! Ti föld restjei!

Rajtatok vesszővel kell hegedülni! Vesszőcsapásokkal kell lábatokba kedvet önteni.

Mert ha nem vagytok betegek és kiélt fickók, a kiket megunt a föld, akkor ravasz lajhárok vagytok vagy torkos elrejtőzött kéjenc-macskák. És ha nem akartok ismét vigan futni, úgy szálljatok poklokra!

Ámde nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy az ember az életet befejezze, mint uj versét: tudja ezt minden orvos és- minden költő.

18.

Óh, én véreim, vannak táblák, miket az elfáradás és vannak táblák, miket a bűzlő lustaság teremtett: bárha egyformán beszélnek is, nem akarják, hogy egyformán hallgassák őket.

Lássátok ezt az elepedőt! Már csak arasznyira van céljától, de nagy fáradságától dacosan lecsücsült a porba: ez a bátor!

Nagy-fáradtán ráásít útra, földre, célra és önmagára: egy tapodtat sem akar tovább tenni, — ez a bátor!

Íme a nap ráizzik és ebek nyaldossák verejtékét: de ő itt hever dacosan és inkább eleped!

Valóban, még hajánál fogva kell majd egébe felhúznotok ezt a hőst!

De jobb, ha fekve hagyjátok ott, a hová feküdt vala, hogy rájöjjön szemére az álom, a vigasztaló, üdítő záporával:

Hagyjátok fekve, valamíg magától fölserken, — a míg magától visszavon minden fáradtságot és mindazt, a mi fáradságot hirdet belőle!

Csak az ebeket kergessétek el tőle, én véreim, a lusta sompolygókat és a dongó légysereget: —

— a „müveitek” mindezt a dongó raját, a mi minden hős verejtékén — lakmározik.

19.

Köröket vonok magam köré és szent határokat; egyre kevesebben hágnak föl velem egyre magasabb hegyekbe: hegységet építek egyre szentebb hegyekből.

De bárhová hágtok is velem, én véreim: vigyázzatok, hogy ne tartson veletek élősködő!

Az élősködő, csúszómászó, simulékony féreg, a mi beteg, kisebzett gödreiteken akar hízni.

És az a mestersége, hogy kiszimatol föltörekvő lelkeket, a mikor fáradtak: bánatotokba, kishitetekbe, gyöngéd szemérmetekbe rakja ronda fészkét.

Valahol gyönge az erős, túlszelid a nemes, odarakja fészkét: az élősködő ott lakik, a hol a Nagynak apró kisebzett gödrei vannak.

Mi minden létező legmagasabb példánya s mi a legalacsonyabb? Az élősködő a legalacsonyabb; a ki pedig a legmagasabb példány, az táplálja a legfőbb élősködőt.

Az a lélek, a melyiknek leghosszabb a lajtorjája és a legmélyebbre nyúlik: miképen lehetne, hogy ne ezen ülne a legtöbb élősködő?

— a legterebélyesebb lélek, a melyik legtávolabbra tud önmagában futni, tévelyegni, kalandozni; a legszükségszerübb, a mely csupa kedvből rohan a véletlenbe: —

— a létező lélek, a melyik a létesülésbe merül; a bíró lélek, a melyik az akaratba és kívánságba akar merülni: —

— az örvényből menekülő, a melyik enmagát a legtávolibb körben újra utoléri; a legbölcsebb lélek, a melyet a bolondság legédesebben unszol: —

— az enmagát legjobban szerető, a melybe minden dolog áramlik és visszaáramlik és árad és apad: óh miképen lehetne, hogy ne a legmagasabb lelken rágódnának a leghitványabb élősködők?

20.

Óh, én véreim, kegyetlen vagyok-e? De azt mondom: a mi esik, azt még taszítsátok is!

A „ma” minden dolga — esik, szétesik: ki akarná még tartani! De én — én még taszítani is akarom!

Ösméritek, milyen élvezet köveket gurítani meredek mélységbe? A „ma” emberei, lássátok, mint gurulnak mélységembe!

Előjátéka vagyok jobb játékosoknak, óh én véreim! Példájuk! Cselekedjetek példámra!

És a kit nem tanítottok meg röpülni, azt tanítsátok meg; — gyorsabban esni!

21.

Szeretem a bátrakat: de nem elég, hogy üss, vágj, — azt is kell tudnod, kit ütsz-vágsz!

És gyakorta több bátorság kell ahhoz, hogy szablyádat hüvelyében tartsad és ellépkedj valaki mellett, hogy méltóbb ellenfélre gyüjtsd erődet!

Csak olyan ellenségetek legyen, a ki gyülöletreméltó, de nem olyan, a ki megvetendő is: büszkéknek kell lennetek az ellenségetekre: erre tanítalak már egyszer.

A méltóbb ellenségre gyüjtsétek erőtöket, barátim! Ezért sok mellett el kell lépnetek. — Különösen a sok csőcselék mellett, a ki népről, népekről lármáz fületekbe.

Tartsátok tisztán a szemeteket az ő érveiktől, amelylyel valamit védenek, támadnak. Sok itt az igazság, sok itt a hamisság: a ki nézi, dühre gerjed.

Belenézni, beléverni — az itt egy dolog; ezért távozzatok az erdőbe és altassátok el szablyátokat!

Menjetek a ti utatokra! Hadd menjenek a nép és népek a magukén! — valóban sötét utakon, miken nem villog a reménység egyetlen sugara.

