Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára, Tekints az ingadozó reménység pólcára, S te, aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni, Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni.
Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon, Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon, Kik őseink hamvait rútúl megtapodták, Arany szabadságunkat aranyon eladták.
Menj, add egy olyan kézbe, szabadságod fékit, Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit, Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek: A szabadság s a rabság, miben különböznek!
Pálóczi Horváth Ádám "Ötödfélszáz énekek", 1813.
*
PETŐFI SÁNDOR
A MAGYAR NEMZET
Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis ronyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: "Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." - Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?
Pest, 1846. december
József Attila - HAZÁM
1
Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméltem, nyelvem származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében mint bánja sor törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem!
1937. május
|