1956 szabadságharcának nemcsak eszmeisége, de emlékezete is tovatűnni látszik. A magukat „baloldalinak” nevező kormányok alatt, ezt a kormányzó párt hovatartozásából eredendően értelmezhettük. Az 50. évforduló megemlékezőinek brutális, véres szétverése, koncepciós perek futószalagon történő ítélethirdetése az igazságszolgáltatás meggyalázása, a felelősök büntetlenül hagyása mindannyiunk szégyene. De mi a magyarázata annak, hogy a magát nemzetinek tartó kormány alatt köztéri hiteles emlékőrző emlékművek eltűnnek, miközben méltatlan, szégyellni valóak fennmaradnak. Megvetendő pufajkásból kormány- majd helyesbítve miniszteri tanácsadó lehet, nem törődve a polgárok véleményével, erkölccsel, tisztességgel.

58 esztendő alatt a világ is nagyot változott, csak a nagyhatalmak érdekérvényesítése maradt változatlan. A kis országoké pedig szinte lehetetlen a függőség miatt. Hazánk, a magyar emberek sorsa nem számított 1956-ban, de napjainkban sem számít a nagyhatalmi játszmák árnyékában.

Irányított híradások, eltitkolt igazságok jellemzik ma is a tájékoztatást. Gondoljunk csak Amerika – Ukrajna, Amerika – EU-tagállamok, és Oroszország napjaink problémakörére, miközben mind e mögött Amerika érdekei állnak. A vesztesek pedig, mint mindig, ma is, mi vagyunk. Így volt ez az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésekor is.

1956. október 28-án Nagy Imre miniszterelnök elismerte a felkelés jogosságát, és pozitív változások kezdődtek. A szovjet csapatok kivonásáról is. Erről Moszkvában, a Pravdában jelent meg október 30-án a szovjet vezetők szándéknyilatkozata. Csak, hát a Sors vagy inkább Eisenhower, az amerikai elnök közbeszólt. November 4-én hajnalban egész Magyarországot és a fővárost körbe zárták a szovjet csapatok.

A szabadságharcunkat leverték. Nem árt tudni, mi segítette megfordítani ily hirtelen a történelmi szándékot, ami a magyarok számára további közel három és fél évtizedes megszállást, és kegyetlen megtorlást eredményezett.

Íme a tények:

A Pravdában közzé tett 1956. október 30-i megtévesztő szovjet szándéknyilatkozattal ellentétben – miszerint a szovjet fél kész csapatainak kivonásáról tárgyalni – október 31-én az SZKP vezetősége már vita nélkül a magyar felkelés leverése mellett döntött.Ennek a döntésnek a kiváltó okai a szuezi válság mellett, – melynek értelmében a Szovjetunió Szueztől visszavonul, és magára hagyja Egyiptomot – az USA elnökének döntése állt, ami megpecsételte a magyar forradalom sorsát.

Charles Bohlen moszkvai nagykövet 1956. október 30-án – az izraeli támadás másnapján – hivatalos jegyzéket adott át a szovjet vezetőknek. Ebben az USA külügyminisztere, Foster Dulles leszögezte, hogy az USA nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe, ami azt jelentette, hogy a szovjet vezetés szabad kezet kap.

Ennek a hivatalos “üzenet”-nek előzménye Dulles külügyminiszter 1956. október 27-i beszédének csatlós államokra vonatkozó passzusa volt, ami másnap, 28-án az ENSZ BT ülésen is elhangzott. Október 29-én Bohlent, Amerika moszkvai nagykövetét utasították, hogy erre hívja fel Zsukov és a szovjet vezetők figyelmét. Október 31-én Eisenhower elnök televíziós beszédében megismételte a mondatot.

Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka, október 31-én kapta meg az “ellenforradalom” leverésére, a rend helyreállítására a parancsot. A beavatkozást utólag hagyták jóvá a szocialista országok vezetői (november 1. Breszt és november 2.Bukarest). A román vezetés felajánlotta, hogy részt vesz az intervencióban.

A szovjet vezetés Moszvában szinte naponta ülésezett, és tárgyalta a magyar helyzetet. Anovember 1-i ülésén Szuszlov kifejtette: ” Nincs biztosíték arra, hogy ez a kormány tartani tudja magát. Csakis a megszállással biztosíthatunk magunknak olyan kormányt, amely támogat bennünket”- “Meg kell szállni az országot…“ -követeli Szerov. És 1-én éjjel Kádár Jánost és Münnich Ferencet már Moszkvába röpítették.