Hadd uralkodjék itt a kalmár, a hol minden, a mi még fénylik — kalmár aranya! Nem a királyok korát éljük: a mi ma népnek nevezi magát, nem érdemel királyt.

Lám, mint cselekednek ezek a népek maguk is a kalmárok példájára: még minden szemétből is fölszedik a legapróbb hasznot!

Egymásra lesegetnek, egymástól lesegetnek el egyet-mást — ezt „jó szomszédság”-nak hívják. Óh boldog, távoli idők, a mikor a nép azt monda: „úr akarok lenni a népeken!”

Mert, én vérem: uralkodjék a legjobb; a legjobb akar is uralkodni! És valahol máskép hangzik az ige, ott — nincs meg a legjobb.

22.

Ha azok — ingyen kapnának kenyeret! Óh, jaj! Mi után ordítoznának azok! Kenyérkereset: ez az ő igazi mulatságuk; s hadd keressék keservesen!

Ragadozók ők: „munká”-jukban is van még rablás, keresetükben — is van még rászedés! Hadd keressék hát keservesen!

Legyetek hát jobb ragadozók, finomabbak, okosabbak, emberhez hasonlóbbak; mert az ember a legjobb ragadozó.

Már minden állat erényeit elragadta az ember: mivelhogy minden állat közt az ember sorsa volt a legkeservesebb.

Már csak a madarak vannak fölötte. S ha az ember még röpülni is megtanul, óh jaj, vajjon hova föl — röpülne ragadozó kedve!

23.

Ilyennek akarom a férfit és a nőt: derék harcosnak az egyiket, derék szülőnek a másikat, s mindkettőjüket derék fejen-lábon táncolónak.

És kárbaveszett napunk légyen, a midőn nem táncoltunk egyszer! És hazug légyen nekünk minden igazság, a melyet nem kisért nevetés.

24.

Házasságkötéstek: vigyázzatok, ne legyen rossz kötés! Nagyon hamar kötétek: ezért következik belőle házasságtörés!

És még jobb a házasság-törés, mint a házasság-hajlás, házasság-hazudtság! — Egyszer egy asszony ezt mondta nékem: „igaz, hogy megtörtem a házasságot, de előbb a házasság tört meg — engem!”

A rosszul párosítottakat mindig a leggonoszabb bosszúvágyóknak látám: mindenkin megtorolják, hogy már nem futkoshatnak külön-külön.

Ennek okáért akarom, hogy a becsületesek így szóljanak egymáshoz: „most szeretjük egymást: lássuk, hogy megőrizzük szeretetünket! Avagy igéretünk bal-látás volna?”

— „Adjatok nekünk haladékot és rövid házasságot, hogy lássuk, vajjon rátermettünk-e a nagy házasságra! Nagy dolog az, mindig négyszemközt lenni!

Im-ígyen szól a tanácsom minden becsületesnek; és ugyan mi lenne szeretetem az emberfölötti emberhez és minden eljövendőhöz, ha mást tanácsolnék és beszélnék!

Hogy ne csak tovább nemzzetek, hanem fölfelé — erre, óh véreim, erre segítsen titeket a házasság kertje!

25.

A ki megismeré a múlt eredetét, lám, az végezetre a jövendő forrásait fogja keresni és új eredeteket.

Óh, én véreim, egy kevéssé és uj népek támadnak majd és uj források zuhognak uj mélységekbe.

Mert a föld rengése sok kutat betemet, sokat elszikkaszt: de belső erőket és rejtett dolgokat is hoz napvilágra!

A föld rengése új forrásokat tár föl. Vén népek földrengéséből új források fakadnak.

És a ki így kiált: „Imhol egy forrás sok szomjuhozónak, egy szív sok sóvárgónak, egy akarat sok eszköznek,” — köréje nép sorakozik, azaz: sok próbálkozó.

Ki tud parancsolni, ki tud engedelmeskedni — ez tétetik itt próbára! Óh, mely hosszú kereséssel, találgatással, nem-találással, tanulással és újra próbálással!

Az emberi társadalom: próbálkozás — ezt tanítom — hosszas keresés: de a parancsolót keresi! —

— próbálkozás, óh én véreim! És nem „társadalmi szerződés”! Törjétek össze, törjétek össze nékem a puha szívüeknek és felemásoknak ezt a szavát!

26.

Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? —

— nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: „mi jól tudjuk már, mi jó és mi igaz s bírjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még keresnek!

Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb kár!

És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a legkárosabb kár.

Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt monda: „farizeusok.” De nem érték meg őt.

Még a jók és igazak sem érthetek meg őt: lelkük jó lelkiismeretük kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenül bölcs.

Az igazság pedig ez: kell, hogy a jók farizeusok legyenek, — nincs más választásuk!

Kell, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál ki magának! Ez az igazság!

S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét és talaját: az vala, a ki kérdezé: „kit gyűlölnek legjobban?”

A teremtőt gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska értékeket, a törőt — törvénytörőnek hívják.

A jók ugyanis — nem tudnak teremteni: ők mindig a vég kezdete: —

— keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák maguknak a jövőt, — keresztre feszítik az ember minden jövendőjét!

A jók — ők mindig a vég kezdete valának.

27.

Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét? És a miket egykoron az „utolsó emberről” mondék? — —

Kik fenyegetik a legnagyobb veszedelemmel az ember minden jövendőjét? Nemdenem a jók és igazak?

Törjétek össze, törjétek össze nékem a jókat és igazakat! — Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét?

28.

Menekültök előlem? Megijedtetek? Reszkettek ettől az igétől?

Óh, én véreim, mikoron azt mondám nektek, hogy törjétek össze a jókat és a jók tábláit: csak akkor szállítottam az embert magas tengerére.

És íme csak most jön reá a nagy rémület, a nagy maga-körül-nézés, a nagy betegség, a nagy utálat, a nagy tengeri betegség.

Hamis martokat és hamis biztosságokat hirdetének nektek a jók; a jók hazugságainak révében születtetek és ott óvtak titeket. Gyökeréig összehazudának és elgörbítenek mindent a jók.

Ámde, a ki ezt a földet fölfedező, hogy „ember”, az fölfedezé ezt a földet is, hogy „az ember jövendője”, íme, legyetek tengerjáró hajósok, derék és türedelmes hajósok!

Emelt fővel járjatok már korán, óh én véreim, tanuljatok meg emelt fővel járni! A tenger viharzik: sokan akarnak rátok támaszkodva fölemelkedni! A tenger viharzik: minden tengerben van. Nosza! Rajta! Ti vén hajós-szívek.

Mit nekünk a szülőföld! Oda tart kormányrudunk, a hol gyermekeink földje van! Oda felé, oda ki viharzik, tengernél viharosabban, a mi nagy vágyódásunk!

29.

„Miért vagy oly kemény!” – monda egyszer a gyémántnak a fűtőszén — „avagy nem vagyunk-e közeli rokonok?”

Miért vagytok oly lágyak? Óh, én véreim, ím-igyen kérdezlek én titeket: vagy nem vagytok-e az én véreim?

Miért vagytok oly lágyak, tágítok és engedékenyek? Miért vagyon annyi hazudság, letagadás szivetekben? Miért vagyon oly kevés végzet pillantástokban?

És ha nem akartok végzet lenni és kérlelhetetlenek: miképen — győzhetnétek ti velem?

És ha keménységtek nem akar villámlani és szélylyelválasztani és szétvágni: miképen — teremthetnétek vélem egykoron?

Mert a teremtők kemények. És boldogak lehettek, hogy kezeteket rányomhatjátok évezredekre, mint valami viaszkra —

— boldogak, hogy évezredek akaratára írtok, mint valami ércre, — keményebbre, mint az érc, nemesebbre, mint az érc. Nincs igazán kemény, hanemha a legnemesebb.

Ezt az új táblát függesztem fölétek, óh én véreim: Legyetek kemények!

30.

Óh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!

Te lelkem végzete, a melyet sorsnak nevezek! Te bennem lévő! Te fölöttem lévő! Óvj meg, tartogass engem nagy sorsra!

És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső mívedre, — hogy kérlelhetetlen lehess győzedelmedben! Óh, kit nem győzött le még a győzedelme!

Óh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros félhomályban! Óh, kinek lába nem tántorodék meg és felejtett el — állani!

— Hogy egykoron kész legyek, érett legyek a Nagy Délben: kész és érett, mint az izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel-teli emlő: —

— kész önmagámra és legrejtettebb akaratomra: nyílvesszeje után sóvárgó íjj, csillaga után sóvárgó nyílvessző: —

— csillag, kész és érett delelőjén, izzó, általszúrt és boldogított megsemmisítő napsugár-nyilaktól: —

— nap maga is és kérlelhetetlen nap-akarat, kész győzve megsemmisíteni!

Óh, akarat, te minden szükségnek megfordítója, én szükségszerűségem! Tartogass engem nagy győzedelemre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A lábbadozó.

l.

Egyszer reggel, nemsokára, hogy a barlangba visszatért, Zarathustra, mintha őrjöngene, úgy ugrék föl nyoszolyájáról, borzasztóan elordítá magát és úgy hadonásza, mikéntha még valaki volna a nyoszolyán, a ki nem akarna onnan fölkelni. És Zarathustra hangja azonképen hangzék, hogy állatai megrémülve jöttek oda és minden barlangból és szurdokból, a melyek Zarathustra barlangjával szomszédosak valának, minden állat elsuhana, — röpdösve-repesve, csúszva-mászva, ugrálva, minek milyen lába vagy szárnya vala. Zarathustra pedig szóla ím-ígyen:

Nosza, kelj föl, legrejtettebb gondolatom, mélységemből! Én kakasod és reggeli szürkületed vagyok, álomszuszék: föl, föl! Hangom majd fölkukorékol téged!

Nyisd meg füledet: hallgass! Mert hallani akarlak téged! Föl, föl! Van itt elég mennydörgés, hogy sírok is megtanuljanak hallgatni!

És törüld ki szemedből az álmot és minden bárgyúságot, vakságot! Hallj engem szemeddel is: hangom meggyógyítja még a vakonszülötteket is.

És ha már ébren vagy, akarom, hogy örökké ébren maradj. Nem az én természetem, hogy nagyanyám-nagyanyját serkentgessem, hogy azt parancsoljam nékik: aludjanak tovább!

Mozdulsz, nyújtózkodol, hörögsz? föl! föl! Ne hörögj, beszélned kell nékem! Zarathustra szólít, az istentelen!

Én, Zarathustra, az élet szószólója, a szenvedés szószólója, a kör szószólója — téged szólitlak, legrejtettebb gondolatom!

Üdvöz legyek! Jősz, — hallak! Mélységem beszél, utolsó mélységem ragadtam napvilágra!

Üdvöz legyek! Jövel! Addsza kezedet — — ha! engedd! Haha! — — Utálat, utálat, utálat — — — óh jaj nékem!