Kádár, aki a kormánytagok között az egyetlen, aki a főváros megvédése ellen volt, Moszkvában a november 2-i ülésen részletesen beszámolt az itthoni helyzetről.

Ezek a tények azt igazolják, hogy Amerika cserben hagyta a magyar szabadságért küzdőket, nem kockáztatta a békességet Magyarországért, de ugyanakkor maximálisan kihasználta propaganda célokra a “magyar ügyet”. A szovjet propagandának viszont nagyon jól jött, hogy a világ közvéleménye megoszlott a két konfliktus között.

Konyev marsallt kinevezték a magyarországi hadművelet vezetőjének, aki Szolnokra jött, hogy egyértelműen felkészüljenek a második katonai beavatkozásra.

Lascsenkó november 2-án Szolnokon Konyev marsallt arról tájékoztatta, hogy a jelenleg Magyarországon lévő szovjet haderő nem lesz elegendő a magyar felkelés gyors leverésére, és még egy hadosztály erősítést kért.

November 4-én hajnalban Románián keresztül megérkezett a következő gépesített gárdahadosztály is(35.), de ez már az Odesszai Katonai Körzetből. Előbbiek a Szovjetunió Kárpáti Katonai Körzetébe tartoztak. A szovjet védelmi miniszter veszteséglistájának bevallott adatai szerint a ” Forgószél” hadműveletben 58.821 szovjet katona vett részt.*

Az RTF bécsi különtudósítója szerint 200.000 szovjet gyalogos és 4600 tank tartózkodott hazánkban.** Ehhez kell még számítani a többezer harci járművet is.

A támadás legalizálásokhoz megszerezték a Varsói Szerződés tagállamai legfelsőbb politikai vezetőinek egyetértését. Így Magyarország katonai “megsegítéséről” határoztak.

Speciális osztagokat hoztak létre KGB-s vezetők (Szerov, Grebenyik, Zirjanov, Korotkov) irányításával. A Tökölre tárgyalni menő magyar katonai küldöttséget még éjfél körül letartóztatták

A második beavatkozás a “Forgószél” (Vihr) hadműveleti nevet kapta, és a“Mennydörgés” (Grom) jelszóval indult november 4-én hajnali 4 órakor.

A feladat: a magyar szabadságharc eltiprása, a kormány elfogása volt, az esetlegesen ellenálló magyar honvédség lefegyverzése, valamint letartóztatások, deportálások.

A cél:Magyarországot megtartani a szovjet hatalmi övezetben, és a Moszkva által kinevezett törvénytelen Kádár-kormányon keresztül, irányítani.

Azt is jó tudni, hogy az Amerikai Egyesült Államokba kezdetben nem is engedték be a megtorlás elől menekülő magyar szabadságharcosokat, mivel „kommunista eszmeiségtől” tartottak. Csak azt követően változott a hozzáállás, hogy McCormick amerikai diplomata, akit Bécsben menekültek kerestek fel, felszólalt az amerikai Kongresszusban, s állt ki a magyar menekültek ügye mellett.

Nem árt tudni, az emlékezetünkben megőrizni, hogy történelmünk során kik segítségére nem számíthattunk, és nem számíthatunk ma sem, bár barátainknak vallották, ill. vallják magukat, miközben egyáltalán nem barátságos hangot ütnek meg velünk kapcsolatban.

Voltaire híres szállóigévé vált mondását érdemes megszívlelni. Aktualizálva így hangoznék: A magukat „barátainknak vallóktól” ments meg Uram minket, az ellenségeinkkel majd csak elbánunk magunk is.***

Megfontolandó lenne végre a Németh László-i „harmadik” út választása.

Orbán Éva

* Hiányzó lapok 56 történetéből Móra K. 1993. 142.p.

**Egy francia diplomata a forradalomban Francia Intézet-1956-os Intézet Bp.1996. 105.p.

*** Voltaire: A barátaimtól ments meg uram engem, az ellenségeimmel majd csak elbánok magam is.

Megjelent a KAPU októberi számában

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)