2.

Azonban alig hogy ki mondta e szavakat, halottként bukott a földre és sokáig élettelenül feküvék. Midőn pedig újra magához tért, sápadt vala és reszketett és fekve maradt és soká nem akart enni, inni. Hét napig vala ilyen; állatai azonban nem hagyák el se éjjel, se nappal, hanemha a sas kirepűlt, hogy táplálékot hozzon. És a mit hozott és összerabolt, odatevé Zarathustra nyoszolyájára: úgy, hogy Zarathustra végezetre sárga és piros bogyók, szőllők, almácskák, szagos füvek és pinia-tobozok között fekűvék. Lábánál pedig két bárány terült el, miket a sas nagy nehezen rabolt a pásztoroktól.

„Óh Zarathustra” – mondák — „imhol már hét napja fekszel így, nehéz pillákkal: avagy nem akarsz-e végre megint lábadra állani?

Lépj ki barlangodból: a világ mint virágos kert vár reád. A szellő nehéz illatokkal játszadozik, mik feléd tartanak; és minden patak utánad szeretne futni. Mindenek utánad vágyakoznak, mivel te hét napig egyedül maradtál, — lépj ki barlangodból! Mindenek orvosaid akarnak lenni!

Talán új megismerés látogatott meg, savanyú és nehéz? Élesztős tésztaként feküvél, lelked megkelt és minden szélén túldagadt”. —

— Óh, állataim, — feleié Zarathustra — csak fecsegjetek im-ígyen tovább és hadd halljatok! Fölüdít, hogy csevegtek: a hol csevegnek, a világ nekem már virágoskert.

Mily kedves, hogy vannak szavak és hangok: avagy a szavak és hangok nem szivárvány és délibáb-hidak-e olyan dolgok között, mik örökre szét vannak választva?

Minden lélekhez más világ tartozik; minden léleknek minden más lélek másvilág.

S a leghasonlóbbak között hazudik legjobban a látszat; mivelhogy a legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni.

Számomra — hogyan volna egy kivülem-való? Nincs kivül-való! De ezt elfelejtjük minden hangnál: mily kedves, hogy feledünk!

Avagy nem azért ajándékoztatának a dolgoknak nevek és hangok, hogy az ember gyönyörködjék a dolgokban? Szép bolondság a beszéd: vele eltáncol az ember mindenek fölött.

Mily kedves minden beszéd és a hangok minden hazugsága! Hangokkal tarka szivárványon táncol szeretetünk. —

— „Oh Zarathustra" – felelék az állatok — „azoknak, kik a magunk-módjára gondolkoznak, mindenek maguktól táncolnak, jönnek, mennek, kezet adnak, nevetgélnek, el-elfutnak — és visszajőnek.

Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden meghal, minden újra fölvirágzik; örökké pereg a lét éve.

Minden eltörik, minden újra összeillesztetik: örökké ugyanaz a háza épül föl a létnek. Minden elválik, minden újra üdvözli egymást; örökké hű marad magához a lét gyűrűje.

Minden szempillanatban kezdődik a lét; minden „itt” körül az „ott” golyója forog. A közép mindenütt van. Körbe megy az Örökkévalóság örvénye.” —

— Óh ti csélcsapok és kerepelők! — válaszolá Zarathustra és újra mosolygott, — mi jól tudjátok, minek kellett hét nap alatt betelnie: — és mint mászék torkomba az a szörnyeteg és mint fojtogatott! De én leharaptam a fejét és elköptem magamtól.

És ti — ti már sípláda-dalt faragtatok belőle? Én pedig imhol fáradtan fekszem ettől a harapástól és elköpéstől, betegen a magam megváltásától.

És ti még végig nézitek mindezeket? Óh állataim, hát ti is kegyetlenek vagytok? Nézői akartatok lenni nagy fájdalmamnak, miként az emberek cselekszik? Mert az ember a legkegyetlenebb állat.

Szomorújátékok, bikaviadalok és keresztrefeszítések tevék eddig boldogabbá a földön; és midőn kitalálá magának a poklot, íme, ez lőn földi menyországává.

Ha a nagy ember ordít —: röptében ott van a kicsi és nyelve kéjtől kilóg a szájából. Ő azonban „részvétének” hívja.

A kis ember, különösen a költő — mi buzgón vádolja az életet szavakkal! Ám hallgassátok, de ne legyetek süketek az élvezet iránt sem, ami minden vádban rejlik!

Az élet ilyen vádolóit az élet egy szemhunyorítással lebírja. „Szeretsz engem? – mondja az orcátlan — „várj még egy keveset, még nincs számodra érkezésem”.

Az ember a legkegyetlenebb állat maga iránt és ha csak ezt hallod, hogy valami „bünös”-nek és „kereszthordó”-nak és „vezeklő”-nek hívja magát, ne légy süket a kéj iránt, a mely ebben a panaszban és vádban rejlik!

És én magam, — talán én is vádolni akarom ezzel az embert? Óh, állataim, csak azt az egyet tanultam meg eleddig, hogy az embernek a legrosszabb is kell a maga javára, —

— hogy minden legrosszabb teszi legjobb erejét és a legmagasabbat alkotónak legkeményebb kövét: és hogy kell, hogy az ember jobbá és gonoszabbá váljék: —

Nem azért szögeztetém erre a kínzófára, hogy megtudjam, hogy az ember gonosz, — hanem kiálték, miként ember még nem kiálta:

„Óh, miért hogy legnagyobb gonoszsága is oly kicsiny! Óh, hogy legnagyobb jósága oly kicsiny!”

Az embertől rám jött nagy csömör — az fojtogatott és mászott torkomba: és a mi jövendőt a jövendőmondó mondott: „Minden egyre megy, semmi sem érdemli a fáradságot, a tudás fojtogat.”

Nagy szürkület sántikált előttem, halálrafáradt, halálvágytól mámoros szomorúság, a mely ásító szájjal beszéli. „Örökkön-örökké visszatér az ember, akibe belefáradtál, a kis ember” — így ásíta szomorúságom és vonszolá lábát és nem tudott elaludni.

Barlanggá változék szememben az ember, földje melle besülyedt, minden élő emberi csonttá, porrá és korhadt múlttá lőn nékem.

Sóhajtozásom ott ült minden emberi síron és nem bírt többé fölkelni, sóhajtozásom és kérdezősködésem ott kuruttyolt, fojtogatott, rágdosott és panaszkodott éjjel-nappal: — „óh, az ember örökkön-örökké visszatér! A kis ember örökkön-örökké visszatér!" —

Mez nélkül látám egykoron mindkettőjüket, a legnagyobb és a legkisebb embert: túlságosan hasonlítanak egymáshoz, — nagyon is emberi vala nékem még a legnagyobb is!

Túlontúl kicsiny a legnagyobb is! — Ez vala embercsömöröm! És még a legkisebbnek is örökös visszatérése! Ez vala minden léttől való csömöröm!

Óh, utálat! utálat! utálat — —

Im-ígyen szóla Zarathustra és sóhajtozék, megborzonga; mivelhogy betegségére gondolt. Ekkor azonban állatai nem hagyák tovább beszélni.

„Ne folytasd, te lábbadozó!” ezt felelék néki állatai, — „hanem menj ki, a hol a világ virágos kertként várakozik reád.

Menj ki a rózsák és méhek és galambrajok közé! Különösen pedig az énekes madarakhoz: hogy eltanuld tőlük az éneket.

Mert ének való a lábbadozónak; az egészséges hadd beszéljen. És ha az egészséges is kívánja a dalt, még is más dalokat kíván, mint a lábbadozó.”

— „Óh ti csélcsapok és kereplők, hallgassatok!" — felelé Zarathustra és mosolygott állatain. — Mi jól tudjátok, mi vigasztalást találék ki magamnak hét napon!

Hogy újra énekelnem kell, — ezt a vigasztalást találám ki magamnak és ezt a lábbadozást: avagy talán ebből is tüstént sípláda-dalt akartok faragni?

— „Ne folytasd” — ismétlék állatai — „még jobb, ha lantot készítsz magadnak, te lábbadozó, új lantot!

— mert, íme, Zarathustra! Uj dalaid uj lantra szorulnak!

Énekelj, áradj túl, óh Zarathustra, gyógyítsd lelkedet új dalokkal: hogy elviseld nagy sorsodat, a mi még nem volt embernek sorsa!

Hogy néked, mint elsőnek kell ezt az igét hirdetned — miképen lehetne, hogy ez a nagy sors ne válnék legnagyobb veszedelmeddé és betegségeddé!

Lám, tudjuk, mit tanítsz: hogy mindenek örökkön-örökké visszatérnek és mi is ő velük és hogy már számtalanszor léteztünk és mindenek mi vélünk.

Hirdeted, hogy a létesűlésnek egy nagy éve van, szörnyeteg nagy év: ennek, homokórához hasonlatosan, újra fordulnia kell, hogy újra le-kifusson: —

— úgy hogy mindezek az évek hasonlatosak önmagukhoz, a legnagyobbak, valamiképen a legkisebbek, — úgy hogy, magunk is minden nagy évben hasonlatosak vagyunk önmagunkhoz a legnagyobban, valamiképen a legkisebben.

És ha most meg akarnál halni, óh Zarathustra, azt is tudjuk, mit mondanál magadnak — de állataid kérvekérnek, ne halj még meg!

Azt mondanád és reszketés nélkül sőt boldogan fölsóhajtva: mert nagy kő, nagy hőség vétetnék el tőled, te tűrök tűrője!

„Íme meghalok és eltűnöm” – mondanád — „és egy pillanat alatt semmivé leszek. A lélek ép oly halandó, a milyen a test.

Ámde az okok csomója visszatér, a melybe be vagyok bogozva, — az majd ujra megteremt engem! Én is az örökös visszatérés okai közé tartozom!

Ujra visszatérek, ezzel a nappal, ezzel a földdel, ezzel a sassal, a legnagyobban és legkisebben egyaránt

— örökkön-örökké visszatérek erre a, szakasztott erre az életre, a mely ugyanaz a legnagyobban és legkisebben egyaránt, hogy újra mindenek örök visszatérését hirdessem —

— hogy újra hirdessem az igét a nagy földi és emberi Délről, hogy újra hirdessem az embernek az emberfölötti embert.

Kimondám az igét, összetör az igém: így akarja örök sorsom –, mint hírmondó megyek tönkre!

Íme, ütött az óra, hogy a lemenő önmagát áldja meg. Im-ígyen — végződik Zarathustra lemenetele.”

A mint az állatok ezeket az igéket kimondották vala, elhallgatának és várak, hogy Zarathustra mondana nékik valamit: de Zarathustra nem hallá, hogy hallgatának. Sőt nyugodtan fekűvék, behunyt szemmel, hasonlóan az alvóhoz, jóllehet nem aluvek; mivelhogy éppen lelkével tanácskozott. A kigyó pedig és a sas, a midőn ilyen hallgatagnak láták, tisztelék a nagy csöndet, a mely őt körülvéve és szép vigyázva eltávozának.

A nagy vágyról.

Óh, lelkem, megtanítalak, hogy a „ma”-t „egykor”-nak és „hajdan”-nak ejtsed és körtáncot ropj minden „itt”, „ott” fölött.

Óh, lelkem! megváltálak minden zugolytól, lesöprék rólad port, pókhálót és félhomályt.

Óh, lelkem, lemosám rólad a kicsinyes szemérmet és a zug-erényt és rábeszélélek, hogy meztelenül állj a nap szeme elé.

Viharral, a mi „szellem”-nek neveztetik, fúvék hullámzó tengeredre; minden felhőt elfúvék s megfojtám magát a fojtogatót, kinek neve a „bűn.”

Óh, lelkem, jogot adtam néked, hogy „nem”-et mondj, mint a vihar és „igen”-t, valamiképen a nyílt ég „igen”-t mond: világossághoz hasonlatosan csöndesen állsz és jársz „nem”-et mondó viharok közepette.

Óh, lelkem, visszaadtam szabadságodat a teremtett és még nem teremtett dolgokban: és ki ösméri úgy, miként te, a jövendőnek gyönyörűségét?

Óh, lelkem, megtanítalak a megvetésre, a mi nem úgy jő, mint a féregrágás, megtanítalak a nagy, a szerető megvetésre: ez legjobban szeret ott, a hol legmélyebben megvet.

Óh, lelkem, megtanítalak úgy rábeszélni, hogy szavaddal átcsábítod magadhoz az okokat: valamiképen a nap, a mely még a tengert is fölcsábítja szavával a maga magasságára.

Óh, lelkem, elvevék tőled minden szófogadást, térdhajtást és „ur”-azást; azt a neved adám néked magadnak: „sors fordítója”, magad is „sors.”

Óh, lelkem, új neveket adék néked és a „kerületek kerületé”-nek, az „idők köldökzsinórá”-nak és „azúrharang2-nak.

Óh, lelkem, földedet itatám minden bölcseséggel, minden uj borral és a bölcseség minden, emberemlékezetnél régibb erős boraival.

Óh, lelkem, minden napot reád önték és minden éjszakát és minden hallgatást és minden vágyat; — s fölnövél, mint a szőllőtő.

Óh, lelkem! roskadásig telve s gazdagon állsz most itt, dagadó tölgyü szőllőtő, tömött barna aranyszemekkel:

— tömötten és nyomatva boldogságodtól, bőséged miatt várakozva és várakozásod miatt szemérmesen.

Óh, lelkem, nincs lélek, amely szeretőbb és átfogóbb és tartamasabb volna náladnál. Lehetne-e máshol jövő és múlt egymáshoz oly közel, mint a mily közel te benned vagyon?

Óh, lelkem, od’adék néked mindent és kezem reád ürítem: — és íme! Íme mosolyogva mondod nékem és búbánattal telve: „Kettőnk közül ki adós a köszönettel? — nem tartozik-e köszönni az ajándékozó, hogy az elfogadó elfogadta ajándékát? Vajjon az ajándékozás nem szükség-e? Vajjon az elfogadás nem — könyörület-e? —

— Óh, lelkem, értem búbánatod mosolygását: a te túlságos gazdaságod maga is vágyakozván tárja ki kezét!

Bőséged pezsgő tengereken pillant végig és keres és vár; a túlságos bőség vágyakozása beszél mosolygó szemed-egéből!

És valóban, lelkem! Van-e ki látta mosolygásodat és nem olvad könnyekre? Még az angyalok is könnyekre olvadnak mosolygásod túljóságán.

Jóságod és túljóságod nem akar panaszkodni, nem akar sírni és, lelkem, mosolygásod mégis könnyekre vágyódik és zokogásra reszkető ajkad.

„Avagy nem minden sírás panasz-e? És minden panasz vád?” Im-ígyen beszélsz magadhoz és ezért, lelkem, inkább akarsz mosolyogni, semhogy fájdalmadat kiöntenéd.

— könnyek zuhogó árjába öntenéd minden fájdalmad, mit bőséged okoz és a szőllőtő sürgetése vincellér után és vincellér kése után!

De ha nem akarod kisírni bíboros búbánatodat, úgy énekelned kell, óh, lelkem! Íme, magam is mosolygok, ilyeneket jósolván néked:

— énekelni, zúgó énekkel, valamig minden tenger elnémul, hogy vágyadat hallgassa, —

— valamig csöndes, vágyódó tengereken lebeg a csolnak, az aranyos csoda, a melynek aranyát körültáncolja minden jó-rossz csodadolog: —

— valamint sok nagy és kis állat és minden, minek könnyű, csodalába van, a mi ibolyaszinü ösvényeken tud futni, —

— elfutni az aranyos csodához, az önkénytes csolnakhoz és urához: ez pedig a vincellér, a ki gyémántos késsel várakozik, — a te nagy oldód, lelkem, a névtelen

—- kinek még csak jövendő énekek fognak nevet találni! És valóban, lehelletedben már jövendő énekek illatoznak,

— már izzói és álmodol, már szomjasán iszol a vigasztalás minden mély csengő kútjából, búbánatod már jövendő énekek boldogságában pihen!

Óh, lelkem, íme megadék néked mindent, megadám az utolsót és minden kezem kiürítem reád: — hogy azt mondám néked: énekelj — íme ez vala utolsóm!

Hogy azt mondám néked: énekelj, mondd, mondd csak: melyikünk adós most — a köszönettel? De még jobb, ha énekelsz, énekelj nékem, lelkem! És hadd, hogy én köszönjek!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Másik táncdal.

1.

„Szemedbe pillanték a minap, óh élet: aranyat láték csillogni éjszakai szemedben, — szivem megálla ennek gyönyörétől: — aranyos csolnakot láték csillogni éjszakai vizeken, sülyedő, merülő, újra intő, aranyos himbálá csolnakot!

Lábamra, a tánc bolondjára, vétel egy pillantást, nevető, kérdő, olvasztó, himbáló pillantást:

Csörgőd csak kétszer csörgeted meg kis kezeddel, — s íme lábam már himbálódzék a tánc dühétől.

Sarkam ágaskodék, lábam ujjai hallgatának, hogy megértsenek: hisz a táncos füle ott vagyon — a lába ujjaiban.

Hozzád ugrám: te visszahőkölél ugrásom elől; és futó, menekülő hajad kígyója felém kigyózék!

Elugrám tőled és kigyóidtól: s íme itt állál már, félfordulattal, vágygyal telt szemmel.

Görbe pillantásokkal — görbe utakra tanítsz; görbe utakon lábam — ármányt tanúl!

félek, ha közelemben vagy, szeretlek távolból; futásod csábit, kérésed megdöbbent: — szenvedek, de mit nem szenvednék éretted szívesen!

A kinek hidegsége gyújt, gyűlölete elcsábít, futása köt, csúfolkodása — megindít:

— ki ne gyűlölne téged, te nagy kötő, behálózó, kisértő, kereső, találó! Ki ne szeretne téged, te ártatlan, türelmetlen, szeles, gyermekes bűnös!

Hová vonszolsz most engem, te féktelen, rakoncátlan? És íme megint futsz előlem, te édes vadóc és hálátlan!

Utánad táncolok, követlek gyenge nyomon is. Hol vagy? Addsza kezed! Vagy csak egy ujjadat!

Imhol barlang és csalit: eltévedünk! — Várj csak! Állj! Nem látsz-e baglyokat és denevéreket surrogni?

Te bagoly! Te denevér! El akarsz bolondítani? Hol vagyunk? Kutyáktól tanulád ezt a vonítást és kaffogást.

Kedvesen vicsorítod rám fehér fogad, gonosz szemed fürtös sörény közül szökik rám!

Árkon-bokron át táncolunk: én vagyok a vadász — kutyám vagy zergém akarsz-e lenni?

Most mellém! Gyorsan, te ugró! Most föl! És át! — óh jaj! Én vágódom el, ugorván!

Óh, láss fekve, te magas kedv és láss kegyelmet kérni! Szívesen mennék véled kellemesebb ösvényeken!

— a szerelem ösvényein csöndes, színes bokrok között! Vagy ott a tó mentén: aranyhalak úszkálnak, és táncolnak benne!

Elfáradtál? Odaát juhok és esthajnal hasadása: nem szép-e aludni, ha a juhászok furulyáznak. Annyira elfáradtál? Elviszlek, csak bocsásd le karodat! Szomjuhozol, — volna valamim, de szád nem akarja inni!

— Óh ez az átkozott fürge, hajlékony kigyó és búvó boszorkány! Hová levél? De orcámon kezedtől két pettyet és foltokat érzek!

Valóban belefáradtam, hogy mindig megjuhodott juhászod legyek! Te boszorkány, eleddig énekeltem néked, most te fogsz – ordítani!

Ostorom ütemére fogsz táncolni és ordítani! Csak nem feledtem el az ostort? — Nem!” —

2.

Ekkor az élet im-ígyen válaszola nékem és közben befogá kicsinyke fülét:

„Óh Zarathustra! Ne pattogj ostoroddal oly rettenetesen! Hisz tudod: a lárma megöli a gondolatokat, — és éppen oly gyöngéd gondolataim támadtak!

Mindketten igazi mihasznák vagyunk. Túl a jón és gonoszon találók szigetünket és zöld mezőnket — mi ketten egyedül! Ezért hát már jóknak kell lennünk egymáshoz!

És ha nem is szeretjük egymást szívből, — kell-e, hogy haragudjunk egymásra, ha nem is szeretjük egymást szívből?

És hogy jó vagyok hozzád és gyakorta kelleténél jobb is, tudod jól: és pedig azért, mert bölcseségedre féltékeny vagyok. Óh, bölcseség, ez a vén bolond!

Ha bölcseséged egyszer elfutna tőled, óh, akkor szeretetem is gyorsan elszöknék.”

Az élet erre gondolatokba mélyedve pillantott maga mögé és maga köré és halkan monda: „Óh, Zarathustra, nem vagy hozzám elég hű!

Nem szeretsz engem annyira, a hogy mondod; tudom, arra gondolsz, hogy csakhamar elhagyj engemet.

Van egy régi, súlyos, súlyos kongó harang: fölkong-fölbong éjjente egészen barlangodig: — ha hallod, hogy ez a harang éjfélt üt, akkoron egy és tizenkettő között arra gondolsz —

— arra gondolsz, óh Zarathustra, jól tudom: hogy csakhamar elhagyj engemet!”

„Igen” – felelém habozva — „de azt is tudod —” És valamit sugék fűlébe, boglyas, sárga, bohó hajtincsei közé.

„Te tudod ezt, óh Zarathustra? Ezt senki sem tudja — —”

És egymásra nézénk és a zöld rétre nézénk, a melyen éppen hideg alkonyat futott végig és sírdogálánk egymással. — Akkoron pedig kedvesebb vala nékem az élet, mint minden bölcseségem valaha.

Im-ígyen szöla Zarathustra.

Egy!

Ember! Figyelj a szóra!

Kettő!

Mit mond az éjji óra?

Három!

Mélységes álmom

Négy!

Váltotta virradóra —

Öt!

Létünk mi mély!

Hat!

Nap nem gondolta volna.

Hét!

Fájdalma mélyre nyúl —

Nyolc!

Mélyebbre az örömvágy:

Kilenc!

Bú mondja: „Múlj!"

Tíz!

A kéj örökkön élni vágy —

Tizenegy!

Örökké élni vágy!

Tizenkettő!

A hét pecsét.

(Vagy: az Igen és Ámen dala.)

1.

„Ha jós vagyok, s telve azzal az igazmondó szellemmel, a mely magas hegyek nyergén két tenger közt vándorol:

Múlt és jövő közt vándorol mint nehéz felhő, — tikkasztó völgyeknek ellensége s mindennek, a mi fáradt s nem tud se élni, se halni: villámra s megváltó fénysugárra készen, sötét méhében villámokkal terhesen, a melyek Igen-t mondanak, Igen-t nevetnek, igazmondó jós-villámsugarakra készen:

— s boldog az im-ígyen terhes! S valóban soká kell annak nehéz viharfelhőként hegyek fölött csüngenie, a ki egykor a jövendő fényét akarja meggyujtani!

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után — s a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

2.

Ha haragom valaha sírokat bonta, határköveket elmozgata, s ódon táblákat összetörve meredek mélységekbe guríta:

Ha gúnyom valaha elporhadt szavakat szétfúva és seprője levék a keresztes pókoknak s tisztító szele ódon, dohos sírboltoknak:

Ha valaha ujjongva ülék régi istenek sirhalmain, világot-áldóan, világot szeretőn a vén világ-rágalmazók emlékoszlopai mellett:

— mert még a templomokat s az istenek sírjait is szeretem, ha az ég tiszta szemével bepillant összetört tetőikön: örömest ülök, fűhöz, pipacshoz hasonlatosan templomok romjain —

Óh, hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után — a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

3.

Ha valaha lehellete jőve hozzám a teremtő lehelletnek s annak az égi szükségnek, a mely még véletleneket csillagtáncra kényszerit:

Ha valaha kacagék a teremtő villámkacajával, a melyet a tett hosszú dörgése dübörögve, de engedelmesen követ:

Ha valaha a föld isteni asztala mellett istenekkel kockázák, hogy a föld renge, és megszakada és tűzfolyamokat fúva,

— mert isteni asztal a föld s remeg a teremtő új szavaktól és isteni kockavetésektől:

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nász-gyűrüje után, a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

4.

Ha valaha hosszan ivék abból a habzó fűszeres vegyítőkorsóból, a melyben minden dolog jól el vagyon vegyítve:

Ha kezem valaha hozzáönté a legtávolabbit a légközelebbihez és a tüzet a szellemhez és örömöt a fájdalomhoz és legrosszabbat a legjóságosabbhoz:

Ha magam is szeme vagyok annak a megváltó sónak, a mely elvégzi, hogy a vegyítő-korsóban mindenek jól vegyüljenek: —

— mert vagyon oly só, a mi a jót a rosszal összeköti, s még a legrosszabb is érdemes a füszerezésre s az utolsó túlhabzásra;

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük nászgyűrüje után — a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

5.

Ha kedvelem a tengert, s mindent, a mi tengerszerü, s legjobban azt, ha haragosan ellenem mond:

Ha bennem vagyon a kereső kedv, a mely a fölfedezetlen felé hajtja a vitorlákat, ha kedvemben benne vagyon a tengerjáró kedv:

Ha ujongásom valaha így kiálta föl: „a part eltünék, íme lehulla rólam az utolsó bilincs —

— a végtelen hullámzik körülöttem, messze — távolra ragyog tőlem a tér és idő, rajta! fel! öreg szív!”

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után — a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

6.

Ha erényem a táncos erénye, s én gyakran ugráltam mindkét lábammal aranysmaragd ujongással:

Ha kajánságom nevető kajánság, rőzsabokrok és liliomok közt lakozó:

— a nevetésben tudniillik együtt vagyon minden gonosz, de megszentelve s fölmentve a maga boldogsága által;

S ha az az alfám és ómegám, hogy minden nehéz könnyűvé, minden test táncossá, minden szellem madárrá váljék; pedig valóban ez az én alfám és ómegám!

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük nászgyűrüje után — a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem leltem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem válna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

7.

Ha valaha csendes egeket feszítek magam fölé s a magam szárnyaival röpködém a magam egeibe:

Ha játszva úszám mély fénytávolokba s szabadságom megtelek madár-bölcseséggel: —

— s a madár-bölcseség így szól: „Lám, nincs se fönt, se lent! Vesd magad ide s tova, ki, vissza, te könnyű! Énekelj! ne beszélj többé!”

— nem készült-e minden szó csak a nehezeknek? Nem hazudik-e minden szó a könnyű fülének! Énekelj! ne beszélj többé!”

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után — a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelem meg az aszonyt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!

FOLYATÁSA. KÖVETKEZIK!